Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


William Locke Pujol Arisztid vidám kalandjai EPUB e-könyv

William Locke Pujol Arisztid vidám kalandjai EPUB e-könyv
990 Ft990

Pujol Arisztid könnyed, bohó, francia úriember, aki hol gáláns, hol szórakoztató kalandokon keresztül csetlik-botlik Franciaországban Párizstól Provence-ig. Hol csinos fiatal hölgyek szívét, hol elhagyott gyermekek életét menti meg. William Locke habkönnyű történeteit Pujol Arisztid személye és Franciaország, hja meg a felhőtlen kacagás kapcsolja össze.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Arisztid nagyon bonyolult lelkiállapotban itta meg kávéját a legközelebbi kávéházban. Viharosan beleszeretett a feleségbe, mert azt hitte, egy féltékeny férj áldozata. A nagylelkű érzelem kitörésében szívébe fogadta a férjet, mert látta, hogy jó ember és halálra van sebezve. Most hát szerette a feleséget, szerette a férjet és gyűlölte azt a gaz Bondon-t. Amit Arisztid érzett, hevesen érezte. Kibékíti ezt a két embert, akit szeret, aztán megy és ha nem is gyilkolja meg Bondon-t, legalább is minden csontját összetöri. Ezzel az elhatározással fizette ki kávéját és ment vissza a szállodába.
    Az irodában megint Zette-re került a sor, mert a vendégekről gondoskodni kellett még a legnagyobb szenvedés közepette is. Zette egy újonnan érkezett vendéggel beszélt s üdvözléséül megpróbált mosolyogni. Arisztid a közelben lebzselt és megfigyelte gyönyörű arcát, melynek tökéletes, klasszikus vonásai nemes tisztaságot fejeztek ki. Arisztid lelke fellázadt arra a gondolatra, hogy Zette egy aljas, nyomorult Bondon-nal összeszűrné a levet. Hihetetlen.’
    - Nos? - kérdezte Zette, mihelyt egyedül maradtak.
    - Zette asszony, ma gazembernek és krokodilusnak neveztem férjét. Tévedtem, úgy látom, nagyon derék ember.
    - Nem szükséges, hogy ezt ön mondja nekem, Arisztid úr.
    - A szíve meghasad maga miatt, Zette asszony.
    - És az enyém nem őmiatta? Azt hiszem, elmondta. Hát felelőséggel tartozom én azért, amiről nem tudok többet egy ma született gyermeknél? Nem hiszi, hogy igazat beszélek? Ugyan! És a délutáni vallomásai? Csak levegő és füst, mint mind a többi férfiak beszéde!
    - Zette asszony, - szólt Arisztid - azt mondtam, életemet magának szentelem és meg is teszem. Megyek, megkeresem Bondon-t és megölöm.
    Erősen megfigyelte, de Zette nem sápadt el, olyan asszonyok módjára, kiknek kedvesét halálos veszedelem fenyegeti. Szárazon ezt mondta.
    - Jobb lenne, ha előbb beszélne vele.
    - Hol található?
    Zette vállat vont: - Honnan tudjam? Ma reggel avval a korai vonattal utazott el, amelyik Tarascon felé megy.
    - Akkor, - mondta Arisztid, aki ismerte a kereskedelmi utazók szokásait - holnap vagy Tarascon-ban van, vagy Avignon-ban, vagy Arles-ban.
    - Hallottam, mikor azt mondta, hogy Arles-ban éppen végzett.
    - Annál jobb! Vagy Tarascon-ban, vagy Avignon-ban megtalálom. És Szent Márta sárkányára! elhozom magának a fejét, kiakaszthatja cégérnek és elnevezheti róla ezt a helyet: „Szálloda Bondon fejéhez”-nek.
    Másnap korán reggel Arisztid elindult kereső útjára, anélkül, hogy a jó Bocardon-nak elmondta volna szándékát. Egyenesen Avignon-ba megy, a valószínűbb helyre. A különböző szállodákban kérdezősködve, csakhamar kinyomozhatja áldozatát és akkor... nem tudta pontosan, mi történik akkor ... de valami festői; valami, ami teljesen váratlanul érje Bondon-t; valami, amit az izgalmas pillanat sugallata döntsön el. Bármint lesz is, lemossa a foltot a családi címerről. Mert ekkorára már meg volt győződve róla, hogy ő is a Bocardon-családhoz tartozik.
