Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Van Loon: A hajózás története_MOBI

Van Loon: A hajózás története_MOBI
1 190 Ft1190

TARTALOM

Előszó
Néhány általános megjegyzés
Ami a kezdetben volt
Korai hajók a Níluson
A hajóépítés kezdete a Földközi-tenger keleti részén
Hogyan indult meg a hajózás Észak-Európában
Földközi-tengeri hajók a középkorban
A Földköz-tengeri régi gályák sorsa és eltűnésük oka
A régi világ hajói eltűnnek, új, úszó világ jelenik meg
Hajók, amelyek planétánk felületét átkutatták
A rendes vitorlás hajó színrelép
Elhagyjuk a tengeri szörnyeket és visszatérünk a tizenhetedik és tizennyolcadik század hajóihoz
Tengeri élet Nelson idejében
Különféle vitorlás hajók kis katekizmusa
A gőz lassan puffogni kezd
Minden idők legnemesebb hajója tengerre száll
A gőz kissé hangosabban kezd szuszogni

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Nagyon érdekes volna közelebbit tudni az akkori angol hajókról és legénységük életéről. A hajók az angol anyaország gyártmányai voltak. A királyi erdőségek tölgyfáiból készültek. Miután a törzseket kidöntötték, kivágták, tulajdonképpen néhány évig raktározni kellett volna őket. De a szükség idejében, mikor harmincesztendős kapitányok több lőport szagoltak, mint manapság hetvenéves tengernagyok, az ijesztő méretű fogyasztás miatt a fát gyakran még szinte nyersen kellett felhasználni. S ha még hozzávesszük a pácolást és hevítést, melyekre azért volt szükség, hogy a hatalmas régi törzseket a kívánt formákba és öblösítésekbe hajlíthassák, akkor megérthetjük, hogy egy akkori hadihajó átlagos élettartama ritkán rúgott hét-nyolc évnél többre. Lehetett ugyan „generáljavítást" végezni rajtuk, de ennek költségei majdnem ugyanannyit tettek ki, mint egy új hajó építéséé és így szabállyá vált, hogy új hajókat építettek s a régieket egyszerűen kiselejtezték.
    Az angol hajóépítési mód majdnem ugyanaz volt, mint a francia hajógyáraké, de kissé különbözött a hollandiai módtól. A hollandiai tengerészeti szakemberek mesterségüket többnyire mint hajóácsok kezdték és évekig inasként dolgoztak, kalapáccsal és fejszével. Ezért tudtak dolgozni tervrajz, egy erősen kisebbített mértékű, pontos hajóterv szerint. Az angol és francia hajóépítők ilyen konstrukciós rajzok nélkül dolgoztak. Úgynevezett „Mair-okban, nagy fafészerekben folyt az építés, amelyek padlóin terveiket természetes nagyságban felvázolták. Egyúttal a fészer falaira a tervezett hajó pontos oldalmagassá-gát is felrajzolták krétával. Aztán a fát megfelelő hosszúságúra felvágták és csak azután kezdődött meg a tulajdonképpeni építőmunka.
    Körülbelül nyolc hónapra volt szükség, hogy 2000 királyi tölgyfa egy királyi hajóvá változzon. A fa tonnája körülbelül 35 dollárba került. További 125 dollárba került az árbocok, vitorlák, kötélzet és ágyúk tonnája. A lövegek különösen súlyos tétellel szerepeltek az össz-számadásban.
    Egy ilyen hajó egyes deszkaszálait facsapok, úgynevezett peckek tartották össze. A peckek idővel némileg összezsugorodtak, aminek következtében a tengervíz behatolt a hajóderékba és elrothasztotta a fát; mire a faszegek kiestek és rosszindulatú lékek támadtak. Sok más tengerészetnél akkoriban már rézszögeket használtak, Angliában azonban szokásból és hagyományból kitartottak a faszegek mellett s még a tizennyolcadik században is sokáig használták ezeket.
    Az angol hagyomány azt kívánta továbbá, hogy a hajókat nagyon alacsonyra építsék. A franciák és a spanyolok sokkal tágasabb hajókat építettek, amelyek természetesen sokkal egészségesebbek voltak a személyzet számára és lényegesen tengerre valóbbak rossz idő esetén. Az angolok viharos tengeren csak a két felső lövegsort tudták használni, mert különben a víz az alsó ágyútorkokon beáramlott. Viszont az angol lövegek sokkal jobbak voltak, mint a franciák és jobban is kezelték azokat, és ahogy sokszor megtörténik: mivel az akkori idők legfontosabb tengeri ütközetet csak 400 méternyi távolságban vívták, a kiváló francia vitorlázó képességet és az általános jobb felszerelést kiegyenlítette a magasabb fokú brit lőművészet.
