Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Van Loon: A hajózás története_EPUB

Van Loon: A hajózás története_EPUB
1 190 Ft1190

Van Loon a kezdetektől kíséri végig a hajózás történetét, és ad érdekfeszítő tablót a hajózás fejlődéséről. Képet kapunk a hajótest, a vitorlázat fejlődéséről, és arról az útról, mely öt évszázad alatt a valaha volt leggyorsabb vitorlástípus, a klipper megjelenéséhez vezetett. Emellett képet kapunk a tengeri életről, a matrózok hiedelmeiről, majd a gőzhajózás megjelenéséről. A kötet értékét növeli, hogy Szerb Antal fordításában adjuk közre. Az eredeti kiadvány rossz minőségű ceruzarajzai helyett friss internetes hivatkozásokkal és magyarázatokkal láttuk el a szöveget, melyek a hajóskifejezések megértését segítik.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A világháborúig, mikor a szövetséges hajóhadak ama gigászi próbálkozásra szövetkeztek, hogy általános éhségblokád segítségével legyőzzék a németeket, csak kétszer történt meg, hogy egy nagy hajóhad a világbékét fenyegette, illetve azzal próbálkozott, hogy a világ képét alaposan megváltoztassa. Először Krisztus előtt 415-ben, mikor Alkibiadész 136 háromevezős élén elhagyta Athént, hogy legyőzze és elfoglalja Szicíliát és a Földközi-tenger ura legyen. A vállalkozás teljes kudarcot szenvedett. A legtöbb hajó soha nem került többé vissza Görög-országba, Athén hírneve örökre odaveszett. A második, lényegesen fontosabb epizód 1588-ban történt, egy évvel Stuart Mária kivégzése után, mikor a legyőzhetetlen spanyol armada néhány balsikerű nekirugaszkodás után végre elhagyta Lisszabon kikötőjét, amelyet a spanyolok épp akkor hódítottak meg.
    Egy armada gondolata, egy félelmetes és gyakorlatilag legyőzhetetlen hajóhadé, amellyel a hollandiai lázadást vissza lehet verni, a németalföldi protestantizmust szét lehet morzsolni és egyúttal az elhalt királynő, Angliai Mária angol alattvalóit - Véres volt a mellékneve, s második méltó hitvestársa lett II. Fülöp spanyol királynak - Erzsébettől, az új, törvénytelen uralkodónőtől, a már néhányszor említett VIII. Henrik fattyától, meg lehetne szabadítani, ez a gondolat Spanyolországban nem volt újkeletű. Körülbelül 12 évvel korábban a spanyol udvarban már tanácskoztak erről. Fülöp előre látta a vállalkozás veszélyeit. A játék életre-halálra ment, de az óvatos és cselszövő Fülöp lehetőleg keveset akart kockáztatni. Előre gondoskodott hát minden bekövetkezhető epizódról. Épp elég baj volt, hogy el kellett tűrnie, hogyan lépett trónra a spanyol udvar által gyűlölt eretnek Erzsébet, arra a trónra, amelyet Véres Mária megint egy erőszakosan katolikussá tett keretbe foglalt. Azért is gyűlölte Erzsébetet, a protestáns mostoha-sógornőt, mert kinevette a spanyol felség abbeli fáradozásait, hogy a simulékony gavallért játssza és Erzsébet kezére pályázzon, úgy, ahogy elődje kezére is pályázott. Tudvalevőleg még a pokolban sincs semmi, ami a kicsúfolt, csúf férfi dühével felérne. Fülöp már azt sem tudta elviselni, hogy néhány holland kereskedő és paraszt fitymálta uralmát. De mikor úgy látta, hogy maga Angliai Erzsébet is egy követ fúj e lázadókkal, elérkezett számára a cselekvés ideje.
