Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Vámbéry Ármin: Küzdelmeim_MOBI

Vámbéry Ármin: Küzdelmeim_MOBI
540 Ft540
  • Részlet az e-Könyvből:

    Ellátva a szükséges útlevéllel, nem sokára összecsomagoltam szótáraimat és egynehány kedves költőmet a fehérruhám készlete mellé. Galaczi utazásomra, Eötvös báró ajánlása folytán, a félárú jegy kedvezményéhez jutottam és így szálltam a gőzhajóra az 1857-ik évnek egy márcziusi reggelén, senkitől sem kisérve, senkitől meg nem siratva, vagy sajnálva és - mint Wieland mondja Oberonban - útra keltem a régi romantikus tájak felé. Olvasóm könnyen elképzelheti, hogy az örömnek és az elragadtatásnak milyen érzelmei forrongtak lelkemben. Minthogy pénzem a hosszú várakozásban meglehetősen megcsappant, a második osztályra váltottam meg félárú jegyemet. Egész nap fenn jártam a fedélzeten, beszélgetésbe ereszkedtem a velem együtt utazó különböző nemzetiségű nép öregjével és fiataljával és mert mindenkit az anyanyelvén szólítottam meg, sokoldalú nyelvtudásom csakhamar felkeltette utitársaim csodálkozását. Egyesek azzal adták jelét tetszésöknek, vagy bámulatuknak, hogy megkináltak egy-egy pohár itallal, vagy meghívtak szerény ebédjükre a mely meghívásnak szívesen tettem eleget. Ha jóllaktam, egynehány fokkal magasabbra szökött természetes jó kedvem és derült lelki állapotomban szívesen szavaltam el egy-egy szép részt kedves költőim műveiből, de legszívesebben egyet-egyet Petrarca szonettjeiből. A «vaucluesi remete» múzsájának segítségével estem kegyébe a hajó olasz szakácsának, ki felszólított, hogy a konyha ajtajában foglaljak helyet s a míg én kívül deklamáltam, a költői lelkű szakács annál vidámabban verte üstjében a habot és helylyel-közzel biztatón kiáltotta ki hozzám, hogy: «bravo!» vagy «ben fatto!» Természetes, hogy nem maradtak el tetszésének kézzel fogható jelei sem, mert cuoco uram hébe-hóba kinyújtott egy-egy jó tányérra valót művészi alkotásának legjavából. Igazi bőségben éltem és őszintén beismertem magamban, hogy a napkeletre vivő kalandos útam a lehető legjobb biztatással indúlt meg a Dunán való utazásom közben.
    Különösen elragadott környezetemben a népfajok tarka változatossága, mert a hajó kisded területén első ízben jutottam érintkezésbe ez alkalommal a különböző nemzetiségek képviselőivel és nyelvgyakorlataimat kedvem szerint vihettem át a könyvek holt területéről a gyakorlat eleven mezejére; mert ámbár nehezen érthettem meg magam idegenszerű kiejtésemmel és hibás hanglejtésemmel, én magam csekély fáradsággal megértettem az idegen országbeli utasok beszédét és rövid gyakorlás után egészen könnyen és zavartalanúl folyt köztünk a beszélgetés, nem csekély bámulatomra. Mikor Viddinnél első ízben álltam szemtől-szembe valóságos eleven török emberrel, vége-hossza nem volt csodálkozásomnak és álmélkodásomnak. Különösen érdekes volt már az első ismeretség is, melyet muzulmán emberrel kötöttem. A nap alkonyodóban volt és végső sugarai megvilágították a szerb, oláh, bolgár és török népségtől tarkálló fedélzetet, mikor a próféta tanításának egy tiszteletreméltó híve leterítette egy zúgban az imádkozó szőnyegét és lebocsátkozott reá, elvégzendő «akhsam namazi»-ját, vagyis esteli ájtatosságát. Engem mélyen megragadott a látása ennek a véghetetlen alázatossággal és megsemmisüléssel, mélyen lehajtott fejjel és csüggedten széttárt karokkal előttem ülő szegény aggastyánnak. Nem vettem le róla szemem s mikor mély boldogság örömével telve, fölkelt imádságától és szőnyegét összegöngyölte, eléje álltam, megszólítottam és nagyon örültem, hogy beszélgetésbe ereszkedett velem. Mondotta, hogy Mohamed agának hívják és Lofcsában született, most pedig Sztambulban tanuló fiának, Dsevdet efendinek (a későbbi történetírónak és igazságügyminiszternek) látogatására indúl, azután pedig Mekkába akar zarándokolni. A madsar név abban az időben, mikor a törökök pártjukba fogták az emigrált magyarokat, jóhangzású volt a török fülnek s midőn hozzá még megmutattam a jó öregnek a kezem ügyében levő török olvasókönyvemet (vallásos munka volt e czímmel: Kirk-Szual, A negyven kérdés) és hangosan fölolvastam belőle egy részletet, bizalma szemlátomást megnövekedett, meghivott vacsorára és egész utazásom közben számos jelét adta barátságának és szívbeli jóságának.
