Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Tóth Béla: Gül baba_EPUB

Tóth Béla: Gül baba_EPUB
540 Ft

Tóth Béla utolsó kötete 1907-ben jelent meg. Válogatás a szerző novelláiból, rövid elbeszéléseiből. Témái szerteágzók, ám a legtöbb mégis Tóth Béla kedvenc témaköre, az iszlám-török kultúrkörből meríti témáit. Kellemes, olvasmányosan tanulságos történetek, mely széz évvel később is könnyed, érdekfeszítő olvasmányok.

  • Részlet az e-könyvből:

    A Göverdsin baba

    Világbíró nagy Szulejmán khán, minden igazhívők padisáhja, míg rettegtetné villámfegyverével a földnek népeit, diadalmas dicsősége közepett magába szálla az Úr előtt és fölemelte kezét az égre:
    - Fogadást teszek, királyok és férgek alkotója, hogy építek neked olyan templomot, a minőt még nem csodált halandó szeme!
    Mondotta és megépítette a szent, a hadverő szultán.
    Széles e világ csodája az Ája Szófia, melynek kupolájára a görög kereszt helyébe Mohammed khán tűzte a félholdat. Meghajlik minden müzülmán térde a mekkai szent kaába előtt, melyet Ibrahim alkotott kegyes kezekkel. De a Szulejmán szultán dsámija nagyobb, fényesebb mindennél, ami eddig kővel hirdette Alláh nevét. Ha azt a helyet, ahol fehér márvány falai állanak, hét rőf magasan vert aranynyal raknák meg, még akkor sem tellenék ki az a tömérdek kincs, amelybe került. És ha olyan tenger támadna fölötte, hogy nem látszanék ki legnagyobb mináretje sem, az sem lenne annyi, mint az a sok verejték és köny, amely emelkedő falait öntözte.
    Kelevézek büszke forgatói, kevély magyar daliák, azok is meghajtották soha nem hódolt fejüket: vállukon hordták a márványkockákat a nagy mecsetre. És ott görnyedt a tömlöctartók korbácsa alatt ő keserves rabságában Hédervári Tóth Miklós is, az öregapám valamelyik öregapja.
    Napok, évek tellettek. És emelkedett ég felé a roppant fehér mecset, Dselaleddinnek, a tűzeszű építőmesternek kigondolása szerint. Mintha a Korán áhitatos szúrái váltak volna minden rejtelmes virágaikkal hószínű márványnyá: úgy nőtt fölfelé ez a rengeteg csodaépület, millió kőliliomával, rózsájával, vésett jácintszirmaival.
    Ki is vájatta később a bölcs szultán a jámbor Dselaleddin mesternek mind a két szemét, nehogy valaha mását tudja csinálni ennek a világraszóló remeknek.
    Még nem hirdették az édesszavú müezzinek a hajnal jöttét, mikor Tóth Miklós, föloldatván a Héttorony láncai alól, már ott hordta vállán a márványt a mecset falaira. És immár hangzott a karcsú tornyokról az estvéli könyörgésre hívó ének, mikor az árva rab még egyre ott roskadozott szolgamunkájában.
    Mint a fáradt hangya a zsombék tetején: úgy vánszorgott a szegény Tóth Miklós az iszonyatos kupolán. Vállát megvérezte a nehéz kő, megvérezte a porkoláb korbácsa. - Déli nap hősége sütötte a rab ősz fejét, mikor terhe alatt támolyogva, a meredek létrákon, ingó deszkapallókon fölfelé törekedett a magasba. Kifáradt maga a török poroszló is, míg fölértek; s a dsámi csonka ormán pihenni ült meg a rab vitéz és porkolábja egyaránt. Letette válláról a márványkövet Tóth Miklós és porlepett ingével végigtörülte verejtékes homlokát. Tekintete belemélyedt az elvesző éghatárba, ahol ölelkezik kék tenger és kék ég; körülhordozta bágyadt pillantását a nagy Sztambul száz mecsetjén és szürke házfödelein.
    És mikor ott pihent az ormon, mint csillogó felhő, galambok serege szállt feléje. Leereszkedtek mellé, belepték a fehér köveket, a deszka-útakat. Tóth Miklós meg elővette silány zabkenyerét a tarisznyából és szétmorzsolta a galamboknak. A szelíd madarak körülrepdesték, fehér szárnyukkal pajkosan suhintottak ősz fejére, búgva ültek meg térdén és követelték a morzsájukat. A rab bánatos mosolygással osztotta meg velök sanyarú falatját.
