Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Vay Sándor: Lavotta szerelmei_MOBI

Vay Sándor: Lavotta szerelmei_MOBI
390 Ft390

TARTALOM

LAVOTTA SZERELMEI.
A BUJDOSÓ FEJEDELEM.
ÉRDEKES HÁZASSÁGOK.
A MAGYAR DIVAT TÖRTÉNETÉHEZ.
EGY HÍRES SZÉP ASSZONYRÓL.
AZ ÁLLAMI ÉRDEK.
KAPY DE KAPIVÁR.
EGY RÉGI ÓRA.
A GENERÁLISNÉ BÁLJA.
KÁROLYI LÁSZLÓ ALKANCELLÁR LEVELEIBŐL.
A MÁRCIUSI HANGULAT.
SZEMERE PÁL SZÜRETJE.
LOVASVILÁG A MULTBAN.
HÁROM A TÁNC.
BALÁZS KÁLMÁN.
SZIVAROZÓ HÖLGYEK.
TEMET A VÁRMEGYE.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    A GENERÁLISNÉ BÁLJA.

    Akkor is farsang volt, az úrnak 1793-ik esztendejében.
    Vidám, dalos, muzsikás.
    Talán jobb kedve is lehetett még a magyarnak, mert kevesebb gond, baj, adósság nyomta a vállát. Vigadoztak is Pest városában derűre, borúra.
    Olyan bálokat adott Beleznay generálisné, Gyulayné, Ürményi personális, meg Károlyi József gróf uram, amelyeknek hét országon túl sem akadt mása.
    Kiváltképen a generálisné báljáról beszélt mindenki.
    Schwammerl officinájában, a Nagy-Híd-utcában tiz-tizenöt gavallér is várakozott, amíg rája kerűlt a sor. Négy-öt legény is dolgozott a híres bécsi coiffeurnél, mégis alig győzték a munkát. Az urak pudermantliban ültek, javarészt az aufkläristák és más egyéb módi szerzetek dolgait hánytorgatván, amíg barna szög-, avagy hollószínű hajukra a szagos liszt omlott. Egyik legény a parazsat élesztette. Apró fuvója gyorsan járt kezében, majd izzóvá lett a sütővas, s a mester a gavallér füle mögött remek két kis csigát hevenyészett. Nagy parádéval fonta be végűl a copfot, aztán módosan lengő selyempántlikával átkötött zacskóba csúsztatta. Végűl pukkerlizett és becsületszavára esküdött, szebb legény nem lesz a generálisné bálján. S ezt elzengte déltől estig vagy ötvenszer.
    A készülődés meg már épen hetekkel, sőt, ahol több bálozó leány, asszony volt a familiában, már hónapokkal előbb megkezdődött.
    A nehéz, schneckenféderes kocsik egymást űzték Pest városának akkori rossz, hepe-hupás kövezetén. A Bredlhupferek nem győztek leugrálni a bakról, annyi portékát vásároltak az úrnők, mert mindegyik túl akart tenni a legjobb barátnőn. Ez már így volt dédanyáink idejében is.
    Mindenki tudott valami újat a bálról:
    „Hatszáz szál gyertya ég majd a vestibulumban” - mondotta az egyik.
    „Kármán csinálja már a poémát, amelyet esprits-mulattatás céljából a Raststunde alatt mond majd el az egyik fiatal gavallér” - tódította a másik.
    „Akkora buffándlikat hozattak a magos uraságok asszonyai Bécsből, hogy csodaszámba mehetnek” - újságolta egy harmadik.
    Lohnkutscherok egyre hozták a sok úri rendet, a „Chaisetragerek”-et pedig hetekkel előre lefoglalták, mert csak úgy illett nobel házba, táncos mulatságba menni.
    Kalmárok, mesteremberek, mind csak erre a bálra szállítottak, dolgoztak - és készülődtek rá a testvérváros minden uri rendbélijei.
    *
    Szépen sárgára viaszkolt, sslyem-kanapés, virágillatos szobájában ült egyik ősbátyámnak az asszonya és fejében ő is a generálisné bálját forgatta.
    Micsoda gyönyörűség is lehet egy olyan nagy vigasságos, táncos mulatság. Egyszer, csak egyszer rakatni akkora tornyot a fejére, mint a többi asszonynak van, és amelyet á la jardiniére néven magasztalnak a párizsi módi journálok. Csak egyszer ölteni olyan hegyes, halcsontos, kivágott derekat, amelyből vakítóan kandikál ki a váll s a karnak gyöngyház-fényét emeli a reáomló csipke, melyet messze Bruxelles városában, szemük világának az árán csináltak szegény leányok.