    Ennyit az akkori idők hajóiról. S még néhány szót arról az életről, amit a bennülők folytattak. A kapitányokat és tiszteket a hajó hátsó helyiségeiben helyezték el, ahol rendes ágyakban aludtak. A legénység függőágyakban aludt, amelyeket a lövegek és az alfedélzet között akasztottak fel. A kadetteket pedig valahol a cockpitbe szállásolták be, jó mélyen lent, a vízvonal alatt. Ott volt a hajóorvos műtős asztala is, rögtön a készletkamrák mellett, ahol az avas vaj, régi sajt és aljvíz szaga békésen összevegyült.
    Aljvíznek nevezték s nevezik még ma is azt a vizet, amely lassanként beszivárog a hajóba és ott a legalsó részen vagy a hajógerincen megülepszik. Olyan szaga van, hogy az már sértés és érzékeny orrú kapitányok kabinjukban tömjént égettek, hogy megmeneküljenek az aljvíz, korhadás, konyhaszag, döglött patkányok és mosdatlan emberek rettenetes aromájától, ez illattól, amelytől nemrégen még minden hajó át volt itatva.
    A gránátokat és lőport biztos távolságra helyezték a puskatűztől, mélyen a vízvonal alatt. Az akkori idők lőporának átható kénszaga volt, mely az összes alsó helyiségeket betöltötte. Az ágyúk alacsony fakocsikon nyugodtak; ezek fakerekekkel voltak ellátva s egyúttal az ágyú hátraugrását is fel kellett fogniok. E harminchat- és huszonnégy fontos ágyúk csövének visszaugrása ugyanis majdnem olyan veszélyes volt, mint maga a lövés, amit az ellenségre leadtak: egy hosszabb ütközet alatt átforrósodott löveg bizonyos körülmények között a visszaugrásnál az egész fakészüléket minden hozzávalóval együtt a fedélzetnek dobta. De ha az ágyú nem csinált is ilyen extraugrásokat, még mindig agyoncsaphatta a kezelő legénységet, ha egy kicsit túl messzire szalad vissza. Mihelyt tehát meggyújtották a kanócot, mely a gyújtólyukhoz vezetett, a lövegmester kivételével mindenki gyorsan eliszkolt s mihelyt a lőpor a kanócban sisteregni kezdett, a lövegmester is gyorsan oldalra ugrott. Időnként azonban elszakadtak a kötelek, amelyekkel a löveg meg volt erősítve. Akkor aztán a személyzetnek egy bilincseitől megszabadított fékevesztett ágyúval volt dolga, egy veszedelmes bestiával, főképp, ha ez a szerencsétlenség csata közben történt. Az ilyen szabadjára engedett lövegek valóságos ördögök voltak, akik mindenkit, aki útjukba került, szétmorzsoltak és szétlapítottak. Matracokkal, függőágyakkal és vitorlákkal kellett ismét megerősíteni az ágyúkat, de ez rendszerint csak olyankor sikerült, mikor már egész tömeg embert, akik a nekivadult elefántot be akarták keríteni, megcsonkított vagy megölt.
    Maga a lövés nagyon bonyolult eljárás volt és sok időt és nagy ügyességet igényelt. Ha ugyanis a tüzértisztnek nem volt nagy gyakorlati tapasztalata, akkor a lövés nem sült el, vagy pedig bizonyos körülmények között a löveg hátrafelé köpött és a lőporlángok igen fájdalmas sebeket okoztak. A lövegek be-állítása különösen menetközben szintén többéves gyakorlatot kívánt. Az ellenséget lehetőleg a hajó közepén próbálták eltalálni s itt is főképp az ágyútorkokat célozták, hogy az ellenséges kezelőszemélyzetből véres kását csináljanak és az ellenséges tűz hatóerejét megzavarják.
    Ha biztosra akartak menni, akkor inkább magasabbra céloztak, mint alacsonyabbra. Az akkori idők ágyúgolyói ugyanis csak jelentéktelen károkat okoztak, ha egy hajót a vízvonal alatt találtak. Viszont az ellenséges kötélzetben súlyos károkat okozhattak; mert az olyan hajó, amelynek árbocai megrongálódtak, teljesen tehetetlen volt, hacsak valamely barátságos szomszéd nem sietett segítségére és gyorsan nem vonszolta ki a veszélyes zónából.
