Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Valentine Williams Az arany szelence EPUB e-könyv

ÚJ
Valentine Williams Az arany szelence EPUB e-könyv
1 190 Ft1190

Valentine Williams Tuskólábú kémregény-sorozatának újabb darabja az 1932-ben megjelent "Az arany szelence", melynek birtoklásáért a brit és német titkosszolgálat vív gyilkos csatározást, ugyanis a szelence rejti a német titkos ügynökök teljes listáját névvel, fedőnévvel és lakhellyel.vEbben a könyvben minden együtt van, ami egy jó kémtörténethez kell: kémek, ellenkémek, gyönyörű és okos nők, üldözés és a legvégén a nagy leleplezés.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    V.
    Egy tuskólábú ember

    Az ég haragosan piroslott, mikor beléptem a szállodám halijába. Laporte-ot, Vandervliet asszisztensét pillantottam meg először. A portás pulpitusánál telefonált. Ahogy meglátott, rögtön felém rohant.
    - Na tessék! - kiáltotta elkeseredetten.
    - Ugye már nincsenek itt?
    - Tíz perccel maga után mentek el.
    - Mindketten?
    Bólintott.
    - A doktor azt mondta a portásnak, hogy a hölgy már jobban érzi magát és haza akar menni.
    Ez azt bizonyította, hogy a Tuskólábú is benne van a dologban.
    - Merre mentek? - kérdeztem.
    Laporte legyintett.
    - Hát hova mentek volna? Figyelmeztettem a határőrséget, de már elkéstem.
    - Mit tudott meg róluk?
    - Nagyon keveset. A férfi a szállóban volt bejelentve. Ma éjjel érkezett. A szállodás esküszik, hogy sohasem látta ezelőtt. De a szállodás német...
    - Ami azt jelenti, hogy nem igaz - nevettem.
    - És most mit csináljunk? - kérdezte a detektív.
    - Semmit, barátom. Túl nagy az előnyük. A szelence elveszett.
    A szobámba mentem és felhívtam Londont. Egy perc múlva már hallottam Főnököm jól ismert hangját.
    - Maga az, Clavering?
    - Igen, uram.
    - Nos, mi újság?
    - A küldemény váratlan haláleset miatt elkallódott - feleltem burkoltan, mert a telefonnak is vannak fülei.
    A Főnök rögtön megértette. Nem kérdezősködött, csak annyit:
    - A barátunkat érti?
    - Igen - feleltem.
    - A baleset alkalmával?
    - Ugyanolyan baleset történt, mint Banquo esetében - feleltem.
    - Ah! - kiáltotta. - És az... izé... a küldemény?
    - Eltűnt. Titkosírással megtáviratozok mindent.
    Szünet. Aztán:
    - Jobb lesz, ha személyesen jön a reggeli vonattal. Isten vele!
    Másnap délután a Főnök már várt. Elég szívélyesen üdvözölt, de meglehetősen tartózkodó volt.
    - Clavering - kezdte -, ez gonosz ügy. - Fölvette az asztalról az esti lapot. - A halottak listáján egyik régi ismerősünk nevét látom: Lipschitz Amseiét. Megmagyarázza ez az ön szavait, hogy Forrestet ugyanaz a sor érte, mint Banquót?
    - Nem egészen, uram. Lipschitzet halva találták a romok között. És Forrestet... nő szúrta le.
    A Főnök felhúzta a szemöldökét.
    - Nő?
    - Valami Madeleine Stafford.
    A Főnök a fejét rázta.
    - És ön szerint a szelence Németországba került?
    - Attól tartok, uram. Ezer frank díjat tűztem ki a megtalálónak. De nem találták meg.
    - Nos, mondja el a históriát!
    Csak egyszer szakított félbe, amikor a nővel való találkozásomról beszéltem.
    - Egy percre - mondotta és titkárnőjéhez fordult, aki a sarokban ült az íróasztala előtt. - „Madeleine Stafford” új név, ugye, Garnet?
    Garnet felpillantott munkájából. Miss Wolseley volt az igazi neve, de mindenki csak röviden Garnetnek szólította.
