Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja_MOBI

Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja_MOBI
890 Ft890
  • Részlet az e-könyvből:

     

    XXII.
    A Conciergerie-ben

    Íme, áthelyeztek, ahogy a jegyzőkönyv mondja.
    Az utazás azonban érdemes arra, hogy leírjam.
    Fél nyolc volt, amikor a törvényszéki kézbesítőismét megjelent a cellám küszöbén.
    - Uram, várom önt! - mondotta.
    Sajnos nemcsak ő, hanem mások is vártak.
    Fölkeltem, s néhány lépést tettem előre. Úgy éreztem, többre már nem vagyok képes: a fejem nehéz, a lábam gyönge. Aztán mégis összeszedtem minden erőmet, s ezután már elég jól tartottam magam. Mielőtt távoztam volna börtöncellámból, utoljára körültekintettem benne. Voltaképpen szerettem a cellámat. Aztán otthagytam üresen és nyitva - mondhatom, elég furcsa látványt nyújt így egy börtöncella.
    Egyébként nem sokáig marad üresen. Már ma estére idevárnak valakit - mondta a porkoláb -, egy másik halálraítéltet, aki fölött az esküdtbíróság épp most mondta ki az ítéletet.
    A folyosó egy kanyarulatánál a gyóntatóatya csat-lakozott hozzánk. Most reggelizett.
    A kijáratnál a börtönigazgató szívélyesen megrázta a kezemet, de kíséretemet négy veterán katonával erősítette meg.
    A kórház ajtaja előtt egy haldokló aggastyán odakiáltott nekem:
    - Viszontlátásra!
    Leérkeztünk az udvarra. Vettem egy mély lélegzetet; olyan jólesett!
    De nem sok időt töltöttünk a szabad levegőn.
    Az első udvarban egy kocsi várakozott, mely elé postalovak voltak fogva; ugyanaz a kocsi, amelyik engem idehozott. Afféle hosszúkás, könnyű kocsi volt, amelyet vastag vasdrótból font sűrű rácsozat osztott két rekeszre. Mindkét rekesznek külön ajtaja volt: az egyiknek elöl, a másiknak a kocsi hátsórészén. De az egész alkotmány olyan piszkos, olyan fekete, olyan poros volt, hogy a szegények halottas-kocsija koronázási kocsinak tűnt volna hozzá képest.
    Mielőtt beletemetkeztem volna ebbe a kétkerekű sírboltba, egy pillantást vetettem az udvar felé, de olyan kétségbeesett pillantást, amelytől, azt hittem, le kell omlaniuk a falaknak. Az udvar, afféle befásított kis tér, most még jobban megtelt kíváncsi néppel, mint a gályarabok elszállításakor. Nézőközönség tehát máris van!
    Mint ahogy a gályarabok elutazásakor, ez alkalommal is esett az őszi eső, finom, hideg eső, amely most is esik, mikor e sorokat írom, és esni fog bizonyára egésznapon át, amely hosszabb lesz, mint az én életem.
    Az utak mélyen besüppedve, az udvar tele vízzel, sárral. Gyönyörködve néztem a sárban tapodó bámész tömeget.
    Felszálltunk a kocsira; a törvényszéki kézbesítő és egy csendőr az elülső rekeszben, a pap, én és egy csendőr a hátulsó rekeszben foglaltunk helyet. Jobbról-balról két csendőr lóháton. így tehát a kocsison kívül nyolc ember kísért egyet!
    Miközben a kocsiba szálltam, a tömegből egy szürke szemű, öreg anyóka megjegyezte:
    - Szívesebben nézem ezt, mint a gályarabokat.
    Értettem, mire gondol. Ez a látványosság egyetlen szempillantással is könnyen áttekinthető. Ez is ugyanolyan érdekes látvány, de kényelmesebb. Misem zavarja a figyelmet. Itt csak egy ember van, de erre az egy emberre annyi nyomorúság jutott, mint valamennyi fegyencre összesen. És mivel ez a nyomorúság nincs részekre osztva, éppen töménysége miatt lesz ízletesebb.
    A kocsi megrázkódott, s tompa dübörgéssel végighaladt a nagykapu boltíve alatt, majd kigördült a nagy fasorba, s a Bicétre hatalmas, nehéz kapuszárnyai csikorogva csapódtak be mögötte. Kábultvoltam, mint a dermedt álomba merült ember, aki sem megmozdulni, sem kiáltani nem tud, de tudja, hogy temetik. Mélázva hallgattam a lovak nyakába akasztott csengők ütemes csilingelését, a nehéz, vastalpú kerekek roppanását minden zökkenőnél a kövezeten, vagy a kocsiderék nyikorgását, valahányszor a kocsi más keréknyomra tért át; a kocsi két oldalán ügető csendőrlovak lábdobogását s a kocsis ostorpattogatását. Mindez együttvéve örvénylő szélforgatagnak tűnt nekem, amely magával ragad.
    A velem szemközt nyíló kémlelőlyuk rácsozatán át szemem önkéntelenül is arra a feliratra meredt, amely nagy, vésett betűkkel a Bicétre kapuja fölött ékeskedik:


