Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Victor Hugo: A nevető ember_EPUB

Victor Hugo: A nevető ember_EPUB
540 Ft540

A romantikus regény cselekménye a 17. század végén, Angliában játszódik. Ursus, a filozófus és bűvész, művelt költői lélek, nemes érzésű férfiú hű farkasa, Homo kíséretében lakókocsival járja az országot. Egy téli napon gyermeket talál, akinek a száját úgy megcsonkították, hogy szüntelen nevetni látszik. Mellette vak kislány üldögél. Ursus mindkettőt magához veszi, a fiúmak a Gwynplaine , a lánynak a Dea nevet adja. Mikor a gyermekek felnőnek, egymásba szeretnek. Közben kiderül, hogy a Nevető Ember egy lord fia, s el kell foglalnia helyét a lordok házában. Heves vádbeszédet mond az elnyomottak védelmében. Ez a regény csúcspontja. Gwynplaine eleinte megbotránkozást kelt vádjaival, de örökké nevető arca és a komor mondanivaló közötti groteszkség végül is bizarr nevetést vált ki a lordokból. Gwynplaine levonja a következtetést, útálattal hagyja ott a főúri pompát és hosszú távollét után visszatér szerelméhez, Deához, aki a karjai közt hal meg. A főhős bánatában a tengerbe veti magát. (Legeza Ilona)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    XII.
    Harc a szirttel.

    A Matutina kétségbeesett nyomorultjai azonnal megértették e rejtelmes gunyt, amely a hajótörés szerencsétlenségét tetézte. A világitótorony föltünése eleinte fölemelte, de aztán leverte őket. Semmit sem tehettek, semmit meg nem kisérelhettek. Amit a királyokról mondanak, a hullámokról is elmondható. A hullámok népe a hullámok martaléka. El kell viselniük, amit őrjöngésükben tesznek. Az északi szél a Casquet-sziklák felé kergette a bárkát. Feléjük haladt. Az ellenkezés lehetetlen volt. Sebesen közeledtek a zátonyhoz. Érezték, hogy a fenék emelkedik; ha használhattak volna mélységmérőt, nem mutatott volna többet három vagy négy ölnél. A hajótöröttek hallották a hullám tompa örvénylését a sziklák tengeralatti üregeiben. A világitótorony alatt, két gránit fal között meglátták az elhagyott és borzasztó kis öböl bejáratát, mint egy sötét hasadékot, amely telve lehetett emberi csontvázakkal és hajók roncsaival. Inkább egy barlang szája volt, mint kikötő bejárata. Hallották a nagy máglya pattogását a vasrostélyban, szétszóródó biborfénye megvilágitotta a vihart, a láng és a jeges eső találkozása fölkavarta a ködöt, a fekete felhő és a vörös füst küzdöttek egymással, kigyó a kigyó ellen, a fölragadott parázs elröpült a széllel és a hópelyhek menekülni látszottak a szikrák e váratlan rohama elől. Az eleinte elmosódó szirtek most már tisztán látszottak; földult sziklák, csucsok, ormok, lejtők. A szögleteket élénk vörös vonalak rajzolták körül és lejtőiken véres világosság siklott végig. Minél közelebb jutottak, a szirtek mindig jobban nőttek és emelkedtek baljóslatuan.
    Egyik nő, az irlandi, kétségbeesetten morzsolta rózsafüzérét.
    A gazda után, aki kormányos volt, a főnök lett a kapitány. A baszkok mind ismerik a hegyeket és a tengert. Bátrak a veszélyben és leleményesek a szerencsétlenségben.
    Odaértek, most össze fognak ütközni. Egyszerre olyan közel voltak a szirtek északi nagy sziklájához, hogy az hirtelen eltakarta a világitótornyot. Csak a sziklát látták és mögötte a világosságot. A ködben meredő szikla olyan volt, mint egy nagy fekete asszony tüzes fejdisszel.