    - Ismerjük őt, vagy ilyen nevű nőt? - kérdezte a Főnök.
    - Nem hiszem - felelte Garnet nyugodt, határozott hangon.
    Garnet igazán kiváló tisztviselő volt és a Főnök nagyra becsülte.
    - Elképzelni, hogy olyan embert, mint Forrest, meg tudott szédíteni! - kiáltotta a Főnök, amikor befejeztem elbeszélésemet. - „A csókom megmarad!” - ismételte megvető hangon és felhorkantott. - Nos, szegény fiú, megfizetett érte.
    - Mi lesz azokkal, akiknek a neve azon a listán van? - kérdeztem bátortalanul. - A listán, ami... az aranyszelencében volt?
    - A német kémszervezet végezni fog velük - felelte az öreg szórakozottan.
    - Nem kellene őket figyelmeztetni? Bizonyára van a névsornak másolata, uram.
    A Főnök mogorván rázta a fejét.
    - Hiszen ez az éppen!... Nincs másolatom.
    - Hátha nem tudják kinyitni a szelence titkos zárját? - reménykedtem.
    A Főnök lemondóan legyintett.
    - Minden lakatos ki tudja nyitni - dörmögte. - Kavarodás lesz, ez az igazság. - Elhallgatott. - Ez a Tuskólábú új alak előttem. Grundtnak hívják, azt mondja?
    - Igen, uram. Doktor Grundt a neve.
    - Furcsa - tűnődött a Főnök -, úgy rémlik, már hallottam erről a Tuskólábúról. Mi az, Garnet?
    A titkárnő nyitott aktát tett a Főnök elé. A Főnök átfutotta, aztán hálás pillantással felkiáltott:
    - Garnet, maga csodálatos! Sohasem felejt el semmit!
    Az aktára mutatott.
    - Itt van az az eset, amelyre emlékeztem. Múlt évben a vezérkarhoz beosztott egyik gárdatisztet holtan találták a lakásán Berlinben. Hivatalosan agyszélhűdést állapítottak meg, mint a halál okát. De a „Die Rote Zeit”, ez a berlini szocialista újság kikürtölte az igazságot. A tisztet azzal gyanúsították, hogy katonai titkot árult el az oroszoknak és közvetlenül az után halt meg, hogy valami sánta úriember, Grundt doktor meglátogatta...
    Föltette a szemüvegét és olvasta: „Értesüléseink szerint L... őrnagyot nem szívszélhűdés ölte meg, hanem öngyilkos lett. Nem első eset, hogy a Tuskólábú doktor látogatását katonatisztek lakásán ilyen végzetes tragédia követi... Ha nem tévedünk, a doktor úr igen magas helyről kapja parancsait...”
    - Ami - mondta a Főnök, levéve szemüvegét - alighanem azt jelenti, hogy a császártól kapja. Itt van utána a feljegyzés, hogy az újságnak ezt a példányát elkobozták, a szerkesztőt letartóztatták és felségárulásért perbe fogták. A maga hölgyikéje tehát éppoly kevéssé műkedvelő, mint doktor Grundt - fejezte be a Főnök kurtán felnevetve. E percben megszólalt a titkárnő asztalán a telefon. Garnet felelt a hívásra. - Vandervliet! - jelentette.
    A Főnök intett, hogy én menjek a telefonhoz. Tisztán hallottam a belga krákogó hangját.
    - Kedves Dunlop - mondta, amikor megmondtam a nevemet -, megállapítottuk, hogy kinek az ujjlenyomata van a tőrön.
    Madeleine Staffordra gondoltam.
    - Nos, kié?
    - Lipschitzé - hangzott a válasz.
    - Lipschitz? - ismételtem meglepve.
    - Igen, igen. Tőle is ujjlenyomatot vettünk, ahogy ön kívánta. Nos, az ujjnyomatok egyeznek!