    Pedig a csipke ott van a százfiókos almáriumban. És van mindene, amit csak szeme, szája óhajt, - csak épen hegyes, halcsontos, kivágott derekat nem ölthet, csak a bálba nem mehet el, mert nem szíveli az ura, aki még a rávetődő napsugártól is félti.
    Az asszony fölkelt az S alakú, nagyon divatos, de nagyon kényelmetlen causeuse-ről, amelyen egymással szemközt volt a két ülőhely és odaállt a nagy, velencei tükör elé.
    - Szép se vagyok. Tudja, soha mást nem szerettem, csak őt; hogy mennyi ideig várakoztam rá; hogy tisztességes, becsületes vagyok, most se nézek másra; mégis ugy félt. Néha szinte tűrhetetlen.
    Aztán lehajtotta fejét és búsan gondolt a többi asszonyra, akik most már mind készülődnek, vígan vannak és örvendeznek a generálisné báljának. Pedig egyiknek se vesz annyi minden drága szépet, és olyan örömest az ura, mint épen neki. Ha jönnek pesti vásárra a kalmárok, az ő ura bejárja valamennyit, a legszebb portékát neki hozza, és télvíz idején is olyan a lakása, mint a virágoskert. Nincs az a ritka, drága, külsőországi virág, amelyet neki meg ne szerezne. Úgy gondolja, néha egyeben se töri a fejét: mivel szerezzen neki örömöt - és mégis olyan igen nagyon elszomorítja, sérti a féltésével, örökös gyanúsításával.
    - Hol volt, kit látott, kivel beszélt? - volt a rendes beköszöntő, amikor hazajött a gárdaviselt nemes úr. Szeme ezerfelé villant, mintha minden sarokban egy-egy elbújtatott udvarlót keresne, orrával pedig szimatolt, mint a mesebeli óriás.
    Viola-, rezeda-illaton kívül más szag nem terjengett a szobákban. Ámde ha ő elképzelt valamit, ha sejtett, akkor okvetlenül kisűlt, hogy dohány- avagy spanyol tubák-szagot érez.
    - „Itt férfi járt!”
    És csapott olyan patáliát, hogy a franciskánusok mellett sétáló pikét is meghallotta.
    Igaz, az asszony sem hagyta az igazát. Ő sem maradt adósa a rabiátus úrnak, s a veszekedésnek rendesen az lett a vége, hogy Orlando furioso elrohant hazulról.
    Ámde a Kemnitzer-kávéházban avagy a „Hét Választó”-nál csak egyre nyugtalanabb lett. Nem esett neki jól se a kávé, se a pipa. Fészkelődött a széken, hüvelyk- és mutató-újjával sodorgatta módisan sima felső ajkait és kelletlenül húzogatta a vállát:
    - Ki tudja?... Az ördög nem alszik... Hátha épen most...
    Be sem fejezte azonban rémes gondolatát, a selymes, pillangós cipő bátran már belégázolt a Foro B. P. Franciscanorum bokáig érő sarába. - Dehogy ért ő rá chaise-t keresni nagy indulatjában, rohant hazafelé. Meg nem állt volna útközben a világért sem s nyargalt, míg az izgatottságtól lihegve, sáppadozva, pirulva be nem nyitott az oroszlánfejjel ékesített kapun. A lakájok már tudták, hogy a méltóságos úr jön, mert ilyenkor úgy meghúzta a csengetyű drótját, hogy belerezdűlt az egész vestibulum.
    Az asszony rendesen valami francia román-ban lapozott, vagy a spinét mellett Mozart játékdarabjait pengette, és komolyan nézett a belépőre.
    Ekkorára a jó úrnak teljesen elszállt a haragja. Megjuhászodott szépen. Kérlelni kezdte a megbántott asszonyt és igért javulást, selymet, bársonyt, csipkét, aranyat, gyöngyöt, csak még egyszer bocsásson meg.
    A mindent tudó személyzet szerint, efféle egyszeri bocsánatkérések és adások minden harmadnap előfordultak. Utána pedig annyi mindent hoztak a kalmárok, hogy már helye sem akadt a virágnak, portékának, miegymásnak, a házban.