    Ennek a rosszhirü sziklának Biblet a neve. Ez zárta be a sziklacsoportot északon, mint egy másik szirt, a l’Étacq-aux-Guilmets délen.
    A főnök ránézett a Bibletre és igy kiáltott:
    - Egy jóakaratu embert, aki elvisz egy kötelet a szirtre! Van-e itt valaki, aki uszni tud?
    Senki sem felelt.
    Senki sem tudott uszni, még a matrózok sem; nagyon gyakori eset a tengeren élő emberek között. Egy gerenda lógott a kötélzeten. A főnök két kézzel megragadta és szólt:
    - Segitsetek.
    Kiszabaditották a gerendát. Most már tehettek vele, amit akartak. Támadó eszközt csináltak belőle.
    Elég hosszu, egészséges és erős tölgyfadorong volt, épp ugy szolgálhatott volna támadó szerszámként, mint emelőül; emelő valamely teherhez, faltörő egy toronyhoz.
    - Vigyázz! - kiáltotta a főnök.
    Hatan - a törött árboc csonkjához támaszkodva - vizszintesen tartották, tul a födélzeten, egyenesen, mint a lándzsát, a szirt oldalának.
    Veszedelmes müvelet. Meglökni egy hegyet, vakmerőség. A visszalökés mind a hat embert a vizbe taszithatta.
    Ezek a tengeri vihar változatosságai. A szélvihar után a szirt; a szélvész után a gránit. Egyszer a megfoghatatlannal, egyszer a rendithetetlennel volt dolguk.
    Olyan pillanatok voltak ezek, amelyekben a haj megőszül.
    A szirt és a hajó össze fog ütközni.
    A kő türelmes. A szikla várt.
    Egy nagy hullám közeledett. Véget vetett a várakozásnak. Alulról ragadta meg a hajót, fölemelte és egy pillanatig lóbálta, mint a parittya a követ.
    - Erősen! - kiáltotta a főnök. - Ez csak egy szikla és mi emberek vagyunk.
    A dorongot előreszegezték. A hat ember egy test volt vele. A gerenda hegyes szilánkjai fölszántották a hónaljukat, de nem éreztek semmit.
    A hullám a sziklához csapta a bárkát.
    Az összeütközés megtörtént.
    Megtörtént az alaktalan tajték felhő mögött, amely mindig elrejti az ilyen megoldást.
    Amikor ez a felhő visszaesett a tengerbe, amikor a hullám ismét eltávolodott a sziklától, a hat ember a födélzeten hempergett, de a Matutina tovább száguldott a szirt hosszában. A dorong jó szolgálatot tett és eltéritette irányából. Néhány másodperc mulva, minthogy a hullámok eszeveszetten rohantak, a Casquet-szirtek a bárka mögött voltak. A Matutinát pillanatnyilag nem fenyegette közvetlen veszély.
    Ilyesmi megesik. Wood de Largot az orrárbocról a sziklafalra intézett derék lökés mentette meg a Tajo torkolatánál. A Winterton-fok viharos vidékén Hamilton kapitány parancsnoksága alatt hasonló emelő müvelettel menekült meg a félelmes Brannodu-um-sziklán való hajótöréstől a Royale-Marie, noha ez csak skót mintáju fregat volt. A hullám olyan hirtelen szétbomló erő, hogy könnyü vagy legalább is lehetséges kikerülni még a legerőszakosabb összecsapásból is. A viharban van valami vadállati; az orkán egy bika és ki lehet előle térni.
    Igyekezni a metszőirányból áttérni az érintőirányra, ez a hajótörés kikerülésének egész titka.
    Ezt a szolgálatot tette a hajónak a gerenda. Evezőnek használták és pótolta a kormányt. E mentőmüveletet egyszer végrehajtották, de nem kezdhették volna ujból. A dorong a tengeré lett. Az összecsapás hevessége kiütötte az emberek kezéből és elveszett a hullámokban. Kibontani egy másik bordát annyi lett volna, mint meglazitani a szerkezetet.
