Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Vághidi Ferenc: Wellington_MOBI

Vághidi Ferenc: Wellington_MOBI
1 190 Ft1190

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ
I. A család szégyene
II. Az unalmas szárnysegéd
III. A flandriai visszavonulás
IV. A vihar nem mindig szövetségese Angliának
V. Egy szótaggal kevesebb
VI. Egy szótaggal több
VII. A légiók nyomában
VIII. Seringapatam kormányzója
IX. Fox - Pitt ellen
X. Egy angol tábornok Indiában

MÁSODIK RÉSZ
I. Még nem jó diplomata
II. A Boulogne-i tengerparton
III. Különös nászút
IV. Államtitkár Írországban
V. A tilsiti találkozó
VI. Koppenhága ostroma
VII. Egy győzelem és következményei
VIII. Az erfurti színházban

HARMADIK RÉSZ
I. A corunnai visszavonulás
II. Torres Vedras sáncai mögött
III. Wellesley márki nem válaszol
IV. Vihar Salamanca után
V. Európa Napóleon ellen
VI. A Borghése-palotában
VII. A bécsi kongresszus
VIII. A waterloo-i virrasztás

NEGYEDIK RÉSZ
I. Hódítónak lenni is nehéz
II. A peterloo-i győzelem
III. Egy émelygős színjáték
IV. Két ellenfél meghal
V. Öt doktor Veronában
VI. Canning világpolitikát folytat
VII. Wellington miniszterelnök
VIII. Jöjjön IV. Vilmos korszaka!
IX. Már nem kell a hatalom
X. Victoria
XI. Az utolsó diadal

  • Részlet az e-könyvből:

     

    I.
    A corunnai visszavonulás

    A tél olyan eseményeket hozott, amelyek Anglia szerencsétlenségére s Arthur előnyére a vitát a cintrai fegyverszünetről időszerűtlenné tették. A Yorki herceg körül súlyos botrány pattant ki és Sir John Moore spanyolországi hadserege, részben megsemmisülve, kiürítette a Pireneusi-félszigetet.
    Wardle ezredes nyilvánosan azzal vádolta mega király kedvenc fiát, a hadsereg főparancsnokát, a Yorki herceget, hogy kedvesével, Clarke építőmester elvált feleségével együtt elsikkasztotta a tiszti rangok eladásából befolyt összegeket.
    A hercegnek meg kellett jelennie az alsóház tagjaiból alakult vizsgálóbizottság előtt s itt az émelyítő ügy mindenesetre vesztett valamit súlyosságából. Mary Anne Clark, egy gyanús kalandornő behálózta a herceget, pénzeket fogadott el kijárásokért és pártfogói számára megszerezte a könnyen befolyásolható herceg jóindulatát. Miután a herceg szakított vele s megvonta tőle anyagi támogatását, Wardle-lal állt össze és az új szeretőjével terjesztett rágalmakkal próbált rajta bosszút állni. Arthurt is kihallgatja a bizottság: noha a herceg iránt neheztelést érez, vallomásában mellé áll és tanúskodik a Horse Guards teljesen tiszta és feddhetetlen hivatalvezetése mellett. A bizottság felmenti a herceget, bár cselekedetét »igen könnyelműnek és megrovandó«-nak találja. Le kell mondania állásáról és Sir David Dundast nevezik ki utódjául.
    Arthurt undor és émelygés fogja el. Éppen most amikor a birodalom élethalálharcát vívja, kell kiteregetni a kinevezési rendszerük hibáit s a királyi család minden szennyesét. A Walesi herceg tivornyái köztudomásúak s most nyilvánosan tárgyalják a király harmadik fiának magánügyeit. Csak akkor nyugszik meg némileg, amikor egy újabban menekült francia emigránssal beszélget a párisi eseményekről s értesül Bonaparte udvarának züllöttségéről. Napóleoncenzúrája és rendőrsége minden fecsegést elfojt, mert a császár testvéreit vagy marsalljait nyilvánosan megvádolni hazaárulásnak számít. Az angol szabadságot biztosító konzervatív alkotmánynak éppen az a döntőereje, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő és felelősségre vonható s senkinek sincs joga ahhoz, hogy államérdekre való hivatkozással próbáljon kibúvókat találni. Ő ellene a szabad sajtó kezdeményezésére indítottak vizsgálatot a cintrai egyezményért s a bírósággal együtt a közvélemény is megadta a felmentést.
