Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Valentine Williams: A tuskólábú_EPUB

Valentine Williams: A tuskólábú_EPUB
1 190 Ft1190

Javában zajlik az Első világháború. Desmond Oakwood angol százados rejtélyes üzenetet kap az ellenséges Németországból, ahol bátyja, Francis, korábban nyomtalanul eltűnt. A kapitány Rotterdamban, egy német tulajdonú szállóban egy rejtélyes és véletlen haláleset révén igazi kincsekre talál: egy amerikai útlevelet, valamint a német titkosszolgálat mindenható jelvényét, meg érdekes iratokat. Mint kiderül, ennek az amerikainak igen érzékeny, és szigorúan titkos iratokat kellett volna magával vinnie és eljuttatni a németeknek. Mivel a százados hasonlít az elhunythoz, Oakwood kapitány határoz: fölveszi az elhalt személyazonosságát és behatol az ellenséges Németországba, hogy kiderítse: hol van a bátyja.
Oakwoow kapitány ezzel nem is sejti, hogy micsoda lavinát indít el: az egész német titkosszolgálat az ő nyomát keresi, és a birodalom utolsó postaállomásán a yomait kutatják: élve-vagy halva meg akarják találni. Kezdetben nem érti, hogy mire ez a felhajtás, aminek hátterében egy titokzatos, nagyhatalmú figura, a császár bizalmasa, a Tuskólábú áll. Kettejük fordulatokkal teli párharca izgalmas, letehetetlen kalandregény Zigány Árpád pazar magyar műfordításában. (a Kiadó)

  • Részlet az e-Könyvből:

    Ez volt a Végzet, amely kopogtatott az ajtómon. Ebben a pillanatban már készen álltam a védekezésre. Be fogom csapni ezeket a németeket. Kivágom a rezet. Semlin akarok lenni, és az is leszek, törik-szakad, még hogyha a pokol tornácára juttat is ez a makacsságom.
    A halk kopogás megismétlődött.
    - Bejöhetek? - kérdezte kintről egy női hang.
    Átléptem a halotton és kinyitottam az ajtót vagy két arasznyira.
    Ott állt az asszony, a kezében lámpás. Középkorú nő, tojásdad, de mégis pufók arccal. Sápadt, duzzadt arcából szúrós szemek villogtak rám. Kimenő ruhát viselt, roppant nagy, ízléstelen Rembrandt-kalap a fején, a bundája ódivatú fókabőr bunda, magas gallérral. Víztől csepegve félig szétnyílt, és kilátszott alóla az asszony hatalmas melle, amit csak nehezen préselhetett be a szűk fehérselyem blúzba. Egyik kezében magasra tartotta a petróleumlámpást.
    - Frau Schratt vagyok - mutatkozott be, és lejjebb tartva a lámpást, egészen az arcomba világított, hogy jobban megnézhessen.
    Ekkor hirtelen elváltozott az arca. Bepillantott mellettem a szobába, és tudtam, hogy lámpájának fénye arra a kísérteties alakra esik, amely ott hevert a padlón.
    Rögtön láttam, hogy sikoltani akar. Villámgyorsan megragadtam a csuklóját. Hájas, kövér keze volt, petyhüdt, mint a spongya, az ujjai megrakva gyűrűkkel.
    - Csönd! - súgtam a fülébe fenyegetően, s egy pillanatra sem eresztettem el. - Ne üssön zajt, és jöjjön be a szobába! Megértette?
    Ki akarta rántani a csuklóját a kezemből, de én annál erősebben fogtam, és valósággal berántottam a szobába.
    Mozdulatlanul megállt a halott fejénél, mint a szobor, és a lámpa táncolni kezdett a kezében. De aztán visszatért az önuralma. Láttam rajta, hogy már nem fél. Csak önmagát féltette az imént, és nem a földön heverő halottól riadt meg. Amikor megszólalt, olyan rideg és közömbös hangon beszélt, mintha csak egyszerű üzletről lett volna szó.
    - Nekem senki sem szólt erről - mondta. - Ki ez a halott? És ön mit kíván tőlem?
    Ennek a borzalmas éjszakának egyetlen egy epizódja sem volt olyan undorító, mint ennek az asszonynak a modora, szemtől szemben a halállal. Kemény hangja, dülledt szeme, amint az arcomba kapcsolódott, lesve kérdéseire a választ, még ma is megborzongatják minden idegszálamat.
    Aztán, mintegy varázsütésre, hirtelen megváltozott arcának kegyetlen, vallató kifejezése, és alázatossá lágyult a hangja is. Udvarias lett, szolgai módra kedves és előzékeny. Pedig a két modor közül sokkal jobban illett hozzá az első. Most már kíváncsian, sőt tisztelettudóan nézett rám. Szinte turbékolva szólalt meg.