    Eredetileg 1587-ben kellett volna az armadának elindulnia, de egy közbejött szerencsétlen esemény, Drake Cadiz elleni csínyje annyira megkárosította a spanyol hajóhadat, hogy az indulást egy évvel el kellett halasztani. Az armada tehát csak1588 május 18-án indult el Lisszabonból észak felé.
    A hajóhad ekkor 132 hajóból állott. Négy közülük szabályos, nagyméretű gálya volt, s bizony nem volt okos dolog oly messzi északra indulni velük, mert már az erős biscayai áram is veszélyt jelentett számukra. Négy hajó galeasse volt, a további 94 hajó közt 130 tonnástól 550 tonnás hajókig mindenféle hajó előfordult, a maradék pedig kis, 100 tonnán aluli hajókból állt. A nehéz hajók együttes vízsúlya 59.120 tonnát tett ki - a „Bremen" egymaga 57.000 tonna - és 2761 nehéz és könnyűkaliberű ágyút vitt; a hajókon 7862 tengerész volt és egy 20.671főnyi szárazföldi legénység. Mindez együttvéve jelentős hatalom.
    A hajók azonban távolról sem voltak mind spanyol eredetűek. Majdnem minden földközi-tengeri város képviseltette magát. Az Indiába vezető, Fok körüli új utak és az Új Világgal gyorsan fejlődő összeköttetések következtében ugyanis a Földközi-tenger kereskedelmi szempontból másodrangúvá vált. Az olasz hajók legnagyobbrészt használatlanul hevertek az öblökben, ami igazán nem volt gazdaságos tőkebefektetés. Most végre itt az alkalom, hogy busás haszonnal bérbe adják a hajókat. Ha végre sikerülni fog Angliát és Hollandiát a spanyol király uralma alá hajtani, akkor Genf, Velence, Durazzo és a többi városok is kapnak majd a zsákmányból valamicskét, ami a múlt sovány esztendőiért kárpótolná őket.
    De másképp történt. A földközi-tengeri olasz városok lassan tűnő jólétének az armada szerencsétlensége megadta a halálos döfést. Mert csak egy nyomorúságos töredék tért vissza a hajókból. Egy olyan kis város például, mint Raguza, 12 legjobb karake-ját vesztette el, más városokat hasonló arányokban értek veszteségek.
    De igazságtalan eljárás volna, ha - mint ahogy rendszerint történni szokott - a kudarcért a szegény spanyol tengernagyot tennénk felelőssé, aki nagytekintélyű nemes ember volt, s hanem is rendelkezett semmi tengeri tapasztalattal, de legalább kezdettől fogva becsületesen bizonygatta, hogy e vállalkozásra ő teljesen alkalmatlan. Még ha maga a híres Marquis von Santa Cruz - aki időközben meghalt - vette volna át a fővezérletét, eredmény akkor sem lett volna más. Gondolják el, ez a dolog punctum saliense: az armada mikor Lisszabon kikötőjét elhagyta, egyáltalán nem volt teljesen felszerelt hajóhad, legfeljebb csak a váza ennek. Az armadának nem voltak hajókalauzai, akik a brit csatorna és az Északi-tenger alattomos homokzátonyai között ismerték volna az utat. Nem voltak tengeri térképei. Nem volt elegendő készlete semmiből, nem voltak tartalékágyúi, nem volt elég vitorlája, árboca és más háborús szükséglete. Mindezeket a dolgokat, a hajókalauzokat és a térképeket is beleértve, az észak-franciaországi Dünkirchen-ben szándékoztak megszerezni, ahol a pármai herceg vezérlete alatt nagy zsoldossereg gyűlt össze.
