Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Vadászlesen. Híres vadászok történeteiből EPUB e-könyv

Vadászlesen. Híres vadászok történeteiből EPUB e-könyv
990 Ft990

Manapság a múlt századi, vagy még korábbi vadászírók elbeszéléseit nem azért olvassuk, hogy a még és még nagyobb trófeák elejtésének hallatlan izgalmait olvassuk. Sokkal inkább élvezzük az erdők-mezők, szavannák dzsungelek atmoszféráját, az akkori korok embereit, a természet vadságát, a leírások buja, életteli levegőjét. Ebben a könyvben híres magyar vadászírók kalandjait olvashatjuk három kontinensről: Afrika, Ázsia és Európa vadászmezőiről. S ugyan ma már jobban szorítunk a vadnak, mégis lebilincselő olvasmány ma is, hiszen mindegyik író szereti és tiszteli a természetet és remek íráskészségük révén ezek az írások örök érvényűek.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Vojnich Oszkár
    Víziló-vadászataim Szudánban 1909-1910-ben

    Az első vízilovat 1909-ben Goz-Abu-Gumánál, Khartoumtól, Szudán fővárosától dél felé 309 kilométerre láttam meg a fehér Níluson. Különös hatással volt rám óriási disznót folyóvízben megpillantani! Jobban dél felé mind több vízilóval találkoztunk. Hol egyesével, hol többedmagukkal dugták ki a fejüket a vízből. Amint kilélegzettek, fölszálltak a párák a víz fölszínére emelt orrlyukaikból. A távozó hajó mögött kíváncsian kiemelkedtek a vízből és ordítva, röfögő, horkoló, rövid hangokat hallattak. Talán örültek, hogy megmenekedtek a veszélytől? Mert az európai puskások, dacára, hogy tilos gőzhajóról vízilóra puskázni, nem tartják be az előírást és rápuskáznak a Hippóra, mit sem törődve azzal, hogy döggé lövik.
    Amint később, hosszú megfigyelés után tapasztaltam, erős szélben, hullámos vízen, rövidesen buknak felszínre, szélcsendben, vagy gyenge szél mellett több másodpercen át élvezik a levegőt. Ilyenkor némely beszédes példány tátott szájjal nagyokat röfög.
    1909-ben kis, három evezős csónakon jártam víziló után, magam a csónak orrában ültem, kezemben 7 mm-es tele nikkelgolyóra töltött Mauserral és két ember evezett. Ezzel a kis járművel nekivágtunk Jebelein (Kahrtoumtól 383 km dél felé) vidékén minden víziló csapatnak. Megesett, hogy közeledtünkre egyik-másik Hippo magasan kiemelkedett a vízből, tátott szájjal el is röffentette magát, de aztán jónak látta odébbállni.
    Mindjárt az első víziló, amelyet követni kezdtem, vagy 70-80 méterről rám tátotta a száját és hangos röfögésbe fogott, pedig elég hullámos volt a Nílus. Még kárt tesz bennem ez a nagyfejű! - gondoltam. De nem jött közelebb, hanem elmerült és távolabb bukott felszínre. Követtem és megközelítve vagy 40 méterre rátüzeltem. Nagyon kis időt hagyott a célzásra. Fölibe lőttem. Utána még egyszer. Most meg alája vágott a golyóbis. Az erősebben föltámadt szélben úgy ingott a ladik és olyan rövidesen vett lélegzetet a Hippo, hogy letettem a további üldözésről.
    Másnap jókor reggel gyenge szélben indultam el. Alig eveztünk pár száz métert, egy magános vízilóra találtunk. Kövessük. Elhatároztam, hogy nem lövök addig, amíg biztos lövést nem tehetek. Párszor már célba vettem, de sose volt elég ideig felszínen, végül vagy 20 méter távolságban jóidéig kinn feledte a fejét. Oldalt mutatta felém a nagy pofáját. A szemére irányítottam a csövet és elhúztam a ravaszt.
    Találni kellett. De éppen úgy elmerült, minden lőjelzés nélkül, mint ahogy az egészséges víziló rendesen teszi. Csak nem bír el a szemében egy tele nikkel Mauser-golyót?