    Némán, de komorság nélkül állt ilyenkor mellette az őr; nem háborgatta a fogoly kedvtelését, sőt kegyetlensége, durvasága múlni látszott, mikor egyre és egyre, mindig több és több galamb szállt Tóth Miklós felé. Ha már csak föltünt ősz feje a kupola magasságában, a galambok mintha csak társukat látták volna a fehér főben, százával özönlötték őt körül és hamar elfogyott a rab kenyérkéje. Az őr megilletődve nézte a szegény vendégeket. A göverdsin szent madara a töröknek. Muhammadnak a prófétának (béke legyen véle!) nem volt kedvesebb állatja a galambnál. Mikor a koránt írta, hószínű göverdsin ült a vállán; s az súgta fülébe az isteni szózatot, méltónak ítélvén Alláh e tiszta madarat, hogy általa szóljon. És midőn a hedsrakor, Mekkából Medinába futván a próféta, halálra keresteték a pusztában: szent életét mentette meg a jó göverdsin. Mert barlangba menekült Muhammad a vad koreisiták üldözése elől; és mikor a gonoszok utána akartak menni az üregbe: íme galambtojások voltak a barlang szádájában, annak jeléül, hogy nem járt ottan senki. Jámbor göverdsinek rakták oda, a prófétának kedvezvén. Török ember szereti a galambot; még turbános sírkövébe is vályú van vésve, hogy meggyűljön benne az esővíz és ne legyen a jó göverdsineknek szomjúhozása. Száztornyú Sztambul egyetlen templomán sincs szöglet, zug, párkány, ahová göverdsin ne hordott volna fészket; és sok kegyes ember, asszony hagyta arra minden gazdagságát, hogy belőle tápláltassanak az ég e jámbor szárnyasai. Maguk a göverdsinek is tudják ezt az Istennek tetsző szokást; és alig állt még egy fala a Szulejmanje dsáminak, már is siettek rajta elfoglalni helyöket, mely nekik szabad és illő minden mecseten.
    Ritkábban csapott le a komor Amhád korbácsa a magyar rab vállára, mióta a poroszló napról-napra látta, hogy az ő foglya göverdsin baba. Apja a galamboknak. És azok a szelíd madarak csak egyre sűrűbb seregekben röpködték körül a göverdsin babát. Egy hamvas hátú, aranyos zöld begyű, fehér szárnyú kis göverdsin meg épp mindig ráröpült a gyaur rab vállára; rózsaszínű lábával belekapaszkodott rongyos zekéjébe, aztán átlátszó piros orrával tépdeste ősz haját, csipdeste redős arczát, úgy zsarolta ki a neki járó morzsát. Szegény Tóth Miklósnak elfogyott volna öt kenyere is ott a kupola dombján, oly sok szárnyas fia volt már néki. Biz azok legtöbbje éhen szállhatott odább, hiába vett ki néha a szatyorból Amhád is egy-egy cipót és lökte oda a rabjának: «No add még nekik!»
    De egy galambot nem hagyott soha éhen a göverdsin baba: azt a hamvas-zöldet, aki mindig ott incselkedett a vállán. A rab szájába vette utolsó kenyerkéjét is, s a kis galamb onnan csipegette ki a selymes, rózsaszín orrával. «Lám ez a legokosabb göverdsin!» mosolygott magában Amhád és nem hajtotta volna följebb a toronyra Tóth Miklóst, míg a sok madár ki nem fosztotta az utolsó morzsájából is. Mikor aztán a rab újra megindult nehéz útjára a meredek pallókon, a raj suhogva kerekedett föl és mint szürke, fölvillanó felleg szállt valamelyik messze dsámi tetejére. Legutolsónak maradt mindig az az okos kis göverdsin; alig akart elröppenni a jó öreg baba válláról.
