Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


William Seabrook: Utak a dzsungelben_EPUB

William Seabrook: Utak a dzsungelben_EPUB
890 Ft890

William Seabrook az 1930-as években kétségtelenül a világ egyik legismertebb újságírója és tudósítója volt. Ez a könyve eredetileg 1930-ban jelent meg, és Szerb Antal fordította magyar nyelvre 1936-ban. Már a fordító személye is jelzi, hogy valóban nagyra értékelt személy volt akkoriban hazánkban is. Seabrook azonban ellentmondásos figura: akkoriban utazói-felfedezői érdemeit emelték ki, hiszen fekete-Afrika (és ezen belül Nyugat-Afrika) egyes tájairól ő tudósított először.Ma jelentősebbnek tartjuk etnográfiai megfigyeléseit, és vele kapcsolatban manapság sokkal ismertebb, hogy kannibál volt. Az emberhúst, annak készítési módjait, nyers és főtt-sült állagát ő írta le először, és bevallja azt is, hogy igen, fogyasztott emberhúst...

De ne ezért a borzongásért olvassák el ezt a könyvet: Seabrook éles szemű megfigyelő volt, aki megpróbált az irracionális hiedelemkre racionális magyarázatot adni. Írásai élvezetesek, szórakoztatóak, hiszen egy olyan korról és társadalmakról ír, amelyek mára nyom nélkül tűntek el a globalizálódó világban. Akkoriban Elefántcsont-part és Ghána vad törzsek uralta titokzatos világ volt, manapság mint kakaó- és banántermelő országok süllyednek a statisztikai nyilvántartásokba. A szórakoztatást Szerb Antal kitűnő fordítása garantálja.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Minthogy az ifjú Colbert és kannibáljai híresek voltak egész Nyugat-Afrikában, ahol már csak nagyon kevés kannibál törzs maradt, mindenki azt mondta nekem, hogy feltétlenül menjek el Blengibe és látogassam meg Colbert-t. Az állomást, úgy látszott, automobilúton is el lehet érni; tudniillik abban az esetben volt ez lehetséges, ha az utat nem szakította fel egy elefántcsorda; mert a nagy elefánt-földnek is ez volt a közepe. Egy héttel előbb üzentünk neki és különböző hétköznapias viszontagságok után egy délután szerencsésen meg is érkeztünk, Katie, Yao, fekete sofőröm és a kis Citroen, magasan telerakva tábori vacakokkal, sórudakkal és miegymással.
    Az ember sosem tudhatja, mit talál egy ilyen őserdei út végén. De ezúttal, miután keresztülmentünk egy kis vályogfalun, gyönyörű kertbe értünk, virágok, narancs- és citromfák és a gyepágyak sarkában álló szobornagyságú elefántkoponyák közt egy asztalt találtunk és felette színes napernyőt; az ember azt képzelhette, hogy a Bois de Boulogne-ban uzsonnázik. Egy nagy, széles vályogház áll ott pompás verandával és a verandáról az ember elé siet egy mosolygó, gondosan borotvált fiatal fiú, sportöltönyben és trópusi sisakban.
    Tíz perccel később fekvőszékekben nyujtózkodtunk, limonádét ittunk egy ici-pici vermouthtal, Stravinky Tűzmadarát hallgattuk és őszintén nagyon tetszett nekünk Monsieur Colbert. Voltak neki kéthónapos párisi újságjai és magazinjai és bennük cikkek emberekről és dolgokról, amelyek őt is, minket is érdekeltek. Volt egy másik ház is a kertnek egy sarkában, azt a rendelkezésünkre bocsátotta; ami pedig azt az óhajomat illeti, hogy később egy kannibálkirály vendége legyek, mosolyogva és bizonyos büszkeséggel mondta, hogy már összehívott négyet a leg-javából holnap reggelre, úgy, hogy majd válogathatok közöttük. De ha akarom, akár mindegyiket meglátogathatom az őserdőben, ő majd rendelkezésemre bocsát függőszékeket és teherhordókat, ameddig csak akarom.
