Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Wilkie Collins Két lélek útja MOBI e-könyv

Wilkie Collins Két lélek útja MOBI e-könyv
540 Ft540

TARTALOM


ELSŐ KÖTET
BEVEZETÉS. A doboz
ELSŐ FEJEZET. A zöld tó fölszine
MÁSODIK FEJEZET. Két fiatal sziv
HARMADIK FEJEZET. Swedenborg és a Sybilla
NEGYEDIK FEJEZET. A függöny legördül
ÖTÖDIK FEJEZET. Az én történetem
HATODIK FEJEZET. Az ő története
HETEDIK FEJEZET. Az asszony a hidon
NYOLCADIK FEJEZET. A rokon lelkek
KILENCEDIK FEJEZET. Természetes és természetfeletti
TIZEDIK FEJEZET. A St.-Antonio kut
TIZENEGYEDIK FEJEZET. Az ajánlólevél
TIZENKETTEDIK FEJEZET. Brandt asszony balsorsa
TIZENHARMADIK FEJEZET. A be nem hegedt seb
TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Brandt asszony otthon
TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Az akadály legyőz
TIZENHARMADIK FEJEZET. Anyám naplója
TIZENHETEDIK FEJEZET. Shetland vendégszeretete

MÁSODIK KÖTET.
ELSŐ FEJEZET. Az elsötétitett szoba
MÁSODIK FEJEZET. A macskák
HARMADIK FEJEZET. A zöld lobogó
NEGYEDIK FEJEZET. Ő közénk lép
ÖTÖDIK FEJEZET. Ujra szükség van rám
HATODIK FEJEZET. A csók
HETEDIK FEJEZET. A Szent Pál árnyékban
NYOLCADIK FEJEZET. Követem hivatásomat
KILENCEDIK FEJEZET. Beszélgetés anyámmal
TIZEDIK FEJEZET. Beszélgetés Brandt asszonnyal
TIZENEGYEDIK FEJEZET. Szerelem és pénz
TIZENKETTEDIK FEJEZET. Sorsunk elszakaszt
T1ZENHARMADIK FEJEZET. Visszapillantás
TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Dunrosz kisasszony
TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Az orvos véleménye
TIZENHATODIK FEJEZET. Végső pillantás a zöld tóra
TIZENHETEDIK FEJEZET. Éji megjelenés
TIZENNYOLCADIK FEJEZET. Szárazon és tengeren
ZÁRADÉK. Az asszony irja és fejezi be a történetet

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Ötödik fejezet.
    Ujra szükség van rám

    A mint az idő haladt s a hallgatás mind hosszabbra nyulott köztünk, Dunrosz kisasszony megkisérlett fölvidámitani.
    - Elhatározta, hogy barátja társaságában visszamegy Skóciába? - kérdé.
    - Az nem lesz könnyü, - feleltem, - barátaim itt fognak hagyni.
    Fejét lehajtotta s csöndes hangon szólt:
    - Gondoljon anyjára, az ő iránta való kötelességei minden mást háttérbe szoritanak. Nagyon nehéz lehetett rá nézve oly sokáig nélkülözni önt, s bizonyosan fájlalja távollétét. Ő sokat szenvedhet.
    - Szenved? - ismétlém - de arról semmit sem szólnak levelei?
    - Ön feledi, hogy megengedte elolvasnom leveleit, mondá Dunrosz kisasszony - és én abból amit ir, jóllehet nem szól arról semmit, kiolvastam, hogy aggódik s ön épen olyan jól tudja mint én, hogy van oka az aggodalomra. Boldogitsa őt azzal az értesitéssel, hogy barátaival vissza fog térni s még inkább biztositsa arról, hogy többé nem fájlalja Brandt asszony elvesztését. Szabad ezeket megirnom az ön nevében?
    Lehetetlen volt megengednem, hogy igy vagy ugy irjon Brandt asszonyról. Jóllehet a szerencsétlen szerelmi történetről mindig csak kettőnk közt volt szó, mért jött ugy most nekem, mintha tiltott théma volna, miért nem tudtam elhatározni magam, hogy e kérdésre feleljek?