    A Beleznay generálisné bálja előtt épen fegyverszünet volt az ős-onkli és tanti közt. A nemes úr fent járt Bécsben valami ügyes-bajos dolgában, az úton megfázott, megbetegedett. De már lábbadozott nyavalyájából. Persze, míg beteg volt, még nagyító üveggel sem talált hibát az asszony viselkedésében, aki folytonosan otthon ült, ápolta, gondozta. Vendég is gyéren jött, mert farsangban inkább mulatni szeretnek az emberek, semmint beteget látogatni.
    Végre azonban meggyógyult. Az asszony is elkezdett újra egy-egy kicsit vizitelni, talán vagy egyszer el is ment a várbeli theátrumba, az úr egy igen vén rokonával a lózsiba. Ez már nem tetszett a féltés furiáitól gyötört úrnak.
    - Maga örökké vizitel... Egyre a promenádon át veszi útját, meg a Kemnitzer előtt, ahol naphosszat ott lebzselnek a férfiak. Arra semmi szüksége sincs jóravaló fehérszemélynek.
    A szúnyogot elefántnak látta s ha véletlenűl férfiemberrel szót váltott az utcán az asszony s azt temérdek spionja közül egyik besúgta, készen volt az ultimátum:
    - Maga bizonyosan megcsalt engem…
    Ős-nagynéném elszomorodott; hallgatott. Mint én is láttam elszomorodni és hallgatni asszonyokat, mert a familiámbeli férfiember között nagyon sok Othello akadt. Legfölebb annyit mondott:
    „Igen furcsa asszonyokkal lehetett magának dolga, hogy mindjárt a legbecstelenebbet tételezi föl rólam.”
    Hát, ami azt illeti, a gárdaviselt nemes úr, aki II. Józsefet elkisérte párizsi útjára, azonkívűl kuriri szolgálatokat is teljesítve, több ízben megfordult a francia Bábelben, s járt észak Semiramisának, Katalin cárnőnek, az udvarában is, végigcsinálta a szerelem haute école-ját. Valódi és szinpadi hercegnék simogatták fényes fekete haját. Bizony nem voltak azok csupa Lucretiák, akik megédesítették a nyalka gárdista üres óráit.
    Az igazság kedvéért meg kell azonban vallani, minden kalandnak, mulatásnak, egyben vége szakadt, amint hazajött Bécsnek városából, és frigyre lépett szívének hajdani választottjával, akinek siheder korában csinálta a court és írt hozzá szép, érzelmes poémákat. A hajdani kikapós gárdistából olyan otthonülő medve lett, valósággal erőszakkal kellett elkergetni az asszonya szoknyája mellől.
    De amint ő nem vágyakozott sehová, azt szerette volna, ha lelkének jobb fele is örökösen a tűzhely mellett kuksol s esztendőn át sem lát kívüle más embert.
    - Könnyű magának. Végigmulatta Európát, Párizstól Szentpétervárig. De, lássa, lelkem, én olyan keveset láttam, élveztem ebből a szép világból - én szeretnék még egy kicsit vígadni. Minek nekem ez a sok szép módi ruha, csipke, schmuck, ha soha, senkinek se mutathatom meg? Még ki se szellőzik jóformán. A tavalyi bársony vikleremet is megette a moly, nem mentem egyszer sem a theátrumba, sem estvéli társaságba.
    Az emeritált gárdista ilyenkor összeráncolta a homlokát. Elkomorodott. Ime, ilyen az asszony! Ha tenyerünkön hordozzuk is, nem elég neki egy lángolóan szerető szív, a szép fényes otthon, sok ruha, ékszer.
    Emberek is kellenek, a világ, hogy mindezt lássa, irigyelje.
    Ilyenformán tünődött ősonklim a generálisné bálját megelőző napon is. Leült egy öblös, fehér cserépkályha elé, megtöltötte pipáját és nagy füstfellegeket fújt a levegőbe.
    Az asszony kedvetlen volt, be se jött a kancelláriába, mint más napokon, hogy sziesztája idejében szót váltson az urával. Vacsora alatt találkoztak csak, de akkor is hallgattak mindaketten. Végre is az asszony szólalt meg:
    - Holnap ilyenkor már javában járják a minétet, a steyert... A generálisné megint írt cédulát, okvetetlen jőjjek el. Maga már nem beteg... Csak egy-két órára mennék el... Csak látni szeretném a nagy, cifra sokadalmat... Világért se táncolnék egy lépést sem...