    Másnap reggel beküldte a kávét az ágyunkhoz és mikor nagy lustán felöltöztünk és kisétáltunk a kertbe, hát már négy kannibál király ült a székeken egy sorban a gyepen, mint négy rossz kis fiú, akiket meghívtak vasárnapi uzsonnára és a legjobb vasárnapi modoruk és vasárnapi ruhájuk volt rajtuk. Messziről jöttek, az őserdő négy sarkából, ahol mindegyikük a gueré-törzs egy más-más ágán uralkodott. Colbert, aki humorosan barátságos módon bánt velük, de nem minden tisztelet nélkül, - ez az a modor kis bennszülött hatalmasságokkal szemben, amit az angolszász gyarmatosok úgy látszik, sem nem tudnak, sem nem akarnak magukra ölteni, - mint „kedves kollégáit" mutatta be őket, bókokat mondott nekik és gyengéden kérdezősködött családtagjaik egészsége iránt.
    A legidősebb közülük kövér ember volt, Tao-nak hívták (ami annyit jelent, azt mondták, hogy Isten Hozott). Mandarinalakú kalapot hordott, néhány csörgő láncot, csengőkkel, és párducbőrt, ami mindegyre lecsúszott a válláról.
    A második hatalmas, meglehetősen brutális képű főnök volt, úgy hívták, hogy Blia-Eddo (ami öreg Falusit jelentett). Fekete majomprém sapkája volt és csíkos ruhája.
    A harmadik, név szerint Gedao (ami annyit jelent, mint a Fáklya vagy a Láng), szálas, komolyképű régimódi bácsi volt borzas szakállal és egészen hegyes fogakkal; ruházatában nem alkudott meg a modern divattal. Hajába csontok és elefántcsont pálcák voltak befonva és dereka körül bőrszíj, amelyről egy-egy apró ruhadarab lógott le elől és hátul.
    A negyedik - azért tartogatom utoljára, mert ő tetszett nekem legjobban és később össze is barátkoztunk - az volt, akinek a fényes tűzoltósisak volt a fején. Neve Mon-Po volt (ami annyit jelent: az, akinek nem szabad meghalnia). Izmos kis ember volt, már túl a legjobb évein, ravasz, furcsa arca volt és valami okból úgy látszik azt gondolta, hogy Katie épp olyan furcsa, mint ő. Történetesen Katié volt az első fehér nő, akit látott. Mind a ketten nagyon nevettek, mikor kezet ráztak, mintha valami közös titkuk volna. Mon-Po ujjaival megvizsgálta egy hajfürtjét és azután több helyen megtapogatta, kutyaszerű barátságosságát kombinálva azzal a nyilvánvaló naiv óhajjal, hogy megállapítsa, mennyire kövér Katie, - nem annyira abból a szempontból, hogy vájjon a húsosfazeka számára megfelelő jelölt lenne-e, mint inkább a háreme számára. Ez a Mon-Po híres nagy nőbarát volt, amint Colbert elmesélte és máris negyven felesége volt.
    Szolgák üvegeket és asztalt hoztak, mintha csak Franciaországban lennénk vendégségben és koccintottunk a kis kannibál királyokkal, miközben megbeszéltük Colbert-rel, hogy melyiküket látogassam meg előbb és hogyan. Colbert ceruza vázlatot készített a környező országról, amelynek ő volt a fő-királya és legfőbb parancsolója.
    És micsoda királyság ez! Itt ültünk a kertben, asztallal, palackokkal, fehérkabátos inassal, nem is beszélve a verandáról, ahol a múlt éjjel feketekávé és likőrök mellett ülve láttuk Rimbaud verseinek egy első kiadását, közös párisi ismerőseinkről beszélgettünk, vitatkoztunk Joyceról és Gideről és modernista zenét hallgattunk! És most épp olyan volt, mintha egy kerti teraszon ülnénk valahol Nizza és Monte-Carlo közt. És mégis oly őrületes volt, mint egy amerikai tréfás képeslap illusztrációja vagy mint egy bohózatszerű operett, mert ott ült velünk az a négy fantasztikus vendég is. És még fantasztikusabb lett az egész, amint Colbert magyarázott.
