Új jelszó kérése
Termék részletek


William J. Locke A férfi sem angyal EPUB e-könyv

William J. Locke A férfi sem angyal EPUB e-könyv
990 Ft

Aristid Pujol előkelő magánzó, a francia Provence szülötte. Tele van képtelen ötletekkel, szélsőségesen vakmerő, szenvedélyes és gátlástalan, ellenállhatatlanul szellemes szélhámos. Minden jobb kinézésű fiatal nő azonnal lángra lobbantja, szerelmei azonban sorra kudarccal végződnek, a gazdag, kávéház-tulajdonos özvegynél éppúgy, mint a polgármester félrelépett feleségénél. A szerelmi sikerektől azonban még jobban fél, mint a kudarctól, mert a házasságot mindenáron el akarja kerülni. Végül azonban aranyszíve miatt őt is utoléri a végzete, egy csinos, jószívű nő örökre rabul ejti. - a népszerű angol szerző könyvében kaland, meglepetés váltakozik, hirtelen fellobbanó és kihunyó érzelmekkel.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Bocardon úr irodájában ült; úgy tett, mintha számadásokat végezne, és hosszú számoszlopokon jártatta végig vaskos, remegő mutatóujját. Maga volt a megtestesült bánat. Aristid elhatározta, hogy vár a kellő alkalomra. Mint sejtette, Bocardon úr délután elhagyta az irodát. Ez az abszint órája volt. A portás megnevezte Bocardon úr megszokott kávéházát. Itt, a terasz egyik komor zugában meg is találta Aristid az óriási embert, amint sötéten nézegetett egy nevetségesen kis pohárka keserű pálinkát. Aristid kalapot emelt, engedelmet kért, hogy csatlakozhassék és leült.
    - Bocardon úr - kezdte, miközben gondosan kavargatta ab- szintjét -, úgy hallom szép unokahúgomtól, önök között sajnálatos félreértés történt, ami engem őszintén bánt.
    - Ő félreértésnek nevezi? - nevetett vidámság nélkül Bocardon. - Az asszonyoknak megvan a maguk szójárása. Hallgasson ide, kedves uram. Gyalázat történt köztünk. Ha egy feleség megcsal egy olyan férjet, mint én, egy jó, elnéző, hűséges férjet, aki még a lába nyomát is imádta, az nem félreértés dolga. Az gyalázat. Ha lenne hová hajtani a fejét, még ma este kitenném. De nincs. Ön, aki rokona, tudja, hogy minden hozomány nélkül vettem el. Egész családjából csak ön van életben.
    Aristid izgékony nyelvének hegyén volt már, hogy szívesen adna neki szállást éjszakára, de okosan megfékezte magát.
    - Összetörte a szívemet - folytatta Bocardon.
    Aristid a szerencsétlen ügy részleteiről kérdezősködött. A terjedelmes férfi egy pillanatig habozott és gyanakodva nézett társára; de Aristid tiszta, fényes szeme megigézte, és délies hévvel vetette bele magát a történtek örvényébe. Az a gazfickó gombokban utazik - gombokban! Ha egy gyémántutazó bántotta volna meg, ebben lenne valami vigasztaló, de gombok! Cérnagombok, csontgombok, fémgombok, nadrággombok! Hiszen az egyetlen lefokozás már csak az lehetne, ha a gomblyukak ürességében utazna. Bondonnak hívják. Olyan megvetően ejtette ki, mintha Bocardontól Bondonig hanyatlani elképzelhetetlen lenne. Ez a Bondon rendes vendége a szállodának, de milyen vendége! Soha egy palack finom bort sem rendelt, soha egy kávét vagy konyakot. Megvetni való teremtés. O már régóta gyanakszik. De most bizonyos. Lehajtotta a pohárka keserűt, másodikat rendelt, s összefüggéstelenül beszélt ajtók nyitásáról, csukásáról, suttogásokról és valami borzalmas esetről, amelynek lényege az volt, hogy egy pillanatra látta Zette-et kísértetszerűen végigsuhanni a folyosón. Végül, mindennek tetejében, itt a döntő bizonyíték: egy levél, amelyet ma reggel Zette szobájában talált. Összegyűrt papirost húzott ki zsebéből, és átnyújtotta Aristidnek.
    Csiszolatlan, lángoló, vétkes s a bűnösséget teljesen bizonyító levél volt. Aristid megdermedt; elborzadt arra a gondolatra, hogy a pompás és finom Zette-nek köze lehet ilyen undorító valamihez. Gyilkos gyűlölettel gyűlölte Bondont. Nagyot nyelt az ab- szintból, és azt kívánta, bárha Bondon vére volna. Bocardon arcán nagy könnyek gördültek le, és bozontos bajuszának végén összegyűlve lecsöppentek a márványasztalra.
