Új jelszó kérése
Termék részletek


William Locke Pujol Arisztid vidám kalandjai MOBI e-könyv

William Locke Pujol Arisztid vidám kalandjai MOBI e-könyv
990 Ft

TARTALOM

Első fejezet: A szép kávésné
Második fejezet: Az Arles-i nő
Harmadik fejezet: A jóságos Smith úr
Negyedik fejezet: A talált gyermek
Ötödik fejezet: A disznófő
Hatodik fejezet: Fleurette
Hetedik fejezet: A csoda
Nyolcadik fejezet: Az állhatatlan istennő
Kilencedik fejezet: Vénasszonyok nyara

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Ezután Arisztid sok mindent megtudott Fleurette egyszerű történetéből, amiről kezdetben nagy félénkségében nem tudott volt beszélni. Finn tengerész család gyermeke volt, kik Brest-be kerültek és ott meghaltak. Ekkor egy öreg breton tengerész és felesége fogadták örökbe. Ezek halála után, mint szobalány, egy angol hölgy szolgálatába lépett, ki éppen a városban tartózkodott s aki később magával vitte Angliába. Egy idő múlva anyagi bajok arra kényszerítették a hölgyet, hogy elbocsássa Fleurette-et; ekkor lépett be a vendéglőbe, ahol tönkretette egészségét és megismerkedett a vagyonos és hódító Batterby-vel. Szegény gyermeknek nem sok alkalma volt az első császárság történetének alapos tanulmányozására; de modora finom volt, viselkedése gyöngéd és hangja lágy; Arisztid, a világpolgár, meg nem törődött osztálykülönbségekkel és úgy gondolta, hogy Fleurette a legbájosabb virág, ki csak e föld kertjében termett. Meg is mondta neki és ez elégtételbe Fleurette mélyen belepirult.
    Egy éjjel, vagy három héttel Batterbyék Párizsba érkezte után, Batterby aludni küldte feleségét, Arisztidet pedig meghívta, kísérje el egy félórára a szomszéd kávéházba. Komolynak és nyugtalannak látszott.
    - Egy sürgöny megzavart, - mondta, miután italokat rendelt. - üzleti ügyben New-Yorkba hívnak. El kell érnem a holnap esti hajót Cherbourg-ban. Fleurette-et pedig nem vihetem magammal. Asszony és üzlet nem férnek össze. Legjobb neki, ha itt marad. Egy hónapnál tovább nem leszek távol. Pénzt hagyok neki bőségesen, amiből élhet. De azon aggódom, hogy fogja kitartani? Nézd csak, öregem, mi jó pajtások vagyunk, úgy-e?
    Kinyújtotta kezét. Arisztid ösztönszerűen megragadta:
    - Hát persze, öregem!
    - Ha érezném, hogy rád hagyhatnám, teljes bizalommal, mint igazi becsületes pajtásra, boldogan mennék el.
    - A nővérem lesz, - kiáltott fel Arisztid - egy fivér teljes odaadásával fogom gondját viselni... esküszöm a... nos... mire esküdhetek? - Széttárta karját és körülnézett a kávéházban, mintha valamit keresne. - Anyám életére esküszöm. Ne félj. Én, Pujol Arisztid, még sohasem árultam el a barátság szent kötelezettségeit, úgy fogadom őt, mint valami megszentelt zálogot.
    - Ha csak annyit mondtál volna: „Rendben van”, akkor is hittem volna neked, - mondta Batterby. - Még nem szóltam neki. Egész éjjel pityeregni fog. Igyunk még egyet!
    Mikor Arisztid másnap reggel kilenckor a „Szálloda a Naphoz és Skóciához”-ba ért, megtudta, hogy Batterby egy korai vonattal elhagyta Párizst. Fleurette-tel nem találkozott, csak mikor este visszaterelte nyáját az akolba. Fleurette sokat sírt egész nap, de hősiesen mosolygott Arisztidre. Egy asszony nem állhat férje üzleti ügyeinek útjában.
