Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


William J. Locke Az úri csavargó MOBI e-könyv

William J. Locke Az úri csavargó MOBI e-könyv
  • Részlet az e-könyvből:

     

    XIII. fejezet

    Hanna láttára Paragot pillanatnyi józanságra dermedt. Mereven állott pár másodpercig; aztán lehanyatlott egyik asztal mellett egy székre és fejét két kezébe fogva ült. Én Hannához léptem.
    - Ma éjjel nem mehet.
    - Miért?
    - Nincs olyan állapotban.
    Mikor Hanna megértette, mit gondolok, nagy fájdalom és írtózat vonaglott át arcán.
    - De jönnie kell. Talán mingyárt jobban lesz. Elkísér minket és segít nekem, úgy-e, Asticot úr?
    Mint rendesen, a fagy elolvadt szeméből és hangja - ezüstös angol hangja - szívemig hatott. Paragot fölé hajoltam és suttogva beszéltem hozzá.
    - Vidd ki ebből a disznóólból, ne lássa a sertést - mormolta Paragot. Kezei ökölbe szorultak roppant erőlködésében, hogy eszét összeszedje. Hanna közeledett és megérintette vállát,
    - Gaston.
    Keze hirtelen elernyedt. Ostoba nevetésre fakadt.
    - Nagyon jó. Ki bánja? Sajnos, nincs rajtam... a bársonyruhám.
    - Mit mond? - kérdezte hozzám fordulva Hanna.
    Hogy mingyárt jön - mondtam.
    Herkules segített nekem kivezetni az imbolygó Paragot-t a kávéházból, a gyalogjárón át a várakozó kocsihoz. Hanna elfoglalta helyét mellette, én szemközt ültem. Herkules bezárta a kocsi ajtaját és elindultunk. Paragot visszasüllyedt kábultságába.
    - Nem tudom, hogy kérjek bocsánatot, Asticot úr, amért ily késő éjjel nem engedem lefeküdni - mondta Hanna. - De nagyon elhagyatott vagyok itt Párizsban.
    Végigmentünk a Boul‘ Mich‘-en, a Szajna-parton a Concorde-hídig, áthajtattunk a most hallgatagon elterülő, óriási Concorde téren, és a Royale uccán, meg a hosszú, unalmas Boulevard Malesherbes-en és Boulevard Haussmann-on át betértünk a.z Avenue de Messine- be. Hosszú kocsiút a legvidámabb körülmények között is; de éjjel egy órakor avval, ki a világon a legdrágább nekem, félig részegen s a drága hölggyel, kit imád s ki most részegségének gondolatától megrettent és undorodott, végtelennek látszott. Végül elértünk a 7. számhoz. Csengetésemre a portás bent megrántott valamit és a kapu kitárult. Kisegítettem Paragot-t a kocsiból. Kétségbeesetten erőlködött, hogy egyenesen álljon és járjon. A jó ég tudja, hogyan sikerült nem túlságosan illetlenül megmásznia a lépcsőt, fel Verneuil gróf lakásáig az első emeletre. Hanna kulcsával kinyitotta az ajtót és beléptünk a homályosan megvilágított nappali szobába.
    - Hadd üljek le - mondta Paragot, - mingyárt jobban leszek.
    Mint valami szégyenkező ruhacsomag, a fal melletti pamlagra roskadt s ujjait hosszú fekete haján átvonva küszködött, hogy úrrá legyen ittassága fölött. Verneuil grófné ott hagyott minket, de mingyárt visszatért; letette kalapját és bundáját. Kis ezüsttálcát hozott madeira borral, meg kétszersiilttel.
    - Szükségünk van valamire, Asticot úr - mondta nyájasan.
    Megittuk a bort és leültünk, Paragot felocsudását várva. Bár késő május volt, fahasábok izzottak a nagy kandallóban. A kék és fehér kandalló angyalos gyámköveivel magára vonta figyelmemet. Olaszország pompás múzeumaiban láttam hasonlókat.
