Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Török Gyula: Fehér Virág_MOBI

Török Gyula: Fehér Virág_MOBI
390 Ft390

TARTALOM
Fehér Virág.
Nagyon jó vicc!
Fekete gyémántok.
A rózsaszál.
A mostohánk.
Józsi bátyánk.
12752.
Bübájnokhy.
Lujzika.
Az amerikánus.
...piros... piros... piros...
A hugom.

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    12752.

    Valaki megbetegedett a családunkban. Nem emlékszem tisztán arra, hogy a nagyapám dült-e hirtelen ágynak vagy akkor történt a Gina nénénk halála, de azt tudom, hogy délben sürgöny jött azon a napon és nagy izgatottság támadt a házunkban. Voltaképen örültem ennek a hirtelen fejvesztettségnek, mert a ruhám csupa szurokpecsét lett az utcasarkon, ahol aszfaltot főztek, ami pedig akkor tudvalevőleg szenzációszámba ment. Az édesapámat hazahivták a hivatalból és még ebéd előtt elhatározta a családi tanács, hogy az édesanyám fog elutazni a beteghez. Ebéd alatt a fogások közben könnyezett néha az édesanyám és szomoruan tekintett rám:
    - Hát erre a gyerekre ki fog vigyázni, mig oda leszek - kérdezte halkan, az apámhoz fordulva.
    - Vidd el magaddal, az lesz a legjobb. Legalább nem rosszalkodik idehaza.
    Ezt már hangosan és teljes szigorral mondta az édesapám. A szeme villogott és gyanusan tapadt a ruhámra. Hirtelen betürtem a szalvétát a nyakamba s ezzel megmenekültem a veszedelemtől, amely a szurokpecsétek révén fenyegetett. Boldogan kanalaztam a levest és közben imádkoztam, hogy bár lenne már fél kettő, mert akkor indul a vonat a távoli városka felé, ahol egy nagybeteg várakozik reánk. Nagynehezen elérkezett ez az idő, a piszkos ruhát levetettem minden veszedelem nélkül. Csak az édesanyám vette észre a pecséteket, és mert nagyon szeretett, nem szólt egy szót sem, csak a fejét csóválta szeliden.
    Azon a vonalon át kellett szállni akkoriban, mert féluton egy kedves, döcögős vicinális szaladt az emberrel a városka felé. A vonatról fehér zsebkendőt lengettünk az édesapám felé, aki fekete körszakállt viselt abban az időben. Mielőtt elindult volna a kocsisor, odaszólt az édesanyámnak az ablakon keresztül:
    - Margit, lelkem, vigyázzatok az átszállásnál. Keress jó kocsit, mert hosszu az ut ezen a kávédarálón.
    Bent a fülkében egyedül voltunk az édesanyámmal. Ahogy mostan visszaemlékszem, nem lehetett több huszonkilenc évesnél. Karcsu és magas alakja most is előttem van, amint megállott a kocsi ablakánál és csókot intett az apámnak. Aztán letette a kalapját, leültetett, elhelyezett és beszélgetni kezdett velem a szurokkérdésről. A téma egyáltalában nem érdekelt, bár kinosnak sem volt mondható, mert tudtam, hogy édesapám távollétében nem érhet semmiféle testi veszedelem. Tisztán emlékszem reá, hogy az egész dorgatórium alatt azon gondolkoztam, hogy miért olyan fiatal az én anyám, mikor például a szomszédunkban lakó főerdészné kövér öregasszony, pedig a kisfia egy osztállyal jár alább, mint én. Mégis valósággal megörültem, mikor a kis rozoga vasutra kellett átszállni.
    - Itt legalább nem fognak leckéztetni - gondoltam és beszaladtam egy fülkébe, ahol már két ur üldögélt.
    De az édesanyám visszahivott szigoru hangon, mert az idegen urak szivaroztak és tényleg nagyon rossz volt a levegő odabent.
    - Nem zavarjuk a bácsikat - magyarázta, azután a kalauzhoz fordult - ugyan kedves kalauz ur, nem tudna egy nemdohányzót?
    - A legutolsó fülkében - mondta a vasuti ember - ott tessék megpróbálni.