    Az armadának az volt a megbízatása, hogy a segélycsapat egy részét felvegye a hajóra és fedezetül szolgáljon a többiek számára, akiket francia és flamand hajókon Anglia ellen küldtek. Hogy mi lett volna ebből a két csoportból egyesülésük esetén, azt csak találgatni tudjuk. S egyik feltevés épp olyan jó vagy rossz, mint a másik. Ez az egyesülés talán csakugyan végét jelentette volna az angol és holland függetlenségnek, mert az armada valóban a legerősebb hajókötelék volt, amelyet a világ valaha látott, lőfelszereléssel és jó vezetés mellett felülmúlta volna Anglia és Hollandia egyesített hajóhadát. De nem volt jó felszerelése és ma már hiábavaló dolog arról beszélni, vájjon egy másik parancsnok nem tudott volna-e ezen segíteni.
    A hollandusok szerencséjére a spanyol vezetőség a legnagyobb mértékben tehetetlen volt. Egy holland hajóraj blokád alá helyezte Dünkirchent és Nieuport-ot, úgyhogy a pármai herceg egyetlen hajója sem mehetett onnan se ki, se be. Állandóharcban a kisebb méretű, de nagyobb sebességű holland hajókkal, amelyek vitorlázni és tüzelni tudtak anélkül, hogy veszélynek tették volna ki magukat, a spanyol hajók lassan egyengették az utat a Scilly-szigetektől Plymouth-on át Calais-ig. Itta főparancsnok sürgető segélykiáltásokat küldött Dünkirchenbe, a pármai herceghez. De a kis hollandi hajók megállták helyüket a nehéz spanyol hajókkal szemben s majd minden golyójuk talált, míg a spanyol golyók az ellenséges hajók fölött süvítettek keresztül és legfeljebb ha a vitorlázatban okoztak némi kárt.
    Ebben az időpontban Erzsébet királynő egész hajóhada is a Csatornában gyűlt össze. 197 hajóból állt. Ebből 34 szabályos, a királyi tengerészeihez tartozó hadihajó volt; továbbá nagy kereskedelmi hajó, amelyeket gyorsan átalakítottak hadihajókká, akkoriban az ilyesmi könnyen ment; aztán 30 kisebb hajó következett, melyeket London városa szerelt fel, 30 darab 100 tonnás vagy ennél kisebb vízsúlyú parti hajó és végül a többi, különböző fajtájú önkéntes hajók. Tulajdonosaik és kapitányaik mindenáron jelen akartak lenni, egyrészt, mert igazán hazafiak voltak, másrészt, mert éppoly igazán szomjaztak a zsákmányra.
    Egészben véve tehát az erőviszonyok körülbelül egyenlően oszlottak meg, de az angol és holland flotta hajóin a legénység többsége tengerészekből tevődött össze, akik egy megfogható cél érdekében, országuk biztonságáért küzdöttek. A spanyol hajókat viszont zsoldosokkal tömték tele, akiknek semmi érdekük nem fűződött a dologhoz, hacsak nem a fizetésük, s Fülöp király üres pénztárából ez is csak lassan folyt be. Aztán meg a Spanyolország különböző részeiből és egy féltucat olasz és portugál városból összeverődött matrózok és tisztek kölcsönösen a legmélyebben megvetették egymást, állandóan viszálykodtak és saját boldogulásuk előbbre való volt nekik, mint a hajóhad célkitűzése.
    Van itt aztán egy pont, amit gyakran figyelmen kívül hagytak: az éghajlat. Az orosz hajóhad, amely az orosz-japán háború alatt beutazta a világot, hogy Port Arthurt felmentse, még mielőtt a Kínai-tengert elérte volna, elvesztette harci értékét. Az orosz matrózok, akik hozzá voltak szokva Észak hideg klímájához, ellankadtak a trópusi hőségben. Alig hagyták el a Keleti-tengert és távolodtak el az abrakos Jászoltól, máris mindenféle őrült dolog történt velük. Az armada matrózai, akik a Földközi-tenger meleg ege alatt nőttek fel, rettenetesen szenvedtek, mihelyt az északi vidékre értek, ahol állandóan esett vagy hideg, nedves köd borult a víz fölé és ha a köd felszállt, ismét esett és mindez Júliusban, mikor tapasztalataik szerint olyan szép időnek kellene lennie!