    - Ah, igen! Nem láttam tisztán. Uraságodnak meg kell bocsátania, hogy nem tudtam.
    Miután nem válaszoltam, tovább duruzsolt.
    - Most már értem! - és elégedetten bólogatott.
    Csak most vettem észre, hogy rámered a mellényemre. Követtem a tekintetét: az ezüstjelvényt nézte, amelyet a kabátom bélésére tűztem föl.
    Most már megértettem, és nyomban visszatért a nyugalmam. De nem szóltam semmit, a hallgatás volt az egyetlen ütőkártyám, ameddig nem tudhattam, hogy merre vezet kiút ebből a csávából. Ha nem szólok semmit, hanem nyugodtan beszélni hagyom ezt a nőt, mindent ki fog fecsegni, amit csak tudni akarok.
    Valóban ismét meg is szólalt:
    - Vártam önt - mondta - de nem vártam... ezt! Ki került terítékre most? Valami francia, mi? Megráztam a fejem.
    - Angol, nem francia - feleltem kurtán. Csodálkozásában tágra nyitotta a szemeit.
    - Ah, nein! - kiáltott föl, és mintha titkos öröm rezdült volna meg a hangjában. - Hát angol? Ej, ej!
    Ha valaha ember nyalogatta a száját fenevad módjára, hát ez a nő azt cselekedte most!
    Ide-oda ingatta nagy fejét, és szinte csak magának, elégedetten ismételgette:
    - Ej, ej! - És mintha magyarázni akarta volna a meglepetést, hozzátette. - Ez az első angol, aki lépre került. Ön csalta tőrbe, igaz? De miért hozta fel éppen ide? Vagy a... a Stelze küldte talán?
    Egymás után ontotta a kérdéseket, feleletet sem várva. Tovább beszélt, mivel én még mindig hallgattam.
    - Nem voltam itthon, de Kari jelentette, hogy ön megérkezett. És jött még egy másik is, Franz küldte ide.
    - Ez volt az - mondtam, a halottra mutatva. - Rajtacsíptem, hogy belesett a szobámba, és... meghalt.
    - Ah! - kiáltott fel Schratt asszony, és kicsendült hangjából az a határtalan tisztelet és csodálat, amellyel minden germán nő adózik a sikernek, nem törődve az erőszakkal, amibe a siker került.
    - Az angol gentleman tehát kémkedett - folytatta -, és... meghalt. So, so! De figyelmeztetnünk kell Franzot, hogy jobban vigyázzon. Sokat iszik az az ember. Mindig részeg. És bajokat csinál. Ez nem járja. De én majd...
    - Nem akarom, hogy kellemetlenséget okozzon Franznak - vágtam közbe. - Ez az angol tökéletesen jól beszélt németül. Kari is megmondhatja.
    - Ahogy parancsolni méltóztatik - felelte az asszony olyan undorító, hízelgő meghunyászkodással, hogy forogni kezdett tőle a gyomrom.
    - Itt vannak az okmányai meg az útlevele - mondtam lehajolva, és kiszedtem a halott zsebéből az iratokat. - Angol katonatiszt volt, látja? - És odaforgattam neki a kis fekete könyvet, rajta az angol királyság címerével.
    Közelebb hajolt hozzám, hogy jobban megnézze, és szinte elszédültem az olcsó és kábító parfőm szagától, amely átitatta a bundáját, ruháját, egész testét.
    Összecsavarva az útlevelet és a szabadságolási okmányt, odatartottam a gyertya lángja fölé, hogy elégessem.
    - De mi meg szoktuk őrizni az okmányokat! - próbált tiltakozni Schratt asszony.
    - Ennek az útlevélnek el kell tűnnie a halottal együtt - feleltem határozottan. - Nem szabad nyomnak maradni utána. Nem akarok semmiféle kutatást, hivatalos vagy félhivatalos nyomozást, érti?
    Behajítottam a kandallóba a lángba borult okmányokat.
    - Jó, jó... ahogy parancsolja! - bólogatott az asszony, és letette a lámpását az asztalra. - Telefonüzenetet is át kell adnom önnek - folytatta. - A Stelze itt lesz holnap reggel nyolc órakor, hogy átvegye öntől, amit hozott.
    Mi az ördög? - hökkentem meg magamban. Az eset kezd bonyolódni. Ugyan ki lehet ez a... Stelze?
    - Azt üzente, hogy nyolc órakor jön? - kérdeztem, pusztán csak azért, hogy mondjak valamit.