    Ehhez hasonló más ismeretségeim is hozzájárultak ahhoz, hogy oszladozni kezdettek a sötét fellegek a messze idegenben reám váró jövő égboltozatáról. Galaczig tartó dunai utazásom csakhamar véget ért s mikor ott sikerült félárú jegyet szereznem a Lloyd tengerjáró hajójának fedélzetére, gyönyörűségem annál nagyobb volt, mert életemben ezúttal pillantottam meg először a tenger sós hullámait. A tengert, melyet ismertem már Byron, Tegnér és más nagy költők leirásaiból s melynek hatalmas képe valóban az ámulat mámorába ejtett. Hogy közvetlen közelből láthassam a hullámok játékát, a matrózok engedelmével egészen a hajó orrába álltam és mintha valami delfin hátán lovagoltam volna, a sós víztől csapdosva jártam meg az első mérföldeket a Pontus Euxinus sötét hullámain. Valósággal úsztam a boldogság tengerében, daloltam, ujjongtam, nagyokat rikkantottam és késő éjszakáig versenyt szavaltam a tengeri sirályok rikoltozásával és a hátam mögött levő utasok zsivajgásával. Félig átázva, éjnek idején huzódtam vissza végül szurdékomba, a födélzetnek a törökök által elfoglalt részére és csakhamar jóleső álomba merültem. Éjfél körül járhatott az idő, mikor a hajó szokatlan zökkenésétől felébresztve, fölkeltem fekvőhelyemről. A szél üvöltése, az árboczok recsegése, a hajó felszökkenése és elmerülése, az utasok és különösen a török nők sóhajtozása, jajgatása és nyögése mihamarább világossá tették előttem, hogy részem lesz abban a szerencsében, hogy igazi viharban ismerkedhetem meg a Fekete-tenger rettentő fönségével. Ügyet sem vetve környezetem aggódására, ijedelmére, jajgatására és rimánkodására és az általános vad zűrzavarra, felugrottam fekvőhelyemről, belemeresztettem szemem a szuroksötét éjszakába és nem tudtam hova lenni örömömben, mikor egy-egy villám lecsapó fényénél megpillanthattam az emelt magasságra tornyosuló hullámok borzalmait. Hej! Ez volt az a rettentő gyönyörűség, a melyre képzeletem oly sokáig vágyakozott, s mikor a korlátra támaszkodva, mely tanyánkat az első osztályú utasok fedélzetétől elválasztotta, rajongó lelkesedéssel kezdettem szavalni a Henriade egynehány strófáját, észrevettem, hogy egy föl és alá járó utas hallgatózva megáll és nemsokára odakiált hozzám francziáúl: - Kicsoda ön és hogy jut eszébe ép most a Henriade? - Rövid szóváltásunkból megtudtam, hogy a konstantinápolyi belga követség titkárával estem ismeretségbe, ki aztán másnap reggel is szóba állt velem és felszólított, hogy látogassam majd meg Perában.
    Fölösleges elmondanom, hogy nagy benyomást tett reám, mikor bekanyarodtunk a Boszporuszba. Kritikus helyzetem komolysága csak akkor vert föl álmodozásomból, mikor Galatával szemközt horgonyt vetettünk és az utasok a bárkákhoz tódulva, partra szálltak. Épen csak annyi pénz maradt a zsebemben, hogy megfizethettem a bárkásnak és halovány sejtelmem sem volt róla, hogy voltaképen hol szállok meg és hogy, merőben pénztelenül, miből élek meg ebben az idegen városban. A mennyire emlékezem, teljes két óra telt belé, míg partra értem és Galata meredek emelkedésén át Perába jutottam; oly annyira lekötötte figyelmemet az a különös élet, melyet láttam és annyira hatott reám az idegen nyelvek, viseletek és arczok összevisszasága, hogy lépten-nyomon, néha perczekig is megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Jobbra és balra, ide és tova lökdöstetve, egyszer csak éreztem, hogy valaki vállamon ragad és megszólít előbb olasz nyelven, aztán magyarúl. Emigráns honfitársam volt és Püspökynek hivták. Magyaros kalapom lengő szalagjával vontam magamra figyelmét.
    Kérdezte, mi végből jöttem a messze idegenbe. - Ön az a nyelvtudós talán, kinek keleti utazásáról hirt olvastam a magyar ujságokban? - Igen, az vagyok, - feleltem - és mert ön az első honfitársam, kivel összetalálkozom, öntől várom az útbaigazítást, hogy hol és miképp juthatok itt szálláshoz. - A jó ember megütközve nézett reám; úgy látszik, ő is bele látott zsebem ürességébe és hogy belé helyezett bizalmamat túlmagasra ne csigázzam, tudtomra adta, hogy neki magának sem megy valami különösen jól a sora, de azért kész egyelőre megosztani velem szerény hajlékát, noha ő sem több ez idő szerint faczér szakácsnál. Elmerűlve a beszélgetésbe a drága hazáról, az osztrák önkényuralomról és a törökországi nyomorúságról, a szűk és piszkos utczák tömkelegén át az angol követség tűzfala mögött levő lakására vezetett, mely bútorozatlan, tört ablakú, üres és barátságtalan szobából állott s melynek a fal mellett álló rongyos török diványán jelölte ki helyét éjjeli nyugalmamnak. - Az egyik fele az enyém lesz, a másik az öné, - mondotta a jószívű Püspöky úr, - a mi pedig az étkezést illeti, mutatok majd önnek egy lokandát (vendéglőt), a hol olcsón étkezhetik, ha van reá pénze. - Csakhamar lekisért a mai Grande Rue de Pera helyén levő pinczeszerű helyiségbe, a mely ezt az előkelő czímet viselte: «Café Flamm de Vienne» s a melyben lehetett kapni tejes kávét bécsi zsemlyével, a mi nagy újdonságszámba ment akkor a Keleten. Találkoztam ott még több más honfitársammal is, a kik török katonai uniformisban, vagy kopott ruhában lézengtek és félig barátságosan, félig gyanakvó szemmel fogadtak, mert az emigránsok akkor minden Magyarországból érkezőt osztrák kémnek tartottak, a ki azért jött, hogy jelentést tegyen Bécsnek életmódjukról és viszonyaikról. Olyan mély gyökeret vert bennök ez a bizalmatlanság, hogy valósággal farkasszemet néztek az akkori osztrák követséggel és megesett, hogy egy vasárnap nyílt utczán megtámadták és sárral megdobálták Prokesch-Osten gróf, az akkori osztrák internunczius fiát, Prokesch-Osten Antal gróf osztrák katonatisztet, ki atyja látogatására huszártiszti uniformisban jött Konstantinápolyba. De az én ártatlan külsőm csakhamar eloszlatta honfitársaim minden bizalmatlanságát és mert nagy csodálkozásukra olvastam törökül és a beszédben is meglehetősen nagy gyakorlottságot mutattam, elég hamar befogadtak társaságukba, sőt voltak közöttük, a kik megkináltak egy-egy reggelivel is.