    Az angol expedíciós hadsereg sorsa tragikussá fordult. Bonaparte visszatért Erfurtból, spanyol-országi seregének élére állt s újabb lelkesítő kiáltvánnyal vezette be a hadjáratát: Katonák! Miután diadalmaskodtatok a Duna és a Visztula partjánál, gyorsított meneteléssel keresztülhatoltatok Németországon. Most elrendelem, hogy Franciaországon pillanatnyi pihenés nélkül masírozzatok át. Újabb feladatok teljesítésére adok nektek alkalmat. A leopárd utálatos jelenléte fertőzi meg Spanyolországot és Portugáliát. A ti tekintetetek megrémíti őt és kiűzi onnan mindörökre. Eresszétek szárnyra diadalmas zászlóitok sasmadarait és meg fogjuk bosszulnia rajtunk esett sérelmet. Katonák! A ti hírnevetek felülmúlja valamennyi újabbkori harcosét. Egyenrangúak vagytok a római légiókkal, amelyek egy hadjáratban a Bajna, az Eufrates, Illyria és a Tagus meghódítói lettek. Tartós béke és állandó jólét lesz erőlködéstek gyümölcse. Egyetlen igaz francia sem nyugodhat meg addig, ameddig a tenger nyílttá és szabaddá nem válik. Katonák! Amit már eddig tettetek, s amit ezután fogtok végrehajtani, a francia népboldogulását s az én diadalomat szolgálja s mindörökre bevésve marad a szívemben.«
    Arthur keserű tárgyilagossággal állapítja meg, hogy nemcsak hadvezérnek nagy Bonaparte, hanem stilisztának is. Mondatai ugyanolyan lendületesek és célba találóak, mint hadműveletei. Az angolokat leopárdnak nevezni ugyan ízetlen túlzás, de Bonaparte mint író is veszélyes ellenfél.
    Alig érkezett a Félszigetre, hatalmas túlerejével megverte a spanyol és az angol hadakat. Moore visszavonult Corunna felé. Bonaparte látta jól, hogy az angolok elvesztek, körül vannak kerítve s ő Párisból rossz híreket hallott; Talleyrand és Fouché kibékültek és az elégedetlen Murat-val ellene konspirálnak. Sietve Párisba vágtatott és az angol sereg elfogatását Soultra bízta.
    Sir John Moore helyzete súlyosabb volt, mintegy évvel ezelőtt Junot hadseregéé. Számban és erőben annyira felülmúlta az ellenség, hogy csak a megadás és a teljes megsemmisülés között választhatott. Nemcsak a francia fegyverek gyilkos tüzelése, a régi gárda tapasztalt harcosainak szuronyrohama morzsolta fel csapatait, hanem a spanyolok árulása és a kegyetlenül hideg tél is. Soult nem kételkedhetett abban, hogy Moore leteszi a fegyvert.