    - Jawohl - bólintott Schratt asszony. - Már ma reggelis itt járt. Ideges volt... Ó, nagyon ideges, mert azt várta, hogy ön már itt lesz. Tudja-e, hogy már két napja vár ön-re?
    - So, so - mondtam -, hát két napja itt van? És el akarja vinni, amit... szóval, ő akarja elvinni?
    Én éppen olyan jól tudtam, mint Schratt asszony, hogy mit akar elvinni és hová ez a Stelze - akárki legyen is. Berlinbe akarta vinni azt a fél levelet.
    A nő hangjában fojtott, gúnyos kritika és elégedetlenség rezgett, mikor erről a Stelze-ről beszélt. Sejtettem, hogy ezt hasznomra fordíthatom.
    - Hát a Stelze már itt volt ma reggel és kiadta magának a parancsokat, mi? - kérdeztem. - És mindjárt átvette... izé... az ügyek vezetését, nem? - Schratt asszony szeme gyűlölködő lánggal villant fel.
    - Ah - mondta -, a Stelze... az a Stelze. Nála van a hatalom... a tekintély. Emelhet és porba sújthat mindenkit. De én... az én időmben egész tucat különb embert tettem tönkre, mint ő, és most mégis azt meri mondani Anna Schrattnak, hogy... hogy...
    Szinte rikoltott a hangja hisztériás elkeseredésében, de hirtelen elhallgatott és lenyelte, amit mondani akart. Láttam rajta, hogy máris megijedt. Attól félt, hogy többet mondott, mint kellett volna.
    - Velem ugyan nem játszik ilyen játékot - jelentettem ki határozottan.
    Az erő az egyetlen kvalitás, amit minden germán - férfi, nő és gyermek - egyaránt tisztel. Csak az erő előtt hajlik meg, semmi más előtt. Éreztem, attól függ a biztonságom, a szabadságom, hogy el tudom-e hitetni ezzel a nyomorult teremtéssel, hogy nem fogadok el parancsot senkitől, mert a magam szakállára dolgozom.
    - Maga is tudja, hogy miféle ez a Stelze - folytattam. - Más kockáztat, izzad, fárad, dolgozik, és ha sikerül a dolga, akkor jön ez a Stelze és learatja a babérokat! Nos, énvelem nem csinálhatja meg ezt. Meg sem várom őt!
    Schratt asszony ijedten ugrott föl. Sápadt, kövér arcán halálos rémület suhant át.
    - Meg ne merje tenni! - rikácsolta rekedten.
    - Már pedig megteszem! - feleltem keményen.
    - Elvégeztem a dolgomat, az eredményről én számolok be a főhadiszálláson. Én, és senki más, érti?! - Rápillantottam a halottra. - Hát ezzel mi lesz? - kérdeztem. - A kezemre kell járnia, Schratt asszony. Ez nagyon komoly dolog. Nem szabad, hogy itt találják ezt az embert!
    Az asszony meglepetve nézett rám.
    - Ezt? - mondta, és megrúgta a halottat. - Ó, a Schratt majd eligazítja ezt a csekélységet! Nem szabad, hogy itt találják ezt az embert - folytatta, utánozva az én komolyhangomat. - Hát nem is fogják itt találni, fiatalember!
    És jóízűen fölnevetett a kövér emberek elégedett, egészséges humorával.
    - Hogy érti ezt? - kérdeztem.
    - Úgy értem, ahogy mondom, fiatalember, és ahogy maga is gondolja - felelte az asszony. - Ha nehézségek vannak vagy bonyodalmak támadnak és kellemetlenségek fenyegetnek, mint most ez is, akkor mindjárt eszükbe jut a Schratt. De mihelyt jól megy minden és nem szorulnak rám, akkor mindjárt Schratt mama vagyok, vén csoroszlya, boszorkány, akinek be kell fognia a száját, és... de jobb, hanem is beszélek!
    Megint a régi, száraz és rideg hangon szólalt meg, a halott felé legyintve kezével.
    - E miatt bizony ne fájjon a feje. Bízza csak rám. Ez már az én dolgom!
    Ezekre a szavakra, amelyek Isten tudja, milyen szörnyű borzalmakat takartak hullák éjszakai földarabolásáról és elföldeléséről a titokzatos ház pincéiben, eliszonyodva gondoltam arra, hogy boldogan visszatáncolnék, ha még lehetne, ettől a vakmerő és veszedelmes vállalkozástól, amelybe olyan könnyelműen ugrottam bele. Csak most kezdtem sejteni és megérteni valamit abból a hihetetlen, mindenre elszánt vadságból és kegyetlenségből, amely Anglia legfélelmetesebb és leghatalmasabb ellenfelét fűtötte a világháborúban!
