Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Wilkie Collins Két lélek útja EPUB e-könyv

Wilkie Collins Két lélek útja EPUB e-könyv
540 Ft540

George és Mary gyermekkori szerelmesek, ám Mary nagyanyjának jóslata ellenére, mely szerint a két fiatal élete egy életre összeköttetik, George apja ellenzi a házasságot. El is választja a fiatalokat azzal, hogy családját átköltözteti Amerikába, ahol nem sokkal ezután meghal. George és édesanyja visszatér Amngliába, ahol anyja ismét megnősül. George-nak esélye sincs, hogy Mary nyomára akadjon, ezért belép a hadseregbe, Indiába megy szolgálatra, ahonnan kitüntetéssel és hadi sérüléssel tér haza, átveszi mostohaapja örökségét, és tiszteletére felveszi nevét. Ám balesete megváltoztatja külsejét, ahogy Mary alakját is megváltoztatja egy betegség. Mary hozzámegy egy Van Brandt nevű hollandhoz, de amikor kiderül, hogy férje bigámista, vízbe akarja ölni magát. A folyóból George menti ki, ám nem ismer rá az ő Mary-jére. Legközelebb Londonban találkoznak, ahol Mary még mindig Brandt mellett van. George szerelme fellobban, házassági ajánlatot tesz Marynek, aki arra való hivatkozással, hogy gyermeket vár, visszautasít. George Skóciába utazik, hogy kúrálja magát és feledjen. Ám ekkor egy látnok azt sugallja neki, hogy Mary bajban van, menjen Londonba, és segítsen neki. Innen nem árulhatunk el többet, de talán az olvasó ebből is érzékelheti, hogy Collins vérbeli mesélő, és a történet számos fordulatot rejt, hiszen Wilkie Collins-t a modern irodalomtörténet a detektívregények atyjaként, a műfaj szabályainak lefektetőjeként dicséri. És van-e annál izgalmasabb sztori, mint egy detektívtörténet?

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Nyolcadik fejezet.
    A rokon lelkek

    A reggeli nap fénye, mely a rosszul függönyzött ablakon bekandikált; egy rozoga faágy, melynek vastag vánkosai a padlóig értek fel; az ágy egyik szélén anyám jóságos arca, másik szélén egy öreg ur, ki nekem idegennek tetszett: ezeket láttam először, midőn eszméletre tértem.
    - Nézze, nézze orvos ur, ő magához tért.
    - Táltsa fel a száját, uram, s huzzon ebből egy kortyot.
    Az ágy egyik szélén ült anyám és örvendezett föleszmélésemen, s másik széléről az ismeretlen ur, kit orvosnak szólitottak, egy kalán pálinkát és vizet nyujtott, „Életelixir”-nek nevezte orvosságát s erős skót hangejtéssel mondá, hogy ő maga is él vele, igy akarván meggyőzni orvosságának jótékony hatásáról.
    A csodaszer jó szolgálatot tett. Fejem kevésbé szédült s öntudatom világosabb lett. Már az utolsó este főbb eseményeire is kezdettem némileg emlékezni. Egy-két perccel később élénken merült fel emlékemben annak is a képe, kiért mindez események történtek. Megkisérlettem felülni ágyamban s türelmetlenül kérdeztem: „hol van ő?” Az orvos egy második kalán „életelixir”-t nyujtott, s ujra elmondá nagy komolyan az ő mondókáját.
    - Táltsa fel a száját uram, és huzzon ebből egy kortyot.
    Én megmaradtam a kérdés mellett.
    - Hol van ő?
    Az orvos meg rendelete mellett maradt meg.
    - Vegyen egy kortyot ebből.
    Nagyon gyönge voltam, hogy e dolog felett veszekedjem és - engedelmeskedtem.
    Orvosom áthajolt az ágyon anyámhoz és ezt mondá: „Majd később!” Anyám részvéttel fordult hozzám s nehány szóval megszabaditott nyugtalankodásomból:
    - Hála az orvos ur segélyének, a nő nemsokára itt fog állani előtted, George.
    - Hogy hozták életre? kérdém. Hol van most?
    Az orvos fölemelte kezét és hallgatásra intett.
    - Minden jól fog lenni, uram, ha rendszeresen haladunk, - kezdé nagyon különös hangon. Önnek csak azért szabad felnyitni a száját, hogy egy-egy kortyot magához vegyen e csodaszerből, s nem azért, hogy beszéljen. A maga idejében édes anyja mindent elmond önnek, a mi megtudni való. Minthogy véletlenül én valék az első, aki - mint mondani szokták - először jelent meg a tett szinhelyén, a dolog természetében fekszik tehát, hogy először is beszéljek. Engedje meg, hogy még egy kalán életelixirt vegyitsek s akkor, mint a költő mondja, elmondom egyszerü, mesterkéletlen történetemet.