    - Mellesleg, mi a Reginald foglalkozása? - kérdezte Arisztid.
    Fleurette nem tudta. Reginald sosem beszélt vele ilyen dolgokról; talán ő túlságosan tudatlan ahhoz, hogy megértse.
    - De sok pénzt fog keresni avval, hogy Amerikába megy, - mondta. Aztán pár percig hallgatott. - Istenem! - sóhajtotta végül - milyen hosszú volt ez a nap!
    Sok hosszú nap kezdete volt ez Fleurette-nek. Reginald nem írt Cherbourg-ból, sem New-Yorkból nem kábelezett, amint megígérte volt; és a visszatérő amerikai postahajó sem hozott levelet. A napok szomorúan teltek. Néha, hogy emberek közt legyen, elkísérte a Pujol ügynökség turista csapatát; de a Morgue már nem keltett izgalmat és Versailles dicsősége eltűnt. Néha elbolyongott egyedül az uccákon vagy közkertekben, de mert szép volt, védtelen és törékeny, magára vonta a gonosz vagy könnyelmű emberek figyelmét, amitől ijedtében megdermedt a szíve. Leg- többnyire ott üldögélt a szállodában magánosán és kedvetlenül; elolvasta a Kis Újság tárcáját és várta a postát, hogy híreket kapjon.
    - Istenem, Pujol úr, mi történhetett?
    - Semmi, de semmi, édes kicsi asszony, - kérdezték és válaszolták naponta sokszor. - Csak valami bolond szerencsétlen véletlenség, ami nemsokára kiderül. A jó Reginald írt és levele elveszett a postán. Kénytelen volt üzleti ügyben tovább menni San Franciscóba vagy Buenos Aires-be - és mit gondol? azokról a helyekről nem kaphat az ember levelet huszonnégy óra alatt.
    - Hacsak engem is magával vitt volna!
    - De, édes Fleurette asszony, nem tehette ki magát az utazás vesződségeinek. Maga olyan gyönge, mint a pókháló, hát hogyan mehetett volna Patagóniába, vagy Szenegálba, vagy Baltimore-ba, ezekre a vad helyekre, hol a nők semmi kényelmet sem találnak? Okosnak kell lennie. Biztos vagyok benne, nemsokára kap levelet, vagy pedig egy-két nap múlva megérkezik az ő jóságos, becsületes arcával, mintha semmi sem történt volna - ilyenek az angolok - és whiskyt meg szódavizet rendel. Legyen nyugodt, édes kicsi asszony.
    Arisztid tőle telhetőleg vigasztalta; belevonta a szállodában tartózkodó jobbfajta asszonyok társaságába és estéit Fleurette szórakoztatásának áldozta. De a napok múltak és Batterby Reginald, a jóságos és becsületes arcú, sem nem írt, sem nem rendelt whiskyt szódával. Fleurette kezdett sorvadozni és hervadozni.
    Egy napon odalépett Arisztidhez:
    - Pujol úr, nincs már semmi pénzem.
    - Teringettét! - mondta Arisztid. - A jó Bocardon majd hitelez. Én elintézem.
    - De három héttel máris tartozom, - mondta Fleurette.
    Arisztid felkereste Bocardont, hanem ez mindössze egyetlen további hetet mert engedélyezni.
    - De hiszen a férje majd visszajön és megfizeti. Régi és bizalmas barátom. Már belerekedek, annyiszor ismétlem neked, te tökfilkó.
    Hanem Bocardon, ki kénytelen volt beszámolni dolgairól magasabb hatalmaknak, a szálloda tulajdonosainak, nem tehetett semmit. A hét végén felszólították Fleurette-et, hogy adja át szobáját. Fleurette sírt kétségbeesésében; Arisztid sírt dühében; Bocardon sírt a részvéttől. De, mondta Bocardon, a tulajdonosok már így is hibáztatni fogják őt, amiért nem élt törvényes jogával és nem foglalta le őnagysága poggyászát.
    - Istenem! Istenem! mi lesz velem? - siránkozott Fleurette.