    Ez a kutyának való idő rossz befolyással volt a délvidéki matrózok erkölcseire. S mindennek tetejébe az angolok és hollandusok most még rettenetes gyújtónaszádjaikat is működésbe hozták. E gyújtónaszádok gyúlékony anyaggal megtöltött régi hajók voltak, amelyeket horogkampóval láttak el, hogy az ellenség vitorlázatába fogódzkodhassanak. Kora reggel, mikor a spanyolok még legmélyebb álmukat aludták, egy kis csapat elszánt tolvaj, akiknek vállalkozó kedvét szerencsés visszatérésük esetére elég tekintélyes pénzbeli Jutalom ígéretével ösztökélték, elvitorlázott az armada irányába. Mikor az ellenséges hajóhad közelébe értek, meggyújtották a töltést és a csóvákat a legközelebbi spanyol hajó vitorlázatára dobták. Megesett, hogy egyszerre egy tucat ilyen gyújtónaszádot indítottak útnak, s az eredmény mindig ugyanaz volt. A spanyol legénység teljesen elvesztette a fejét, elvágták hajóik horgonyköteleit és anélkül, hogy a homokzátonyokkal és a tengerjárással törődtek volna, vadul megfutottak, csakhogy a tűzhaláltól megmeneküljenek. És mégis, egy ideig úgy tetszett, hogy az ég Fülöp király oldalán harcol, mert az armadát legalább háromszor mentette meg a szél hirtelen megfordulása a teljes megsemmisüléstől. Végül, mikor az Északi-tengeren se előre, se hátra menni nem tudtak többé, Medina Sidonia, a flottaparancsnok elhatározta, hogy Skócián keresztül hazaindul. Rossz nyár volt, zord időjárás. Sok spanyol hajó összezúzódott a skót partok szikláin.
    Más hajóknak nem volt vizük, ki akartak hát kötni az ír parton, hogy a víztartályokat megtöltsék. De a keleti ír part vad katolikus lakossága nem ismerte fel őket és egyszerűen agyonütötték a szegény spanyol katolikusokat, akik pedig csak azért vállalkoztak e távoli útra, hogy Angliát és Hollandiát visszavezessék az Egyház kebelébe. Megtörtént, hogy az ír parasztok e szerencsétlen hajók egész legénységét megölték, úgyhogy végül az összes hajóknak csak egyharmada (a pontos adatok hiányoznak) tért vissza egyévi távollét után Lisszabonba.
    A sereg vesztesége betegség, szomjúság, sebesülés következtében olyan borzalmas volt, hogy Spanyolország soha többé nem heverte ki ezt a csapást. De az Indiába és Amerikába vezető utak 1588 óta mindenki számára hozzáférhetők voltak. Természetesen nem hivatalosan, mert a spanyolok és portugálok görcsösen ragaszkodtak ahhoz a papiroson lévő monopóliumhoz, melyet a pápa 100 évvel azelőtt, 1496-ban adományozott nekik. A jó Sándor pápa, aki nem tudta nyugodtan nézni, hogyan hadakozik két katolikus nemzet, egyszerűen térképet és vonalzót kért. A térképen az Északi-sarktól a Déli-sarkig, 570 mérföldnyire keletre a Zöldfoki-szigetektől egy egyenes vonalat húzott, aztán így szólt a spanyolokhoz: „Tietek mindaz, ami e vonaltól keletre fekszik!" És Portugáliának azt mondta: „Ti vegyétek mindazt, ami nyugatra fekszik e vonaltól!" De Észak-Európa népei tisztában voltak vele, hogy ez a hírneves tordesillasi szerződés rég elavult és már csak egy darab papiros, mint minden szerződés, melynek szerzői azt képzelik, hogy pusztán papirossal örök korlátokat lehet emelni és akiket semmiféle hatalom nem támogat rögeszméjük megerősítésében. Az észak-európaiak tehát a spanyol gyarmatosítás! rendeletet tilalomfának állították idegen betolakodók elé: ha rajtacsípnek, akkor jaj nekem, akkor bizony büntetést kell fizetnem. De hogy valóban elcsípnek-e, az egyáltalán nem biztos. Az esélyek csekélyek. Miért izguljak hát?