    Eredeti feltevésem tehát helyes volt: a H79 keze van a dologban. Megvallom, jólesett, hogy a szállóbeli hölgy ártatlan - legalább a gyilkosság ügyében. Valahogy nem tudtam elképzelni ezt a szép szemű ismerősömet mint gyilkost. Meg is mondtam ezt a Főnöknek, de leintett.
    - Nem a nő a fontos! - mondta. - Nekem a Tuskólábúra van szükségem...
    - Remélem, uram - szóltam -, engem küld Németországba, hogy elintézzem ezt a számadást?
    A Főnök a fejét rázta.
    - Francis Okewood már ma reggel Németországba utazott, magának Brüsszelbe kell visszamennie.
    - És mi lesz a szelencével, uram?
    - Azt hiszem, arra keresztet vethetünk.
    Ismét megszólalt a telefon. Ezúttal a hadügyminisztérium volt.
    - Hagyjanak magamra két percig - szólt a Főnök? és mi Garnettel a másik szobába vonultunk.
    - Csodálkozom az öreg Charleson - mondtam Garnetnek. - Sehogy se fér a fejembe az egész dolog...
    - Maga azt mondta, hogy a nő csábítóan szép, ugye? - kérdezte Garnet, a körmeit nézegetve. Nagyon szép keze volt.
    - Nagyon csábító - feleltem. - Megértem, ha bármelyik férfi belebolondul. Magam is képes volnék rá.
    - Együtt ebédeltek a vonaton, ahogy ön mondta. És a nőt később Forrest fülkéjében látták cigarettázni.
    - Igen. De ez nem jelenti szükségképpen azt, hogy Forrest szerelmes volt a nőbe.
    - De a nő mindenesetre meg tudta szerezni tőle a szelencét - vélte Garnet. - És mit szól Forrest utolsó szavaihoz?
    - Nézze, Garnet - mondtam -, nem nagyon ismertem Forrestet... egyikünk sem ismerte. De annyit tudok, hogy egészen a munkájának szentelte magát. El sem tudnék képzelni olyan nőt, akiért meg bírt volna feledkezni kötelességéről. Aztán meg Forrest halott és nem védheti meg magát. Minek ilyen dolgokra következtetni?
    - Tudtommal nem következtettem semmire, csupán tényeket állapítottam meg - felelte Garnet szigorúan. - Forrest utolsó szavai végre is csak egy dolgot jelenthettek...
    - Nem törődöm vele, mit jelenthettek.
    - A szavak mindazonáltal elhangzottak! - makacskodott Garnet.
    - Mindegy. Sokkal erősebb bizonyítékokra volna szükségem, hogy elhiggyem, hogy Forrestet elszédíthette egy közönséges kalandornő!
    Úgy beszéltem, mint aki szentül hiszi, amit mond, de mégis kétség mardosta a szívemet. Amennyire tudtam, Forrest sohasem volt a nők bolondja és egész egyéniségét valami zord komolyság jellemezte, ami kizárta, hogy szerelmi kalandokba bocsátkozzék. De elég öreg voltam ahhoz, hogy tudjam, hogy minden lehetséges, ha szerelemről van szó... Ezt azonban nem vallottam be Garnetnek.
    - Maguk férfiak, mind egyformák, összetartanak - jegyezte meg Garnet csípősen.
    Kissé meglepetten néztem rá. Heteken át naponta láttam Garnetet, de mindig egyformán nyugodt, hűvös és hivatalos volt. Alig gondoltunk rá mint nőre. Nem lehetett több, mint huszonhat éves, de olyan biztos fellépése volt, hogy öregebbnek látszott. És ha levette borzalmas szarukeretes szemüvegét, igazán nem volt csúnya.
    - Nos, ne vegye zokon, amit mondtam - folytatta -, szeretem a lojalitást. És tetszik nekem, hogy maga a legjobbat hiszi szegény Forrestről.
    A belső szobából a Főnök hívott, ami véget vetett beszélgetésünknek.
    - Clavering - mondta a Főnök, amikor visszamentünk hozzá -, ismeri maga a német szolgálati fegyver legújabb típusát?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741176
    Státusz
    ÚJ    
Webáruház készítés