    ... Egy este hosszú sorban hajtották vissza a mecsettől a rabokat a Héttoronyba. Nehezen vonszolták béklyós lábukat a szegény nyomorultak a kátyús, szűk utcákon végig. Csörögtek a láncok, pattogott az ostor és a poroszlók nyers kiabálása kergette félre az útból a késő járókelőket. De nem azt a csúcsos örménysüvegű vén zsidót, aki ott ólálkodott, ott settenkedett a sikátorok árnyékában, amerre a rabokat kisérték. Addig-addig lappangott az az ármányos zsidó a gyaur foglyok körül, ameddig oda nem osont Tóth Miklós mellé; s az valamit sebten odacsempészett neki a zekéje kebeliből. A zsidó hegyes süvege egyetértően biccentett, aztán a hosszú fekete kaftán beleolvadt a sötétségbe egy menedékes fordulónál, a roskatag házak alatt. És Tóth Miklós könnyebben hurcolta bilincsét a Héttorony kapujáig...
    Büszkén magasodott föl a kék égbe a Szulejmanje fehér kupolája, oly égi könnyűséggel lebegvén háromszázharminchárom íves ablaka fölött, mintha kherubok emelnék láthatatlan karokkal Sztambul új koronája gyanánt. Az építők raja már nem is járt e márvány hegyre, hanem fönt dolgozott a négy karcsú mináreten, amelyek hirdetni fogják Alláh dicsőségét a levegő oly magasságában, ameddig emberi kéz még nem vitte föl a föld sarából lett követ. És felnyúlt az első mináret oly csodás magasba, mintha a mennybolt oszlopa akart volna lenni. Ezer szálfa, deszka rúd, híd és gerenda fonta még körül e csodálatos tornyot, mint pókháló bonyolult szövevénye; de már kivilágított messzeföldre a bámulatos fehér óriás, derekán a három csipkés karzat öve és fején a szédületes magas, vékony, hegyes, sötétzöld bronz-süveg. A mély azúr égre rajzolódva szinte imbolyogni látszott ez istenkísértő karcsuságú, fényes, fehér torony; elfáradt a szem, míg fölért a tekintet a csúcsáig, ahol csonka kopjanyél multa fölül mind e borzasztó magasságot; oda tűzik majd az arany félholdat, hadd nézzen le büszkén egész Sztambulra, még a génuaiak galatai vén tornyára is.
    Hordta a márványt jó Tóth Miklós a török kőmívesek keze alá ennél a világhíres mináretnél is. És galambjai meglátogatták minden pihenőjén itt is; ellepték a karzat csipkéit, mikor oda ült a rab és csipegették az árpakenyeret. De az a hamvas-zöld kis galamb nem szállt többet a göverdsin baba vállára; a hű madár eltünt, nem jött többé elő. Tán őt kereste mindig a göverdsin baba, mikor pillantása a háztenger fölött elmerült a felhőtlen égboltozatba? És Amhád nem kérdezte: «No baba, hol a legkedvesebb göverdsined, az egyetlen jó barátod?» Hiszen ilyen kegyetlenséget nem kérdezhet még gyaurtól sem az emberséges müzülmán. Százszor jobban fáj az a korbács-ütésnél.
    Nagy ünnepre készült az az ezernyi és ezernyi emberraj, amely ott nyüzsgött hosszú évek óta a Szulejmanje roppant falain. Jövő pénteken teszik föl a nagy mináret tetejébe azt a félholdat, amelybe tízezer magyar aranyat olvasztottak bele a császár ötvösei; és a világverő nagy szultánnak, aki isten tudja hol, messze földön terjeszti most győzhetetlen kardjával a próféta dicsőségét: sebes futárok lóhalálába fogják megvinni az örömhírt, hogy áll a dsámi fényes tornya és nincs mása, széles e világon.
    Dselaleddin mester dehogy engedte volna, hogy ne az ő keze tűzze föl a legnagyobb remekére a próféta büszke, szent jelét. Előre ki volt csinálva a pompa, amelylyel megtörténik ez a nagy dolog: míg a mester felteszi a mináret ormára a félholdat, táncoló dervisek fognak keringeni a torony körül és rufái-dervisek ordítoznak majd: «Alláh-hú!» tüzes késekkel szabdalván testüket. A népnek meg kenyeret, bélest, berbécshúst fognak leszórni a mináret három karzatáról, e ritka ünnep örömére.