    - Még sok időnk van, - mondám, - szeretnék először önről beszélni.
    Kezét fölemelte a sötétben, mintha tiltakozni akarna e beszélgetés ellen, én pedig rajta voltam, hogy erre tereljük a beszélgetést.
    - Ha csakugyan el kell utaznom, - folytatám, - legyen szabad megmondanom az elválásnál, amit eddig elhallgattam, hogy nem tartom önt gyógyithatlannak. Tudja, hogy orvos vagyok s ismerem az ez időszerint leghiresebb orvosokat Edinbourgban és Londonban. Megengedi, hogy azon férfiaknak, kik a bonyolodottabb idegbetegségek gyógykezelésében gyakorlottak, ugy amint én felfogom, elbeszéljem s közöljem irásban véleményüket?
    Vártam elhatározását, de nem tudtam igéretét venni, hogy jövőre semminemü összeköttetést fenntartson velem. Ekkor egy más módot kisérlettem meg, melylyel reméltem, hogy elfogad levelet tőlem.
    - Mindenesetre megengedi, hogy irjak, folytatám, hisz bizonyára óhajtja hallani, ha helyesek-e sejtelmei, a kis Maryval való találkozásra nézve, amit oly nagy biztossággal állitott!
    Ismét hiába vártam feleletére. Megszólalt, de csak azért, hogy beszélgetésünk tárgyát másfelé terelje.
    - Az idő telik, s még mindig nem fogtunk a levél megirásába, - ez volt minden, a mit mondott.
    Minthogy hangja elárulta, hogy szenved, kegyetlenség lett volna tőlem még tovább kinozni. A bágyadt napfény, mely a függöny nyilásán áthatolt, hirtelen eltünt, s igy valóban ideje volt megirni a levelet.
    Reméltem, hogy még találok egy más alkalmat, amidőn vele beszélhetek, mielőtt elhagynám a házat.
    - Készen vagyok, mondám, - akarja kezdeni?
    Az első mondatot, melyben értesitettem anyámat, hogy kificamodott kezem csaknem meggyógyult, és hogy semmi sem akadályoz elhagyni a szigetet, mihelyt sir James elhatározza a visszautazást, csakhamar tollba mondtam türelmes levélirómnak. Minthogy anyám iránti gyöngédségből el volt hallgatva, hogy sebem is kibomlott a baleset alkalmával, minden el volt mondva, amit egészségemről mondhattam, s Dunrosz kisasszony most a következő szavakra várt, miután a levél bevezetését megirta.
    A második mondatban megjelöltem a napot, melyen a hajó innen elindul, és azt mondtam, hogy kedvező idő esetén várhat hazatérésemre.
    Ezt is leirta Dunrosz kisasszony és várt tovább.
    Gondolkoztam, hogy mit kellene tovább mondanom, s bámulva vettem észre, hogy nem vagyok képes gondolataimat ráterelni a levélre. Talányszerüleg tévedtek Brandt asszonyra mindig. Szégyellettem, s boszus voltam magamra és elhatároztam, hogy bármit is mondjak, minden áron befejezem a levelet. De bár akaraterőmön a legnagyobb erőmegfeszitést követtem el, nem segitett semmit. Fülemben csak Brandt asszony szavai visszhangzottak, azok a szavak, melyeket utolsó találkozásunkkor mondott, - egy szó se jutott eszembe anyám számára.
    Dunrosz kisasszony letette a tollat, lassan felém fordult és rám tekintett.
    - De csak valamit irat még leveléhez? - mondá.
    - Bizonyára, feleltem, de nem tudom, hogy még mi hiányzik, a tollba mondás ma már rendkivül felül haladja erőmet.
    - Segithetek önnek? kérdé.
    Köszönettel fogadtam el az ajánlatot.
    - Sok dolog van, amit anyám örömmel hallana, ha volna erőm utána gondolni. Lesz kegyes, helyettem megtenni?
    Ezzel az elővigyázatlan felelettel alkalmat adtam Dunrosz kisasszonynak, hogy visszatérjen Brandt asszonyra. Meg is ragadta ezt egy nő szilárd elhatározásával, ki célját szem előtt tartja és mindenesetre el is akarja érni.