    Hiszen egy dzsungel kellős közepén voltunk, amely dzsungelt csak egyetlenegy autóút szel keresztül és amelynek a területe nagyobb, mint egy átlagos francia département vagy mint egy new-englandi állam és a nagyobb része még nincs feltérképezve, nagy folyók közt fekszik és vannak olyan szakaszai is, nagyobbak, mint egy átlagos angol grófság, amelyekbe még sosem hatolt be fehér ember. Az úttól öt mérföldre, minden irányban, már a titokzatos dzsungel terült el. Onnan, ahol ültünk, hallhattuk volna - bár történetesen nem hallottuk - az elefánt-csordákat, amint nagy recsegéssel-ropogással átkelnek a folyón. Colbert egy katonai térképet hozott és mutatott rajta fehér foltokat, amelyek éppen elég nagyok voltak ahhoz, hogy egy kisebb európai fejedelemség elférjen bennük.
    Elmesélte, hogy egy nap a katonái eléje hoztak összekötözve egy teljesen csupasz, sűrűhajú feketét, aki úgy járt, mint egy gorilla, állati hangokat adott és semmiféle ismert nyelven vagy nyelvjárásban nem beszélt. Az őserdőből jött ki és megrémített egy asszonyt a falu végén, a nagy út közelében.
    - Mit volt mit tennem?, - mondta Colbert,- nem volt semmi okom rá, hogy bebörtönözzem. És kalitkában szintén nem tarthattam. Nem lehetett vele semmit sem kezdeni. Visszavitettem az őserdő szélére és ott szabadon engedték, mint egy madarat vagy vadállatot.
    Széles gesztust írt le és hozzátette: - Három hónaponként nyomtatványokat kapok Párisból, hogy töltsem ki területem föld mívelésére és népesedésére vonatkozó részletezett adatokkal, beleértve az európai népesség számát, a haláleseteket, születéseket stb. Eh bien, innen, ahol ülünk, ötven mérföld körzetben pontosan négy fehér ember lakik és egyetlenegy fehér nő sem.
    Ami pedig az utolsó európait illeti, aki itt meghalt, amennyire tudom, az is amerikai volt, elefántcsont-kereskedő, Andersonnak hívták. Ez 1917-ben történt, azt hiszem. Az öreg Gedao, a Fáklya, többet tudna mesélni a történetről, mint én. Az amerikai népszerűt-lenné vált a vezetői előtt; hát megölték és megették. Ez Gedao területén történt; a hatóság Gedaonak kezébe nyomott egy puskát, hogy intézkedjék. Tíz nap múlva elhozta a három legtekintélyesebb vezető fejét. Utánuk lopódzott és végzett velük, egyenkint. Az öreg nem hiába törzsfőnök. Nézzen csak rá. Tudja, hogy róla beszélünk és büszke.
    Rendkívül erős rokonszenvet éreztem Mon-Po,a tűzoltósisakos iránt és Colbert azt ajánlotta, hogy miután őt meglátogattam, jó lesz, ha egy időre Gedaohoz is benézek. Pazar beszédet mondott nekik rólam és ők pazarul udvarias meghívásokkal válaszoltak. Ajándékokkal távoztak, többek közt egy véka narancsot kaptak Colberttől, mert az őserdei feketék ezt nem tudják termelni, tőlem pedig sok sórudat.
    Ebéd után Colbert elküldött egy Diisi nevű fiatal gueré úrért, akit kölcsön szándékozott adni nekem, mint vezetőt és tanácsadót. Szerencsés választás volt, annak ellenére, hogy három évig Szenegálban járt iskolába és beszélt franciául és angolul és sok bennszülött tájszólásban. Olyan volt, mint a Columbia egyetem hallgatói, lakkcipőt hordott, töltőtolla és jegyzőkönyve volt, de azért rendes fiú volt. Míg Katie visszavonult pihenni és Colbert a jelentéseit készítette, én magam Diisivel bementem a faluba, hogy megegyezzem a teherhordókkal és hogy amennyiben Diisi rááll, megkérdezzük nagyapjának a karját.
    Colbert ebéd közben mesélt nekünk Diisi nagy-apjának a karjáról. Minden helybeli gueré, ha valami fontos dolga előtt állt, megkérdezte Diisi nagyapjának a karját, Diisit megjutalmazva ezért a privilégiumértés maga Diisi sem határozta el magát nagy kérdésekben, mielőtt nem lépett nagyapja karjával érintkezésbe.