    AGGOK MENEDÉKHÁZA

    - No lám! - mondtam magamban. - Úgy látszik, vannak még emberek, akik megöregszenek itt!
    És én - olyan állapotban, mint mikor az ember az ébrenlétből észrevétlenül átsuhan az álomba - min-den oldalról meghánytam-vetettem ezt a gondolatot fájdalomtól megdermedt lelkemben.
    Mikor a kocsi kiért a fasorból, és rágördült a nagyútra, a kémlelőnyíláson át nézett látkép hirtelen meg-változott. Látószögembe most belekerültek a Notre-Dame tornyai, kékes színben, halovány körvonalakkal rajzolódván Párizs ködébe. Az én lelkem szemszöge is hirtelen megváltozott. Én is olyan gép lettem, minta kocsi. A Bicétre gondolata után a Notre-Dame tornyainak gondolata következett.
    - Akik odafenn lesznek a toronyban, ahol a zászló leng, azok jól látnak majd mindent! - mormogtam magamban fásult mosollyal.
    Azt hiszem, a pap is épp ebben a pillanatban szólalt meg. Nyugodtan tűrtem, hadd beszéljen. Már úgyis a fülembe zúgott a kerekek dübörgése, az ügető lovak lábdobogása, a kocsis ostorpattogása. Egy zajjal több.
    Csöndesen hallgattam a monoton szavakat, amelyek elandalították az elmémet, mint egy forrás csobogása, s amelyek úgy haladtak el a fülem mellett, váltakozva, de mégis mindig egyformán, akárcsak az országút girbegurba szilfái ám a kocsi elejéről ekkor meghallottam a törvényszéki kézbesítő rövid, szaggatott hangját, ami hirtelen felrázott kábulatomból.
    - Nos, abbé úr - kezdte szinte derűs hangon a törvényszolga -, tud-e valami újságot?
    E a szavakat a pap felé hátrafordulva mondta.
    A pap, aki szakadatlanul beszélt, s a kocsizörgés miatt nem hallotta a kérdést, nem felelt.
    - Hej, hé! - szólt ismét a törvényszéki kézbesítő, de most még hangosabban, hogy a kocsizörgés zaját is túlharsogja. - Pokoli egy kocsi!
    Hát bizony pokoli! Aztán folytatta:
    A kocsizörgés miatt az ember a saját szavát sem hallja!... Mit is akartam mondani? Ugyan, mondja már, abbé úr... mit akartam mondani... Aha! Tudom már!... Tudja-e, abbé úr, mi a nagy újság ma Párizsban?
    Összerezzentem, mintha rólam lenne szó.
    - Nem tudom - felelte a pap, aki végre meghallotta. - Nem értem rá újságot olvasni ma reggel. Majd este. Mikor ennyire elfoglalt vagyok egész nap, olyankor meghagyom a kapusnak, hogy tegye félre részemre a lapokat. Majd elolvasom, ha hazatértem.
    - Ugyan! Lehetetlen, hogy ne tudná, abbé úr! - jegyezte meg a kézbesítő. - Ez a nagy hír Párizsban ma reggel!
    Most én szóltam közbe:
    - Azt hiszem, én tudom.
    A törvényszolga rám nézett.
    - Ön? Valóban? Nos, akkor hát mit szól hozzá?
    - Ön nagyon kíváncsi, uram - feleltem én. Ugyan miért volnék én kíváncsi? - mondta ő.