    - De hiszen ez Della Robbia - mondtam.
    Hanna kissé meglepetten mosolygott: - ön műértő is, nemcsak filozófus, Asticot úr? Igen, ez Della Robbia. Verneuil gróf nagy gyűjtő.
    Csak most néztem körül a szobában s fényűző gazdagságának láttára visszafojtottam lélegzetemet. Egyidőre megfeledkeztem Paragot-ról s belevesztem a firenzei falkárpitok, felbecsülhetetlen szekrények, porcellánok, ezüstök, képek, dúsan színezett szőnyegek és ritmikus vonalú karosszékek álmába, melyeket mind valami harmonikus rejtéllyé halkított a lámpák ernyős fénye. Egy másik szoba végében, csak éppen az oldalt felráncolt függönyök résén át láthatón, valami nagy szobor fehérsége csillogott. Soha életemben nem voltam még ilyen szobában. Mesterem végigvezetett előkelő házak és paloták dísztermein, de azok lakatlanok voltak, hiányzott belőlük az emberi kéz érintése. Nem jutott eszembe, hogy férfiak és nők ily csodák között élhetnék mindennapi életüket és felruházhatnák azokat a meghittség meghatározhatatlan bájával. Megfordultam és Hannára néztem, amint bájosan és előkelőén ott ült a Della Robbia-kandalló mellett, és Hanna elmerült Verneuil grófnőbe, a nagyvilági hölgybe, ki oly távol volt tőlem, mint kis, puszta padlásszobám a fényűzésnek e kincses-házától. Hogy úgy mondjam, magán hordta ezt a szobát, mint én magamon hordtam padlásszobámat. Hirtelen félénkség lepett meg és alig tudtam válaszolni megjegyzéseire.
    Nem nagyon volt beszélgető kedvében, szegény hölgy; így hát halálos csend borult ránk, mely alatt Hanna dermed ten a tűzbe bámult, én meg, moccanni se merve, arra használtam időmet, hogy felhalmozzam emlékezetemben alakjának és ruhájának minden elbűvölő részletét. Az olaj vázlat, melyet egy-két nappal utóbb készítettem róla, előttem függ, mikor most a sorokat írom. Nagyra voltam vele, hogy eltaláltam hajának színét: a feketének azt a kékes fényét, mely a cigaretta füstjének kékségére hasonlít.
    Váratlanul felriasztotta a csendességet valami hangos, gyötrelmes nyöszörgés és érthetetlen beszéd, mely az emelet valamelyik szobájából jött. Paragot ingadozva, zajosan felállott s olyan volt, mint valami didergő, szőrös, borzas kísértet, ki üveges szemével pislog.
    Verneuil grófné felriadt és kezét a szék karjára támasztva előrehajolt.
    - A férjem - suttogta és pár másodpercig mindannyian erre a vérfagyasztó hangra figyeltünk. Aztán Hanna felállt és hozzám fordult.
    - Most már inkább lássa az egészet.
    Paragot-hoz lépett.
    - Jobban van?
    - Meg tudom tenni, amit kívánnak - mondta mesterem alázatosan, de a maga rendes hangján. Szinte teljesen józan volt.
    - Akkor jöjjön - mondta Hanna.
    Követtük Hannát ki a szobából, s puha szőnyeggel borított folyosókon át, melyek tele voltak képekkel, szobrokkal, meg gyönyörű vázákkal, beléptünk a homályosan megvilágított hálószobába. Az ápolónő felkelt székéről az ágy mellől, melyben egy kopasz, csőrös orrú férfi feküdt, ki valami borzasztó őrületben nyöszörgött és félrebeszélt. Hanna megszorította karomat, mikor Paragot az ágy mellé lépett.
    - Gaston de Nérac vagyok - mondta Paragot.