    Az orkán elragadta a Matutinát. A Casquet-szirtek azonnal haszontalan omladéknak látszottak a láthatáron. Semmin se látszik meg annyira a zavarodottság, mint egy szirten ilyen alkalommal. A természetben, az ismeretlen oldalánál, ahol a látható keveredik a láthatatlannal, vannak ilyen mogorva és mozdulatlan képek, amelyek olyanok, mintha a kisiklott zsákmány miatt méltatlankodnának.
    Ilyenek voltak a Casquet-sziklák is, miközben a Matutina elszökött.
    A világitótorony hátrált, homályosodott, halványult és végül elenyészett.
    Komor dolog volt ez a kialvás. A köd sürüsége torlódott az elhomályosuló láng elé. A sugarak eloszlottak az elázott végtelenségben. A láng lobogott, küzdött, összehuzódott. Mintha vizbe fult volna. A máglya gyertyavéggé lett, már csak halványuló, bizonytalan remegés volt. A világosság megsemmisülése az éjszaka mélyén.
    A fenyegető harang elhallgatott; a világitótorony, amely szintén fenyegetés volt, eltünt. De mégis borzasztó volt, amikor e két fenyegetés megszünt. Az egyik hang volt, a másik láng. Emberi dolgok voltak. Nélkülük már csak a mélység maradt meg.



    XIII.
    Szemben az éjszakával.

    A bárka még a megmérhetetlen sötétségben is árnyékban találta magát.
    A Casquet-sziklától megszabadult.
    A Matutina, hullámról-hullámra hányódott. Halasztás volt a kaoszban. A szél oldalról lökdöste, a hullámok ezerfélekép dobálták, türte a hullámok őrült táncát. Hosszában alig ingadozott, ami a hajó haldoklásának borzasztó jele. A roncsok csak keringenek. A hosszuságban való himbálózás a küzdelem vonaglása. Csak kormánylapáttal lehet állva fogadni a szelet.
    Viharban és főleg hózivatarban a tenger és az éjszaka összeolvad, összevegyül és csak füstnek látszik. Köd, fogószél, szellő, kisiklás minden irányban, semmi támaszpont, semmi menedékhely, semmi megállás, örökös ujrakezdés, egyik örvény a másik után, láthatár nincs, mély, hátráló sötétség, ezekben haladt tova a bárka.
    A Casquet-szirtektől megszabadulni, a sziklát kikerülni... a hajótöröttek győzelme nagy volt. De bámulásuk még nagyobb. Most nem kiáltottak hurraht; a tengeren nem követnek el kétszer az emberek ilyen oktalanságot. Sulyos dolog kihivást vetni oda, ahová mérőeszközt sem mernek dobni.
    A visszalökött szirt, ez a végrehajtott lehetetlenség. Majdnem kővé váltak. Lassankint mégis remélni kezdtek. Ilyenek a lélek elpusztithatatlan délibábjai. Nincs olyan kétségbeesés, amely, még a legválságosabb pillanatokban is, ne látná a kifejezhetetlen mélységben fehérleni a remény hajnalát. Ezek a szerencsétlenek nem kivántak jobbat, csak bevallhassák maguknak, hogy megmenekültek.
    De valami iszonyu tömeg emelkedett ki az éjszakából. Balról egy magas, sötét, függőleges, szögletes tömeg rajzolódott a háttérre, kiemelkedvén a ködből, mint a mélység szögletes tornya.
    Szájtátva bámultak rá.
    A vihar arra vitte őket.
    Nem tudták, mi az. Az Ortach-szikla volt.



    XIV.
    Ortach.

    A szirt megismétlődött. A Casquet-k után az Ortach. A vihar nem müvész, de erőszakos és mindenható és nem változtatja az eszközeit.