    Ez a Café Flamm a krimi háború után kedves találkozó helye volt a minden fajtájú és nemzetiségű csalódott kalandoroknak, faczér katonatiszteknek, bukott kereskedőknek, kétségbeesett emigránsoknak, politikai rajongóknak. E jobbára éhező úrak beszéde és véleménye szerint Európa és Törökország sorsa ezekben a homályos, füstös helyiségekben fog eldőlni, mert mindenikök csak úgy dobálózott a herczegekkel és miniszterekkel, mindeniköknek meg voltak a maga világboldogító tervei és mindenikök csak idő kérdésének tekintette, hogy Törökország ügyeinek élére jusson. Az egyesűlt Európa ujkori argonautáinak az Euxinus északi partja felé húzó sokasága a krimi háború alatt és után egész seregét teremtette meg az aranygyapjú különös lovagjainak és a romantikus keletet feltárta Nyugat nem kevésbbé romantikus fiainak.
    A volt szabólegény hirtelenűl főhadnagygyá vagy kapitánnyá lépett elő az «idegenek légiójá»-ban, szállóbeli pinczérekből tolmács, titkár lett egy csapásra, ujságírók nagy hadvezérré, pénzügyi kapaczitássá és diplomatává alakultak át, hadnagyocskák egy időre ezredesi és tábornoki alkalmazáshoz jutottak, - s mikor a Malakov-erőd bevétele után megjelent a Szajna partján a béke angyala, az Arany Szarv mellékén viruló gyöngyélet ragyogása egyszerre csak letünt és a korábbi jelentéktelenség homályába visszahanyatlott hősök összetalálkoztak a Café Flammban, hogy nagyratörő tervekkel édesítsék meg a szomorú valóság keserű kenyerét. Nekem örökké feledhetetlenek azok az emberalakok, melyeket e kávéházban láttam és azok az órák, melyeket ott velük eltöltöttem.
    Igy teltek perai tartózkodásom első napjai. Bejártam keresztül-kasul a város európai és török részének utczáit, nagy előszeretettel szólítottam meg a kávéházakban gubbaszkodó törököket, hangos felolvasást tartottam a magammal vitt török könyvekből és csakhamar rájöttem, hogy a mohamedánusok az ő különös hozzáférhető és jóindulatú voltukban nagy érdeklődéssel viseltetnek török és perzsa nyelvtudásom iránt és csodaembernek tartanak, ki alig néhány napja érkezett Sztambulba és már is úgy beszél törökül, mint egy valóságos efendi. Az irodalmi és népnyelv közt levő nagy különbség miatt bizonyos tiszteletre tarthat számot török földön az irodalmi nyelv ismerője, főképp, ha még hitetlen is hozzá, és mert a törökök magyarbarátisága akkortájt, mint említettem, épen a tetőpontján állott, érthetőnek találtam a jó oszmánlik rokonérzését és ha egyik vagy másik kávéházban helyes kiejtéssel és kellő modulácziókkal nyilvános felolvasást tartottam az Asik Garibból («A szerelmes idegen»), vagy más népies költeményekből, bő aratásom volt kenyérben, sajtban és kávéban, közben még kebab-ban (pecsenye), piláfban és pasztirmában (füstölthús) is. Esténként Püspöky úr vendégszeretetét vettem igénybe és végigheveredve szegényes fekvőhelyemen, pompásan elaludtam, daczára a pokoli lármának, melyet a szobában keresztül-kasúl futkosó temérdek patkány csapott, a melyek eleinte zavartak egy kissé jelenlétükkel, mert rágták csizmámat és a ruhadarabjaimat, de utóbb, miután megtettem a kellő óvó intézkedéseket, ügyet sem vetettem rájok. A szép időjárás kedvezésével és az ujdonság ingerétől ösztönözve, így töltöttem első hat hetemet Konstantinápolyban. Soha sem tudtam reggel, hogy hol ebédelek, vagy hol vacsorázom; a jövő gondja nem bántott és mivel időközben a kalapom helyett fez-t tettem a fejemre és elég rongyos is voltam arra, hogy kóbor felolvasónak tartsanak, a keleties csavargó élet minden kellemetességével folytak napjaim. A Boszporus partjain élő népmozaikkal való érintkezésem javára szolgált elméleti nyelvtanulmányaimnak és az eleven szó jelentékenyen kiegészítette emlékező képességem erejét. Csakhamar otthonossá lettem a hangsulyozásban és a helyes mondatalkotásban s mivel kiejtésben és hangban szorosan alkalmazkodtam a különböző nyelvek sajátosságához, sokan benszülöttnek hittek és pompás mulatság volt látni, hogy ejtem tévedésbe nyelvem pergésével az embereket. Szerencsémet, sajnos megzavarta Püspöky úr hirtelen való elutazása. Felfogadták szakácsnak a Messagerie Imperiales egyik hajójára. Nem volt hát többé biztos éjjeli szállásom. Sokáig kellett járnom az új lakás után, míg végre a Magyar Egylet titkára azt ajánlotta, hogy üssem fel tanyámat az akkor épen feloszlóban levő egyesület tanácskozó termében. A bútorozatlan tágas szobában találtam egy öreg kanapét és el is helyezkedtem rajta. De az éjszakák hűvösek voltak és nem tudtam elaludni. Takarót kértem hát Frecskay úrtól, a titkártól s a jó ember egy tépett nemzeti színű zászlót adott át nekem, így szólva hozzám komoly ünnepiességgel: - Nincs egyebem, mint ez a drága emlék dicső harczainkból. E zászló tűzet öntött a jogért és a szabadságért