    A telitalálat ritka volt. Ezalatt olyan lövés értendő, mely az ágyútorkon át az ellenfél hajójának belsejébe hatol és felgyújtja a minden fedélzeten szétszórtan heverő lőport, mire rendszerint felrobban a lőporraktár. De minden golyó, mely egy fából készült hajó oldalfalát érte, a szilánkok valóságos záporát okozta és a szilánkoktól a tengerészek szinte jobban féltek, mint a mesterlövészeknek a kötélzetről kilőtt puskagolyóitól. Ha valaki szilánkot kapott a szemébe vagy a kezébe, az áldozatot az orvosi helyiségbe vitték, amely vajmi kevés hasonlatosságot mutatott egy modern hadihajó műtőjével.
    A XVIII. századbeli hadihajó orvosa igen elfoglalt ember volt. Kötelességei éppoly számosak, mint sokrétűek. A csavargókat és a többi csürhét, akiket a kikötői hatóságok és vendéglősök a hajókra küldtek, először is meg kellett szabadítania a tetvektől. Azután felügyelt arra, vajon a borbély rendesen borotválja-e le a hajukat, ő maga már nem volt többé borbély. Tisztnek tekintették és külön kabinja volt a tiszti étkezde közelében, ahol a tisztek rendszerint tartózkodtak. Együtt is evett a tisztekkel. Az orvosnak arra is kellett ügyelnie, hogy az újonnan jöttek ruhái rendesen ki legyenek főzve. Ha a hajó kifutott a kikötőből, az orvos kinyitotta a betegszobát. E helyiség nem tévesztendő össze a műtővel. A betegszoba a fedélzet alatt volt valahol, ahol épp egy kis hely akadt, többnyire az előhajón. Az orvos naponta fogadóórát tartott és mindenki, aki rosszul érezte magát, itt jelentkezhetett. Ha az orvos valakit betegnek talált, az illető a rögtönzött kórházba került. Ápolók nem voltak. A betegekről a hajószemélyzet leggyengébbjei gondoskodtak. Ezeket „parazitáknak" hívták. Ez olyan elnevezés, mely igen sokat mond. Hogy ez a népség hogyan bánt a tífuszosokkal és a nemi betegekkel - a csavargók előző tartózkodási helyeikről cipelték fel e betegséget a hajókra - azt az olvasó könnyen elképzelheti. Közismert dolog, hogy a hajdani tengerész inkább minden fájdalmat elviselt, csakhogy megmeneküljön a piszkos, bűzös betegszobától, ahol a sok rosszhoz még szigorú alkohol- és dohányzási tilalom is járult.
    Akadtak persze hajók, ahol jobb volt a helyzet. Ez teljesen a kapitánytól függött. Ha neki úgy tetszett, a kórházat rövid időközökben kifüstöltethette, a pácienseknek tiszta fehérneműt és matracokat adhatott, különlegesen elkészített ételeket és bort a tiszti étkezdéből. De általában a betegeket „hagyományból sokkal vaskosabban kezelték és a „humánus" hajók - ez volt a nevük - éppoly ritkák voltak, mint egy hűvös nap Calcuttában.
    Hogy egy-egy ütközet alatt mi játszódott le a fedélzetalatti orvosi állomáson, az regénybe való, méghozzá rémregénybe! Ami oly szörnyűvé tette, az a fukarságig menő takarékosság volt, mely a betegápolási eszközök beszerzésénél fölötte nagy szerepet játszott. Ezek a matrózok, még ha börtönök sötétjéből szedték is fel, vagy ha erőszakos toborzással tépték is ki őket családjuk és békés foglalkozásuk köréből, mégis csak hazájukat védték a pusztulástól. De a tengernagyi kar úgy döntött, hogy a tépés túl drága a sebek mindennapi kimosására, a szivacsok olcsóbbak. így hát az orvosok szivacsokat kaptak s ha csata volt, órák hosszat használták egy- és ugyanazon szivacsot. Ezért aztán sok, aránylag kis seb elmérgesedett, rossz-indulatúvá vált és sok oly amputálás vált szükségessé, amit ha tépést használnak, könnyen el lehetett volna kerülni.