    A sötétség kimerithetetlen. Álnokságának és kelepcéinek soha sincs vége. Az ember azonban hamar végére ér segélyforrásainak. Az ember kimerül, az örvény nem.
    A hajótöröttek a főnök felé fordultak, reménységük felé. De ő a tehetetlenség komor megvetésével csak a vállát vonhatta.
    Egy kő az Oceán közepén, ez az Ortach. Az Ortach egy darabban emelkedik nyolcvan láb magasra a hullámok zürzavara fölé. A hajók és a hullámok megtörnek rajta. Megingathatatlan kocka, amely függőlegesen mártja derékszögü sikjait a tenger számtalan kigyózó görbéjébe.
    Az éjszaka rengeteg tőkét alakit belőle, amely nagy, fekete posztó redőin áll. Ez várja viharban a bárd csapását, a mennydörgést.
    De hózivatarban soha nincs mennydörgés. A hajónak, igaz, kötelék van a szemein. Készen áll, mint a halálra itélt. De a villámra, e hirtelen végre, nem lehet számitani.
    A Matutina, amely már csak uszó roncs volt ugy ment e szikla felé, mint ahogy a másik felé ment. A szerencsétlenek, akik egy pillanatig azt hitték, hogy megmenekültek, ujra aggodalomba merültek. A hajótörés, amelyet már egyszer maguk mögött hagytak, ujra megjelent előttük. A szirt ujra kiemelkedett a tenger mélyéből. De itt már semmit sem tehettek.
    A Casquet-k egy ezer részből álló csoport, az Ortach egy fal. Hajótörés a Casquet-n, az összetörés; hajótörés az Ortachon, az összemorzsolódás.
    De egy lehetőségük mégis volt. A meredek falakról - az Ortach meredek volt - a hullám épp ugy nem pattanhat vissza, mint a golyó. Egyszerüen szétlapul. Ez a dagály és az apály. Mint hullám érkezik és mint ár tér vissza.
    Hasonló esetekben az élet és halál kérdése ez: ha a hullám egészen a szikláig viszi a hajót, összetörik és elveszett; ha az ár visszatér, mielőtt a hajó a sziklához ért volna, visszaviszi magával és akkor megmenekült.
    Kinos aggodalom. A hajótöröttek a félhomályban észrevették a nagy sorsdöntő hullámot, amely feléjük közeledett. Meddig fogja őket vinni? Ha a hullám megtörik a hajón, akkor a sziklához taszitja és összetöri. Ha elmegy a hajó alatt...
    A hullám elment a hajó alatt.
    Föllélegzettek.
    De milyen lesz a visszatérés? Mit csinál velük a visszaverődés?
    A visszatérő hullám elsodorta a hajót.
    Néhány perccel később a Matutina kivül volt a veszedelmes környéken. Az Ortach elenyészett, mint ahogy a Casquet-k elenyésztek.
    Ez volt a második győzelem. Másodszor ért a bárka a hajótörés szélére és még idejében meghátrált.



    XV.
    Portentosum mare.

    Eközben sürü köd ereszkedett a szerencsétlen tévelygőkre. Nem tudták hol vannak. Alig láttak néhány kötélnyire a hajó körül. A jégeső dacára, mely valósággal megkövezte őket és kényszeritette, hogy lehajtsák a fejüket, az asszonyok nem akartak visszatérni a fülkébe. Nincs oly kétségbeesett ember, aki nem szabad ég alatt kivánja a hajótörést. Ilyen közel a halálhoz, ugy érzi, hogy a fölötte lévő mennyezet már kezdete a koporsónak.