    Verneuil gróf könyökére emelkedett és vadul nézett rá. Én is szerettem volna valakinek karját megszorítani, mert ennek az embernek látása megborzasztott; de összeszedtem erőmet avval a vigasztaló gondolattal, hogy Hannát védem.
    - Hát akkor nem halt meg? Nem öltem meg? - kérdezte Verneuil gróf.
    - Nem, minthogy itt vagyok megmondani önnek, hogy élek.
    Verejték csörgött végig a gróf arcán. Kimerülten hanyatlott hátra.
    - Nem tudom, miért - lihegte, - de azt gondoltam, megöltem önt. - Lehúnyta szemét.
    - Elég - mondta az ápolónő.
    Egy szó nélkül visszatértünk mindhárman a nappali szobába. Megdöbbentő komédia volt.
    - Hálás vagyok - mondta Hanna mesteremnek. - Bárcsak valamiképpen visszafizethetném!
    - Azt gondoltam - mondta Paragot egy árnyalatnyi gúnnyal, amit Hanna nem vett észre, - hogy nékem kell megfizetnem, amit ön ellen vétettem.
    - Elfelejtem - mondta fagyosan Hanna, - hogy valaha vétett ellenem.
    De én nem tudom elfelejteni - mondta Paragot. - Kérem az eget, bárcsak tudnám.Ma éjjel látott, mikor éppen azon igyekeztem... nem épületes látvány Verneuil grófné Öméltósága számára.
    - Senki számára sem épületes látvány - mondta Hanna.
    Paragot lehajtotta fejét. Testtartásában volt valami megindító, ami hatott Hannára. Gyöngéd szíve volt. Keze megfogta Paragot ruhájának ujját.
    - Gaston, miért jutott ennyire? Minden férfi közül ép maga?
    - Mert én vagyok minden szegény bolond közül az az egyetlen szegény bolond, aki komolyan fogja fel az életet.
    Hanna sóhajtott: - Nem tudom megérteni.
    - Nem is szükséges.
    - Maga olyan időből való, mikor az emberek mindent meg akartak érteni. Most semmi sem fontos. De magánál különösképpen az a kívánság visszatért.
    - Elég jól megértett engem, hogy biztosra vegye, ha szüksége lesz rám, majd rendelkezésére állok.
    - Nem tudom - mondta Hanna. - Egy kétségbeesett utolsó remény volt, hogy megmentsem férjem eszét. Ó, jöjjön - mondta s a tűz előtti székek felé indult, - üljünk le és beszélgessünk öt percig. Eddig mindég csak jött és ment és alig szóltunk egy szót. Aztán meg - mondta erőltetett nevetéssel - nem is lett volna illendő. De most itt van Asticot űr, mint garde de dame. Mintha nem is volna valóság, ugye, hogy maga meg én itt vagyunk? Mintha valami furcsa álom volna, melyben mindenféle összefüggéstelen dolgok összekeveredtek. Nem találja legalább is érdekesnek? Olyan érdekesnek, mint a fogfájást - válaszolta Paragot.
    - Ha kínos magának velem beszélni, Gaston, nem akarom tartóztatni - mondta Hanna és felemelkedett székéről.
    - Bocsásson meg - mondta Paragot, - azt hiszem, a többi dolgokkal a jó modorom is elveszett. Segítségemre lehet, hogy visszaszerezzem, ha megengedi, hogy beszélgessek önnel.
    Kezét kimerültén végighúzta arcán, melyet az utolsó pár pillanatban rendkívüli sápadtság borított el. Kísérteties színben volt.
    - Mondja meg nékem - szólt Paragot, - miért jön abba a tivornyabarlangba? Egy pársoros levél is megtalálna s én engedelmeskednék.