    - Kinek-kinek megvan a maga politikai véleménye. Jobban tisztelem önt annál, hogysem föltételezném, hogy ne volna meg önnek is a magáé. Ami engem illet, nekem az a véleményem, hogy vissza kell állítania Nemzetőrséget! Én a századomban altiszt voltam, s hitemre mondom: nagyon jó dolgom volt.
    Közbeszóltam:
    - Nem hinném, hogy erről volna szó.
    - Hát mi másról lehetne szó? Ön azt mondta, hogy tudja...
    - Én valami más újságra gondoltam, ami Párizst ma foglalkoztatja.
    Az ostoba fickó nem értette; a kíváncsiságát azonban már sikerült felcsigáznom.
    - Más újság? De honnan a pokolból tudhatná meg ön a híreket? Mi az tehát, az ég szerelmére, kedves uram? Talán ön is tudja, abbé úr, talán jobban érte-sült, mint én? Akkor közölje velem is, kérem! Miről van szó?... Mint láthatja, módfelett érdeklődöm a hírek iránt. Beszámolok róluk az elnök úrnak is, aki nagyon örül ennek.
    És még egy csomó badarság. Felváltva fordult hol felém, hol a pap felé, én azonban csak a vállamat vonogattam.
    - Nos, mire gondolt? Milyen hírre? - kérdezte újra a törvényszolga.
    - Arra gondolok, hogy ma este én már nem gondolok semmire! - feleltem.
    - Ó, hát erről van szó! - mondta. - Látom, ön nagyon szomorú. Castaing bezzeg fecsegett!
    Rövid szünet után folytatta:
    - Papavoine-t is én szállítottam; vidrabőr sapkája volt, s szivarozott. Ami pedig a La Rochelle-i fiatalembereket illeti, nos, ők csak egymás közt beszélgettek. De beszélgettek.
    Ismét rövid szünet következett, s azután így folytatta:
    - Bolondok! Rajongók! Az egész világot megvetették, semmibe vették. De ami önt illeti, uram, ön nagyon magába fordult, fiatalember.
    - Fiatalember! - mondtam neki. - Öregebb vagyok, mint ön, hiszen minden negyedóra alatt egy egész évet öregszem.
    Hátrafordult, bárgyú szemével néhány pillanatig rám meredt, majd felröhögött.
    - Ugyan, ne tréfáljon! Öregebb, mint én! Hiszen a nagyapja lehetnék!
    - Nincs kedvem tréfálni - feleltem komoly hangon.
    A törvényszolga elővette burnótszelencéjét.
    - Parancsoljon, uram, s ne haragudjék! Tessék egycsipetnyi burnót, ne tartsunk haragot.
    - Ne féljen, úgysem haragudhatnék sokáig önre.
    E pillanatban a burnótszelence valahogy a köztünk levő drótszövethez ért, s egy erősebb zökkenés következtében oly erővel ütődött hozzá, hogy a nyitott szelence a csendőr lába elé esett, s tartalma kiszóródott.
    - Átkozott rács! - kiáltott föl a kézbesítő. Aztán felém fordult:
    - Látja, milyen szerencsétlen vagyok! Az egész burnótkészletem oda van. Én többet vesztek, mint ön! - jegyeztem megmosolyogva.
    Lehajolt, s igyekezett összekotorászni a burnótját, miközben a fogai közt azt dörmögte:
    - Ő többet veszít! Könnyű azt mondani! Párizsig nincs burnótom. Rémes!
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987384
Webáruház készítés