    A mindig jobban korbácsolt hullámok most rövidebbek lettek. Az ár földuzzadása valamilyen összeszorulást jelez; ködös időben a viz bizonyos ráncai tengerszorost jelentenek. Valóban, tudtukon kivül, Aurignyhez érkeztek. Nyugaton az Ortach és a Casquet-sziklák, keleten pedig Aurigny között a tenger körülzárt és összenyomott és ezt az állapotát ezen a helyen a vihar okozta. A tenger épp ugy szenved, mint akármi más; és ahol szenved, ott ingerlékeny. Ez a szoros igen veszedelmes.
    A Matutina benn volt a szorosban.
    Képzeljük el a viz alatt egy teknősbéka teknőjét, mely olyan nagy, mint a Hyde-Park vagy a Champs-Elysées és melynek minden csikja zátony és minden domborodása szirt. Ilyen Aurigny nyugati bejárata. A tenger betakarja és elrejti ezeket a hajótörőkészülékeket. A tengeralatti szirtek e teknője fölött a fölkorbácsolt hullám szökdel és tajtékzik. Szélcsöndben csobogás, viharban kaosz.
    A hajótöröttek észrevették ezt az uj fordulatot, de nem tudták megmagyarázni. De hirtelen megértették. Valami sápadt világosság támadt az égen, kevés fehérség terjedt szét a tengeren, ebben az ólomfényben láthatóvá lett balról egy hosszu torlasz, mely felé rohant a szél, maga előtt kergetve a hajót. Ez a torlasz Aurigny volt.
    Mi ez a gát? A hajótöröttek remegtek. De még sokkal jobban remegtek volna, ha egy hang azt feleli a kérdésre: Aurigny.
    Nincs sziget, melynek jobb védelme lenne az emberek látogatása ellen, mint Aurignynek. A viz alatt és a viz fölött elszánt testőrsége van, az őrszem az Ortach. Nyugaton Burhou, Sauteriaux, Anfroque, Niangle, Fond-du-Croc, a Jumellek, a Grosse, a Clanque, az Équillonok, a Vrac és a Fosse Malière; keleten Sauquet, Hommeau Floreau, a Brinebetais, a Queslingue, Croquelihou, a Fourche, a Saut, Noire Pute, Coupie, Orbue. Mik ezek a szörnyek? Hydrák? Igen, a szirtek fajtájából.
    Egyik szirtnek a Vég a neve, mintegy megjelölvén, hogy ott minden utazás bevégződik.
    A sziklacsoportot, melyet a viz és az éjszaka egyszerüsitett, a hajótöröttek egyszerü szalagnak látták, mint egy fekete hasadékot a láthatáron.
    A hajótörés a tehetetlenség ideálja. Közel vannak a földhöz és el nem érik, lebegnek, de nem evezhetnek, lábukkal valamin állnak, mely szilárdnak látszik, de törékeny, egyszerre tele vannak élettel és halállal, rabok a végtelenségben, fal veszi körül őket az ég és az Oceán között, a végtelenség ugy veszi körül őket, mint a tömlöc, körülöttük a szellők és a hullámok mérhetetlen terjedését nézik megkötözve, megbénulva, ez a leverő érzés megdöbbent és megszégyenit. Az ember ebben látni véli az elérhetetlen ellenfél vigyorgását. Ugyanaz tart fogva, ami szabaddá teszi a madarakat és függetlenné a halakat. Semminek látszik és ez minden. Függünk attól a levegőtől, amit a leheletünk megzavar és függünk a viztől, melyet a tenyerünkbe merithetünk. Tölts tele egy poharat viharral, csak egy kis keserüség lesz. Egy korty belőle émelygés, egy hullám belőle pusztulás. A homokszem a pusztában, a habpehely az Oceánban ennek széditő bizonyitékai; a mindenhatóság nem fárad azzal, hogy elrejtse atomjait, erővé teszi a gyöngeséget, megtölti egész valójával a semmiséget és a végtelenül nagy a végtelenül kicsivel sujt le reánk. Az Oceán cseppekkel zuz össze. Játékszernek érezzük magunkat.
    Játék! Mily borzasztó szó!