    - Elfelejti, asszonyom, - mondta szokása szerint finom lendülettel Arisztid - hogy a Pujol Arisztid szent záloga.
    - De a pénzét nem fogadhatom el, - vetette ellene Fleurette.
    - Mennydörgős mennykő! - kiáltott fel Arisztid. - Az én gondomra bízta a férje, vagy sem? Törvényes gyámja vagyok, vagy sem? Ha törvényes gyámja vagyok, milyen jogon kifogásolja férje intézkedéseit? Erre feleljen!
    Fleurette sokkal engedékenyebb és sokkal boldogtalanabb volt, semhogy bonyolult érvelésbe bocsátkozzék, hát csak sóhajtott:
    - De mégis csak a maga pénze.
    Arisztid Bocardonhoz fordult: - Asszonyt próbálj meggyőzni! Bizonyítékot kíván? Várjon egy percig, mig elhozom a Pujol ügynökség pénzszekrényéből.
    Eltűnt az irodába, ahol megfigyelő szemek elől biztonságban egy ív kemény papírból egy hosszú csíkot leszakított és tintaceruzával valami fantasztikus dolgot írt, ami egy csekk és egy váltó között valahol félúton foglalt helyet; és amennyire emlékezetből tudta, aláhamisította Batterby Reginald nevét - a kézírások utánzása egyike volt Arisztid sok furcsa készségének - és törvényes színezetet adott az okmánynak egy nyugtabélyeg által, melyet Bocardon fiókjából vett ki. Evvel az összehajtott és kissé gyűrt papírszelettel kezében tért vissza az előcsarnokba.
    - Íme, - mondotta és merészen átnyújtotta Fleurette-nek. - Itt a férje írása, melyben nekem, mint gyámnak, négyezer frankig szavatol.
    Fleurette megvizsgálta a hamisítványt. A bélyeg nagy hatással volt rá. Franciaország együgyű lelkei számára bűvereje van a bélyeges papírnak.
    - Ezt az én férjem írta? - kérdezte kíváncsian.
    - Hát persze, - mondta Arisztid sértődötten kihívó hangon.
    Fleurette szeme ismét könnyel telt meg:
    - Csak azért kérdeztem, mert most először látom a keze írását.
    - Szegény kicsikém, - mondta Arisztid.
    - Mindent megteszek, bármit mond is nekem, Pujol úr, - mondta alázatosan Fleurette.
    - Rendben van! Most úgy beszél, mint egy jó, okos asszonyka. Hát én ismerek egy asszonyt, aki olyan, mint egy falat kenyér és akiért Szent Pál és Szent Péter versengeni fognak, hogy melyikük közelében maradjon, ha majd a mennyországba kerül. Bidouxnénak hívják és kelkáposztát, spárgát meg faszenet árul a Saint-Honoré ucca 213/b alatt. Az majd elintézi a mi kis ügyeinket. Bocardon, leszel szíves erre a címre küldeni őnagysága koffereit?
    Karját nyújtotta Fleurette-nek és az istenfélő Bidouxné hatalmába vetett derült bizodalommal kisétált a szállodából. Fleurette kérdezősködés nélkül követte. Azt mondhatta volna persze: - Ha négyezer frankról szóló átruházható elfogadványa van férjemtől, miért cseréljem fel a szállodai kényelmet azért a kétséges elhelyezkedésért az istenfélő Bidouxnénál, ki kelkáposztát árul? De, ismétlem, Fleurette együgyű lélek volt, és készpénznek vette egy oly lángoló és férfias teremtés bölcsességét, amilyen Pujol Arisztid.