    Hanna megmagyarázta, hogy nincs idő levélírásra. A gróf rohamai váratlanul jönnek éjjel. Hogy megnyugtassa őt, meg kell találnia annak a hajdani lehetetlen komédiának főszereplőjét, még ha jó hírébe kerülne is. S aztán meg, baj az? Az egyetlen, aki erről a kiszökésről tud, a kocsis, a gróf családjának régi cselédje és olyan titoktartó, mint a halál.
    - Mióta tartanak ezek a rohamok? - kérdezte mesterem.
    Hanna annak a nőnek megindító mohóságával tárta elénk történetét, ki nagyon is sokáig rejtegette szívében gyűlöletes titkait s végül talál egy emberi lelket, melyben megbízhat. Azt hiszem, szinte elfelejtette, hogy én is ott vagyok, mert én szerényen félre ültem s a lámpaernyő által vetett széles fénykúp elválasztott tőlük.
    - A szellemi zavar első tünetei - mondta Hanna - két év előtt jelentkeztek. Gyakoriságuk és hevességük fokozatosan növekedett.
    A közbeeső időben Verneuil gróf ép elmével járkált mindenfelé. A rohamok - magyarázta Hanna, - váratlanul jöttek, mindég éjjel, és az a rögeszméje, hogy megölte Gaston de Nérac-ot. Mielőtt Paragot megjelent, két-három napig tartottak, aztán lassan lecsillapultak, de nagy testi bágyadtság maradt utánuk. Mikor a Bristol-szálloda előtt találkozott velem, hol én a tavaszt élveztem, az a vad ötlet jutott eszébe, hogy egy szembesítés az élő Gaston de Nérac-kal végét vethetné a gróf őrültségének. A legközelebbi roham alkalmával buzgón elrohant, hogy megkeresse Paragot-t, elhozta őt az őrjöngő beteghez és az eredmény varázslatos volt. Hanna azt gondolta, a gyógyulás állandó lesz; de két hét múlva a roham ismétlődött, aztán újra meg újra megismétlődött, mint ma éjjel is.
    - Jószívűség volt magától, hogy eljött, Gaston - mondta édesen, - és arra kell kérnem, bocsásson meg minden hálátlanságért, amit talán mondtam.
    Paragot valamit válaszolt, olyan halk hangon, hogy én nem hallottam, s egy kis ideig ilyen halkan beszélgettek tovább. Kezdtem elálmosodni. Egy rázkódással felköltöttem magamat s éppen meghallottam, amint Hanna kérdezte:
    - Miért játszotta azt az utálatos dalt az „Orfeus a pokolban"?
    - Hogy lássam, ráismer-e. Valami csúfondáros ördög ösztökélt rá. Az utolsó dal volt, amit ön meg én együtt hallottunk - eljegyzési lakománk éjjelén. A zenekar játszotta a kertben.
    - Ne... ne! - kiáltott fel Hanna s kezével eltakarta arcát.
    Ez volt hát, amért Aix-les-Bains-ben mínd-egyikünk kifakadt ama vidám kis dal ellen. Érdekes volt. Hanem láttam, hogy borzasztóan kínosan érinthette megfeszült idegeiket.
    Hanna hirtelen levette arcáról kezét és ösz- szeszedte erejét, hogy Paragot-ra nézzen.
    - Miért Gaston... miért tette azt?
    Paragot segítséget könyörgő mozdulattal felkelt s szemében valami agyonhajszolt kifejezés volt. Ez alatt az egész különös jelenet alatt többé nem Paragot volt, az én mesterem, hanem Gaston de Nérac, kit én nem ismertem. Bolondos, festői beszéde, drága csavargó modora eltűnt. Valami reménytelen rosszullét szikárrá változtatta vonásait s én elrémültem. Mellé léptem.
    - Mester... kocsit kell vennünk. Van valami pénze?
    - Igen - mondta erőtlenül, - menjünk haza.
    - De hiszen rosszul van! Olyan sápadt, mint egy kísértet! - mondta ijedten Hanna.