    A Matutina kissé följebb volt Aurignynál, ami kedvező volt; de az északi csucs felé tévelyegtek, ami végzetessé lehetett. Az északnyugati szél, mint ahogy az ijj elröpiti a nyilat, az északi fok felé röpitette a hajót. Valamivel a Corbelet-kikötő fölött, ennél a csucsnál van az, amit a normand szigetek hajósai „orsó”-nak neveznek
    A Singe - swinge - egy dühöngő fajtája az áramlatoknak. A tengerfenék üregekből való rózsafüzérje a viz szinén is olvasót alkot forgókból. Ha az egyik forgóból kiszabadultunk, megragad a másik. A hajó, amelyet az orsó elkapott, igy kering forgóról-forgóra csigavonalban mindaddig, amig egy éles szikla meglékeli a fenekét. A tört hajó akkor megáll, hátsó része kiemelkedik a hullámokból, orra elmerül, az örvény bevégzi körforgását, a hátsó része is elmerül és mindennek vége. Egy tajtéktócsa lebeg a helyén és a hullámok fölött már csak néhány buborékot látni itt-ott, amely a viz alatt elfuló lélegzetből származik.
    Az egész la Manche csatornában a legveszedelmesebb három forgó közül egyik a hires Girdler Sands homokzátonnyal szomszédos, a másik Jerseyben van Pignonnet és a Noirmont-fok között, a harmadik az aurignyi Singe.
    Ha a Matutinán arról a vidékről való kormányos lett volna, figyelmeztette volna a hajótörötteket erre az uj veszélyre. Kormányosuk nem volt, de volt ösztönük; végzetes helyzetekben az embernek még egy második látása is van. A part hosszában a hullám - őrjöngő zsákmánya a szélnek - magas tajtékot vetett. Az orsó köpte ki. Számos hajó oldalára dőlt már ebben a kelepcében. Borzadva közeledtek arra, pedig nem tudták mi vár rájuk.
    Hogyan kerülhetnék ki ezt a fokot! Semmi módon.
    Amint a Casquet-sziklákat látták fölemelkedni, aztán az Ortacht, ugy látták most emelkedni az aurignyi magas sziklát. Egyik óriás a másik után. Borzalmas párviadalok sorozata.
    Scylla és Charybdis csak kettő; a Casquet-k, Ortach és Aurigny három!
    Ugyanaz a tünemény, a szirttől eltakart láthatár ismétlődött az örvény nagyszerü egyhanguságával. Az Oceán küzdelmeiben is megvan, ami Homér csatáiban, a fönséges ismétlés.
    Minden közeledő hullám husz lábbal nagyobbnak mutatta a köd miatt borzalmasan megduzzadt hegyfokot. A köztük levő távolság helyrehozhatatlanul csökkent. Már érintették a forgó szélét. A hullámok első fodra, amely megkapja, elragadja őket. Egy átlépett hullám és mindennek vége.
    A bárka hirtelen hátraszökött, mintha egy titán ökle taszitotta volna meg. A hullám megtorpant a hajó alatt, hanyatt dült és elboritotta a bitang hajót tajtéksörényével. A Matutinát e lökés eltávolitotta Aurignytől.
    A haldoklás e játékszere a nyilt tengeren találta magát.
    Honnan jött ez a segitség? A széltől.
    A szélvész uj irányt vett.
    Eddig az áradat játszott velük, most a szélre került a sor. A maguk erejéből szabadultak meg a Casquet-szirttől, a visszahuzódó hullám megmentette őket az Ortachtól, a szél pedig Aurignytől. Ugrás volt ez északról délre.
    A déli szél követte az északit.
    Az áramlat olyan, mint a szél a vizben, a szél áramlat a levegőben; a két erő vetélkedett és a szélnek az a szeszélye támadt, hogy elvegye az ártól zsákmányát.