    Messze, fent a Saint-Honoré ucca 213/b tetején, volt egy kis bútorozott szoba kiadó; ide szállásolta be Arisztid a gondjaira bízott szent zálogot. Bidouxné, ki mint maga bizonygatta, négy darabba vágatta volna magát Arisztidért - mert nem mentette-e meg kutyájának életét? Nem adta-e leányát férjhez a csendőr dandárparancsnokhoz (a piszkos gazemberhez!), ki egyébként siralmasan faképnél hagyta volna? És nem Arisztid-e Istennek legcsodálatosabb teremtménye? Bár Bidouxné nem méltányolta teljesen Arisztid donquixote-i gyöngédségét, széles keblére ölelte a boldogtalanságnak ezt az elhagyott és törékeny megtestesülését. Ingyen adott neki kelkáposztát és faszenet. Nevetséges összegért ellátta bő lére eresztett ételekkel. Mesélt neki apjáról, anyjáról, meg szomszédairól; a házmester és felesége családi viszálykodásairól (vigasztaló idyll egy elhagyott Ariadne számára!); a csendőr dandárparancsnokról, erről a piszkos tolvajról; a maga testi szenvedéseiről - teste oly terjedelmes volt, hogy sokféle akadt; a megboldogult Bidoux úrnak gutaütés-okozta festői haláláról; egyszóval, a derék asszonyság szívének szívét elé tárta. Amennyiben emberi szívek nyughelyül szolgálhattak Fleurette-nek, nyughelye rózsákból volt megvetve. A durva valóság szerint azonban ágya keskeny és egyenetlen volt, a kis szőnyegtelen szoba pedig tíz láb hosszú és hét láb széles; de hogy csak erről is gondoskodhassék, Arisztid vacsora nélkül került a maga ágyába. És ha azt az ágyat, melyet egy ember éhségével fizet meg, nem lehet rózsaágynak számítani, arra kellene szavaznunk, hogy szállítsák le a jegyzőkönyvet vezető angyal fizetését.
    Nem szabad azt képzelni, hogy Fleurette keménynek találta ágyát. Életének ágya gyermekkora óta göröngyös volt. Álmában sem jutott eszébe, hogy felpanaszolja a csillagokhoz közel fekvő szobáját; és úgy ült a kelkáposzták közt, mint valami fáradt liliom, ki teljesen meg van elégedve anyagi sorsával. De hervadt, egyre hervadt, a köhögés visszatért és rázta; Arisztid pedig, ki ráeszmélt a gondjaira bízott zálog szentségére, a nyugtalan ijedtség prédája lett.
    - Bidoux mama, - mondta - Fleurette-nek sok-sok jó, tápláló, gyönge, félig sült marhapecsenyére van szüksége, finom bélszín-szeletekre meg véres bordapecsenyére.
    Bidouxné asszony sóhajtott. Néki is volt szíve, de zsebe is volt, mely - mint az Arisztidé - nem volt túlságosan megtömve.
    - Az nagyon drága, szegény barátom, - felelte.
    - Nem fontos, mibe kerül. Én gondoskodom róla, - mondta nagylelkűen Arisztid.
    És Arisztid lemondott a dohányzásról, a kávéról és a kellemes kávéházi pihenésről, ami oly lényeges kelléke minden francia ember életének; és lealacsonyította lelkét avval, hogy félfrankos borravalókat fogadott el a turistáktól - amely jövedelemforrást eleddig mint Director, Monsieur le Directeur és Herr Direktor gőgösen megvetette - csakhogy gyöngén sült marhapecsenyével elláthassa Fleurette-et.
    Minden szabad idejét neki szentelte. Fleurette valami olyat jelentett neki, amivel életében idáig nem találkozott: valami finomat, gyöngédet, légieset; valami asszonyit, ami mindenekfölött imádandó, a testtől teljesen eltekintve. Egyszer, amint ott üldögélt a boltban, Fleurette ujjaival könnyedén megérintette homlokát:
    - Ó, milyen jó hozzám, Arisztid.
    Arisztid úgy beleremegett, ahogyan asszonyi érintés még sosem futott át rajta... sokkal, sokkal édesebben, tisztábban és ártatlanabbul. Ha a jó Isten akkor ott feleségül adta volna neki, milyen kötelék lehetett volna áhítatosabb? De ő szent fogadalommal lekötötte magát. Ha barátja visszatér, lássa, hogy hűségesen megtartotta.