    De térjünk vissza a csatához. Mihelyt ellenség tűnt fel a láthatáron, az orvos, a pénztáros, a pap és a tanító - utóbbi a kadettokat tanította írásra, olvasásra és számolásra - lementek a cockpit-be, ahol máskülönben a kadettok ettek, aludtak és éltek. Ott aztán annyi, a kadettok tulajdonát képező hajóládát toltak össze, amennyire egy alacsony asztalhoz szükségvolt. E rögtönzött asztalra egy vitorlát terítettek. Akkor a keresztgerendán függő hajólaternába néhány faggyúgyertyát dugtak. Ez volt az egyedüli világítás, amelynél az orvos műtétjeit végezte. Közben egy kis kályhára is vigyázott, amelyen állandóan forrt a víz, hogy a késeket és fűrészeket megfelelő hőfokúra melegíthessék; azt hitték ugyanis, kevésbé fáj, ha egy lábat forró fűrésszel vágnak le, mint ha hideg fűrésszel teszik ugyanezt.
    Az előkészületek tovább folytak. A tisztek a harcra készülődtek, az orvos a harcban kapott sebesülések kezelésére. A műtőasztal köré vedreket állítottak, ebbe kerülnek majd az amputálandó karok, lábak, kezek. Rumos és snapszos üvegeket nyitottak fel, hogy az áldozatokat legalább kissé elkábítsák. Aztán érkapcsokat készítettek elő, nehogy a páciensek várakozás közben elvérezzenek. Az érkapcsokkal való bánásmódot majdnem minden tengerész ismerte. Ha az orvosnak nem volt más dolga, megmutatta a legénységnek, hogyan kell használni e kapcsokat. Ha aztán valaki megsebesült a csatában, bajtársa elsősegélyt nyújthatott neki, ami gyakran nagyon fontos volt, amennyiben az illető a műtőt még élve szándékozta elérni.
    Hogy élve hagyta is el a műtőt, az már egy másik kérdés. Mert az orvosoknak sietniök kellett és nem volt szabad időt vesztegetniök. A sebesültek hosszú sorokban feküdtek és vártak a padlón. De ezeknél a golyósérüléseknél rendszerint könnyű volt a diagnózis. A kezelés szintén: az orvos jelt adott segítőtársainak, mire ezek megragadták a sebesültet, az egyik egy üveg rumot adott neki, egy másik bőrpecket dugott a szájába, hogy az amputálás percében abba harapjon. Emlékezzünk a fából való körtékre, amelyet a gályaraboknak csata közben a szájukban kellett tartaniok, hogyha megsebesültek, ily módon nyomják el jajgatásaikat és kiáltozásaikat. De most az amputálásnál tartunk; a két asszisztens lefogta a pácienst és szorosan tartotta az amputálandó kezét vagy lábát. Két gyors késmetszéssel az orvos csontig vágta a húst. Aztán a fűrész következett. Néhány pillanat alatt ez is kész volt. Még gyorsan egy kötés, egy pillantás a bandázsra, mellyel a törzset kötözték be, még egy korty rum és jöhet a következő!
    Kik voltak ezek az emberek, akik ilyen életet folytattak? A kapitány és a tisztek majd mindig a felsőbb társadalmi rétegekhez tartoztak. A Drake-korabeli szép idők, mikor valaki különös szorgalommal feldolgozhatta már odavoltak. A XVIII. század nemcsak Angliában, de egész Európában is a „kevesek évszázada" volt, mégpedig a nagyon keveseké, ahogy egy angol államférfiú találóan megjegyezte. Miután ezek a kevesek a szárazföldön minden jó helyet elfoglaltak, most természetesen a tenger jövedelmező állásai után nyúltak. Egy hajóskapitányi állás akkoriban majdnem olyan jövedelmező lehetett és rendszerint az is volt, mint egy mai magánjacht kapitányi állása, feltéve, hogy a jacht tulajdonosa nem ért az élelmiszer-bevásárlásokhoz és a dupla számlákhoz.
    De egy hadihajó kapitányi állása mégsem volt szinekúra, mert a kapitánynak minden a hajón lévő dologért felelnie kellett. Sok olyasmivel kellett törődnie, ami manapság a pénztáros dolga. Ha a hajó leltárát felvették, a kapitánynak magának kellett személyzetet toboroznia. Miután a legtöbb ember, holmi ifjúi álmodozók kivételével, tudta, milyen élet vár rá egy hadihajó fedélzetén, kevés önkéntes jelentkező akadt. Eltekintve a törvényektől s azoktól, akik kerülték az összeköttetést a hatóságokkal, s ezért egy cockpit-et fölébe helyeztek a börtönnek. Az efféle önkéntesekből azonban rendszerint rossz tengerészek váltak, s azokról sem mondhatunk jobbat, akiket a „Lordmajor emberei" hízelgő elnevezéssel jelöltek meg. Az utóbbiak a tekintetes londoni magisztrátus jóvoltából kerültek a fedélzetre, de söpredéknépség voltak, akiket az utcákon s a főváros butikjaiban szedtek fel; más időkben börtöntöltelék lett volna belőlük, most ő felsége hajóhada személyzetét egészítették ki. Ha azonban a hatóságok és a bírósági személyek nem találtak elegendő „tengerészjelöltet", akkor csak egy mód maradt a hiány pótlására: loptak maguknak annyi békés alatt-valót, amennyire a háborúhoz szükségük volt. Manapság ismeretlen az erőszakos toborzás, de ükapáinkat még szent borzadály fogta el említésekor, mert az erőszakos toborzás végrehajtói nem ismertek sem Istent, sem embert, s azt sem nagyon kérdezték, ki az, akit fülön csíptek. Sok amerikai és skandinávmatróz fájdalmasan tapasztalta ezt a saját bőrén.