    Az angol fővezér mást határozott; tagadja sere-gének reménytelen helyzetét, az ellenséggel nem bocsátkozik alkudozásba, mint Junot és Kellermann; áldozatok árán is visszavezeti embereit Angliába. A körülzárt Moore-nak sikerült kitörnie, január 14-én az expedíciós hadsereg Corunnában állott és megkezdte a behajózást. Előbb a betegeket, a sebesülteket és az angolbarátság hírébe kevert spanyolokat rakták hajóra. Maga Moore állt élén annak a néhány ezrednek, amely feláldozta magát, hogy a hadsereg zömét megmenthessék. Estére francia műszaki csapatok rendbe hozták a Burgo-folyón átvezető szétrombolt hidat. Az ütegek áthaladtak és elfoglalták Vallaboa magaslatát, ahonnan kíméletlenül tűz alatt lehetett tartani az angol állásokat és Corunna kikötőjét. Másnap folytatódott az ágyúzás és csak tizenhatodikán indult rohamra a francia gyalogság. Az angolok kitűnően kihasználták az éjszakát, a katonák újabb csoportja szállhatott hajóra s csak még egy elszánt csapat maradt ott a tábornokok vezetésével, hogy fedezze a többiek visszavonulását. Még egy napot, esetleg csak néhány órát kellett nyerni. De megkezdődött a francia túlerő rettenetes, elsöprő rohama. A 42-ik, 50-ik és az 52-ik angol ezred teljesen megsemmisült az élükön küzdő tábornokokkal együtt. Előbb Hamilton esett el, majd Moore. Helyettesét, Bairdot súlyosan megsebesülve szállították hajóra. A huszonötezer főnyi expedíciós seregből alig tizennégy ezren tértek vissza.
    Anglia néhány hétig meg volt dermedve, szomorúság és rémület ült a szívekben. Azután a hangulat hirtelen megváltozott és az ellenkező végletbe csapott át. Milyen kitűnőnek kell lennie az angolkatonáknak és hadvezetésnek, a szárazföldi sereg és a flotta együttműködésének, hogy Moore-nak sikerült kiszabadulnia a kelepcéből és hadának nagy részét megmentenie a nyomasztó túlerő és gyilkos tüzérségellenére. A corunnai visszavonulás rövid idő alatt hős-költeménnyé magasztosult. A vereségből a nép reményt merített a jövőre nézve. Corunna nagyobb bizalmat árasztott, mint a vimeirói győzelem.
    Arthur érzi, hogy elkövetkezett az ő ideje. Burrard-t és Dalrymple-t nem fogják többé hadvezéri feladatokkal megbízni. Eszményképe Sir John Moore halott és állandóan útjába kerülő vetélytársa, David Baird rokkant. Nemcsak egyetlen tábornoka Angliának, akinek nevéhez balsiker nem fűződik, hanem már rangidőssé is lett. Milyen kiszámíthatatlan a végzet útja. Ha jobban megfér Dalrymple-lal, nem tér haza önmaga igazolására Portugáliából, Moore mellett harcolva valószínűleg ő is elesik Corunnánál. A katonasors véletleneken múlik és nem lehet a jövőt olyan szabályszerűen előre megtervezni, mint a kisebb-nagyobb zökkenőkkel kirakott politikai pályafutást. Most meg kell valósítani, amit az ország tőle kíván Sir Arthur Wellesley - Napóleon Bonaparte ellen.
    A hadügyminisztériumba szalad, hogy meggyőzze Lord Castlereagh-t az új expedíció szükségességéről. Canning is pártolja a tervet, de Cadizban akarja partra szállítani csapatait. Arthur csökönyösen ragaszkodik Portugáliához:
    - Mindig az volt a véleményem, hogy Portugália védhető, akárhogy alakulnának a hadműveletek Spanyolországban. Portugália védelmére foganatosított rendszabályok a spanyolokat a franciákkal való küzdelmükben jelentősen támogatják.
    Canning andalúziai partraszállási tervét nem az ő katonai aggályai hiúsítják meg, hanem a spanyolok ellenkezése.
    Néhány nap múlva megkapja főparancsnoki kinevezését. Soha többé nem akar visszatérni a politikába és lemond az államtitkárságról. Kitty ugyan búsul, mert a ragyogó dublini palotát a szerényebb londoni házzal kell felcserélnie. Búsuljon Kitty. Nincs, ideje arra, hogy női hiúságok felingereljék.
    Canning, aki most az egyszer egy véleményen van Castlereagh-val, sevillai nagykövetté Richardot nevezi ki. Ismétlődjék meg a Wellesley testvérek Indiában olyan kitűnően bevált összjátéka. 1809. április 15-én indult a Surveillante fregatton Portsmouth-ból újra Portugáliába, egy éven belül immár másodszor.