    De már nem is gondolhattam a visszavonulásra. Elvetettem a kockát, s amikor az imént kopogtatott ajtómon a Végzet, már készen voltam rá, hogy mindenre elszántan követem, akármi történik is velem.
    Schratt asszony ismét odafordult hozzám.
    - Holnap reggel nyolc órakor itt lesz a Stelze - mondta. - Azt hiszem, hogy uraságod előbb akar reggelizni, igaz?
    - Nyolc órakor én már nem leszek itt - feleltem. - Megmondhatja a barátjának, hogy már elmentem.
    Az asszony felrobbant, mint a puskapor. A hangja kemény volt, rikácsoló és fenyegető.
    - Nem! - csattant föl hevesen - Itt fog maradni!
    - Nem! - feleltem én is, éppoly erélyesen. - Nem vagyok...
    - A parancs, parancs! - ütött a nő öklével az asztalra. - És önnek is éppúgy kötelessége engedelmeskedni, mint nekem!
    - Kicsoda hát ez a Stelze, hogy parancsolhatna nekem? - kiáltottam föl indulatosan.
    - Hogy kicsoda?!
    Schratt asszonynak tátva maradt a szája, és torkán akadt a szó a megdöbbenéstől.
    - Az előbb éppen maga mondta - kezdtem - hogy ön sem szívesen...
    - Ha megkaptuk a parancsot - vágott a szavamba hevesen -, nem számít, hogy ön vagy én mit gondolunk és beszélünk. A parancs, parancs! És ön is éppen olyan jól tudja, mint én, hogy kinek a parancsa. Ez elég. Punktum, ön tehát itt marad, érti? Jó éjszakát!
    Felugrott és kiment a szobából. Becsapta maga mögött az ajtót, és hallottam, hogy ráfordította a kulcsot. Most eszméltem csak rá, hogy fogoly vagyok! Hallottam, amint a rémes nő kongó lépései fokozatosan elhaltak a hosszú folyosón.
    Valahonnan messziről behallatszott a szobámba a toronyóra zengő hangja. Megkövülten álltam a halott mellett azon tűnődve, hogy most mit tegyek?
    Tizenkét óra! Nyolc órám van mindössze, akkor megjön a titokzatos és mindenható Stelze, aki leleplez, és átad Schratt asszonynak meg Karinak, hogy végezzenek velem. Nekem tehát nyolc óra előtt kint kell lennem ebből az átkozott fogadóból, útban a német határ felé robogó vonaton, ha ugyan még elcsíphetem, de így vagy úgy, kint kell lennem Rotterdamból már nyolc óra előtt.
    Cselekednem kell tehát, mégpedig haladéktalanul. Nem tudhattam, hogy melyik pillanatban számíthatok madame Schrattnak és pribékjeinek a látogatására, ha még az éjszaka folyamán el akarják cipelni szobámból a halottat. Minél hamarább jutok ki ebből a borzalmas házból, annál jobb!
    Az ajtó erős tölgyfa ajtó volt, a zárja is erős, jól rászögezve. Ezt mindjárt láttam. De ha kifeszíthetném is, mit nyerek vele? A fogadó utcai kapuját már bizonyára rég bezárták, arra tehát aligha szökhetnék meg. De a fogadónak bizonyára van hátsó kijárata is, mert láttam, hogy szobám ablakai arra a szűk utcára nyílnak, amely a ház mögött kanyargó csatorna partja mentén vezet. Az ablakon át azonban lehetetlen volt a szökés. A ház fala függőleges és sima, párkányok nélkül, ahol megvethettem volna a lábamat. Eszembe jutott, hogy a fürdőszoba ablaka a ház vakudvarára nyílik. Ez volt hát menekülésem egyetlen, ha nem is egészen bizonyos, de mindenesetre nagyon is kockázatos útja.
    Másodszor nyitottam ki ezen az éjszakán a fürdőszobaablakát, amelyen beáradt a vakudvarból fölszálló, undorító bűz. Valamennyi ablak, amely erre az aknára nyílt, koromsötét volt, akár az enyém. Csak abban az ablakban látszott világosság, amely a vakudvarba vezető vaslépcső korlátja alatt volt. Hogy mi "volt a lépcső aljában, nem láttam jól a sötétben, de úgy rémlett, mintha ajtó körvonalait látnám odalent.
    A vakudvar fala is meredek volt, s ahogy megítélhettem a sötétben, az ablakom körülbelül negyven-ötvenlábnyi magasságban lehetett a földtől Ha találnék kötelet, és ledobhatnék a kövezett udvarra valamit, ami csökkenti a zuhanás erejét, talán megkísérelhetném a halálugrást.

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982198
Webáruház készítés