    Elmagyaráztam neki, hogy mindig is megkérdeztem a fétiseket és áldozatokat mutattam be nekik a yafoubák területén és hogy sokkal biztonságosabban és kellemesebben érezném magam a guerék közt, ha előbb megkapnánk boldogult nagyatyjának a tanácsait és áldását. Diisi, bár kétségkívül őszintén örült, bizonyára azt is tudta, hogy nem fogok üres kézzel járulni a családi szentélyhez; úgy örült, mint akármelyik breton falusi pap, ha egy utazó különmisét fizet a helyi kápolnában.
    Ez a szóban forgó kápolna egy kunyhó volt Diisi családi területén. Nagyatyjának összeszáradt, ében-fekete kemény keze és karja nem volt semmivel sem visszataszítóbb, mint bármely más anatómiai szentereklye, melyet az ember százszámra láthat a keresztény Európa hasonló szentélyeiben. Inga módjára felfüggesztve lógott a csúcsos zsúptetőről. Egy lapos kőoltár felett függött; az oltáron nem volt semmi, de a kunyhó falait bőven borították fogadalmi ajándékok: karperecek, bőr grisgrisk, fából készült földmívelési szerszámok, ruhadarabok, ijak és nyilak, dárdák, egy régi rozsdás elöltöltős puska.
    Düsi megmagyarázta, hogy ha egy ember vagy asszony valami veszedelmes vagy fontos cselekedetre készül, mint például párducot, elefántot vagy krokodilt vadászni, új földet megszántani, házasodni vagy utazni, rá szokott tenni az oltárra valami tárgyat, ami összefüggésben van a vállalkozással és egy idő múlva, ha nagyatyja kedvező hangulatban van, a kar meglendül a tárgy fölött és átjárja azt erejével és néha értékes útbaigazításokat vagy tanácsokat is ad. Néha, mondta, beteg gyermekeket is rátesznek a kőre.
    Megkérdeztem, mit gondol, mit volna legjobb a kőre tennem és ő eltűnődött. Valami ruhadarabot, tanácsolta és a cipőmet, minthogy útra indulunk; és talán valami mindennapi intimebb használati cikket. Levetettem a cipőmet és az ingemet és szépen egy-másra raktam őket és a tetejükre egy ceruzavéget tettem néhány éppen akkor készült jegyzetemmel együtt. A ceruzavég látszott a leghelyesebbnek, mint-hogy ez volt az egyetlen szerszám, amelyet munkámhoz használtam.
    Diisi úgy beszélt nagyapjához, mintha az öregember ott volna velünk a szobában, gyermeki tisztelettel üdvözölte, illedelmesen bemutatott engem, megmagyarázta, hogy barátságos látogatásra indulunk a szomszéd falvakba. Azután leültünk egy gyékényre és kissé meglepett, hogy Diisi rágyújtott egy cigarettára. Mindig meglep, ha az emberek isteneiket és kísérleteiket kedélyesen kezelik. Keresztbe rakta a lábát, a padlóra köpött, tűzzel kínált meg, kényelembe helyezkedett és azt mondta, hogy nagyapjával sosem lehet tudni; lehet, hogy sokáig kell majd várnunk.
    Tekintettel arra a módra, ahogy a kar fel volt függesztve, csak mérsékelten csodálkoztam el, ha ugyan egyáltalán elcsodálkoztam, amikor, nem túlságosan sok idő múlva, elkezdett csendesen lebegni, mintegy barátságosan és áldólag, szerény tulajdonaim fölött. Meg voltam elégedve, mint mikor az ember látja, hogy egy csomó házinyúl jön ki a bűvész kalapjából; Diisi talán kegyesebb értelemben volt megelégedve, mert azt mondta, hogy máskor a kar néha megrázkódik és ide-oda ugrál, hogy kifejezze a nagypapa helytelenítését. Barátságos szél érinti a zsúptetőt vagy barátságos szellem? Miért kutatni? Mindenesetre barátságos volt és Diisi meg én jobban éreztük magunkat, közelebb kerültünk egymáshoz és jobban bíztunk utazásunkban.
    Megkérdeztem, hogy szabad-e valami ajándékot akasztanom a falra? Azt mondta, hogy nem, még nem; most csak ígérjem meg és akkor teljesítsem az ígéretet, ha szerencsésen visszaérkeztünk. A nagypapának úgy látszik előbb meg kell érdemelnie a jutalmat, mielőtt megkapja. Eszembe jutott, hogy mikor Aubrey meg én éjszaka eltévedtünk a haitii hegyekben, hogyan ígértünk hangosan tizenkét aranyozott gyertyát Szent Kristófnak, ha szerencsésen fedél alá vezet minket. Most is küldhetnének nekem gyertyákat Manból. Katie éppen visszatérni készült Manba, elintézhette.