küzdők soraiba; takarózzék vele, önt is fel fogja melegíteni. - Természetes, hogy ez az éjjeli szállásom sem volt megfelelő, elindultam hát újra szálláskeresőbe és elég hamar ujabb megmentőre akadtam egy másik honfitárs személyében. E. őrnagy urat az a balsors érte utol, hogy elvesztette a házőrző kutyáját és mert a felesége nem akart egymagában élni a Hassköi közelében levő házukban, meghívtak, hogy szálljak hozzájok és maradjak náluk, míg az őrnagy visszatér szolgálati útjáról és szert tehet új házőrző kutyára. Tehát egy házőrző eb megüresedett helyét voltam elfoglalandó! Nem épen csábító helyzet, gondoltam magamban, de mert kutyaól helyett nyugalmas szobát adtak és mert reggelire bőségesen kaptam kávét, kenyeret, meg voltam elégedve a cserével és gond nélkűl lézenghettem tovább, mint annak előtte.
    A délelőttöket jobbára török könyvek olvasásával töltöttem, aztán felsöpörtem a kis udvart, vizet hoztam a kissé messzire eső kútról és csak estefelé jártam el egyik, vagy másik kávéházba, hogy ismert szerelmi dalok szavalgatásával szert tehessek egynehány piaszterre. Mikor a kávéházakban lebocsátkoztam egy tabouretre és helyet foglalva a törökök és örmények körében, megkezdtem éneklő orrhangon az előadásomat, a beszélgetés egyszerre halkabbá vált és a nargilék szortyogása lassankint elnémúlt. Az emberek némán hallgatták Vamik és Ezra, Khoszrú és Sirin szerelmi panaszait, mikor a szerelmesek bús sorsáról volt szó; hallgatóim egyáltalán mindig csodálkozásuk és lelki felindultságuk élénk jeleivel kísérték felolvasásomat és előadásomat.
    Későbbi utazásaim során így volt ez Perzsiában is s ha felidézem lelkemben a multak ez emlékét, kénytelen vagyok bevallani, hogy még mindig hatása alatt állok azoknak a jeleneteknek és örömmel emlékezem reá, hogy már oly korán sikerült meghallgatást lelnem a törzsökös keleti nép között és sikerült befolyást gyakorolnom a tömegekre. A nyelv és a szó hatalmas eszköze bizony az embernek! Megmozgatja a hegyeket, meglágyítja egynémely szív kőkeménységét, kiegyenlíti a hit és a nemzetiség ellentéteit s mikor ennek én már ázsiai kalandos pályám elején tudatára ébredtem, csakhamar eltünt nem egy sötét vonása messze jövő képeinek.
    Konstantinápolyi életemnek ebben az időszakában és később is örömmel érintkeztem a magyar emigránsokkal, noha mindig törökök közt, Sztambulban éltem. A nagy emigrácziónak egyetlen nyoma ekkor már csak a Tatavla városrészben levő egyszerű lakás volt: egykori szállásom, a magyar egyletnek ürességtől kongó helyisége, benne Frecskayval, az árva titkárral. A legjobb ismerősöm, mondhatom: barátom, Szilágyi Dániel volt közöttük. Kedvesen emlékszem az ő férfias, zömök alakjára, melyről szinte lerítt a hajdúböszörményi református ember. A jó szerencse különös kedvezésének köszönhette biz ő, hogy az anyaföldről nem az anyaföldbe, hanem a konstantinápolyi magyar társaság kellős közepébe jutott. A csatamezőn halottúl maradt az elesett honvédek közt és velük együtt tették a kocsira, hogy a közös sírverembe temessék. De útközben Szilágyi Dániel a kocsinak egy erős zökkenésétől magához tért és amúgy böszörményiesen rászólt a mellette lovagló honvéd bajtársra: - Hova a pokol fenekére visztek ti engem? - A közös sírtól így megszabadulva, utóbb török földre menekült és Konstantinápolyba jutva, tanult ember létére, beállt lovásznak egy porosz katonatiszthez. Ebben a nehéz sorban küzködött sokáig és annyira leszámolt a megváltozott viszonyokkal, hogy időmultán feleségűl vette a porosz tiszt szakácsnéját. Igazi puritán gondolkozásával nem látott semmi magához méltatlant életének ebben a lépésében. Utóbb, hogy a lóápolás kemény mesterségétől megszabadúlt, de már előbb is, sokat foglalkozott a keleti nyelvekkel és sokat is dolgozott. De írni soha sem írt semmiről. Bennem is az írói mivoltomat diffikutálta legjobban. A mikor kiadtam a török-német szótáramat, melyről később is lesz szó, három napig nem szólt hozzám egy szót sem. Duzzogott. - Te Dani, mit vétettem, hogy így bánsz velem? - kérdeztem tőle végre. A felelete az volt: - Szemtelenséget követtél el, fitogtatod a tudományodat a világ előtt! - Dani ebben az időben amolyan prókátor-féle volt a muzulmánok és az európaiak közt. A mellett szenvedelmesen gyüjtötte a ritka keleti könyveket és kéziratokat. Boltot bérelt a nagy gyűjteményéhez és abban ült reggeltől estig. Ott is érte utol a halál 1885-ben. Könyveit, az Akademia megbizásából, én vettem meg ekkor háromezer forinton, így mentettük meg az elkallódástól a becses gyüjteményt, mely sok értékes anyagot őrzött török hódoltságunk történetéhez. E könyveknek fele része az Akademia könyvtárát gazdagítja most, másik felét Szilády Áron váltotta meg a halasi ref. kollegium számára.