    - Főzeléket ebédeltem... az abszint folyékony alakjában - mondta mesterem, ismét megtalálva Paragot hangját. - Hogy is mondják? Jobb egy főzelékebéd, ahol a szeretet -
    - Ó, uraságod még nem ment el - szólt a szobába besietve az ápolónő. - A gróf úr kért, adjam ezt át uraságodnak.
    Levelet nyújtott át.
    - A gróf úr felnyittatta vélem irattáskáját, asszonyom - tette hozzá mentegetőzve.
    Az ápolónő elhagyta a szobát. Paragot állt és ujjai közt forgatta a levelet. Hanna kérte, hogy nyissa fel. Valami fontos lehet benne. Paragot fél ívnyi levélpapírt húzott ki a borítékból. Ránézett, egy támolygó lépést tett az ajtó felé s arccal előre vágódott a szőnyegen.
    Hanna kis ijedt sikoltást hallatott s mint én, térdre vetette magát mellé. Paragot elájult. Az ételtől való tartózkodás, az ital, iszonyatos erőlködése, hogy kijózanuljon, s az idegfeszítő beszélgetés a szakadék szélére sodorták s csak éppen a levélokozta megrázkódtatásra volt szükség, hogy belezuhanjon. Párnákkal támasztottuk alá fejét és megtágítottuk gallérját.
    - Mit csinálhatnánk? - lihegte drága hölgyem.
    - Elhívom az ápolónőt a gróf úr szobájából - mondtam.
    - Az majd tudja - reménykedett Hanna.
    A gróf szobájához mentem, kinyitottam az ajtót és intettem az ápolónőnek. Egy pillantást vetett alvó betegére és csatlakozott hozzám a folyosón. Magyarázatomra vizet hozott, meg szarvasszarv olajat és visszatért velem a társalgóba. A megdöbbentő meglepetések éjszakája volt. A Quartier kábítónak nevezte volna és nem lett volna távol az igazságtól. Valami sötét szemfényvesztés volt a levegőben. Éreztem, amint követtem az ápolónőt a küszöbön át. Valami szokatlant vártam, valami különös fejleményt. Azoknak a légkörében, kiket szerettem, ama napokban oly érzékeny voltam, mint'egy barométer.
    Paragot oly csöndesen feküdt, mint a halál; vad, bozontos feje selyemvánkosokon; de Hanna az ernyős lámpa vetette fénykúp közepén, szétnyílt ajakkal és elfehérült arccal, térden kuporogva olvasta ezt a fél ívnyi levélpapirost. Mikor beléptünk, megfordult és rám nézett s a szeme keményen, fagyosan kék volt. Az ápolónő mesterem fölé hajolt.
    Hanna teljes hosszában kinyújtotta felém karját.
    - Olvassa - mondta; hangja érdes volt segyáltalán semmi ezüstös csengés sem volt benne.
    Hogy mért mutatta meg nekem, a nyomorult kis halványarcú, uccáról felszedett művésznövendéknek, nem tudtam felfogni sok következő éven át sem, melyek alatt a nők fej- és szívhasogató kuszaságaival küszködtem. De a tapasztalat megtanított rá, hogy az emberi lények, bármilyneműek legyenek is, megdöbbentő dolgokat cselekszenek a lelki földrengés óráiban. Hallottam a templomatyák legájtatosabbikát úgy káromkodni, mint egy szénlapátolót, mikor az új plébános helyette kevésbé ájtatos embert választott.
    Azt hiszem, csak éppen, mert emberi lény voltam, ki életének benső, szent körébe betévedt - s talán az egyetlen a világon, aki oda került. Lelke mélyéig le volt sújtva, ösztönöm késztetett, hogy osztozzam fájdalmában.
    Azt parancsolta, hogy olvassam. Csak tizenkilenc voltam. Ha azt parancsolja, hogy ecetet igyam, vagy krokodilust egyem, azt is megtettem volna. Elolvastam.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634742104
Webáruház készítés