    Tovább eveztünk, de a föltámadt szélben hiába követtem egy hat tagból álló csapatot, ismét csak kapáslövésről lehetett szó. Visszafordultam. Az első lövés után körülbelül másfél óra múlva már a felszínen úszott az első Hippóm. A shilluk halászok partra vontatták. Kabil (öreg), mondogatták. Nagy kan volt, olyan hatalmas agyarakkal, amilyen csak a disznók ősének lehet.
    A shillukok most a keménybőrű óriást a karon tokban hordott késeikkel és borotvaéles dárdáikkal olyan szépen fölbontották, hogy hentes sem bánik el ügyesebben a pörkölt, vagy kopasztott disznóval. Méretei orrtól fartőig 347 cm, agyara 33 cm hosszú és tőnél körben 32 cm.
    A bőrt lenyúzták, egy részét mindjárt szeletekbe vágták, ezt a hajósaim kapták. A húst adagokba rakattam és a teljesen végzett munka után osztottam föl a shillukok és a falubeliek között. Este mindenki hippohúst evett Jebeleinben. Magam is hippo-beafsteaket rendeltem. Nagyon kemény volt, de nem lehetett megkülönböztetni más hústól, nem volt semmi különös szaga, ami természetes is, mert csak zöld takarmányon él.
    A következő napon ismét kedvezett a reggeli idő, korán kieveztem két emberrel. Mint előtte való napon, a folyóval szemben indultunk.
    Gőzhajóval találkoztunk - amint később kisült - a Connaughthi herceg tért vele vissza vadászkirándulásáról. Ha egy félórával később jön, érdekes vadászképben lehetett volna része.
    Sűrű nádassal benőtt két kis sziget környékén négy vízilóra találtam. Nem sokáig kellett őket követnem, a leghátsó jó célpontot nyújtott homlokával. Húsz-huszonöt méter távolból nagyot koppant a tele nikkellöveg és a homlokon talált Hippo haláltusához fogott. Forgott a vízben nagy sebesen, láttam a mimikájáról, hogy teljesen öntudatlanul küzd, de azért így sem szerettem volna közelébe jutni. Embereim elbámultak, majd integetésemre, ijedten és ügyetlenül megfordították a ladikot. Amint így visszapillantok, látom ám, hogy a három megmaradt társ közül az egyik derékig kiemelkedik a vízből és kitátja a rengeteg száját. Hát ez érdemes pillanat lett volna a lefényképezésre. Rámondhatta volna bárki, hogy íme, a támadó Hippo. Pedig mégsem lehetett ez a szándéka, mert hisz megtehette volna, közel voltunk hozzá, hanem valószínűleg a halállal küzdő társa lepte meg.
    Gyorsan tovább eveztünk és pár pillanatig vártam, hogy mi lesz? A haláltusa csakhamar véget ért, a három ép Hippo pedig továbbúszott. Követtük őket. Nem telt bele másik öt perc, szem alatt lőttem a tátogató óriást. Ez is jelzés nélkül merült el, mint az előtte való napi. A meglőtt kan hossza 368 cm, a nőstényé 350, az agyarak azonban gyöngébbek, mint az elsőnél. Ismételten láttam, hogy a szétzavart vízilovak egy ideig különválva úszkálnak, de azután egyszerre ismét összeverődnek, megtörténik pedig ez akkor is, amidőn csak rövid időre buknak felszínre és a hullámos vízben alig láthatják meg egymást. Talán bizonyos helyeket jobban kedvelnek, hogy ne mondjam: visszatérnek a tanyájokra?
    1910-ben eredményes észak-ugandai vadászkirándulásomról visszatérőben ismét a fehér Nílus mentén vadásztam.
    Ugandából a rendes hajójárattal jöttem vissza. Achmed Aghával szemben, a Nílus bal partján várt reám két bérelt vitorlásom. Az első vitorláson magam laktam, a másikban a személyzet, a hátas öszvérem és szamaram. A saját vitorlásom elején rendeletemre drótszúnyoghálóból kis házikót készíttetett a khartoumi Capato cég. Ebben a házikóban volt az ágyam. Amint a nap lement és a szúnyogok megérkeztek, hogy beoltsák a malária vírusát, kendőmmel elhessegettem a szúnyogmentes ház légmentesen záró ajtaja elől a zümmögő hadat és beugrottam a kalickámba.