    Az első osztályú fülke egyetlen másik utasa egy savanyú külsejű, idősebb angol nő volt. Arisztid feje annyira tele volt Zette-tel és Bondon-nal, hogy alig vette észre. A vonat elindult és átszáguldott a szőlő és olajfák napsugaras vidékén.
    Már majdnem elérték Tarascon-t, mikor egy hirtelen gondolat úgy fejbe kólintotta, mintha ököllel a két szeme közé sújtottak volna. Egy pillanatra tátva maradt a szája, aztán rikoltozott örömében, összevissza kalimpált lábával és karját lóbálta őrjöngő vidámságában. Aztán fölkelt és táncolt. A savanyú- képű angol nő halálos félelmében a folyosóra menekült. Biztosan bejelentette Arisztid viselkedését a kalauznak, mert ez pár perc múlva megjelent az ajtóban :
    - Mi történik itt?
    Arisztid szünetet tartott jókedve kimutatásában.
    - Uram, - felelte - éppen rájöttem, mit csinálok majd Bondon-nal.
    Csak úgy buzgott ki belőle a gyönyörűség, mikor az avignoni vasúti állomásból a Köztársaság-térre kisétált. Az a nyomorult Bondon az ő kénye-kedvétől függ! Még nem ment messze, mikor gyors szeme egy régiség-kereskedő rozzant kirakatában felfedezett valamit. Elbűvölten állt meg a kirakat előtt. Megdörgölte szemét:
    - Nem; nem álom ez. A jó Isten velem van.
    Belépett a boltba és megvette. Egy pár kézi bilincs volt.
    Kevéssel három óra után a kis elnyűtt omnibusz megállt a Szent Márta Szálloda előtt és kiszállt belőle Pujol Arisztid sugárzó szemmel; meg egy kecskeszakállas, orrcsiptetős, kupolaszerű-homlokú emberke, ki nagy ijedtében sápadtan reszketett. Bondon volt. Együtt léptek be a kis előcsarnokba. Mihelyt Bocardon meglátta ellenségét, szeme dühösen fellángolt, tagolatlan üvöltést hallatott és ökölbeszorított kezét vérszomjasán felemelve kirontott az irodából. A megrémült Bondon egy sarokba hátrált, Arisztid védőszárnya alá, ki mint a béke angyala, mosolyogva feltartóztatta az óriás rohamát.
    - Nyugalom, jó Bocardon-om, nyugalom.
    De Bocardon nem akart nyugalmat. Megjött a hangja:
    - Ó te gazember! Te alávaló! Nyomorult! Csaló!
    Mikor szitkozódási szókincse és lélekzete kifogyott, szünetet tartott és megtörölte homlokát.
    Bondon egy-két lépéssel előbbre jött:
    - Tudom, uram, az egész az én hibám. Haragja érthető. De nem is álmodtam, hogy tettemnek ilyen szerencsétlen következménye lesz. Könyörgök önnek, Bocardon úr, engedje látnom őt.
    - Engedjem látni őt? - szólt Bocardon és arca kivörösödött.
    E pillanatban Zette a folyosón szaladva odajött: - Micsoda lárma van itt?
    - Ó, asszonyom, - kiáltott fel mohón Bondon - a szívem megszakad, ön olyan kegyes: engedje látnom őt!
    - Mi? - kiáltott Bocardon elhülyülve.
    - De kit? - kérdezte Zette.
    - Az én drága halottamat. Az én drága Eufémiámat, aki öngyilkos lett.
    - De hisz ez bolond! - ordította Bocardon az ő vastag hangján. - Eufémia, Eufémia! Gyere ide! Eufémia láttára a sápadt, félelemtől didergő
    Bondon leroskadt a fal mellett egy padra. És úgy meredt rá Eufémiára, mintha a lány valami kísértet volna.
    - Nem értem, - suttogta gyöngén s mint tőrbe csalt nyúl nézett Pujol Arisztidre, ki csípőre tett kézzel, illedelmesen, kissé távolabb állott.
    - Én sem, - mondta Bocardon.
    Zette szép arcán nagy fény derült fel: - Én értem. - Egy pillantást váltott Arisztiddel. Arisztid közelebb jött.