    *

    Wellesley altábornagy szemlét tart csapatai felett. Nagyszerű hadsereg. Huszonötezer angol és a tizenötezer portugál, akikből helyettese, Beresford tábornok hat hét alatt jól kiképzett harcosokat gyúrt. Itt van még a pompás német önkéntes légió is: hannoveriek, akik az angolokkal együtt akarnak küzdeni hazájuk felszabadításáért.
    Coimbrában, Portugália középső részén ütötte fel főhadiszállását. A franciák két oldalról fenyegetik. Észak felől Soult, aki Corunnából Oportóba hatolt, keletről, Meridánál, Victor. Amikor Lisszabonnál partra szállt, a nép leírhatatlan lelkesedéssel fogadta. Minden bizalmat előlegeztek neki; ő fogja végérvényesen megtisztítani hazájukat az ellenségtől és visszaadni a kis ország függetlenségét és szabadságát. A régenstanács Portugália marsalljává nevezte ki: a feldíszített város este fényáradatban úszott tiszteletére és a díszvacsorát színielőadás követte, amelyben Mars és Victoria játszották a főszerepeket.
    Arthur komoran és rosszkedvűen vett részt az ünnepségeken. Ez a vidám, optimista nép nem sejtette, hogy milyen hatalmas ellenféllel állnak szemben. Bonaparte, Moore nagyszerű seregének összemorzsolásával megmutatta erejét. Arthur bízott a győzelemben, de tudta, hogy sok csalódás, vérveszteség fogja őket sújtani s főképpen addig még hosszúidő telik el.
    Már kész a haditerve: először Soulttal fog megmérkőzni. Az éj leple alatt csapatait óvatosan a Duero-folyó partjához vezeti. A másik oldalon, Oportónál vonul végig a francia tábor. Egy Ágoston rendi kolostor tornyára mászik és kikémleli a másik partot, ötszáz méter széles a folyó és a francia állások nincsenek megerősítve. Soult, aki a flottájukra büszke angolokkal találja magát szemben, a tengerről várja a támadást s a folyót biztonságos védelmi vonalnak tartja. »Milyen remek iskola volt számomra India« - gondolja magában Arthur. - »Hány árvíztől megduzzadt folyón keltem át.« Ha egyszer hadügyminiszter lesz, követelni fogja, hogy minden fiatal tiszt Indiában töltse tanoncéveit.
    Ütegeit felállítja a folyóparton. Néhány bárkát találnak s maroknyi sereggel átkel. A merész rajtaütés sikerül. Hátulról tört a franciákra, meglepetésszerűen és váratlanul. A riadóval felvert ellenség vissza akarja szorítani az angolokat, mindnyájan a kis hídfő felé rohannak, hogy körülzárják Wellesley katonáit. A nagy zavarban a folyópartot még védtelenebbül hagyják s ezzel elvesztették a csatát. Oportó lakosait a riadó rejtélyes módon még gyorsabban magukhoz térítette, mint a franciákat. Kioldozzák a csónakokat s a bárkákat, átsiklanak a folyón és csakhamar az egész angol hadsereg a városba hatolt. Soult sietve visszavonul. Amarante felől már elzárták a britek az utat, Sierra Catalina irányába kell mennie, tavasszal is hófödte utakon, vad hágókon és szakadékokon átmenekülni Spanyolország felé, ahol a főseregek állomásoznak.
    Arthur öt napig üldözi. Ámbár győztes, számára is rettenetes élmény az ellenség pusztulása. Átélte az indiai hadjáratokat, küzdött vad fejedelmekkel, fanatikus hindukkal és mohamedánokkal. De az elnyomott megkínzott, hívőén katolikus portugál nép még kegyetlenebb bosszút állt, amikor hódítóit végre megverve látta. Az út mentén megcsonkított hullák fekszenek, hátrahagyott sebesült nincs; aki nem vérzett el, nem fagyott meg, azt megölték. A szerepek felcserélődtek: India Európa volt és most jutott Ázsiába.