    - Nem akarja saját szavaival mondani meg anyjának, hogy most már vége van Brandt asszony iránti szerelmének, vagy leirjam ön helyett, természetesen igyekezve hü maradni ahhoz, amint ön kifejezi?
    Makacssága győzött, ami nem is volt nehéz mostani állapotomban. Gondoltam magamban: ismét csak vissza fog térni e tárgyra s mindama jóságok után, melyekért hálával tartozom neki, mégis csak igent kell mondanom.
    Mielőtt felelhettem volna, eltalálta gondolatomat, ujra visszatért a tárgyra és kicsalta belőlem az igent.
    - Mit jelentsen az ön hallgatása? - mondá. Először segitségemet kéri s aztán eldobja első javaslatomat, melyet önnek teszek!
    - Vegye föl a tollat, mondám, - teljesiteni fogom kivánságát.
    - Maga fogja tollba mondani a szavakat?
    - Megkisérlem.
    Megkisérlettem és ez alkalommal sikerült is. Mig Brandt asszony képe élénken állott előttem, gondolatomban összeállitottam a mondatot, mely jelentendő vala anyámnak, hogy Brandt asszonyról már lemondottam.
    „Örülni fogsz, ha hallod, hogy az időnek és a változatosságnak eredményei voltak.”
    Dunrosz kisasszony leirta e szavakat s várt a következő mondatra. A világosság végkép kialudt, a szoba sötétebb lett és én folytatám:
    „Remélhetőleg Brandt asszony miatt többé semmi aggodalmat nem fogok neked okozni, kedves jó anyám!”
    Az uralkodó csöndben kivehettem, amint a toll föl s alá járt a papiron, mig e szavakat irattam.
    Mikor a percegés elnémult, kérdeztem:
    - Leirta?
    - Leirtam, felelt nyugodt hangján.
    Tovább folytattam a levelet.
    „A napok mulnak s én ritkán vagy épen nem is gondolok rá. Hiszem, hogy Brandt asszony elvesztésével most már kibékültem.”
    Mikor a mondatot befejeztem, Dunrosz kisasszony egy halk sikoltást hallatott s e pillanatban, dacára a körülvevő sötétségnek, láttam a mint feje a szék karjára hanyatlott. Természetes ösztönömet követve, fölugrottam, hogy hozzá menjek, de egy leirhatatlan félelem helyemhez szögezett. Megfogóztam a kályhába s képtelen voltam egy lépést is tenni, csak nagy erőmegfeszitéssel sikerült megszólalnom.
    - Beteg ön? kérdém.
    Suttogó hangon, anélkül hogy fejét fölemelte volna, felelte:
    - Nagyon megijedtem.
    - Mitől ijedt meg?
    Hallottam a sötétségen keresztül, amint borzongott egész testében. A helyett hogy felelne, magában suttogá:
    - Mit mondjak neki?
    - Mondja meg, mi ijesztette meg, - ismétlém, - tudja, hogy megbizhatik bennem.
    Összeszedte magát s e különös szavakat mondotta:
    - Valami közém és a levél közé lépett, melyet irni akartam.
    - Mi volt ez?
    - Azt nem mondhatom meg önnek.
    - Nem látja?
    - Nem.
    - Nem érzi?
    - Igen.
    - Hogy jelen meg önnek?
    - Mint hideg légvonat, közém és a levél közé.
    - Felnyilott az ablak?
    - Nem, az be van csukva.
    - És az ajtó?
    - A mennyire én látom, az is. Győződjék meg ön is arról. Hol van és mit csinál ön?
    Az ablak felé néztem s mig ő e szavakat mondotta, a szoba e részében változás vala észrevehető.
    A függönyök közti hasadékon egy uj fény világolt be - nem az a bágyadt, természetes szürkületi fény, hanem tiszta csillagfény, egy halvány, földfeletti fény. Mig ezt vizsgáltam, a csillagfény reszketett, mintha valami légvonat mozgatná s mikor ismét nyugodt lett, a földfeletti fényből egy nő alakja vált ki.