    Egész Sztambul nézte péntekre viradó éjjel a felhőtlen mennyboltot. Épp a telt hold ragyogott rajta. Holnap ilyenkor már kettő lesz az égen! «De csak egy!» kezdtek suttogni rémülten a törökök. «Csak egy lesz ott a Szulejmanje mináretjén, mert az igazi, az ím eltünik az égről!» És valóban elsötétedett a telt hold. Babonás, nyavalyás félelem lepte meg a népet. Gyaurok ugyan azt mondják, hogy a holdfogyatkozás egyszerű természeti tünemény: a föld árnyéka. De az igazhívők tudják, hogy gonosz lélek vet árnyékot a szent égitestre. Ezer dob, trombita csapott fülhasogató lármát, minden utcán puskák ropogtak, hogy elriaszszák a dsinnt, aki elfödi a szent félholdat a halandók szemei elől. De hasztalan! A hold nem tünt elő, csak a viradat félhomályában, s akkor is felhők között derengve.
    - Rossz jel! mondta mindenki és legkivált Dselaleddin mester.
    Megrázta a turbánját és felkiáltott:
    - Nem megyek föl holnap a torony tetejére, ha nekem adják is a szultán minden boglárját. Nem én, mert szerencsétlenséget jósol az ég. Jaj nekem nyomorultnak, hogy a hét mennyország nem veszi szívesen tőlem az életem legszebb munkáját, azt a félholdat! De nem szaporítom a szerencsétlenségemet azzal, hogy magam tegyem föl; mert akkor százszor jaj lenne nékem.
    És nem akadt más igazhitü ember sem, aki rászánta volna magát erre az istenkísértő munkára. Még a moszlim rabszolgák is azt kiabálták, hogy inkább mozsárba törjék őket, de ők nem mennek föl a mináretre azzal a félholddal.
    - Megyek én! mondta Tóth Miklós. Sokat jártam azon a tornyon, nem szédül a fejem a mélységtől. Hadd megyek rá utoljára én.
    Fölméne hát a szörnyű magasságba egymaga, jó Tóth Miklós. Lent veszteglett a nép, komor csöndességben. Nem volt semmi pompa. Alláh nem fogadja örömest az ajándékot és gyaur rab keze tűzi fel a holdat a kópjára.
    Fönt a szédületes magasságban, a mináret csúcsa fölött ingó deszkaszálon állt a gyaur rab; oly kicsiny a fölfelé révedező szemek előtt, mint egy apró gyermek. Ezüstös ősz fején ragyogott a napsugár. Fogta a kötelet, mely surrogva futott át a csigán; a kötél végén ingott a rengeteg üres félhold. Emelkedtében oda-oda kondult egy-egy szál fához. A rab szeme itta az ég fönséges nyugalmú kékjét és tekintete elkalandozott messze messze, a merengve néző távol hegyek felé.
    A csiga nyikorgott s a félhold egyre magasabban lebegett. A nép ott lent lélekzetét visszafojtva leste minden ingását. Massaláh! már fölért a torony legcsúcsáig.
    És mint sebesen repülő nyíl, most ím elősuhan egy kicsi, szürke galamb. Zöldes arany begye, szárnya fehér és odaszáll, odaül pihenőn vállára a rabnak. Rózsaszirom-csőrrel csókolja haját s mintha susogná: «Itt vagyok, eljöttem! Nem volt nyugodalmam, szárnyam se bevonva, míg ideértem hegyeken át, puszták fölött, tengereken!"
    - A göverdsin baba! álmélkodott lent a nép.
    A göverdsin baba szívéhez szorította egy pillanatra a madarat, mintha hálálkodott volna néki. Aztán fölemelte szárnyát. Egy kis pergamenlevelet melengetett ott a galamb. - Fehér tollra piros szállal volt rákötve a levélke; hajh, de sötét az irása!
    ... «Én jó uram, jó Tóth Miklós, keserves török rabságban, halj meg, halj meg, nincs mást tenned és meghalok én is véled. Mert özvegyi fátyol helyett aranycsipkét hordozok már, s egy karikagyűrű helyett kettő van a kisujjamon...»
    Megtámolyodott a rabbal a világ. Keze megragadta a lengő fényes félholdat. Egy gondolat és lent hevert a földön a göverdsin baba és a hold - porrá zúzva mind a kettő.
    Fönt a magasságokban, a torony csúcsa körül, egy galamb repdesett árván, egyedűl.
    Urunk születése után ezerötszáznegyvenötben, így halt meg jó Hédervári Tóth Miklós, az öregapám valamelyik öregapja.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987612
Webáruház készítés