    A legválasztékosabb angol nyelven mondá e szavakat, az ő éles skót kiejtésével. Vastag koponyáju, széles mellü, kemény nyaku ember - teljesen hiába való volt vele veszekedni. Anyám jóságos arcára néztem s hagytam az orvost beszélni.
    - Az én nevem Mac Glue - folytatá ő. Csakhamar, hogy ön e vidéken letelepedett, az a szerencse, ért engem, hogy önnek szolgálatot tehessek. Ön nem emlékszik most reám, ami az ön állapotában érthető különben. Minthogy maga is orvos, tudni fogja, hogy ez az állapot a vérvesztésből ered.
    Itt megszakadt türelmem fonala.
    - Kérem, hagyjon ki engem egészen a játékból, szóltam közbe. Beszéljen csak a nőről.
    - Ön felnyitotta a száját uram! - kiálta Mac Glue ur szigoruan. Ön tudja a büntetést, mely ezért jár - vegyen egy kortyot ebből. Mondtam, hogy rendszeresen kell haladnunk - folytatá, miután kényszeritett, hogy büntetésének alávessem magamat. - Mindent a maga idejében, Germaine ur, mindent a maga idejében. Én az ön testi állapotáról beszéltem. Nos uram, hogy fedeztem föl az ön testi állapotát? Szerencsére tegnap este azon az uton mentem haza felé, mely a folyam partjához vezet; mikor e korcsma közelébe értem - szállodának nevezik ugyan, de csak korcsma - már félmértföldről hallottam a korcsmárosné kiabálását. Ha minden a kiabáláson fordulna meg, lássa, ez az asszony igen használható volna, de a szükségben teljesen hasznavehetlen. Legyen csak nyugodt, mindjárt a dologra térek. Bejöttem tehát, megtudni, hogy mért e szörnyü kiabálás, ha vajjon nincs-e orvosi segélyre szükség s itt találtam önt és azt a nőt egy ágyon, őszintén mondva, mi az illemet illeti, semmi kivánni valót nem hagytak fenn. Csöndesen! csöndesen! Csak tréfálok - önök mindaketten eszméleten kivül voltak. Mikor a korcsmárosné elbeszélését hallottam, haboztam, hogy két törvény közül melyiknek engedelmeskedjem. Az udvariasság törvénye azt parancsolta, hogy először a nőt részesitsem orvosi segélyben, - mig az emberiség törvénye azt, hogy miután ön még mindig vérzik, önhöz forduljak legelébb. Szavamra, Germaine ur, az ön esete semmivel se volt könnyebb, különösen, miután még előbb föl kellett ide szállitani. Az ön régi sebével nem lehet tréfálni uram. Vigyázzon, hogy ujra föl ne szakadjon. Ha még egyszer este sétálni megy s egy nőt lát a vizben evickélni, saját egészsége érdekében nem tehet jobbat, mintha ott hagyja egész nyugodtan a vizben. Mit látok? Ismét felnyitja a száját? Kiván talán ujra egy kortyot?
    - Inkább a nőről szeretne hallani - mondá anyám, kivánságomat tolmácsolva.
    - Ah igen, a nőről, - folytatá Mac Glue. Oly férfi benyomását tette rám az orvos, kinek a fölvetett társalgási théma nincsen inyére. - A nőről nem tudok sokat mondani. Kétségtelen, hogy szép asszony. Ha lehuznák bőrét a csontjairól, pompás csontvázat találnának alatta. Én nem tartok sokat e nőről, - erkölcsi szempontból. Ha megengedi asszonyom, hogy nézeteimet elmondjam, bizonyosnak hiszem, hogy a hidon való drámai járás-kelés hátterében - férfi áll. Minthogy azonban nem én vagyok az a férfi, nem tartozik rám a dolog. Nekem csak az volt kötelességem, hogy az élő gépezetet ismét járásba hozzam, és mondhatom, hogy nem könnyü munka volt ez! Az eset még az önénél is nehezebb volt, uram. Hosszas tapasztalataimban még soha sem találtam két olyan embert együtt, kik annyira el lettek volna készitve a más világra, mint önök. Mikor most végre sikerült a mü s én magam is csaknem önkivületbe estem a nagy erőmegfeszitéstől, találja csak ki - ez egyszer megengedem, hogy beszéljen - találja ki, hogy mik voltak első szavai e nőnek, mikor magához tért.