    Elzarándokoltunk az utolsó kocsi utolsó fülkéjéig: ott tényleg volt hely elég. Csak egy ur ült az ablak melletti sarokban. Egy fiatalabb ember, aki éppen olyan körszakállt viselt, mint az édesapám. De a haja meg a szakálla szőke volt. Mikor beléptünk, fel sem nézett, ujságok mögé temetkezve, intett a fejével, hogy tessék helyet foglalni, nekünk szabad itt leülni. Elhelyezkedtünk hát és az édesanyám maga mellé ültetett, a hajamat simogatta. Egypár percig tartott csak ez a nyugodt állapot, mert nemsokára lecsusztam csendesen a pamlagról és az ablak nyitószerkezetét vizsgálgattam. Rövid tiz perc alatt minden érdekességét kifürkésztem a kocsinak: megforditottam a párnákat az üres ülőkéken, kinyitottam a szellőztetőket, megkiséreltem a vészfék megbizhatóságát és megvizsgáltam a sarokban szégyenkező kályha koromtartalmát. Mikor igy kezdett unalmassá válni a helyzet, az idegen ur ujságjai iránt kezdtem érdeklődni. Kilestem, hogy láthat-e a pamlag jobboldalára és óvatosan kihuztam a csomóból egy képesujságot.
    - Tedd le azt az ujságot fiacskám, - hallottam üdén és finoman csengeni nyomban az édesanyám hangját - a bácsi megharagszik...
    - Csak kölcsön vettem - hebegtem ijedten és már vissza is dobtam a lapot.
    Az idegen ur leeresztette az arca elé tartott ujságot és mosolyogva nézett rám:
    - Csak tessék barátocskám, akár az egész csomó.
    Felnőtt urak sohasem mondták addig nekem, hogy barátocskám, hát nagyon meghatott a dolog. Nem tudtam levenni egy pillanatra sem a szememet az utitársunkról. Ilyenformán vehettem észre, hogy nagyon nézi az édesanyámat és egyszer csak félénken bólint a fejével.
    - Margóka, - mondta tompa hangon - bocsánat, nem tudom, nem tévedek-e?
    Az édesanyám csodálkozva nézett reá, kicsit elpirult és összeráncolta a homlokát:
    - Béla? - kérdezte - maga az Béla?
    Az idegen meghajolt előtte és kezet csókolt neki mély tisztelettel.
    Láttam, egészen jól emlékszem, hogy az édesanyám zavarban volt. És aztán, hogy a pirulását palástolja, az arcához kapta a csipkés, fehér zsebkendőjét.
    - Ez a kis fiam - mutatott reám.
    - Az első? - kérdezte a szőke ember és az ölébe ültetett.
    - Az első, - ismételte anyám - az egyetlen.
    - Istenem, - sóhajtotta az idegen és a hajamat simogatta - hogy elmult az idő.
    Intett a fejével az édesanyám, hogy bizony elmult. Közben az utunkról kezdtek beszélgetni. Az idegen egyszer megölelt közben és három ezüstös cukrot nyomott a markomba. Ettől a pillanattól kezdve nagyon nagyra becsültem, bár addig is rokonszenveztem vele a szőkesége miatt. Az otthoni elnyomatások emlékei motoszkáltak az agyamban és némi titkos lázadozással arra gondoltam, hogy ezt jobban szeretném apámnak. Az utitársunk ugyanis nem beszélt szigoruan, sőt nagyon is kedvesen és lágy hangon mondta el, hogy utazik valahová délre, mert unatkozik idehaza.
    - Bizony, - mondta az édesanyám mosolyogva - akinek más dolga nincs, az csak szórakozik.
    - Margó - felelte szemrehányóan a szőke ember - nem haragszik ugy-e, ha igy szólitom.
    Az anyám a fejét rázta.
    - Lássa Margó, - folytatta az utitárs - nem voltam mindig ilyen kedvetlen. Maga emlékezni fog rá biztosan...
    - Emlékszem, mikor az asztal tetején táncolt a majálison - mosolygott szeliden édesanyám.
    - Éppen nyolc éve, hogy nem találom a helyemet, vagy talán kilenc... Ha nem haragszik, még a dátumot is megmondhatom.
    - Emlékszik még?
    - Augusztus huszadika.
    Csend volt. A fehér zsebkendő megint odaszállt az édesanyám szeme elé és az idegen kinézett az ablakon. Éppen elérkezettnek láttam az időt, hogy én is résztvegyek a társalgásban:
    - Augusztus huszadikán én nyolcéves leszek. Kapok egy kis kutyát: a papa megigérte.
    A rokonszenves szőke ránézett az édesanyámra, mintha magyarázatokat kérne.
    - Igen, - mondta neki anyám - egy évvel az esküvő után született. Pont augusztus huszadikán.
    Közelebb ültek egymáshoz és most már nem igen törődtem velük. Az ujságokat teljhatalmulag a kezeim közé kaparintottam és képeket oroztam, egészoldalas illusztrációkat rejtettem a matrózbluzomba. Egyszer mégis odafigyeltem és bár nem tartottam érdekesnek a beszélgetésüket, jól emlékezem minden szavukra.
    - A kertben ültek, az almafa alatt - mesélte az idegen - és én jöttem a Lacival...
    - Igen, az urammal...
    - Én mutattam be őt magának.