    - Oly gyöngéden szerettem őt, uram.
    Annyira emberi volt ez a kifakadás, hogy egyenesen szíven találta Aristidet. Részvevő könny csillogott ragyogó szemében. Egyszerre végtelen szánalom töltötte el e bánat sújtotta, tehetetlen óriás iránt. Természetében volt valami különös nőies vonás, ami furcsa helyeken ütközött ki. Ösztönösen kezét nyújtotta.
    - Menni készül? - kérdezte Bocardon.
    - Nem. Csak a barátság jeléül.
    Kezet szorítottak az asztalon át. Új érzelem hatotta át a könnyen megkörnyékezhető Aristidot.
    - Bocardon, önnek szentelem magamat - szólt fellobogó taglejtéssel. - Mit tehetek?
    - Sajnos semmit - válaszolta amaz vigasztalanul.
    - És Zette? Mint mond Zette mindehhez?
    Megrándította hegyszerű vállait: - Mindent tagad. Nem is látta a levelet, amíg én meg nem mutattam neki. Nem tudja, hogyan került a szobájába. Mintha ez lehetséges volna!
    - Valószínűtlen - mondta sötéten Aristid.
    Tovább beszélgettek. Bocardon elfúló hangon mondta el boldog házasságuk egyszerű történetét.
    Együtt sétáltak vissza a szállodába. Zette, aki az iroda íróasztala mellett ült, felállt, és egy szó és pillantás nélkül eltűnt a folyosón. Bocardon mély sóhajjal foglalta el helyét. Estebéd ideje volt. A féltucat szállóvendég és látogató egy pillanatra megtöltötte a kis előcsarnokot; néhányan arra vártak, hogy kezet mossanak a kezdetleges mosdónál a lépcső mellett. Aristid az étterembe ment velük, és komoly csendben megebédelt. Ebéd után távozóban ismét elment az iroda mellett, amelynek homályos mélyében Bocardon éppen szomorú ebédjénél ült, amelyet a mélabús Eufémia szolgált fel. Úgy sejtette, hogy Zette a konyhában étkezik. Vigasztalan elhagyottság hatotta át az egész helyet, mintha holttetem feküdne valahol a házban.
    Aristid nagyon bonyolult lelkiállapotban itta meg kávéját a legközelebbi kávéházban. Viharosan beleszeretett a feleségbe, mert azt hitte, egy féltékeny férj áldozata. A nagylelkű érzelem kitörésében szívébe fogadta a férjet, mert látta, hogy jó ember, és halálra van sebezve. Most hát szerette a feleséget, szerette a férjet, és gyűlölte azt a gaz Bondont. Amit Aristid érzett, hevesen érezte. Kibékíti ezt a két embert, akit szeret, aztán megy, és ha nem is gyilkolja meg Bondont, legalábbis minden csontját összetöri. Ezzel az elhatározással fizette ki kávéját és ment vissza a szállodába.
    Az irodában megint Zette-re került a sor, mert a vendégekről gondoskodni kellett még a legnagyobb szenvedés közepette is.
    Zette egy újonnan érkezett vendéggel beszélt, s üdvözléséül megpróbált mosolyogni. Aristid a közelben lebzselt, és megfigyelte gyönyörű arcát, amelynek tökéletes, klasszikus vonásai nemes tisztaságot fejeztek ki. Aristid lelke fellázadt arra a gondolatra, hogy Zette egy aljas, nyomorult Bondonnal összeszűrné a levet. Hihetetlen!
    - Nos? - kérdezte Zette, mihelyt egyedül maradtak.
    - Zette asszony, ma gazembernek és krokodilusnak neveztem férjét. Tévedtem. Úgy látom, nagyon derék ember.
    - Nem szükséges, hogy ezt ön mondja nekem, Aristid úr.
    - A szíve meghasad maga miatt, Zette asszony.
    - És az enyém nem őmiatta? Azt hiszem, elmondta. Hát felelősséggel tartozom én azért, amiről nem tudok többet egy ma született gyermeknél? Nem hiszi, hogy igazat beszélek? Ugyan! És a délutáni vallomásai? Csak levegő és füst mint-mind a többi férfi beszéde!
    - Zette asszony - szólt Aristid -, azt mondtam, életemet magának szentelem, és meg is teszem. Megyek, megkeresem Bondont és megölöm.
    Erősen megfigyelte, de Zette nem sápadt el, olyan asszonyok módjára, akiknek kedvesét halálos veszedelem fenyegeti. Szárazon ezt mondta.
    - Jobb lenne, ha előbb beszélne vele.
    - Hol található?
    Zette vállat vont: - Honnan tudjam? Ma reggel azzal a korai vonattal utazott el, amelyik Tarascon felé megy.