    Bonaparte kimagaslóbb stratéga, mint államszervező. Lehet, hogy a művelt belga, holland és német népet el tudta kábítani azzal, hogy ő a forradalom szabadságeszméinek letéteményese és örök hordozója. A jóval primitívebb spanyol- és portugál nemzet fellázadt, amikor rútul rászedte és elcsapta uralkodójukat s a forrongást pedig olyan kegyetlenséggel és kíméletlenséggel törte le, hogy a csatavesztés első pillanatában ki kellett robbannia a még vészesebb ellenhatásnak. Az erőszak nem mindig jó tanítómester. Szeme még káprázik a tragikus látványtól, gyengébb idegzetű katonáit ájulás környékezi s azon veszi észre magát, hogy a borzalmas vízió kellős közepén mosolyogni kezd. Nem Soultot, Bonaparte hadvezérét győzte le, hanem magát a császárt, aki most diadalmasan nyomul Ausztria szíve felé. Nem a szerencsétlen Soult kapott ki, hanem Napóleon rendszere. Senki sem lehet büntetlenül huszonhét éves korában tábornok. Ha vele együtt végigjárta volna az indiai hadjáratok iskoláját, megtanulta volna az ő régi kipróbált angol hagyományaikat: miképpen kell úgy gyarmatosítani, hogy az őslakosságot szövetségesül nyerjék. Bonaparténak háromszázezer főnyi serege szállj a meg Spanyolországot, az övék még alig több negyvenezernél. Az esélyek mégis egyenlőek, mert a franciák legnagyobb része a gerilla-harcokkal van elfoglalva. Róluk, angolokról azt híresztelik, hogy tengerésznép és ha szárazföldre kerülnek, csak műkedvelő katonák. Ha a másik oldalon az ő angol katonai hagyományaikban nevelkedett tábornokok állnának, már régóta a tengerbe fojtották volna valamennyiüket és Moore seregéből még hírmondó sem érkezett volna haza.
    Spanyolországban már nem üldözi a franciákat; vissza kell fordulnia a határnál, hogy felvehesse a harcot Victorral, aki június eleje óta Estremadurába vonta csapatait. Abrantesi főhadiszállásán újra tapasztalhatja az angol főparancsnokság nemtörődömségét és könnyelmű hanyagságát. Az utánpótlás döcög: a Tangerből megígért öszvérek útközben lemaradtak, a hús megérkezett, de a liszt hiányzik, a katonák csizmája szétmállott s még nem adhatott nekik újat. A zsoldosok fosztogatni kezdenek. Arthur riadtan figyeli katonái erkölcsének megbomlását. Haditerve azon alapszik, hogy a hadsereg a nép támogató barátja, nem pedig vagyontárgyainak megsemmisítője. Kíméletlenül letör minden fegyelmezetlenséget. Még testi fenyítést is alkalmaz. Néha úgy bünteti az engedetleneket, hogy hajnaltól estig a forró napon nehéz hadifelszerelésben kell őrt állniok. Újabb napiparancsot bocsát ki: »Portugália lakossága nagy érdemeket szerzett a hadseregnél. Minden alkalmat felhasznált arra, hogy a katonákat megvendégelje s nem volt még hadsereg, amelyet ilyen bőségesen láttak volna el s ennyire nincs mentsége a fosztogatásokra, ha egyáltalán erre lehet valamilyen mentséget találni.«Inkább nélkülözzenek a katonái, de a nép ne ábránduljon ki az angolokból. Újra eszébe jut, hogy a zsoldosok vasszigoráért gyűlölni fogják, de nem törődik vele.
    Közben Yictor stratégiai okokból visszavonta seregét Estremadurából Madrid alá, ahol Ney és Mortier hadosztályaival egyesülhetett. Elhatározza, hogy utána megy és haladéktalanul ütközetre kényszeríti.