    Ezért azt mondtam:
    - Ó, Diisi nagy atyja és a guerék nagyatyja, légy jó hozzánk, őrködj fölöttünk és visszajövetelünkkor nagy kivilágítást fogsz kapni és azonkívül valami szépet, amit ki lehet akasztani a faladra.
    Az oltár mögött, egy polcon, a tető alatt, észrevettem néhány régi emberi koponyát és két kisebb koponyát, amelyekről először azt hittem, hogy gyermek-koponyák, de mikor közelebbről megnéztem, láttam, hogy csimpánzkoponyák. Megkértem Diisit, hogy magyarázza meg ezt, ha nem tilos. Azt felelte, hogy nem, nem tilos, családi ügy ugyan, de mindenki tud róla. Családjának ősi ételtabuja, magyarázta, az ember húsa és a csimpánz húsa, ezekből családja egy tagjának sem szabad ennie. Az őserdőben minden családnak van valami ételtabuja. Az egyiknek nem szabad kecskehúst ennie; egy másiknak a bölény vagy a víziló tabu ; megint másiknak bizonyos mag vagy gyümölcs. És minden család számára a tabu-dolog, amit nem szabad megenni, egyúttal a védelmező is, a fétis. Az a család például, amelynek nem szabad rizst ennie, szárított rizskévéket tesz az oltárára és az a család, amelynek nem szabad egy bizonyos állatot megennie, annak az állatnak a koponyáját vagy a csontjait kegyelettel őrzi és tiszteletben tartja.
    A franciák jövetele előtti időkben, mondta Diisi, amikor valami nagy lakoma volt itt a faluban és a jobb részeket szétosztották az előkelő családok közt, az ő családja nem vehetett részt a lakomán, de az ünnepség után ők kapták a koponyát. Sem maga Diisi, sem egyik őse sem, jóllehet törzsfőnöki és tisztavérű gueré család voltak, nem kóstolták sosem az ember vagy a nagy majom húsát.
    Kértem, 'mondjon el mindent, amit tud, arról,hogy milyen kannibál szokások vannak még érvényben a gueré erdőben. Azt mondta, hogy az idők nagyon megváltoztak és kissé „korruptak"' lettek, amióta a fehér ember uralkodik itt, mert a fehérek nem mindig tudnak különbséget tenni becsületes kannibálok közt és olyan bűnözők közt, mint amilyenek például a párduc-társaságok. A becsületes törzsek közti rabló hadjárat kevesebb mint azelőtt - és úgyszólván egyáltalán nincsenek törzsek közti háborúk, és ennek következtében nagyon megritkult a becsületes ennivaló hús.
    Az egész gueré csoport, úgy látszik, hagyományos harcos kannibálokból áll, de amióta a fehérek eltiltották még a becsületes harcot is, némelyek, amint Diisi őszintén beismerte, degenerálódtak. Az igazi tisztességes kannibáloknak, vagyis a harcos kannibáloknak, úgy vettem ki Diisi szavaiból, saját becsület-kódexük van, vadászati törvényeik, amelyeket még sok idővel a fehérek megérkezése előtt állapítottak meg maguk közt.
    Csatában vagy falvak megtámadásánál elesett emberek törvényes vadászzsákmánynak számítottak, hasonlóképpen az ellenséges vagy barátságtalan szomszéd, akit meglestek és elejtettek az erdei ösvényen. De az ember saját fajtáját megölni, hogy táplálékul szolgáljon, vagy megölni az idegen utast, aki törvényes úton jön, békességgel és barátságos szándékkal, mint például a fekete dioula házaló: az egyszerűen gyilkosság ugyanabban az értelemben, ahogy a fehér ember érti a gyilkosságot és úgy is tekintették a guerék is és meg is büntették, még mielőtt a franciák bejöttek volna az Elefántcsont Partra.
    Ma, mondta Diisi kedvetlenül, még tovább folyik bizonyos mértékben a régimódi becsületes emberevés, de éppen ezek az esetek azok, amelyek sosem kerülnek a hatóságok füléhez.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963398016E
Webáruház készítés