    - Nagyon egyszerű, - szólt s gyermeki diadalmaskodással foglalta el a színpadot. - Ma reggel elmentem megkeresni Bondont, hogy megöljem. A vonaton váratlan sugallat lepett meg, valami kinyilatkoztatás az égből. Nem Zette, hanem Eufémia a Bondon barátnője, úgy nevettem, hogy halálra rémítettem egy hosszúfogú angol vénkisasszonyt. Szálljak ki Tarasconban, térjek vissza Nimes-be és mondjam el, vagy menjek tovább? Elhatároztam, hogy tovább megyek. Megcsináltam tervemet. De mikor én tervet csinálok, az egész egy szempillantás, egy villanat! Avignonban látok egy pár bilincset. Megveszem, órákat töltök, míg kinyomozom ezt a teremtést itt. Végül megtalálom az állomáson, mikor éppen Lyonba akar utazni. Azt mondom neki, a rendőrség megbízottja vagyok. Megmutatom neki a bilincset s ez meggyőzi. Azt mondom neki, Eufémia a levél felfedezése következtében öngyilkosságot követett el. Jegyzőkönyvet kell felvenni s ehhez rá is szükség van. A törvény nevében felszólítom, kísérjen el és - íme, itt van.
    - Akkor ez a levél nem a feleségemnek szólt? - kérdezte Bocardon, ki nem volt gyors felfogású.
    - Persze, hogy nem; ostoba! - kiáltott Arisztid.
    Bocardon széles keblére szorította feleségét. A könnyek végigfolytak arcán.
    - Ó, én kis Zette-em, én kis Zette-em, meg tudsz nekem valaha bocsátani?
    - Igen, megbocsátok neked, te csúnya féltékeny! - szólt Zette.
    - És te! - kiáltott Boccardon Arisztidnek esve - téged is meg kell, hogy öleljelek! - Mindkét arcán erősen, cuppanósan megcsókolta, aztán Zette felé taszította:
    - A feleségemet is megcsókolhatod. Én, Bocardon, magam parancsolom.
    Arisztid ereit nemes büszkeség tüze futotta át. Hős volt. Tudta. Ilyen pillanatért érdemes élni.
    Mikor az öleléseket, meg az öröm és hála egyéb kifejezéseit ideiglenesen abbahagyták, a figyelem a nem hősies pár felé fordult, kik eladdig egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Az ő magaviseletüket is könnyű volt megmagyarázni. Szeretik egymást. A lánynak nincs hozománya. A férfi nem veheti el, mert szülei nem akarnak beleegyezni. A lányt halálra rémítette a levél felfedezése, hogy most Bocardon kiteszi a házból.
    - Mennyi hozománnyal elégednének meg szülei?
    - Legkevesebb tizenkétezer frankkal.
    - Megadom, - mondta újon talált boldogságában meggondolatlanul Bocardon. - Vegye el!
    Az iroda órája négyet ütött. Arisztid kihúzta a maga óráját.
    - Teringettét! - kiáltotta és villámgyorsan az uccán termett.
    - De mi ütött belé? - csodálkozott Bocardon.
    Zette az ajtóhoz ment: - úgy rohan, mintha az ördög a nyomában volna.
    - Mindég ilyen volt? - kérdezte a férj.
    - Hogyhogy mindég?
    - Hát mikor Léonie nénédnél együtt voltál vele.
    Zette elpirult. Egész családjának megmentőjét megtagadni olyan fekete árulás lett volna, melyre nemes őszintesége nem volt képes.
    - Ó igen, - válaszolta nyugodtan, mikor az előcsarnokba visszajött. - Rendesen Higany bácsinak neveztük.
    A széles útra érve, Arisztid füttyentett egy arra- menő egyfogatúnak:
    - A Luxembourg Szállodába, de vágtatva!
    A pillanatnyi elhatározásoknak és a napfénynek e gyermeke, e szitakötő-ember, az elmúlt pár óra vidám izgalmában teljesen megfeledkezett a kétórai találkáról az amerikai milliomossal s a vagyonról, mely ettől függött. Biztosan haragszik, amiért megvárakoztatta. Arisztidnek már volt dolga amerikaiakkal. Gyors agya körülményes mentséget dolgozott ki.
    Kiugrott a kocsiból és belépett a szálló előcsarnokába.
    - Congleton úr itt van? - kérdezte az irodában.
    - Egy amerikai uraság? Már távozott, uram. A három-harmincas vonattal utazott el. Pujol úrhoz van szerencsém? Egy levele van itt.
    Szívszorulva bontotta fel és olvasta el:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740469
Webáruház készítés