Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


William J. Locke Az úri csavargó EPUB e-könyv

ÚJ
William J. Locke Az úri csavargó EPUB e-könyv
990 Ft990

William J. Locke rejtelmes dél-amerikai dzsungel szélén töltötte gyermekéveit, ahol vadállatok és vademberek nyugtalanították az embereket és ahol a múlt században ismeretlen fogalom volt a nyugalom. A perzselő nap, a kalandos, izgalmakkal és életveszélyekkel teli élet érlelte íróvá Locke-ot, aki 1906-ban megjelent első regényével nem egészen egy hónap alatt világhírű lett. Sok regénye jelent meg, könyveit szerte a világon olvassák, de főműve mégis „Az úri csavargó" maradt, amely a világirodalom egyik legértékesebb gyöngyszeme.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    VII. fejezet

    Paragot-t nem elégítette ki, hogy magához vett egy kóbor kutyát, meg egy fattyú fiút és hogy felelősséget vállalt sorsukért, most még egy fiatal nőt kellett nyakába vennie. Ha valami szép cigánylány lett volna, elbűvölően csábító csillogó szemmel, gránátalma ajakkal és boszorkányosán hajlékony testtel, tette köznapi emberi gyöngeség lett volna. De szegény Blanquette esetében, ki vaskos volt és parasztos, s kinek élettelen arcvonásait csupán a fiatalság, becsületesség és a feliéi’ fogak mentették meg a rútságtól, a női nem örök vonzó ereje távol volt.
    Dekoratív szempontból Blanquette éppoly kellemetlen volt, mint Nárcisz, vagy jómagam. Ostoba volt, fantáziátlan és tudatlan; oly messze esett Paragot-tól, min Nárcisz egy agártól. Hát akkor, minden emberek és angyalok szent nevére! miért vette pártfogásába Paragot? Egyetlen válaszom e kérdésre, hogy ő Paragot volt. Mérj meg másokat bármilyen mértékkel, ami éppen kezed ügyébe esik, az eredmény nagyjában helyes lesz; de Paragot-t - hacsak a bálványozás nem homályosította el értelmemet, - Paragot-t csupán avval az abszolút mértékkel lehet megmérni, ami tiszteletparancsolón és csalhatatlanul a hatalmas istenek térdén fekszik.
    Természetesen borzasztó sorstól mentette meg azt a lányt. Jóságos, komoly férfiak ezrei megtették ugyanezt egyik vagy másik módon.
    De Paragot módja mindenkiétől különbözött. Dicsőséges őrülete a szokásos emberi módszerek fölé emelte.
    A ti féktelenül impulzív embereitek közül annyian megbánják bőkezűségüket, mihelyt nagylelkű hevük lehűlt. Paragot nagysága abban rejlett, hogy ő sohasem bánta meg. Fantasztikus volt, féktelen szenvedélyű, tékozló, kérkedő és amit csak akartok; de túlzott véleménye volt minden egyes emberi lélek értékéről, a magáét kivéve. Szegény Blanquette sorsa mérhetetlenül fontosabb volt néki annál a bogaras lángésznél, aki Paragot volt. Ez az ő megható szempontja már gyermekkoromban is feltűnt nékem, mikor j övömről tartott előadást.
    - Én Paragot vagyok, fiam - szokta mondani, - széllel bélelt és csodálkozással teli, fantasztikus és bolondos; és mint egy bogáncs-pehely, úgy hányódom a világban. De rád, kis Asticot-m, a Nagy Felelősség vár. Neked fel kell lebbentened az Élet fátyolának egyik sarkát, hogy gyönyörűséget mutass a férfiaknak és nőknek, ahol nem is keresték volna. Most dolgozz és gyújts bölcsességet, fiam, hogy mikor a Nagy Nap eljön, ne mulasszad el hivatásodat. - És egyszer tűnődve hozzátette: - Mint én elmulasztottam az enyémet.
    Mivel Paragot úgy határozott, hogy nem indulunk neki tüstént az ismeretlennek, hanem a kávéházban maradunk, míg ki nem eszeljük haditervünket, Blanquette bevitte táskáját a házba s a nap további folyamán a konyhában buzgólkodott a vendéglősnével; Paragot a kávéházban ivott a falubeliekkel; én pedig - miután Thierry és Nárcisz tőlük telhetőleg elszórakoztattak - összekuporodtam a kicsike ét-terem egyik zugába vetett matracon és elaludtam.