    Inkább fel voltam izgatva, sem hogy erről gondolkozhattam volna. - Én nem tudom kitalálni! - mondám türelmetlenül.
    - Hagyjon is föl azzal, - mondá Mac Glue. Az első szavak, melyeket élete megmentőjéhez intézett, ezek valának: „Hogy merészelte megakadályozni szándékomat? Miért nem engedte, hogy meghaljak?” Megesküdhetem rá, hogy ezek az ő saját szavai. Annyira felboszantott, hogy apró pénzzel fizettem ki, mint mondani szokták. A folyó egészen közel van ide, asszonyom, mondám. Hajtsa végre szándékát. Igérem önnek, hogy kezemet se mozditom megszabaditására. Erősen megnézett. „Ön huzott ki a vizből?” kérdé. „Isten mentsen! Nem,” mondám. Én az orvos vagyok, ki elég oktalan voltam önt életre tériteni. Ekkor a korcsmárosnéhoz fordult. „Ki huzott ki a vizből?” - kérdé tőle. A korcsmárosné megmondta és megnevezte az ön nevét. „Germaine?” mondá magában; nem ismerek senkit e néven; valjon ő volt az, ki beszélt velem a hidon? - „Igen”, mondá a korcsmárosné; „Germaine ur azt mondta, hogy a hidon találta önt”. Mikor ezt hallotta, egy kissé elgondolkozott s látni kivánta Germaine urat. - „Bárki legyen ő, - mondá, - életét kockára tette az enyémért, s én ezért hálával tartozom neki.” „Ma este nem fejezheti ki háláját, mondám én, - ő fenn fekszik s élet és halál között lebeg, most küldöttem anyja után, várjon reggelig.” „Én nem várhatok, mondá félig ijedten, félig haragosan; - ön nem tudja, hogy mit müvelt akkor, mikor életre téritett; nekem el kell hagyni reggel e vidéket, el kell távoznom Pertshireből. Mikor érkezik meg az első posta ide, mely dél felé megy?” Minthogy az első posta, mely dél felé megy, nem érdekelt engem, a vendéglő lakóihoz utasitottam e kérdéssel. Most már a nő teljesen helyre volt állitva, engem pedig kötelességem az ön szobájába szólitott. Ön egészen kivánság szerint érezte magát; anyját ágyánál találtam. Ekkor haza mentem meglátni, hogy ki vár rám rendes betegeim közül.
    Mikor ma reggel visszatértem, a becsületes korcsmárosné uj történetet beszélt el nekem. „Ő elment!” - kiáltá. „Ki ment el?” kérdém. „Az asszony”, mondá, „elutazott kora reggel az első postakocsival.”
    - De csak nem akarja azt mondani, hogy elhagyta e házat? - törtem ki én.
    - El bizony! - mondá az orvos, oly határozottan mint mindig. Kérdje meg az édes mamáját s kivánsága szerint meg fogja erősiteni mondásomat. Nekem még más betegeket kell fölkeresni, most körutamon vagyok. Ön nem fogja többé látni azt az asszonyt s én azt gondolom, hogy az legjobb is ugy. Két óra mulva visszatérek s ha állapota rosszabbra nem fordul, elszállittatom az ön kényelmes, jól ismert ágyába. De ne engedje asszonyom, hogy beszéljen, meg ne engedje.
    E szavakkal vált el Mac Glue ur.
    - Valóban igaz? - kérdém anyámtól. Elhagyta a vendéglőt, anélkül, hogy megnézett volna engem.
    - Nem lehetett visszatartani, George - felelt anyám. Ma korán reggel elhagyta a vendéglőt az edinbourgi postával.
    Mélyen elszomorodtam és keserüen csalódtam. Igen „keserüen”, ez a valódi szó, jóllehet idegen volt ő előttem.
    - Te magad is láttad? kérdém.
    - Nehány percig láttam, kedves fiam, midőn utban volt szobád felé.
    - Mit mondott?
    - Kért, hogy mentsem ki őt előtted. Azt mondotta: „Közölje Germaine urral, hogy helyzetem nagyon veszedelmes: rajtam nem segithet senki. El kell mennem innen. Eddigi életem épen ugy bevégződött e szempillanatban, mintha fia a vizbe hagyott volna vesznem. Egy uj helyen kell uj életet kezdenem. Kérjen bocsánatot Germaine urtól nevemben, hogy köszönet nélkül elutazom. Nem szabad késlekednem! Üldözőbe vehetnének és feltalálhatnának. Egy embert nem akarok látni soha ez életben - soha! soha! soha! Éljen boldogul; feledjen el engem.” Arcát kezébe rejté és hallgatott. Meg akartam nyerni bizalmát, de hasztalan; el kellett hagynom. E szerencsétlen asszonynak végtelenül nyomorultnak kell lenni, George, és oly szivmegnyerő teremtés! Lehetetlen megtagadni tőle a részvétet, akár érdemes rá, akár nem. Mily titokzatosság veszi körül őt, kedves fiam. Angolul beszél, idegen hangejtés nélkül s mégis idegen nevet visel.