    - Ki tehet róla, ha jó magához, kis Fleurette? - mondta. - Még egy apacs sem lépne rá egy gyöngy virágra!
    - De maga vízbe teszi és olyan gondosan ápolja!
    - Hogy üde legyen, mikor a kedves Reginald visszatér.
    Fleurette sóhajtott: - Mondja, mit tehetnék magáért, kedves jó Arisztid?
    - Vigyázzon magára, legyen vidám és bátor asszonyka.
    Fleurette nagyon erőlködött, hogy bátor legyen, hanem ez az igyekezet kimerítette erejét. Amint a napok múltak, még Arisztid fáradhatatlan beszélgetése sem tudta kiragadni töprengéséből. Fleurette elfelejtette, hogyan szokás nevetni. Esténkint, mikor Arisztid legtöbbet volt vele, elüldögélt a boltban, vagy a kis udvari szobában és gyermeteg kék szemét tűnődve függesztette rá. Kezdetben Arisztid megpróbálta lecsalni a vidám uccára, de a séta fárasztotta Fleurette-et. Arisztid bátorította, hogy üljön ki a Saint-Honoré ucca járdájára és csatlakozzék Bidoux- néhoz, aki a szomszédokkal tereferél; de Fleurette úgy figyelt rájuk, hogy meg sem hallotta, mit beszélnek. Arisztid afeletti kétségbeesésében, hogy mosolyt csaljon ajkára, előszedte sok furcsa készségét. Bűvészkedett kártyákkal, szemfényvesztést űzött narancsokkal; komédiásmódra nyaka köré vetette egyik lábát; addig utánozta a macskák, disznók és kacsák hangját, míg Bidouxné oldalát tartotta nevettében. Arra pazarolta idejét és eszét, hogy - mint ő nevezte - jó tréfákat gondoljon ki, például, hogy Bidouxné asszony ruhájába öltözködve házsártos vevőként jelenjék meg.
    Fleurette mind e furcsaságokon csak kedvetlenül mosolygott.
    Egy napon beteg lett. Hívtak egy orvost, aki sok tudós kifejezést használt, melyeket Arisztid és Bidouxné nagyon igyekeztek megérteni.
    - De végre is, mi baja van?
    - Nincs ereje a küszködésre. Boldogságra van szüksége.
    - Meg tudná mondani, melyik patikában lehet beszerezni? - kérdezte Arisztid.
    Az orvos vállát vonta: - Megmondom az igazat. Egyike azoknak a tüdő-eseteknek. Ha boldog, életben marad; ha boldogtalan, belehal.
    - Szegény Bidouxné, mit csináljunk? - kérdezte Arisztid, mikor az orvos szerény honoráriumával távozott. - Hogy tegyük boldoggá?
    - Hacsak híreket kaphatna a férjétől! - felelte Bidouxné.
    Arisztid nyugtalansága fokozódott. November volt, mikor térdnadrágos és kultúréhes turisták többé nem töltik meg Párizs olcsó szállodáit. A Pujol Ügynökség bevételei leapadtak. Arisztid kenyéren és sajton élt és előre látta az időt, mikor a sajt bűnös fényűzés lesz. Időközben Fleurette tápláló eledeleket kapott és napról-napra jobban hasonlított egy liliom hazajáró lelkéhez. De szeme úgy követte Arisztidet, bármit csinált is az ő jelenlétében, mintha megváltó istene volna.
    Egy napon Arisztid egy-két váratlan frankkal a zsebében megállt egy dohánytőzsde előtt. Egy barna pakli kapadohány és egy csomag cigaretta-papír - egy sodort cigaretta! - milyen jó lenne! Habozott és tekintete a kirakatba kiállított idegen bélyegek gyűjteményére esett. Volt köztük tizenkét lebélyegzett hondurasi bélyeg. Elbűvölten meredt rájuk.
    - Derék Arisztidem! - kiáltott fel - ha nem a jó Isten küldi ezeket a megremegtető sugallatokat, csak azért van, mert magadtól is eszedbe jutnak!
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740476
Webáruház készítés