    Mennyire kedélytelenebb és kietlenebb Spanyolországban előrenyomulni. A parasztok bezárkóznak házukba, mindent eldugnak, az ajtóhasadék mögül rosszindulatú pillantások érik őket. A franciák propagandája nem is rossz. Elhitették a néppel, hogy az angolok és a németek ördöggel cimboráló eretnekek. A fanatikus és együgyű spanyol nép minden gonoszságot feltételez a protestánsokról. Szegény nép. Mennyit szenvedett történelme folyamán; ellenségben és barátban egyformán csalódott, becsapták hódítói és pártfogói. Mennyi erőfeszítésre lesz szüksége, hogy bizalmat öntsön ebbe az eltompult lakosságba, amely legfeljebb gyűlölni tud, sorsa jobbrafordulását csak isteni csodában látja és kiábrándult az emberekből.
    Almarazban találkozik Don Gregorio de la Cuestával, a szövetséges spanyol csapatok parancsnokával. A tiszteletreméltó korú tábornok már nem aggastyánnak látszik, hanem inkább múmiának. Lovagol, de apródjai emelik le a nyeregből és a szemle alatt két oldalról támogatják, hogy el ne essen. Milyen vezér lehet az, aki egyik lábával már a sírban van?
    A spanyol hadsereg nem mindennapi benyomást keltett. Főképpen rendkívül szép férfiakból állott, akik jól voltak ugyan felfegyverezve, de mindegyik másfajta ruhát hordott, a legtöbbnek még cipője sem volt s abból a módból, ahogyan felsorakoztak, ahogyan puskájukat tartották, Arthur gyakorlott szeme előrelátta, hogy a fegyelem közöttük igen laza. A szövetségesek hatolnak tovább Madrid felé. A Tajo partjánál Talaveránál vonul végig a franciák megerősített vonala.
    Rekkenő hőségben érnek Talavera alá. Július 27-én Victor ötvenezer főnyi csapatával megtámadja a négy angol hadosztályt. A túlerő félelmetes. A francia hadsereg a régi gárda legkipróbáltabb harcosaiból került ki; minden attól függ, hogy a spanyol szövetségesek miképpen védekezhetnek s teljesíthetik-e a rájuk bízott feladatokat. Victoron kívül lesben áll a franciák három régi félelmetes hadvezére: Ney, Mortier és Soult, aki saját magát mindenesetre megmentette az oportói visszavonulásból. A négy hadosztály tábornokában bízik, mint saját magában, de mit fog csinálni Cuesta? Túl hiú ahhoz, hogy csapatait az ő parancsnoksága alá helyezné, vagy megfogadná tanácsait. Megnyerheti-e segítségével a csatát, vagy inkább több bajt fog neki okozni?
    Az első napon az ütközet eldöntetlen. A másnapreggel mennydörgő ágyúzással kezdődik. Az angol vonalak a veszteségek ellenére meg sem rezdülnek. Délben indul meg a francia gyalogság rohama. A vörös-egyenruhások tökéletesen céloznak, de a franciák rendíthetetlen bátorsága és tömege áttöri az angol arcvonal közepét. Wellesley lovassága még érintetlen. Csak a végzetes pillanatban dobja be, hogy betömje vele a rést. Mackenzie, Hill, Donellan vezetik a vágtató lovastámadást, ö egy dombtetőről nézi a jelenetet. Dragonyosait az ellenségtől még egy mérföld választja el: a távolság rohamosan fogy, már csak negyed mérföld, kétszáz yard, száz yard... Egy pillanat és összecsapnak. Egyszerre serege eleje eltűnik, mintha a föld nyílt volna meg alatta. A második csoport lovasai szétszóródnak. Az idegen terep rettenetes kalandba sodorta őket: Mackenzie belevezette hadosztályát egy bokroktól elrejtett szakadékba. Lovak kétségbeesett nyerítését hallja és embereinek jajgatását. Mennyi lehet az áldozat? Nem lehet tudni. De a szakadékból lassan előbújnak a katonák és a lovuk. Nem mindegyik pusztult el, sokkal kevesebben, mint ahogyan hitte. A franciákat megrémítette a vad szakadék s nem merték ott lent megtámadni, ahol a meglepetés, a zuhanás és az ájulás első pillanatában nem védekezhettek volna. Mégis nagyszerűek az emberei! Jellemző angol hidegvér és lélekjelenlét. Aki nem törte ketté derekát vagy lábát, az úgy feszül újra lován, mintha előbb a Hyde-park lágy fövényére esett volna nyergéből egy vasárnap délelőtti sétalovagláson. Nem tudja, hogy mennyi idő múlt el, de a lovashadosztály már csatarendbe sorakozott. Megtámadja a négyszögekben álló francia gyalogságot. Szétszórni nem tudja, csak komoly veszteségeket okoz neki. Közelharc után az angol lovasok visszatérnek: kevesen, a hadosztály fele elesett.