    Az Oceán heveskedései igen homályosak. Örökös „talán”-ok. Aki kegyétől függ, se nem remélhet, se kétségbe nem eshet. Az Oceán mulat. A vad féktelenség minden árnyalata benne van a hatalmas és alattomos tengerben, amelyet Jean Bart a „nagy állatnak” nevezett. Sas-karmok váltakoznak bársonyos ujjakkal. A vihar néha kapkodva végzi el a hajótörést; máskor gondosan dolgozik, szinte cirógatva. A tenger ráér. A haldoklók ezt észreveszik.
    Néha - mondjuk ki - a kivégzés halogatása a szabadulást jelenti. Ezek ritka esetek. Bárhogyan van is, a haldoklók könnyen hisznek a menekülésben, a fenyegető vihar legcsekélyebb csillapodása elegendő, elhitetik magukkal, hogy tul vannak a veszélyen, miután azt hitték, hogy el vannak temetve, tudomásul veszik, hogy föltámadtak, lázas mohósággal fogadják el, ami még nem az övék, a rossz lehetőségek tartalma kimerült, ez nyilvánvaló, ők elégedettek, megmenekültek és ezzel leszámoltak Istennel. Nem kell nagyon sietni az Ismeretlennel való leszámolással.
    A déli szél forgószéllel kezdődött. A hajótörötteknek mindig csak ilyen viharos segitségük akad. A Matutinát megmaradt kötélzeténél fogva kiméletlenül visszarántották a nyilt tengerre, mint egy holtat a hajánál fogva. Hasonlitott ez ahhoz a kegyelemhez, amelyet Tiberius csak erőszak árán hagyott jóvá. A szél erőszakoskodott azokkal, akiket megmentett. Dühöngve tett nekik szolgálatokat. Irgalom nélkül való segitség volt.
    A gazdátlan hajó e szabaditó rángatás alatt folytatta a szétomlást.
    Puskagolyó nagyságu és keménységü jégzápor verte a hajót. A hullámok minden csapódásánál a jégdarabok ide-oda gurultak a hajón, mint a golyók. A csaknem két viz között uszó bárka egészen elvesztette alakját a reá zuhanó hullámok és a vastag tajték alatt. A hajón mindenki csak magára gondolt.
    Aki tudott, megkapaszkodott. Minden hullámcsapás után csodálkoztak, hogy még mindnyájan megvannak. Többnek az arcát összeszabdalták a fadarabok.
    Szerencsére a kétségbeesés öklei kemények. Egy gyermek keze rémületében ugy tud szoritani, mint egy óriás. Az aggodalom fogót csinál egy nő ujjaiból. Egy fiatal leány, aki fél, be tudná mélyiteni rózsás körmeit a vasba. Ezek itt kapaszkodtak, fogóztak. De minden hullám az elsodortatás döbbenetét hozta reájuk.
    Hirtelen megkönnyebbültek.



    XVI.
    A rejtély hirtelen megszelidül.

    Az orkán rövidesen megállt. Nem volt a levegőben sem északi, sem déli szél. A végtelenség őrjöngő harsonái elhallgattak. A forgószél minden előzetes csökkenés nélkül megszünt, átmenet nélkül, mintha ő maga is lezuhant volna valamely szikláról az örvénybe. Nem tudták, hova lett. A jégeső helyébe hópelyhek jöttek. A hó megint csöndesen hullott.
    Semmi hullám. A tenger elsimult.
    A hóviharok sajátossága az ilyen hirtelen megszünés. A villamos kisugárzás kimerül, minden megnyugszik, még a hullám is, amely rendes viharok után gyakran még sokáig nyugtalankodik. Itt nem. Semmi megnyujtott harag az árban. Mint a munkás a fáradság után, a hullámok is azonnal nyugalmat keresnek, ami majdnem meghazudtolja az egyensuly törvényeit, de nem lepi meg a régi hajósokat, akik tudják, hogy a tengeren minden várható, ami váratlan.