    Másnap reggel Paragot egy ötlettel ébredt fel. Elmegy Aix-les-Bains-be, ami egészen közel fekszik és este tér vissza. Útjának természetét nem akarta megmondani nékem. Ki vagyok én, szürke féreg, aki vagyok, hogy az ő távozásait és érkezéseit tudakoljam? A kis szürke féreg maradjon Blanquette-tel és Nárcisszal és vigyázzon rá, hogy meg ne harapják egymást. Alázatosan fogadtam pirongatását és engedelmeskedtem parancsának. A délután a mezőn egy fa alatt talált hármunkat; Blanquette átfogta térdét, a kutya meg nyakával Blanquette lábán aludt. Blanquette régi kartonruháját viselte-, mivel egész délelőtt a vendéglősnének segített, ruhájának ujja fel volt tűrve s erős, tömzsi karja könyökig kilátszott. Réklijének felső gombja nyitva állott; hajadon fővel volt, de lesült arcánál és nyakánál alig egy árnyalattal sötétebb haja takarosán fel volt csavarva. Ha nem lett volna az a szoros kézfogás előző nap, féltékenyen bosszankodtam volna, hogy felvétetett csavargó testvériségünkbe. így meg tizenhat éves férfivoltom magaslatáról lenéztem rá, nem mint szegény Blanquette-re, a kóbor citerásra, hanem mint leányra. Mit kezdhettünk vándorlásainkon mi, a teremtés urai, egy alsóbbrendű nemből származó teremtéssel? Képes-e elviselni, amit mi elviselünk, kérdeztem aggódva.
    - Én? - nevetett. - Olyan erős vagyok, mint bármely férfi. Majd meglátja.
    Talpra ugrott s mielőtt tiltakozhattam volna, mint egy kis macskát felszedett a földről és karjára kapott.
    - Lám - mondta, miközben gyengéden letett a fűre; aztán felszedte a helyéről felvert Nárciszt, átölelte térdét és ismét nevetett. Jóságos, becsületes nevetés volt; egy jóindulatú nagy fiú nevetése, ami kiáradt szeméből és kimutatta erős fehér fogait. Erejét bámulva elfelejtettem megsértődni.
    - Fiúnak kellett volna születnie, Blanquette - mondtam.
    Ő helybenhagyta, evvel egyszersmind elismerte alsóbbrendűségét és visszaadta önérzetemet.
    - Maga boldog, maga fiú. Ebben a világban a dió bele a férfiaknak jut, a héja meg a nőknek.
    - Mért nem vágatja le a haját és nem öltözik fiúnak? - kérdeztem. - Akkor megkapná a dió belét. Senki sem venné észre.
    - Azt gondolja, nem látszik rajtam, hogy nő vagyok? Én! Istenem, hol a szeme?
    Valósággal megneheztelt rám, pedig én kedvében akartam járni: ez volt első találkozásom a „nő“-nek nevezett meghökkentő paradoxonnal.
    - Ó, nem - lihegte, - olyan erős vagyok ugyan, mint egy férfi, de hál' Istennek, nincs férfias külsőm. Ide nézzen!
    Kihúzta magát, kezét derekára tette s melle teljesen kidomborodott. Nem, ő nem csinos, magyarázta, de olyan jól megtermett, mint bárki más; vizsgáljam meg magamat és meglátom, a leglaposabb deszkához hasonlítok. Zavaromban fűszálakat rágcsáltam szótlanul, míg csak Blanquette újra beszélni nem kezdett.
    - Beszéljen nekem a főnökről.
    - A főnökről? - kérdeztem megütközve.
    - Igen... az úrról... mesteréről.
    - Mesternek kell neveznie - mondtam, - nem pedig főnöknek.
    Mert főnök lehet bármely házaló „májszter uram", egy csapat betanított kutya mutatványosa, vagy egy nyomorúságos falusi kocsma gazdája is. Paragot főnök!
    - Semmi rosszat nem gondoltam. Nagyon is tisztelem őt - mondta alázatosan Blanquette.
    Most, hogy újra be voltam iktatva fölényes helyzetembe, megmagyaráztam a mestert nőies értelmi képességének.
    - A világ minden helyén volt és mindent tud, amit tudni lehet, és beszél minden nyelvet, amit az ég alatt beszélnek, és olvasott minden könyvet, amit csak valaha írtak, és láttam, amint egy hegedűt eltört egy ember fején.
    - Ugyan! - mondta Blanquette.
    - A római Fórumon a múlt télen vitatkozott Európa legtudósabb tanárával, aki az ásatásokat vezeti, és bebizonyította, hogy téved.