    - Ostobaság. Bál, bál... Nincs azon mit nézni, - dörmögött a nemes úr. - De én tudom, maga miért kívánkozik... Azt akarja, hogy magának is csinálják a court, hogy a férfiak körülzsibongják, hízelkedő szavakkal illessék, hogy meztelenűl mutogassa a vállát, a mellét...
    - Ugyan, hát csak nem mehetek el zsákban...
    - Egyáltalában nem fog elmenni, - pattant föl most a magyar gárdának nyalka tiszt ura. - Egyáltalában nem fog elmenni, vagy ha igen, úgy én megyek el végkép a háztól. El, még pedig örökre. Végeztünk... Értette, végeztünk...
    Az asszony előbb nevetett, de aztán haragra lobbant. Hiszen nem akar ő igazán semmi rosszat, csak ott akar lenni, ahol valamennyi rangjabeli dáma, és imhol, ilyenekkel fenyegeti az ura.
    - Csak két órára...
    - Egy pillanatra sem. Nem fog elmenni, punktum.
    Az asszony elkezdett dacoskodni, a férfi dühöngött. De végre is ő fogta könyörgésre a dolgot:
    - Ne menjen el, mamie. Lássa, én még nem bírom az éjjelezést, nem ereszt ki a felcser napszállta után.
    - Hiszen elkisér, megőriz Biri tante, mint két Argus. S tudom, holnap végigkérdezi minden barátját: kivel beszéltem, ki mellett ültem. Ismerem a tempóit. Nevetségessé teszi velük magát is, engem is. Már mindegy. Nincs rá semmi különösebb okom, de elmegyek, már azért is, hogy megmutassam, nem hagyok a fejemen táncolni. Ha pedig ilyen semmiségért örökre itthágy, akkor nem is kár magáért.
    - Hát csak legalább azt tegye meg, - esdekelt a megjuhászodott exgárdista, - ne menjen decolletált ruhában. Az enyém, csak az enyém a maga fehér nyaka, válla. Ne illesse azt másnak a tekintete se. Elborítom gyöngygyel, gyémánttal, csak takarja el a keblét, nyakát.
    Nagyot villant az okos asszony parázs szeme.
    - No jó. Gyönyörű nyakéket kínált Leopoldikor a bécsi ékszerárus. Ha azt megveszi, csipkefichut borítok a kivágott derekam fölé.
    Mint aki jó vásárt csinált, úgy rohant a jó úr a sokfiókos secretairejéhez s örömmel csörgette a fényes körmöcieket.
    Az okosabb enged s nyer is elvénél fogva, az én néhai való kedves tantim is megbékült. Szerette is veszekedő urát, de meg tudta is, hogy jól illik a finom csipkekendő, az újdivatú Marie Antoinette-fichu a hegyes selyemderék fölé, kerek vállára, amelynek lágy hajlását, gyöngy fényét a lenge szövet tán még jobban emeli.
    Így történt, hogy a generálisné bálján az én őstanteom volt az egyetlen, aki nem födetlen kebellel, hanem csipkével takart ruhában jelent meg. Nem is maradt, csak a raststundig. Éjfélt akkor kongattak a franciskánusok templomában, mikor a kapu bolthajtása alá befordultak a chaise-trägerek. Az ablaknál leste a bús-haragos lovag.
    - Úgy is tudom, megcsalt, - volt a köszöntése.
    De azért ölelésre tárta karját s az asszony nevetve borult a nyakába, édes szóval, csókkal zárva le a javíthatatlan zsémbes ajkát.
    De állt is szavának a megbékélt férj. Olyan gyöngyös-gyémántos ékszert hozatott gyorsparaszttal Bécsből, hogy Grassalkovichnénak sem volt különb. Sok hasznát ugyan nem vehette, mert, hogy az örökös harcot-háborut elkerülje, egyre ritkábban ment mulatságokba.
    A pazar ékszer ugyan régen elkallódott, mint annyi más, a féltés azonban örökletes a familiámban. Amennyire bálványozzák asszonyaikat a Vayak, annyira gyötrik is őket a féltésükkel. Rájuk raknák a csillagokat, de egy rossz pillanatban leszedik róluk a keresztvizet is. Ez ama bizonyos fénynek az árnyéka.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649619
Webáruház készítés