    - Mondotta nevét?
    - Nem, de nem is akartam kérdeni. A korcsmárosné, aki külömben nagyon tartózkodó asszony, beszélte, hogy a szerencsétlen nő fehérnemüjén mig a tüznél száritgatta, „Van Brandt” nevet látott.
    - Brandt? ismétlém. Ez holland névnek hangzik. De te azt mondtad, hogy kifogástalanul beszél angolul, talán Angliában született.
    - Vagy férjes nő, - tevé hozzá anyám - és Brandt a férje neve.
    A gondolat, hogy ő férjes nő lehetne, leverőleg hatott reám. De e leverő érzést nem közöltem anyámmal, s megmaradtam hitemben, hogy még nincs férjhez menve, s akkor meg lenne engedve, hogy rá gondolhassak, akkor még remélhetém, hogy föltalálom a bájos ismeretlent, ki oly mély érdeklődést keltett bennem s a kinek öngyilkossági kisérlete csaknem életembe került. Természetesen, a remény, hogy föltalálhatom, elég kétséges volt, ha csakugyan Edinbourgba utazott, - ami meglehetős bizonyosnak látszék, miután titokban akarta tartani hollétét. A nagy város és az én egészségi állapotom nagyon megnehezitették a keresést, s mégis annyira táplált a remény, hogy nem éreztem semmi leveretést. Erős volt a hitem, hogy nekünk ketten, kik csaknem együtt haltunk s kik együtt hozattunk élethez, a jövőben is még közös örömeket vagy fájdalmakat kell átélni együtt. „Ujra fogom látni”, - ez volt utolsó gondolatom mielőtt a gyöngeség erőt vett rajtam és csöndesen elszenderedtem.
    Ez éjen a vendéglőből saját szobámba szállitottak és ezen az éjen ujra láttam őt álmamban. Oly élénken jelent meg képe, mint egykor a kis Maryé. Épen ugy volt öltözve, mint a hidon láttam. Ugyanaz a széles karimáju kalap volt a fején. Rám nézett, mint akkor, mikor hozzá közeledtem volt a bágyadt esti fényben, de nemsokára isteni szép mosoly derité föl arcát s fülembe sugta: „ismersz barátom?”
    Bizonyosan ismertem s mégis megfoghatatlan kétkedés szállott meg. Jóllehet álmomban is idegennek találtam, mégis oly élénken foglalkoztatott s oly elégedetlen voltam magammal, mintha nem ismertem volna fel. E gondolat ébresztett föl s ez éjjel nem tudtam többé aludni.
    Három nap mulva elég erős voltam, hogy kimenjek a szabadba. Anyámmal kikocsikáztunk a kényelmes, ódivatu hintón, mely még Germaine uré volt.
    Negyedik napra egy kis kirándulást terveztünk egy vizeséshez, mely a szomszédságban volt. Anyám nagyon szerette e helyet s kivánságát fejezte ki, hogy szeretné, ha innen valami emléke volna. Elhatároztam, hogy magammal viszem rajzkönyvemet s az esetben, ha elég erősnek érzem magamat, rajzot készitek kedvenc helyéről.
    A rajzkönyvet, melyet évek óta nem használtam, egy régi iróasztalban találtam meg, mely Indiába utazásom óta zárva volt. Keresgélés közben egy kis skatulyára akadtam, melyben egy reliquia volt a régi jó időből - az én szegény kis Marym első kötése - a zöld lobogó!
    Az elfeledett talizmán megpillantása visszavezette emlékemet az ispán házára, eszembe jutott Dermody asszony és bizalomteljes jövendölése rólam és Maryról.
    Nevettem, midőn eszembe jutott a vén asszony állitása, hogy jövőben semmiféle emberi hatalom el nem választhatja e gyermekek rokon lelkeit. Mi lett a megjövendölt álmokból, melyek által elválásunk ideje alatt közlekednünk kellett volna? Évek multak el és én sem alva, sem ébren nem láttam Maryról semmit. Évek multak el és az első álomkép, mely asszonytól jelent meg előttem, nehány éj előtt, amaz asszony képe volt, kit megszabaditottam a vizbefuladástól. Elgondolkoztam e nagy változás felett, de nem fogott el harag és keserüség. Az uj szerelem, mely szivembe lopódzott, szelidebbé, csöndesebbé tett. Magamban mondám: „Szegény kis Mary!” s megcsókoltam a zöld lobogót, hálás emlékül ama napokra, melyek soha többé vissza nem térhettek.