    - Ugyan! - ismételte Blanquette nagyon meghatódva, bár a Fórumról és az ásatásokról nem volt több sejtelme, mint Nárcisznak.
    - Ha holnap király akarna lenni, csak fel kellene szállania egy trónra és ráülne.
    - Azt nem - mondta Blanquette, - hogy az ember király legyen, királyfinak kell lennie.
    - Hát honnan tudja, hogy nem az? - kérdeztem titokzatos ha-én-beszélni-akarnék! arckifejezéssel.
    - Királyfiak nem járják az országutakat olyan utcai gyerekekkel, mint maga - felelte a praktikus Blanquette.
    - Honnan tudja, nem vagyok-e én is királyfi? - kérdeztem, nem annyira, hogy magamat rangban emeljem, hanem, hogy Paragot-t megvédjem.
    - Hiszen maga magától mondta, hogy anyja eladta, mint ahogy az én anyám eladott engem Paragot apónak.
    Erre hirtelen szemembe ötlött, hogy ami az emlékezet megőrző erejét illeti, Blanquette nem is olyan ostoba, mint ahogy az én elbizakodottságom megállapította. Azt akartam visszavágni: az a nagyszerű tett, hogy megvásárolt engem, bizonyítja éppen személyének előkelőségét, de mert gyorsan elgondoltam, hogy ugyanezt az érvet a megvetett Paragot apóra is lehetne alkalmazni, visszatartottam magamat. Hallgatás következett; én kényelmetlenül éreztem magamat és elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom mesteremet, abból a célból, hogy eltanuljam azt az ügyességét, amellyel gyorsan és találóan válaszol.
    - De mit csinál ő, a mester? - kérdezte Blanquette.
    - Csinál? Mit ért ezen?
    - Hogy keresi meg a kenyerét?
    - Ez mutatja, hogy semmit sem tud róla - kiáltottam fel diadalmasan. - Királyfiak nem keresik meg a kenyerüket. Úgyis megvan nekik. Sohasem olvasta ezt?
    - Tudok írni, meg olvasni, de nem olvasok könyveket - sóhajtotta Blanquette. - Nem vagyok okos. Majd tanítania kell engem.
    - Most ezt a könyvet olvasom - mondtam, zsebemből a Merovingek korának történetét kihúzva.
    Blanquette ismét sóhajtott: - Maga biztosan nagyon okos, Asticot.
    - Egyáltalán nem - mondtam szerényen, de úgy éreztem, hogy a kedves Blanquette tudatában van a köztünk lévő értelmi szakadéknak. - A mester tanított mindenre, amit tudok. - Úgy beszéltem, mintha tudományom, Isten tudja, szétrepesztette volna egy enciklopédia kötését. - Három évvel ezelőtt egy szót sem tudtam franciául. Képzelje el. Most pedig…
    - Még most is angolosan beszél - mondta Blanquette.
    Ha most visszanézek azokra a lehetetlen, távoli napokra, azt kérdezem magamtól: vájjon végül is nem tanultam-e Blanquette-től ugyanannyi életbevágó dolgot, mint Paragot-tól. Az ő világos, egyenes, józan, egészséges észjárása felért a lángésszel. Akkoriban jobban tetszett nékem a fantasztikus alakban megjelenő lángész, mely az én elbizakodottságom buborékait felfújta, ahelyett, hogy elpukkasztotta volna; de a későbbi életben az ember nagyon megbecsüli azokat, akik e buborékokat elpukkasztják.
    Pillanatnyi bosszúságomban azonban viszonváddal éltem.
    - Maga nagyobb hibákat csinál, mint én. Néhol többes számot használ egyes szám helyett, és a kutyáról úgy beszél, mintha nőnemű volna.
    - Azért van, mert nincs nevelésem - válaszolta komoly alázatosságával Blanquette. - Úgy beszélek, mint a parasztok, nem pedig mint a tanult emberek... például nem úgy, mint a mester.
    - Úgy senki sem tud beszélni - mondtam.