    Papíron az erőszakos toborzás működése egész értelmesnek látszott, eszerint ugyanis az erőszakos toborzás csak tengerészeket ragadott el. Ennek volt értelme, mert az ország nehéz háborúkba bonyolódott. Ő felsége tengerészei kötelességeik teljesítése közben úgy hulltak, mint a legyek, 25 silling havi fizetésért. Nem ok nélkül tartották hát igazságtalannak, hogy a kereskedelmi hajók matrózai gyakran ez összeg dupláját is megkeresik, holott a kellemetlenebb munkát a hadihajók matrózai végzik. Eredetileg, úgy látszik, az erőszakos toborzás csak a kereskedelmi tengerészet matrózaira csapott le, akik jövedelmüket csapszékekben költötték el. De az igazi matrózok e készlete nemsokára kimerült. Akkor következett a jelszó: „Mától fogva mindenkit, akit elcsíptek!" Ez az intézkedés persze, teljesen törvényellenes volt. Hol maradt a Magna Charta? De hát: semmiféle papírrendelkezésnek nincs addig értéke, amíg olyasvalaki nem áll mögé, aki hatalommal rendelkezik. A hajóra érve az erőszakos toborzással odacipelt embereket bezárták és töltött fegyverrel ellátott őröket állítottak ajtajuk elé; parancsba adták, hogy minden szökevényt agyonlőjenek. A legjobb hát, amit a szegény ördögök tehettek, ha belenyugodtak a sorsukba. Végre is a háború nem tarthat örökké! Ha szerencséjük van, kissé megviselt egészséggel vagy egy falábbal még haza is térhetnek.
    Volt még egy gyenge vigaszuk, mégpedig az, hogy a hajón az emberi teremtmények még egy szánalomra méltóbb fajtája is létezett. Ezek az úgynevezett „boy"-ok voltak, London legrosszabb negyedének szánalomra méltó fajzata. Csatornákból és padlásszobákból szedték fel őket, s egy barátságos hölgyekből és urakból álló társaság gondoskodott róluk. E társaság azt hitte, hogy az akasztófától menti meg, ha hadihajókra küldi a gyerekeket. Ezek a gyakran csak tizenkét-tizenhárom éves gyermekek fel is költöztek a hajókra, ahol évente 120 shilling fizetést kaptak. Persze ebből soha egy pfenninget sem láttak, mert minden ráment a ruházatukra. Az altiszteket és kadetteket szolgálták, elintézték a tisztek megbízásait és mivel a szociális lépcsőfok legalsó fokán álltak, a kadettektől a kapitányig mindenki kényére-kedvére ki voltak szolgáltatva.
    A kadetteket külön meg kell említenünk, mert az akkori idők történelmében némi szerepet játszottak. Bizonyos idő múlva elég gyakran kitűnő tisztek váltak belőlük. Ma a jövendő hajóstisztek, mihelyt tizenharmadik életévüket betöltötték, tengerészeti iskolába kerülnek és körülbelül négyévi szárazföldi tanulás után teszik őket hajóra. De a XVIII. században, ha történetesen tiszti gyerekek voltak, már tizenegy éves korukban hajóra mehettek. Ez a különleges berendezkedés II. Károly uralkodása óta áll fenn; 1720-ig „King's Letter Boys" néven ismerték a kadettokat, mert királyi szolgálati levelet kaptak. Mindenféle kisebb szolgálattételre használták őket, például felügyeltek az árboc körüli munkára vagy a fedélzeti tiszteknek küldönci szolgálatot teljesítettek. Ha készleteket vettek át a hajón, a kadetteknek jelen kellett lenniök, menetközben pedig a hajóútmérőt kezelték.

    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987186
Webáruház készítés