    Konstantinápolyi magyar ismerőseim közé számítom Karacsay grófot, egyik legtiszteltebb alakját a magyar emigrácziónak. A legszebb férfiak egyike volt ő. Családja, mint a neve is mutatja, kaukázusi eredetű volt (Karacsaj tatár szó, annyit tesz, mint Fekete folyó). Valamelyik őse a tatár hordákkal jöhetett be Magyarországba és itt maradt közöttünk, magyarrá lett. Az én Karacsay grófom is visszatért utóbb Magyarországba, csontjai a hazai földben porladnak. Sok kedves emlék fűz a magyar emigráczió még élő tanújához, Türr Istvánhoz is. Elbeszélem itt egy nevezetes kalandját, mely tökéletesen vág az ő vállalkozó és lovagias egyéniségéhez. Volt az emigránsok közt egy V. nevű báró, a kit már korán emlegetett emberré tett köztünk az a sajátszerű körülmény, hogy párosával vonúlt a hontalanságba, megszöktetve egy miskolczi család tizenhat éves gyönyörű leánykáját. Ez a tisztelt úr egy bizonyos idő múlva, mikor kifogyott az aprópénzből, elkövette azt a gyalázatosságot, hogy kedvesét jó pénzen eladta egy török pasa háremének. A szép Mari nyomorúságában a magyar emigráczióhoz fordult segítségért. Sűrűn küldötte az üzenetet a háremből, és érezte mindenki, hogy kell valamit tenni a boldogtalan leány érdekében. De a sokáig keresett mód csak nem kínálkozott. Végre Türr István gondolt merészet és nagyot. Éjnek idején létrát támasztott a pasa háremének falához és nyaktörő vállalata sikerrel járt: ő lett a szép Mari második elrablója. De ez a bátor vállalkozás nem szabadította meg végképen a szegény leányt, ki egy ideig Kun Albert konstantinápolyi magyar divatáru-kereskedő védőszárnya alatt élt, utóbb azonban férjhez ment egy Olaszországból menekült derék magyar férfiúhoz, ki haza hozta és boldog családi tűzhelyet alapított vele Felsőmagyarországon.
    Jó barátság fűzött Veress Sándorhoz, az emigráczió történetírójához is. Neki akkor kezdődtek a jó napjai, mikor bútorkereskedést nyitott Konstantinápolyban. Utóbb mérnökséget tanult és Bukarestben telepedett meg. Roppantúl becsületes, józaneszű ember volt, tisztelettel őrzöm emlékét. Gyakori látogatóm volt később Husszein Daim pasa házánál a legdemokratább magyar báró, Orbán Balázs, ki Jersey szigetéről, Hugo Viktor mellől szakadt a magyar emigránsok társaságába. Konstantinápolyban neki rokoni összeköttetései voltak. Ott élt az atyja, és patikája volt a török fővárosban sógorának, Velicsnek. Az emigránsoknak egy lakomáján az a különös ötlete támadt Balázsnak, hogy rám sózta a bárói czímét egy esztendőre kerek öt krajczárért. Nem lehetett máskép: a magyar társaság engem ezután egy álló esztendeig bárónak titulált kérlelhetetlenül. Mikor a bérlet letelt, Balázs meg akarta hosszabbítani, most már leszállított áron: négy krajczárért. De én már nem voltam kapható az újabb alkura; megelégeltem az előkelő czimmel, nem kellett annyiért sem.
    Egy emigráns-világ epizódjai közül való a következő történet is. Egy reggel - 1859-ben történt - különös látogatóm akadt: egy fiatal ember, sapka vagy kalap nélkül, vörös szegélyű hálóköntösben. Magyarúl szólított meg. - Mit kíván tőlem az úr? - kérdeztem egy kissé meghökkenve szokatlan megjelenésén. Elmondotta, hogy Hollánnak hívják (az unokatestvére Hollán Ernőnek) s a bécsi keleti akademia növendéke volt, de éjnek idején megszökött az intézetből, hajón Konstantinápolyba jött és el akar jutni Garibaldi seregéhez. Most bajba keveredett, mert az osztrák spiczlik megszimatolták, hogy itt van s ha elfogják és visszaviszik Bécsbe, ki tudja, mi sors vár reá. Megszántam fiatal honfitársamat és szerencsésen eljuttattam egy hajóra, mely aztán partra tette Olaszországban. A dicső harczok után Hollán visszakerült a hazába, miniszteri hivatalnok lett Budapesten, itt is élt sokáig, de már nincs az élők között.