    Hosszú hallgatás következett. Blanquette átkarolva tartotta térdét, Nárcisz Blanquette lábánál horkolt s evvel elfogadta a lányt csavargó pajtásának. Én hátamon feküdtem és elfelejtettem Blanquette-et; az égre rajzolódó millió meg millió levél és gally összefonódásából Meroving nők képét szövögettem. Ott, ahol a fekete ágak kék ferdenégyszöget vágtak ki, Galaswintha királynő feküdt ágyán. Ama sötét vadalmákon túl ki lehet venni a gyilkost, kit Chilperich küld, hogy megfojtsa a királynét. És abban a sugárzó foltban van bájával tisztán, élesen kirajzolódott Fredegunda árnyképe, amint a királyt várja. Ez az asszony olyan volt, mint valami szikrázó kard, és mészárlásai elbűvöltek. Sokkal jobban tetszett nékem a gyöngéd Brunhildánál, kinek körvonalait ott láttam az enyhe zöld árnyékban. Légi képtáramban igyekeztem keretet találni Brunhilda két leányának, Ingondának és Chlodoswindának, különösen az utóbbinak, kinek neve megfelelt ízlésemnek, mert mesteremtől elsajátítottam a furcsa nevek kedvelését; s ebbeli tudatos igyekezetem visszahozott a mai világba és meghallottam Blanquette hangját.
    - Azt mondja, Asticot, hogy kimoshatom a mester ingét, és kijavíthatom ruháit. A kávéját is megcsinálhatom reggel.
    Tekintetében valami nagy messzeség volt. ö is az ábrándok országútján járt, mint az imént én.
    - A mester reggelijét mindég én készítem - mondtam féltékenyen.
    - Ez a nő kötelessége.
    - Mit bánom én - vágtam vissza.
    Keze szétkapcsolódott, térden közeledett hozzám, fölém hajolt és félresimított egy fürtöt homlokomról.
    - A magáét is elkészítem, Asticot - mondta gyöngéden, - és meglátja, milyen kellemes lesz. Férfiak nem csinálhatják ezeket a dolgokat, ahol van egy nő, aki gondoskodhat róluk. Az nem illő.
    Férfiasságomnak hízelgett, hogy, mint „férfit", egy sorba állított Paragot-val, hát olyan szemmel néztem a helyzetet, mint valami szultán és kegyesen beleegyeztem felajánlott szolgálataiba.
    Paragot diadalmasan tért vissza Aix-les-Bains-ből. Ugye megmondta nékem, hogy egy sugallat küldte oda? Az az ember, aki a hegedűt játssza a Bourget-tó mellett fekvő szabad ég alatti vendéglőben, ép aznap lett beteg. Az eredmény: egyheti elfoglaltság Blanquette-nek, meg néki magának.
    - De gyermekem - mondta, - el kell szenvedned Sátánnak egyik összhangot nem ismerő fiát, aki hangzavarral teli poklot csinál egy átkozott zongorából. Elég arcátlan volt azt mondani nékem, hogy a zeneiskolát végezte. Mikor annyi a zenei hallása, akár egy verklis majmának! Azt mondta nékem - Paragot-nak, - hogy nem is olyan rosszul hegedülök! Megjósolom, borzasztó végzet fenyegeti amaz ifjút, gyermekeim. Mielőtt a hét véget érne, beledobom lélekfaló zongorájának begyébe. Hah! gyermekeim, adjatok innom, mert szomjas vagyok.
    Férfiúi méltóságomra való tekintettel Blanquette-re néztem, aki engedelmesen bement a kávéházba, míg én mesteremmel maradtam. Édes pillanat volt. Paragot megragadta vállamat.
    - Fiam, míg Blanquette meg én dolgozunk, ami Carlyle szerint az ember legnemesebb kötelessége, de amire nézve nékem megvannak a magam gondolatai, te nem élhetsz vörös inges, pomádés és másképpen festői és tűnődő henyélésben. Oda nézz - kiáltotta fel, egy papírba burkolt kerek, lapos tárgyra mutatva, melyet magával hozott. - Tudod, mi az?
    - Az - mondtam, - valami kalács.
    - Kézi dob - mondta mesterem.
    A következő nap Aix-les-Bainsben talált minket a kis kerti vendéglő kertjében, ahol villásreggeli idején muzsikáltunk. A zongorázó fiatalember. akit emberi alakba bújt ördögnek képzeltem, jámbor, tüdővészes fickó volt és egy zenélődoboz szelíd türelmességével játszott. Kezet fogott velem, „kedves kollégának" nevezett s még az éj beállta előtt elbeszélte nekem szerencsétlen szerelmének történetét, melynek következtében, ha nem nézne anyjára, belefojtaná magát a tóba. Úgy megsemmisült Paragot előtt, mint az orgonafújtató az orgonaművész előtt. Blanquette irányában való udvariassága megszégyenített volna bármely ifjút a Bon Marché- vagy Louvre-áruházban. Laripet-nek hívták.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634742098
    Státusz
    ÚJ    
Webáruház készítés