    Egész világosan látható vala. Megismertem a nemes alakot, azt a kedves mosolyt, - másodizben állottam Brandt asszony szellemalakja előtt.
    Nem ugy volt öltözve, mint utolsó találkozásunk alkalmával, hanem azt a ruhát hordotta, melyet amaz emlékezetes este, mikor a hidon találkoztunk és a melyben először a skóciai vizesésnél megjelent volt.
    A csillagfény mint valami szentfény vette körül. Azokkal a szomoru, kérő szemekkel tekintett rám, mint akkor a mulatóházban, fölemelte kezét, de nem ugy mint akkor, hogy magához intsen, hanem hogy szeliden helyemen marasszon.
    Teljes tisztelettel, de félelem nélkül vártam, egész szivvel az övé voltam, midőn elémbe állott.
    Megmozdult és az ablaktól a székig surranva, melyen Dunrosz kisasszony ült és azt csöndesen körüljárva, megállott a háta megett. A bágyadt fény világánál, mely őt körülvette és szelleme megjelenését is követte, az élő nő sötét alakját mozdulatlanul láttam ülni a székben, az irószerekkel asztalán. Karja erőtlenül csüngött le, az elfátyolozott fő most előre volt hajolva, azt a benyomást tette, mintha épen kővé változni készülne.
    Egy pillanat mulva láttam, amint a szellemalak az élő nő fölé hajlik és elveszi tőle az iróeszközt. A papirt vállára helyezve, a halvány ujjak megragadták a tollat és irtak a bevégezetlen levélre. Aztán ismét letett papirt, tollat az asztalra s helyéből felém fordult.
    Ismét rám nézett és ismét intett s ez alkalommal ugy, hogy közelednem kellett feléje.
    Akaratlanul meg kellett mozdulnom, mint akkor, midőn első izben a mulatóházban láttam. Ellenállhatatlan erő vont felé, s néhány lépésre megállottam előtte. Hozzám lépett és kezét mellemre tette s ismét az a csodás vegyes érzete töltött el a gyönyörnek és tiszteletnek, mely már akkor elragadott, midőn szellemileg az ő érintését éreztem. Ismét azon a csöndes, melódikus hangon, mely olyan jó ismerős volt előttem, mondá e szavakat: „Gondolj rám és jer hozzám.”
    Keze lecsuszott mellemről, a halvány fény, mely körülvette, reszketett, lehanyatlott és eltünt. A szürkületi fény átlátszék a függöny hasadékán, ez volt minden, amit láttam.
    Beszélt és eltünt. Oly közel voltam Dunrosz kisasszonyhoz, hogy kinyujtott kézzel elérhettem.
    Megijedt és megborzadt, mint mindenki, a ki hirtelen nehéz álomból ébred föl.
    - Beszéljen velem! suttogta. Mondja, hogy ön volt, aki megérintett engem.
    Mielőtt tovább kérdeztem volna, nehány megnyugtató szót mondottam neki.
    - Látott valamit a szobában?
    Ő felelte:
    - Halálos félelembe estem, nem láttam semmit, csak annyit, hogy az irószereket elvették előlem.
    - Látta a kezet, mely elvette?
    - Nem.
    - Látott valami csillagszerü fényt és abban egy alakot állani?
    - Nem.
    - Látta az irószereket azután, hogy elvették ön elől?
    - Láttam a vállamon állani.
    - Látott a levélben kéziratot, mely nem az öné volt?
    - Láttam a papiron egy sötét árnyékot, olyat, a milyenben most vagyok.
    - Mozgott az?
    - Járt a papir felett.
    - Mely irányba?
    - Balról jobbra.
    - Hogy mozgott a toll irás közben?
    - Ugy a mint kell.
    - Elvehetem a levelet?
    Átadta.
    - Szabad a világosságra tartanom?
    Némán intett, s a fátyolt sürübben vonta arcára. A kályha világa elé állottam s ránéztem az irásra.
    Ott, a levél utolsó helyén, mint egykor rajzkönyvemben az utolsó helyen, s mint akkor is két sorban, ott állott most is a következő két sor:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988824
Webáruház készítés