    Fájdalmas érzés nyilallik a lelkembe, mikor a magyar emigráczió egyik legboldogtalanabb alakjára, Splényi Lajos báróra gondolok. Fiatal ember volt még, midőn a szabadságharcz kormánya, diplomácziai küldetésben, Turinba rendelte. Ő volt Magyarország követe a szárd királyságnál. Mikor az önvédelmi harcznak vége szakadt, Törökországba menekült ő is. Nem tudom, mi bírhatta e rendkívűl tehetséges és művelt embert arra, hogy a hasis élvezetének adta magát? Alighanem a meghasonlottság és a kétségbeesés. Mikor én megismertem, a züllésnek már legalsó fokán állott. Kolduló dervis módjára, mezítláb és rongyosan, heteken át mosdatlanul, nagy bottal a kezében csatangolt Sztambul utczáin. Tudva, hogy Rifaat pasa házánál lakom, akárhányszor megállt ablakom alatt, botjával a földre dobbantott, hogy magára vonja figyelmemet s még mindig férfiasan erőteljes hangon rágyujtott az énekre:
    Der Orient der Orient!
    Wo ewig blau das Firmament!
    das Firmament!
    Elértettem, hogy mit kíván és útnak bocsátottam néhány piaszterrel. A mennyire én tudom, az anyja két ízben lenn járt érte, hogy haza vigye Magyarországba. Mindhiába volt. Engedte, hogy felruházzák, követte is anyját Galaczig, de onnan aztán visszaszökött a végső romlás tanyájára, Konstantinápolyba.
    A sok anekdota közűl, mely e boldogtalan emberünkről keringett, érdemes följegyezni az itt következőt. Turinban sok ismeretséget kötött az előkelő társaság, különösen pedig a diplomáczia körében s a véletlen úgy hozta, hogy züllésének idején egy akkori ismerőse szárd követ volt épen a szultán udvaránál. Splényi egy napon sárosan és rongyaiba burkolva, azzal a kívánsággal jelentkezett a követség portásánál, hogy jelentse be a követnek. A portás, a helyett, hogy kivánságát teljesítené, elkergette. De Splényi nem engedett. Ráírta nevét egy darabka papirosra és parancsoló hangon követelte, hogy küldje fel azt a követnek. Ez, megpillantva az ismerős nevet, sietve jött le a lépcsőn maga, és kereste, hogy hol van az az úr? A portás reámutatott a koldúsra, ki szemrehányó hangon kérdezte: - É tu non me conosci? - A követ megismerte hangjáról és felvezette lakására. Hogy mi történt köztük, nem tudja senki. Csak az az egy bizonyos, hogy Splényi nemsokára rá megint oly nyomorban élt, mint annak előtte és a züllés útján nem állította meg többé semmi. A vége az volt, hogy betegen szedték fel az utczán, bevitték a Soeurs de la Charité perai kórházába, ott aztán meghalt. Egyszerű márványemlékkel megjelölt sírban pihen a perai keresztény temető halottai közt.
    A hasis bizony nem egy áldozatát szedte akkoriban a konstantinápolyi magyarság közt. A boldogtalan Splényi sógora, Guyon tábornok is miatta halt meg. A szerencsésebbek közül való volt a székely Berzenczey. Ő is mélyen belemerült már ebbe a szenvedélybe. Emlékszem reá, hogy egyszer, meglepve tanulmányaim közt, erre a szemrehányásra fakadt ellenem: - Mit babrálsz ezek közt a könyvek között? Egy porczió hasist vegyél és rögtön a fejedben lesz a világ minden tudománya! - Berzenczey később hazajött Magyarországba és szereplő embere lett a közéletnek. Egyízben megválasztották országgyűlési képviselőnek is. Ezt az állapotot is csakhamar megúnta és Oroszországon át Középázsiába, Keleti-Turkesztánba ment, hol egy rablóbandától kifosztva és irtózatosan összeverve, Kasgárban nagy nyomorúságban találta őt 1873-ban Sir Douglas Forsyth angol követ és segített is rajta. Berzenczey hazatért és mint elmebeteg végezte életét a lipótmezei őrültekházában.