    Soha ennél nagyobb kényelemben nem élveztem a tropikus éjszakát. A száraz levegőben ragyogott volna a csillagos ég, ha a hold nem hinti szét ezüst fényét. A Nílus vize visszaverte a holdfényt; halak paskolták a hullámait, közbe-közbe beleszólt egy magányos kanhippo basszusa. A szárazon sem maradtak adósok hanggal. Két oroszlán kiabálta bele az éjszakába éjjeleken át, hogy vége a vacsorának és két éjszakán és kora hajnallal a túlsó partról három társ felelt.
    Egy ordító víziló különösen kivált a többi közül, mintha birokra kelt volna a társaival, majd meg magára maradt és tombolt egymagában. Ez után a legény után jártam három napig csónakon, amíg végre sikerült egy kis Mauser-golyót elhelyezni az agyában. Az első alkalommal, hogy megláttam ezen öreg kant, sekély vízben találtam rá. A csónakom felé ugrott, mintha támadna. Csak ijesztett, mert amint a hullámos vízen ringó csónakból ellőttem a feje fölött, elmenekedett, s ettől kezdve lélegzetvétel végett oly kevéssé dugta ki a fejét a vízből, hogy három nap követtem csónakon, amíg végre fejen lőhettem. Méretei: teljes hossza orrtól farkvégig 460 cm (több 15 lábnál), agyara tőnél körül 23 cm (= 9,2 hüvelyk), farkhossza (beleszámítva a teljes hosszba) 65 cm (= 25,9 hüvelyk).
    1910-ben Capato uram nem szerezte meg az előző évi kis ladikot, nagy csónakot köttetett a vitorláshoz; hat ember könnyen elfért volna bele és mégis az öreg kormányosom, ha közel jártunk vízilovakhoz, hosszú nádszállal méregette a feneket s ha sekélyét mutatott a mérce, nem vezette volna tovább a csónakot. Úgy látszik, a folyó fenekén sétáló Hippo egy hátvetéssel még ezt a csónakot is fölforgatta volna. Az öreg kormányosom így vélekedett, pedig a szudáni fekete kemény legény a talpán és az óvatosságot csak tapasztalat árán tanulja megismerni.

    ÁZSIA

    Vojnich Oszkár
    Elefántvadászat holdvilágnál (Szumátra szigetén)

    A kruéng-szeumpói biwak (sátor-tábor) közvetlen közelében, a Gajó-út két oldalán kínaiak zöldséges kertet mívelnek és takarmányt termelnek. A zöldséges kert az út egyik felén alacsony domb oldalát foglalja el, túl rajta lalangfű és őserdő következik, az út másik felén terem a takarmány; itt patak határolja a drótkerítéssel körülvett szérűskertet. A zöldséges kertet részben tüskés drót, részben élő sövény és bambuszkerítés védi.
    A környék őserdejében lakozó elefántok egy idő óta rákaptak a zöldséges kertre; éjjelenként jönnek és különösen a tengerit falatozzák be, szárastul, csutkástul.
    28-án szemlét tartva a helyszínen, meggyőződtem a hír valóságáról. Előtte való éjjel is ott jártak, lelegelték, letaposták a tengeri jó részét, eldöntötték pár papája-gyümölcsfát (a karvastagságú papája-fa puha, mint, a bodza, ember is feldöntheti) a gyümölcs kedvéért; amint a nyomok mutatták, a domb felől jöttek és átsétálva a bambuszkerítésen, végzett munka után, az úton és a folyón keresztül, a túloldali őserdőkbe vonultak vissza.
    A kruéng-szeumpói őrség (40 ember és altisztek) igen veszélyes állatnak tartja az elefántot; de éjjel nem is tanácsos a kis öblű katonai fegyverrel szembeállni az óriásokkal, így nem zavarták meg eddig a legelésző állatokat. Ennek köszönhetem a sikert: az elefántok, amidőn megérkeztem a 470-es cordite-okkal és vetítő villanylámpásommal, már otthonosan érezhették magukat Kruéng Seumpónál.