    Mi volt az értelme ennek a céltalan harcmodornak? Az angol hadsereg megmutatta, hogy nemcsak a tengeren félelmetes ellenfél. S a roham alatt sikerült a rést betömni, a franciák áttörése nem sikerült. A csata még mindig eldöntetlen.
    A dragonyosaihoz szalad, hogy megrázza Mackenzie kezét. De Mackenzie halott. Stewart, Castlereagh öccse súlyosan megsebesült, Donellan halott, Langwert halott. E délután két legkedvesebb tábornokát vesztette el. Ők angol katonák szemérmesen és csendesen tudnak meghalni: magánügynek tekintik. A példaadásról, az áldozatról nem zengenek hősi ódákat. Nem törődnek azzal, hogy az ellenség világgá harsogja, hogy az angol érdekekért más népeket küldenek meghalni. Arthur már benne él a történelemben; kortárs és résztvevő, jobban tudja, mint bárki más, hogy Asseyenál, Corunnánál s Talaveránál sok zsoldos pusztult el; kalandvágyásból, nyomorból, börtönből harctérre menekülő durva, szomorú, elhibázott életű emberek tömege, - de élükön harcolva esett el az ő osztálya, az angol arisztokrácia. Írja róluk a Moniteur amit akar, okádja továbbra is rágalmait, hogy »segédnépeiket« küldik a pusztulásba. Saját vérükkel pecsételik meg a diadalt, de nem beszélnek róla. Visszaemlékszik Marlborough egyik híres csatájára, Schellenberg ostromára amikor az angolok 1500 embert vesztettek, ezekből 4 volt tábornok, 28 pedig dandárparancsnok és ezredes. A katonai sikeren való öröm és barátai halálával ért gyász pillanatában büszkén és öntudatosan érzi, hogy angol mágnás s az előkelő Colley-Wellesley családból származik.
    Elég, ha a spanyol hadsereg védekezik, tartja állásait, a többit elintézik ők, angolok. Folytatni fogja a támadást Talavera ellen, a francia hadak felmorzsolásáig. Büszkén jelenti Londonba: Bizonyosan Madrid alá érünk, ha csak egyik szárnyunkat valamilyen szerencsétlenség nem éri.« Oropesaban készül a következő ütközetre. Egyszerre megdöbbenésére megjelenik az egész spanyol hadsereg, amelynek megállapodásuk szerint a Bannos-szorost kellett volna védenie. A franciák háromszoros túlerővel támadtak s ő ilyen körülmények között nem hajlandó felvenni a harcot. Arthur nyugtalanul tekint a térképre. Ha a Bannos-szoros védtelen, a franciák villámgyorsan dél felé vonulhatnak, Almaraznál átkelnek a Tájon és hadserege körülvan kerítve. Szövetségesei újra elárulták! Arthur hadvezéri ereje elsősorban az volt, hogy minden helyzetet egy pillanat alatt megértett s habozás, ingadozás nélkül azonnal határozott. Tisztánlátását és valóságérzetét nem ködösítették el csalóka ábrándok. Imént még azt hitte, hogy a Tajo-völgyén keresztül Madridot támadhatja meg, most kiadta parancsát az azonnali vissza-vonulásra. Szeptember elején már Badajozban táboroznak, alig néhány mérföldnyire a portugál határtól. Mackenzie és Donellan halála szolgál példaadásul, de eredménye elolvadt, szétmállott mint a hó.