    Persze, nem ez volt az egyedüli megfogható eredménye az armada-epizódnak. Az északi-tengeri népek tanultak is valamit belőle. A legnagyobb angol hajó, amely a csatornában harcolt, a „Triumph" 27 esztendős volt, 1100 tonnás, 46 ágyút vitt és500 katonából és matrózból álló személyzetet. De a Triumph mellett az angolok még csak hét 600 tonnán felüli hajóval rendelkeztek, a spanyol oldalon álló 45 ugyanilyen hajóval szemben. Ez alkalommal, hála Istennek, még jól végződött a dolog. Az ellenség nem ismerte eléggé a csatornát és az Északi-tengert, vissza kellett hát vonulnia. De ha a szél makacsul nem fújt volna mindig a rossz irányból, akkor bizony a spanyol flottát teljesen szétzavarták volna és a legyőzhetetlen armada tűzifaként végezte volna pályafutását a Zeeland-zátonyokon. Más alkalommal azonban a szél is más lyukból fújt.
    De ez már mind a múlté. Mit hoz azonban a közvetlen jövő?
    E kétségbeesett játékban megmutatkozó rettenetes energiának - 15.000 angol harcolt 30.000 spanyol ellen - a kibontakozás új útjait kellett keresnie. Az egész spanyol és portugálbirodalom nyitva állott azoknak, akik mertek. A kockázatot nullára szoríthatták le, ha époly jól fel voltak szerelve, mint az ellenség.
    Az angol korona és a hollandiai vezérállamok akkor rakták le a szabályszerű haditengerészet alapköveit, mert hajóikat akkor kezdték egyes-egyedül csak hadicélokra építeni és felszerelni és nem is gondoltak rá, hogy azokat kereskedelmi célokra is felhasználják.
    A kereskedelmi hajók természetesen továbbra is vittek magukkal bizonyos mennyiségű ágyút, mert a kalózok és tengeri rablók korában mindenre fel kellett készülni. De a hajóhadak nagyságban és hatóerejükben lassanként mindinkább kifejlődtek és mivel a tengeri biztonság álma megvalósult, a hajók is mind nagyobbak lettek, míg végül a mi roppant dreadnoughts-jainkká változtak, a kereskedelmi hajók pedig óceánjáró óriásokká. Ma már egyetlen nemzet kereskedelmi hajója sem visz fedélzetén gyilkoló fegyvert, kivéve néhány éles kést, hogy a teához a citromot fel tudják vágni, vagy hogy a késen lévő dugóhúzóval kinyithassák a rumosflaskát a jó erős groghoz.
    A XVII. és XVIII. századbeli tengeri hatalmak életébe egy újtényező lép be: a sebesség. Nyereség és veszteség most attól a néhány órától függ, ami egy vagy két extra vitorlának köszönhető. Aki elsőnek tért haza egy rakomány teával vagy fűszerrel, az vágta zsebre a nyereséget. A többieknek morzsákkal kellett megelégedniök.
    Minden energiát, amit azelőtt a hajóderék szilárdabbá és nehezebbé tételére fordítottak, hogy a pontos tüzérségi tűznek megbízható talapzata legyen, most arra használták fel, hogy a világot egy új kereskedelmi hajótípussal ajándékozzák meg, melynek mindenekelőtt két célt kellett szolgálnia: a pontosságot és a gyorsaságot. Így született meg a rendes vitorlás hajó.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987179
Webáruház készítés