    Ez a tünemény, bár nagyon ritkán, néha közönséges viharoknál is előfordul. Igy, napjainkban, az emlékezetes orkán 1867 julius 27-én, Jerseyben, huszonnégy órai dühöngés után, hirtelen lecsillapult.
    Néhány perc mulva a bárkát már csak csöndesen alvó viz vette körül.
    Ugyanakkor - mert a vég hasonlit a kezdethez - semmit sem lehetett többé megkülönböztetni. Mindaz, ami a felhők vonaglásai közben láthatóvá lett, elhomályosult, a halovány körvonalak beleolvadtak a sötétségbe és a végtelenség homálya minden oldalon közeledett a hajóhoz. Ez az éjszakából való fal, ez a kerek börtön, a hengernek ez a belseje, amelynek átmérője percről-percre kisebbedett, beburkolta a Matutinát és az összezáruló jégtorlasz vésztjósló lassuságával irtózatosan sürüsödött. Az égen nem látszott semmi, ködtakaró, boltozat. Mintha kut fenekén lett volna a bárka.
    Ebben a kutban egy folyékony ólomból való pocsolya, ez volt a tenger. A viz nem mozdult többé. Komor mozdulatlanság. Az Oceán sohasem vadabb, mint amikor olyan, mint egy tó.
    Mindenütt megenyhült csönd.
    A dolgok csöndje talán hallgatagság.
    Az utolsó csobogás elsiklott a hajó oldalán. A födélzet vizszintes volt, észrevehetetlen lejtősséggel. Néhány törmelék gyöngén mozgott. A hajólámpát helyettesitő üst, amelyben kátrányban ázó kóc égett, nem himbálózott már a hajó orrán és nem hintett lángoló cseppeket a tengerbe. Ami szellő még a levegőben maradt, annak már nem volt hangja. A hó sürün, csöndesen, majdnem függőlegesen hullott. Nem hallatszott szirteken megtörő hullám. A sötétség békéje volt.
    Ez a nyugalom a kétségbeesés és a dühöngő rohamok után kimondhatatlanul jól esett a soká hányatott szerencsétleneknek. Ugy érezték, mintha megszabadultak volna a kinpadtól. Sejtették, hogy körülöttük és fölöttük beleegyeztek a menekülésükbe. Bizalmuk visszatért. Minden, ami eddig düh volt, most nyugalommá vált. Olyan volt ez előttük, mint az aláirt béke. Nyomorult keblük kitágult. Elereszthették a kötelet vagy a deszkát, amibe kapaszkodtak, fölkelhettek, fölállhattak, kinyujtózhattak, járkálhattak, mozoghattak. Kifejezhetetlenül nyugodtnak érezték magukat. A homályos mélységnek van ilyen paradicsomi hatása, de ez csak előkészület valami más dologhoz. Annyi bizonyos, hogy kiszabadultak a szélvészből, tajtékból, hányódásból, dühöngésből.
    Ezentul mindenre volt lehetőségük. Három vagy négy óra mulva hajnalodik, valamelyik arra haladó hajó észreveszi és fölveszi őket. A legrosszabbon már tul vannak. Visszatértek az életbe. Az volt a legfontosabb, hogy föntarthassák magukat a vizen, mig a vihar megszünik. Azt mondták egymásnak: Most már igazán vége.
    Egyszerre észrevették, hogy valóban vége van mindennek.
    Egyik matróz, a Galdeazun nevü északi baszk, lement a hajóüregbe valami kötelet keresni, aztán visszajött és azt mondta:
    - A hajó teli van.
    - Mivel? - kérdezte a főnök.
    - Vizzel - felelte a matróz.
    A főnök rákiáltott:
    - Mit akarsz ezzel mondani?
    - Azt akarom mondani - felelte Galdeazun -, hogy félóra mulva elmerülünk.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982372
Webáruház készítés