    Levonja a hadjárat mérlegét. A spanyolok kitűnően felhasználhatók gerilla harcokban, de rendes csapattestekbe beosztani őket könnyelműség. Bizakodása elillan. Negyven éves s még mindig csak a tanoncéveinél tart, még mindig tapasztalnia és okulnia kell, hogy hadjáratát győzelemre vezethesse. Úgy látszik, hogy London már bízik benne. Hírt kap, hogy a király peeri méltóságra emeli. Új neve nem érdekli. De Richard távollétében William foglalkozik azzal, hogy az a név minél zengőbb, minél hitelesebb legyen és emelje a család fényét. Anyja és felesége hiúsága még ide is követi. William megállapította, hogy az egyik Wellesley ős a Somerset grófságbeli Wellington városának volt hűbérura. Adja meg ez a név címének a történelmi veretet, amihez hozzá lehet fűzni új győzelmeinek emlékét. A londoni futár nemsokára kézbesíti a király adománylevelét: Baronet of Douro and Vicomte Wellington of Talavera.
    Arthur ezt a címet túl hosszúnak és kényszeredettnek tartja. S mindentől irtózik, ami »Napóleoni«, tehát, hogy a hadvezérek győzelmük helyét viseljék nevükben. Ő angol és kerülni akarja, hogy az Abrantési, Trévise-i és Elchingeni herceg emlékét idézze fel. Még ilyenfajta közösségbe sem akar kerülni Junot-val, Mortier-val és Ney-jel. Okmányait és jelentéseit következetesen mint Lord Wellington írja alá. Kinevezése volt az utolsó jó hír, amit Londonból kapott. A többi kiábrándító. Lord Castlereagh régi rögeszméje, Walcheren holland sziget meghódítása nem halad előre. Ezt a tervet régóta könnyelműnek és kockázatosnak tartotta. A kabinet is megingott. Az elaggott Portlandi herceg kezéből a vezetés egyre jobban és jobban kicsúszott. Nem volt titok, hogy két utód küzd egymással egyforma eséllyel Pitt örökéért. A külügyi és a hadügyi miniszter. Castlereagh megtudta, hogy Canning a kulisszák mögött rágalmakkal próbálja helyzetét lehetetlenné tenni. Elégtételt kér tőle és a két miniszter pisztolypárbajt vívott. A felháborodott közvélemény most mindkettőjük lemondását követeli. Wellington sajnálta Castlereagh-t, akit őszinte barátjának tartott és fájlalta a remek ösztönű külügyminiszter, Canning kiválását. Az Anglia fölött sűrűsödő ködben mégis áthaladt egy fénysugár: Perceval az új miniszterelnök a Külügyi Hivatal vezetését Wellesley márkinak ajánlotta föl. Richard külügyminiszter és ő a spanyolországi hadsereg főparancsnoka. Milyen lehetőségek nyílhatnak mind a kettőjük előtt! De ő jobban tudja, mint bárki más, hogy a helyzet baljós: míg ő félsikerrel küzdött, Bonaparte Wagramnál győzött és Schönbrunnban békét kötött Ausztriával. Jövőre egész hadseregével újra Spanyolország ellen fordulhat, hogy az utolsó szál emberig kiűzze őket a Félszigetről. Portugáliának legalább egyetlen csücskét minden áron tartania kell, mert csak innen indíthat újabb offenzívát. Szürke katonaköpenyében látják napról-napra bolyongani egyedül a Lisszabon melletti Torres Vedras dombvidéken. Alkalmas terep után kutat, hogy erődítményeket építhessen.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986608
Webáruház készítés