    A vizeséshez hajtattunk.
    Fölséges egy nap volt; a csöndes erdei táj oly szép volt s oly nagyszerü! A helység urának egy fából épült mulatóháza volt, melyről kilátás nyilt az alárohanó folyamra. E ház pihenő helye volt a látogatóknak. Anyám megkért, hogy próbáljam lerajzolni e gyönyörü kilátást. Eleget akartam tenni kivánságának, de az eredmény nem elégitett ki s félbehagytam a rajzolást. Rajzkönyvemet és plajbászomat hátrahagyván a mulatóház asztalán, inditványoztam anyámnak, hogy menjünk a kis fahidra, mely a folyam esése fölött huzódik át s nézzük meg e pontról a tájat.
    A vizesés a tulsó partról tekintve, még nagyobb nehézségeket nyujtott oly középszerü rajzolónak, mint én valék. Visszafordultunk tehát a mulatóházhoz.
    Én közeledtem először a nyitott ajtóhoz, de egy váratlan fölfedezés hirtelen megállitott. A ház nem volt többé üres, mint amikor elhagytuk volt. Egy nő ült az asztalnál, plajbászom kezében s irt a rajzkönyvembe!
    Nehány lépéssel elébb léptem, de lélekzetemet visszafojtva, bámészan állottam meg. Az idegen nő senki más nem volt, mint az a nő, ki a hidnál véget akart vetni életének!
    E fölött nem volt semmi kétségem. Ugyanaz volt a ruha, az az elfeledhetetlen arc, melyet az esteli fényben láttam, mely nehány éj előtt megjelent álmamban. Igen, az az asszony volt, oly világosan láttam, mint a napot a vizesésen, - ő volt, kezében plajbászommal, s könyvembe irt!
    Anyám szorosan mögöttem állott: látta felindulásomat. „George, mi bajod!” - kiáltá.
    Az asztal felé mutattam.
    - Nos? kérdé anyám, - mit látsz ott?
    - Nem látsz valakit az asztalnál ülni és irni az én könyvembe?
    Anyám bámulva nézett rám. - „Ismét beteg volna”? - mondá magában.
    E pillanatban a nő letette kezéből a plajbászt s lassan fölemelkedett.
    Szomoru, kérő szemekkel nézett rám, s fölemelte kezét, miközben intett nekem.
    Engedelmeskedtem. Önkénytelen mentem elébb, ellenállhatatlan erő látszott feléje vonni, mind közelebb, fölmentem a kis lépcsőn, mely a mulatóházba vezetett. Nehány lépésnyire tőle megállottam csöndesen. Hozzám lépett s kezét mellemre tette. Érintése az elragadtatás és félelem csodás, vegyes érzetével töltött el. Nehány pillanat mulva megszólalt csöndes, melodikus hangján, mely fülemben összevegyült a vizesés zugásával, mig egy hanggá olvadtak. Hallottam a zugást, hallottam az ő hangjával e szavakat: „Gondolj reám. Jer hozzám.” Keze lehanyatlott mellemről. A világos napfény elhomályosult egy pillanatra a szobában. Magam körül néztem, midőn ujra világos lett. Ő eltünt.
    Visszatértem valódi öntudatomra. A mind hosszabbra-hosszabbra növekedő árnyak jelenték, hogy az est közelg. A kocsi az ajtó előtt állott, hogy haza vigyen. Anyám karomba ölté karját s aggódva szólitott meg. Sikerült egy jel által tudatnom, hogy nincs mért aggódnia miattam - többre nem valék képes. A kiváncsiság egészen elfogott, hogy megnézzem rajzkönyvemet. Amily határozottan láttam az asszonyt, oly bizonyosan láttam plajbászomat is kezében, s hogy valamit irt könyvembe.
    Az asztalhoz léptem, melyen a könyv feküdt. Az alsó üres részére tekintettem a lapnak, melyre a rajzot kezdettem volt. Anyám, ki oda kisért, szintén oda tekintett.
    Irás volt ott! A nő eltünt; de az irott szavakat hátra hagyta, melyeket anyám ép olyan jól látott, mint én s ép oly világosan olvashatott, mint én!
    A szavak, melyeket láttunk, két sorba irva, igy hangzottak, a mint ide leirom:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988817
Webáruház készítés