    - Akkor - mondta Aristid, aki ismerte a kereskedelmi utazók szokásait - holnap vagy Tarasconban van, vagy Avignonban, vagy Arles-ban.
    - Hallottam, amikor azt mondta, hogy Arles-ban éppen végzett.
    - Annál jobb! Vagy Tarasconban, vagy Avignonban megtalálom. És Szent Márta sárkányára! elhozom magának a fejét, kiakaszthatja cégérnek, és elnevezheti róla ezt a helyet: „Szálloda Bondon fejéhez”-nek.
    Másnap Aristid korán reggel elindult keresőútjára anélkül, hogy a jó Bocardonnak elmondta volna szándékát. Egyenesen Avignonba megy, a valószínűbb helyre. A különböző szállodákban kérdezősködve, csakhamar kinyomozhatja áldozatát, és akkor… nem tudta pontosan, mi történik akkor... de valami festői; valami, ami teljesen váratlanul érje Bondont; valami, amit az izgalmas pillanat sugallata döntsön el. Bármint lesz is, lemossa a foltot a családi címerről. Mert ekkorra már meg volt győződve róla, hogy ő is a Bocardon családhoz tartozik.
    Az első osztályú fülke egyetlen utasa egy savanyú külsejű, idősebb angol nő volt. Aristid feje annyira tele volt Zette-tel és Bon- donnal, hogy alig vette észre. A vonat elindult és átszáguldott a szőlő és az olajfák napsugaras vidékén.
    Már majdnem elérték Tarascont, amikor egy hirtelen gondolat úgy fejbe kólintotta, mintha ököllel a két szeme közé sújtottak volna. Egy pillanatra tátva maradt a szája, aztán rikoltozott örömében, összevissza kalimpált lábával, és karját lóbálta őrjöngő vidámságában. Aztán fölkelt és táncolt. A savanyú képű angol nő halálos félelemben a folyosóra menekült. Biztosan bejelentette Aristid viselkedését a kalauznak, mert ez pár perc múlva megjelent az ajtóban:
    - Mi történik itt?
    Aristid szünetet tartott jókedve kimutatásában.
    - Uram - felelte -, éppen rájöttem, mit csinálok majd Bondon- nal.
    Csak úgy buzgott ki belőle a gyönyörűség, amikor az avignoni vasútállomásról kisétált a Köztársaság térre. Az a nyomorult Bondon az ő kénye-kedvétől függ! Még nem ment messze, amikor éles szeme egy régiségkereskedő rozzant kirakatában felfedezett valamit. Elbűvölten állt meg a kirakat előtt. Megdörgölte szemét:
    - Nem, ez nem álom. A jó Isten velem van.
    Belépett a boltba és megvette. Egy pár kézibilincs volt.
    Kevéssel három óra után a kis elnyűtt omnibusz megállt a Szent Márta Szálloda előtt, és sugárzó szemmel kiszállt belőle Aristid Pujol meg egy kecskeszakállas, orrcsiptetős, kupolaszerű homlokú emberke, aki nagy ijedtében sápadtan reszketett. Bondon volt. Együtt léptek be a kis előcsarnokba. Mihelyt Bocardon meglátta ellenségét, szeme dühösen fellángolt, tagolatlan üvöltést hallatott, és ökölbe szorított kezét vérszomjasán felemelve kirontott az irodából. A megrémült Bondon egy sarokba hátrált, Aristid védőszárnya alá, aki mint a béke angyala, mosolyogva feltartóztatta az óriás rohamát.
    - Nyugalom, jó Bocardonom, nyugalom.
    De Bocardon nem akart nyugalmat. Megjött a hangja:
    - Ó, te gazember! Te alávaló! Nyomorult! Csaló!
    Amikor szitkozódási szókincse és lélegzete kifogyott, szünetet tartott, és megtörölte homlokát.
    Bondon egy-két lépéssel előbbre jött:
    - Tudom, uram, az egész az én hibám. Haragja érthető. De nem is álmodtam, hogy tettemnek ilyen szerencsétlen következménye lesz. Könyörgök önnek, Bocardon úr, engedje látnom őt.
    - Engedjem látni őt? - szólt Bocardon és arca kivörösödött.
    E pillanatban Zette a folyosón szaladva odajött:
    - Micsoda lárma van itt?
    - Ó, asszonyom - kiáltott fel mohón Bondon -, a szívem megszakad. Ön olyan kegyes: engedje látnom őt!
    - Mi? - kiáltott Bocardon elhülyülve.
    - De kit? - kérdezte Zette.
    - Az én drága halottamat. Az én drága Eufémiámat, aki öngyilkos lett.
    - De hisz ez bolond! - ordította Bocardon az ő vastag hangján. - Eufémia, Eufémia! Gyere ide!
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989623
Webáruház készítés