    28-án este hiába vártunk az elefántokra; amíg a holdvilág fennjárt, nem mutatkoztak, de később ott voltak ketten, amint azt 29-én a nyomaikról megítélhettem, éspedig az egyiknek nagy kerek első lábnyoma és hosszúkás hátsó nyomai elárulták, hogy bika.
    29-én este, mint 28-án három altiszt jött ki velem, hogy az esetleges rablótámadásra sortűzzel felelhessünk, de azt kikötöttem és az ígéretüket vettem, hogy elefántra nem lőnek.
    Mivel az elefántok az eddigi megfigyelések szerint későn szoktak jönni, csak órakor mentem ki a zöldséges kertbe. Az egyik cordite-ot magammal vittem, a másikat Benu, akit magammal hoztam Kruéng Seumpóból.
    Alighogy elhelyezkedtem a domboldalon, egy jó kilátási pontról, amelyet reggel néztem ki leshelynek, lemutat az egyik katona az út felé. Nagy, mozdulatlan tömeget látok a tengeriben. Nappal nem volt ott semmi se. Most felemelte az ormányát, felénk volt fordulva. Gyenge holdfénynél nem lehet elefántagyba puskázni, ha az elefánt 60 méterre áll a puskástól, tehát várnom kellett; a villanylámpával se voltam rendben, azt kellett előbb rendbe hozni. Ezalatt folyton szemmel tartottam a vadat. Békén tovább legelt, nem kellett volna sietnem, ha egyedül vagyok, mert igen jó szelünk volt, s az elefánt nappal se veszi ki 60 méterről a mozdulatlan embert, de a kíséretemben levő katonák nyugtalankodtak és izgatottságukban beszélni kezdtek. Oda kúsztam hozzájuk, megsúgtam halkan, hogy legyenek békével, majd akkor lövök, ha féloldalt fordul a vad, mert a homlokát nem találnám el a gyenge világítás mellett. A földön ültem, bal könyökömet a bal combomra támasztva vártam, amíg oldalt fordul az elefánt; amint ezt megcselekedte, megnyomtam az előagy alatt a villanyos gombot. Bal szemmel kivettem a holdvilág fényénél a vadat, a jobb szemmel pedig oda helyeztem a lapjára a fényesen megvilágított célgombot. Meghúztam a jobb cső ravaszát. Olyat szólt az erős löveg, mint egy fiaágyú. Rajta voltam jól, találnom kellett.
    Most hirtelen felénk fordította fejét az elefánt, de a helyén maradt. Kétfelé kellett ismét ügyelnem. A katonákat elfogta a buzgóság. „Er falit an” (megtámad) - mondták, és emelgették a flintát, hogy sortüzeljenek csak úgy találomra, amint a nem vadászember tenni szokta, mert nem láthatták a legyet. Leintettem őket és vártam, hogy mi lesz?
    Egy ideig figyelt a vad, amint pedig az oldalát mutatta, ismét megnyomtam a villanyos gombot és a második lövésnek is a lapocka tájon kellett találni. Erre lassan elfelé kezdett mozogni.
    Halálos lövéseket kellett kapnia, nem mehet messzire, gondoltam.
    Húsz méterrel tovább megállt. Nem akartam többször lőni, mert az elefánt viselkedése után feltételezhettem, hogy össze fog esni. De végre is úgy gondolva, hogy az elefánt elbír sok ólmot és nikkelt (természetes tele nikkelburkolatú golyóval lőttem), vártam, amíg fordul és 80 méterről két lövést tettem, de a holdvilág elé felhők bújhattak, mert nem láttam jól a körvonalakat. Erre a két lövésre nem sokat adnék. Átment az úton, még egyszer rátüzeltem abban a pillanatban, amint az útszéli keskeny árkon átlépett. Az egyik katona állította, hogy látta elesni. Amint másnap megállapítottam, ez a golyó a jobb hátsó combot érte, de nem tört csontot.
    Most pediglen hazamegyünk, mert sebzett veszélyes vadat nem szokás éjjel sűrűbe követni.