    Tanulmányaim és a honfitársaimmal való érintkezéseim közben gyorsan múltak a konstantinápolyi napok az ősz közeledtéig. De a szigorúbb időszak jelentkezése figyelmessé tett helyzetem komolyságára és készülnöm kellett reá, hogy leczkeadással vagy tartós nevelői állással szert tegyek tisztességes kenyérkeresetre. A Keleten ugyan nem tartoznak a ritkaságok közé a nagyhangú szólások és a fellengős hirdetések, de azért meglepő hatást tett mégis a perai könyvesboltban kifüggesztett amaz ajánlkozásom, melyben a nyugati és keleti nyelvek egész tömegének oktatójául jelentettem magam. Egy skutarii török embertől és egy von Hübsch nevű úrtól, ki a dán királyság főkonzula volt, kaptam is nemsokára felszólítást, hogy látogassam meg őket lakásukon. Az előbbnevezettet, ki váratlanul nagy örökséghez jutott és hogy megfelelhessen a modern dandy követeléseinek, szerette volna megtanúlni a franczia parlirozást, a franczia nyelv titkaiba kellett bevezetnem, a főkonzul pedig a levantei létére szeretett volna dánul megtanúlni; nem épen a végből, hogy otthonossá váljék a dán beszélgetésben, hanem inkább, mint mondotta, azért, hogy maga olvashassa el a dán hivatalos lapot és a dán újságokat. Mindenesetre nevezetes és merőben váratlan fordulata volt ez a skandináv nyelvtanulmányaimnak, mert legmerészebb álmaimban sem számíthattam arra, hogy majdan dán nyelvmestere válik belőlem Dánia képviselőjének. Pedig hát úgy fordúlt. Hübsch úr másfél évig volt a tanítványom s midőn ez idő elteltével befejeztem vele Andersen Kun ā Spilleman («Csak egy hegedűs») czímű regényének olvasását, ő pedig már folyékonyan olvasta a Berlinske Tidninger közleményeit, akkor azt gondoltam magamban, hogy elvégre semmi sem lehetetlen ezen a világon és hogy sok minden nevezetes epizód fűződhetik egy kalandos ember életpályájához. Kevesebb szerencsém volt a török tanítványommal. Divathős létére ő beérte azzal, hogy franczia maitret járhatott a házához, egyébként pedig lusta, könnyelmű ember volt és a leczkeadásnak csak én láttam hasznát, mert a Skutari fölött emelkedő magaslaton, Csamlidsiá-ban levő háza esténként nagy társaságát látta az efendiknek és az udvari hivatalnokoknak, kikkel órák hosszáig érintkezhettem és ezen a réven megismerkedhettem egyrészről a török szokásokkal, másrészről jelentékeny haladást tehettem az oszmánok előkelő társalgási nyelvében. Minden bizonynyal eléggé fárasztó dolog volt napról-napra gyalogszerrel tenni meg az útat Skutari kikötőhidjától Csamlidsiáig, de ez az út nekem az érvényesülés útja volt és rövid három hónap elmultával nemcsak külső megjelenésem szerint, mozdulataimban és taglejtéseimben adhattam az efendi szerepét, hanem már teljes elegancziával kezeltem a török nyelvet és a legjobb úton voltam arra, hogy tökéletes efendi váljék belőlem.
    Az előkelőbb osztálybeli törökök egészen szeretetreméltó emberek, kiváltképen, ha az ember alkalmazkodik szokásaikhoz és kellő figyelemmel kíséri beszédüket, mely a legnehezebbek közé tartozik a világon. Nincs hát rajta mit csodálkozni, hogy ismeretségem köre szemlátomást megnövekedett és hogy folytonosan új meghívásokat és ajánlatokat kaptam a nyelvmesterségre. Mindekkoráig Perában laktam, de mikor honfitársam, Iszmail pasa (Kmetty tábornok) közbenjárására házitanítói állással kínáltak meg Husszein Daim pasának a Kabatas városrészben levő konakjában s az állást elfogadtam, átköltöztem a török városrészbe és az időtől fogva annak rendje és módja szerint való török vált belőlem. Csak még a nevem nem volt meg hozzá, ezt pedig megkaptam új főnökömtől, egy jóravaló cserkesz úrtól, ki Mahmud szultán udvaránál nevelkedett föl; ez megparancsolta háza népének, hogy ezentúl Resid-nek (a derék-nek, becsületes-nek) szólítson és írástudó voltom szerint adja meg nekem az efendi czímét. Tehát Resid efendi lett a hivatalos nevem, de arra, hogy tényleg áttérjek az iszlám hitre, nem gondolt a pasa és jó magam sem gondoltam reá. A pasa, igaz mohamedánus létére, ki utóbb belekeveredett egy anti-reform összeesküvésbe, minden bizonynyal azt gondolta, hogy megtérek én majd magamtól is, ha tudatára ébredek az uralkodó osztályhoz való csatlakozás anyagi előnyeinek és végképen lemondok róla, hogy a Napnyugotra visszatérjek. Nekem viszont már azért sem fordulhatott meg agyamban az áttérés gondolata, mert noha jó idő óta át voltam hatva a feltétlen szabadgondolkozók eszméivel, az iszlámban mégis olyan hitvilágra ismertem, mely szilárdabb alapjánál és észszerűbb dogmáinál fogva csak annál veszedelmesebb volt a szellem szabad föllendülésére nézve és minden pozitiv vallással szemben érzett nyilt ellenszenvemnél fogva csak annál kárhozatosabb volt szememben. Mindamellett nem tagadhatom meg a dicséretet Konstantinápoly előkelőbb osztályától a vallási türelmessége miatt. Jobbára felismerték ők nemcsak az én moszlimságomnak, hanem a többi európai renegát vallásának látszólagos voltát és noha a legkisebb mértékben sem hittek az európaiak megtérésében, mindamellett nem rosszallták ez inkognitót és nem ütköztek meg az újonnan adoptált társaság ilyen külsőleges elismerésén. Ebben a tekintetben mindig előnyösen különbözött Törökország jobb társasága az úgynevezett európai művelt társaságtól, mert míg az utóbbi az előitéletek, a rövidlátás és a képmutatás bilincseit hordva, az áttértekkel szemben már eleve felteszi a meggyőződésnek e nagyérdemű urak lelkéből is hiányzó erejét és a lélekben való megtérést lehetségesnek tartja, - a művelt török, ha még oly vallásos, az iszlámban a gyermekkortól fogva vérré és hússá váló, a nevelésben és a lelki fejlődésben gyökerező eszmevilágot látja, melynek felvételét a napnyugoti világban nevelkedett férfiú részéről merő lehetetlenségnek tartja. Engem Resid efendinek hívtak, megengedték, hogy a vallási szertartásokon jelen lehessek és bennök részt vehessek, fesztelenül vitatkoztak előttem a legkényesebb vallási kérdésekről, sőt magukkal vittek a vallási egyesületek társaságába és jót nevettek rajta, ha velök együtt hadartam a himnuszokat, vagy részt vettem a vitatkozásban, - de azért senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze tőlem, vajjon csakugyan szándékomban áll-e mohamedánná lenni, megházasodni és az igazhívő moszlim életmódjára térni; ezzel a kérdéssel legföljebb ha műveletlen emberek fordúltak hozzám néhanapján.