    A biwakba érkezve mindenkit talpon találtunk. Megvan? Mi történt? Olyanokat szólt a fegyvere, mint az ágyú. A jó emberek egy része talán azt is hitte, hogy az ilyen nagyhangú fegyverrel a fülén vagy a farkán is halálosan lehet lőni a vadat. Amint aztán a katona elmondta, hogy látta elesni, engednem kellett a közkívánatnak, hogy gyerünk nyomozni.
    Előre, rabok, a fáklyával, ezt a rendeletet hallottam. A rabok éppen nem szabadkoztak vitéznek látszani és megindultak, olyan fényt szórva a szemeinkbe, hogy lehetetlen lett volna az esetleg szembe támadó vadat meglátni. Vissza, rabok, volt az én kommandóm... Majd csak magam vezetek, de aztán csendesen a hátam mögött, mert a zaj figyelmessé teszi a vadat és ha bír még támadni (amiben igen kételkedtem, mert úgy gondoltam, hogy csontot törhetett az első lapockája táján a golyó és ez akadályozta a gyors mozgásban), ne vonjuk idő előtt magunkra a figyelmét.
    Mind a két lövés helyén vért találtunk, de az elefánt nem feküdt ott, ahol elesni látták. A sűrűig nyomoztunk, ott beszüntettem a keresést… Majd holnap folytatjuk, most pedig haza, ki-ki nyugalomra.
    Egész éjjel zuhogott az eső; reggel korán kimentünk nyomozni; a nyomokat elmosta a zápor, csak a folyó partján láttunk félig elmosott nyomokat, itt mehetett le és át kellett mennie a túlsó partra.
    De hogyan tudott átmenni ilyen erős sebekkel a folyón és hogyan követjük majd mi? Úgy megdagadt és úgy rohant a folyó, hogy elkaphatja az embert. Szumátrán értenek hozzá, hogy mint kell rohanó árban átgázolni. Négy katona összefogódzott, vállig bent jártak a vízben; amint egyik-másik félrelépett a köveken, azt hittem, elkapja az ár; végül mégis átérkeztek a túlsó partra. Egy ember nem mehetett volna egyedül keresztül, okvetlenül belepusztul.
    A rendelet úgy szólt: igyekezzenek feltalálni az elefántot jó jutalomért; ha él, térjenek vissza és akkor magam is nekivágok a folyónak.
    Visszatértek nagyon is hamar, a közvetlen közeli vidéket se kutathatták át.
    Ide hát atjehiek! Hat emberre van szükség; két napig nyomozni kell jó napszámért, ezenfelül jutalmat is tűztem ki, ha rátaláltok, legyen az bár azonnal, kiadom a teljes díjazást.
    Elég magas jutalmat ígértem, mert attól tartottam, hogy nem mondják meg, ha rá is találnak, mert az agyarat más úton értékesíthetik.
    Hatan nekiindultak klewanggal és élelmiszerrel felfegyverkezve. Nem telt bele másfél óra, visszajöttek azzal, hogy „ada” (maláji nyelven sokat jelent az ada, most azt jelentette, hogy megvan).
    Mit mível?
    Áll és lóbálja az ormányát.
    Hogyan lehetséges ez? Háromszáz méterre a lövési helytől és még mindig talpon volna?
    Ha így van, mondtam a parancsnoknak, el lehetünk készülve támadására.
    Az Onderlieutenant válasza az volt, hogy nem lévén engedélye a kormányzótól, hogy ilyen előrelátható veszélynek kitegye a katonáit, nem adhat mellém katonát.
    Hiszen az elefánt miatt maradhatnak tőlem, csupán a dzsahatok végett szorulhatnék a segélyökre, de ha az ember a saját sebzett nagy vada után mehet, biz nem törődik egy tucat dzsahattal se.
    Tehát előre, magyar. Az atjehi ifjúság követett, ki klewanggal, ki késsel; egy faládában áthúztak az áron, és amint a túloldalra érkeztünk, olyan vitézi mozdulatokat végeztek és olyan harcias hangon tárgyaltak, hogy rájok kellett szólnom, és csak két embert hagytam a közelemben, akik ismerték a helyet.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987797
Webáruház készítés