    Ily módon lehetségessé vált számomra, hogy minden magamkényszerítése nélkül, mint Resid efendi járhassak-kelhessek a török társaságokban. Minél jobban megismerkedtem az új erkölcsi renddel, minél mélyebben hatoltam be a keletiek élet- és gondolkozásmódjába, ismerőseimnek köre annál jobban tágult s annál könnyebben nyíltak meg számomra az ajtók nemcsak az egyszerű hivatalnokok, hanem a főbb s legfőbb méltóságok házában is. Törökországban nem ismerik a született arisztokrácziát. Az alantas származású emberből marsall és nagyvezér válhat egyszeriben és mivel a legtöbben közülök selfmademan létökre minden genealógiai skrupulusok nélkűl élik világukat, a jövevényben is nem annyira származását, mint inkább jellemét és egyéni képességeit nézik és a mikor híre ment a török nyelv és irodalom terén szerzett ismereteimnek, ez a hír csakhamar útamat egyengette az előkelő társaságba és egy év lefolytával Werner-Murad efendin kívül, a ki Kibriszli pasa házánál lakott, én voltam az egyetlen európai ember, ki efendivé s az udvari körök kedvelt emberévé lett, a nélkül, hogy forma szerint áttért volna az iszlámra. De bármily könnyű volt ez az átalakulásom a jobb körök türelmessége folytán, ép oly nagyok voltak az áldozatok, melyeket az alantasabb nép miatt meghozni kénytelen voltam. A cselédségnek nagy szerepe van a török háztartásban; családtagnak tekintik őket és a patriarkális családi szokások szerint jelentékeny befolyást gyakorolnak az efendire és a pasára, de leginkább a gyermekekre. Ezek a szolgák, az európai és ázsiai Törökország belsejéből kerűlve a Boszporus partjára, a műveltségnek jobbára legalacsonyabb fokán állnak, rendkívül fanatikusak és bizalmatlanok az európaiakkal szemben és minél több kegyességét élveztem a ház urának, annál jobban irígyeltek, gyűlöltek ők és annál nagyobb ellenségeimmé lettek. Nem tudták felérni észszel, hogyan lehet az, hogy minden irodalmi és vallási ismeretem mellett sem lettem jámbor muzulmánná és hogy miért van hozzám, a török ruhába bújt gyaurhoz, olyan kiváló figyelemmel a pasa, a bey, vagy az efendi? Ámbár a vallás és a szokások megkövetelik, hogy jól bánjanak a vendéggel, mert a Korán azt mondja: Ekremu ed dhaifun ve lau kana kafirun, - vagyis: tiszteljed a vendéget, bárha hitetlen is - nekem mégis sokat kellett tűrnöm és nem egy megalázást kellett lenyelnem. A legmulatságosabbnak találtam az idősebb házicselédek hoppmesterkedését; ezek még a ház urával, a feleségével és a gyermekeivel szemben is nagyban adták a mentort és elégszer kioktattak engem is az illendőség szabályairól és az életnézetekről. Ez emberek a hitetlen Európát elvadúlt, barbár csűrhének nézték, mely teljesen hiányával él az iszlám művelő hatásának, és mindenesetre sok jóakarat volt benne, mikor egy-egy öreg, a sztambuli körökben felnőtt fajtörök ember rendreutasított és felhívta reá figyelmemet: hogy az illedelemtudó-embernek hogyan kell ülni, járni, enni, beszélni és mozogni. Viszont mások, a fanatikusak és rosszindulatúak, durva tréfáik czélpontjának választottak, gyötörtek, sőt megesett velem egyszer az is, hogy egy nyomorúlt ficzkó, ki már valóságos zsarnoka volt a háznak, fejemhez vágta a csizmáját, mert nem keféltem elég fényesre. Nekem természetesen meg kellett alkudnom az efélével is. Új iskola volt ez számomra: a keleti élet iskolája, melyet végig kellett járnom s a melyben meg kellett fizetnem az iskolapénzt.
    A cselédek után a háremmel, vagyis a török nővilággal akadt legtöbb bajom. A török nő, a szépnemmel közös konzervativizmusban tündökölve, nem volt képes megérteni, hogyan engedhette meg a pasa vagy az efendi, hogy megtűrjenek egy gyaurt a szelamlikban, vagyis a hárem közvetlen közelében és főképen azt, hogy miképen juthatott arra a hallatlan gondolatra, hogy hitetlen embert fogadott nevelőnek a gyermekei mellé. A török dámák még ma is sokkal fanatikusabbak, mint az urak, de akkor, tudniillik a reform-korszak elején, féktelenül gyűlölték és utálták a keresztényeket. Éreztették is velem ellenszenvüket mindenféle bosszantással. A háremmel való érintkezést tudvalevőleg egy kerek, forgatható szekrény, az úgynevezett dolab közvetíti. Ebbe szokták belerakni a szelámliknak szánt tárgyakat és ha idegen férfiakkal akartak valamit közölni az asszonyok, akkor is a dolabon át szólottak hozzájok. Ha női hangot hallva, bekiáltottam a szokásos bujurun-ot («parancsoljon») a dolábba, vagy nem kaptam semminemű választ, vagy legfölebb ha egy-egy udvariatlan megjegyzést dughattam zsebre.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633640364
Webáruház készítés