    - Azt mondta, hogy a legjobb barátja, az osztálytársa.
    - A kerti uton azt mondtam neki, hogy maga a menyasszonyom.
    Az anyám most már sápadtan nézett a padlóra.
    - Igy volt, egészen igy volt, de minek beszéljünk. Most már ugyis...
    Nem folytatta tovább, hanem reám nézett és közelebb vont magához.
    - Nekem nem mindegy - felelte egészen halkan az utitársunk, - sohasem tudtam megérteni, később sem, pedig már kilenc éve gondolkozom rajta. Nem tudom, hogy történhetett.
    - Azt nem lehet magyarázni - felelte anyám - és most már nem is szabad. Én sem tudtam akkor, hogy miért, de ugy kell lenni... Egyszer csak maga hátat forditott a házunknak, a városnak és elment. Mint ahogyan a regényhősök szoktak elmenni. Akkor aztán nem maradt itt más, csak Laci és aztán...
    - Nem, nem igy volt, - mondta fájdalmas hangon a körszakállas - ne haragudjon Margó, nem igy volt. Ott kezdődött, hogy az az ember magát röviden Margitnak kezdte szólitgatni, pedig az egész ház Margónak ismerte. Mondtam is neki, hogy ne eredetieskedj, hivjad csak te is Margónak. Kemény és akaratos volt mindig és ezért is megmaradt a Margitnál.
    Egészen elérzékenyedve folytatta. Borzasztó, csodálkoztam rajta, mert akkor láttam először, hogy felnőtt urak is tudnak könnyezni és ez olyan furcsa, nagyon ijesztő látvány.
    - Igen, - mondta és lehajtotta a fejét - Margitnak szólitotta. Pünkösd napján, délután látogatóba mentem magukhoz. Két hét mulva lett volna az eljegyzésünk. Azt mondták, hogy a lugasban van. Lesétáltam és a gyepen haladtam egészen a lugasig. Maguk ott ültek... ne haragudjon, hiszen ugyis mindegy már, csókolództak és ölelték egymást. Megálltam, megfordultam és halottam a Laci hangját, amint suttogva mondta, hogy Margit.
    - Ezért ment el? - kérdezte anyám - Istenem, mi erről nem tudtunk soha semmit sem.
    Az idegen intett a kezével:
    - Minek? Miért mondtam volna. Most már ugyis mindegy...
    Hosszasan beszélgettek, de aztán megint nem figyeltem jóideig. Közben felfedeztem egy számot a fülke oldalán. Tizenkétezerhétszázötvenkettő volt, most is emlékszem. Nagyon jól megtanultam később. Meg is kérdeztem, hogy mire való.
    - Ez barátocskám a fülke száma - magyarázta az idegen - több ilyen számu fülke nincs.
    - De hát minek az - kérdeztem tovább.
    - Hogy össze ne tévesszék más fülkével. Aki ezt a számot tudja, az nem tévedhet.
    Igy utaztunk alkonyatig. Akkor addig könyörögtem, mig kieresztettek a folyosóra. Két perc mulva visszatértem, mert sötét és félelmetes volt a hosszu folyosó. Amikor betekintettem a szélső kisablakon, láttam, hogy a körszakállas az édesanyám kezeit csókolja. A rokonszenvem határozottan megerősödött vele szemben.
    - Ez az ur szereti az édesanyámat, - gondoltam és reményeim támadtak, hogy a szelid ember ujabb cukortömegeket csusztat majd a zsebembe.
    Beléptem a fülkébe és az idegen ur nyomban a térdére vett.
    - Csodálatos, - mondta és a hangja remegett - ez a kis fiu egészen maga. Egy vonása sem hasonlit a Laciéhoz.
    A cukoradományok nem maradtak el és valósággal sajnálkoztam, mikor egyszer csak megnézte az óráját a körszakállas ember és ezt mondta:
    - Még husz perc, most már öltözhetnek.
    Feladta a kabátunkat, megkötötte a cipőm kigombolt szalagját, aztán leszedte a csomagjainkat.
    Mikor ezzel készen volt, én már kint állottam a folyosón, az ajtónk előtt. Nem néztem hátra, mert azt kellett akkor nézni, hogyan szaladnak az apró lángok az öreg éjszakában. Mégis hallottam, amint mondta az utitársunk:
    - Hát mégis vége?
    - Mégis - válaszolta az édesanyám csöndesen.
    - Margó, hát nem lehet máskép?
    Nem hallottam feleletet, de az árnyék mutatta, hogy az anyám a fejét rázza.
    - Mondja igaz szivére, - hallottam az idegen hangját gyötrődni - mondja őszintén, boldog-e.
    Az árnyék igent intett.
    - Mire esküszik?
    - A kisfiamra - felelte az édesanyám.
    A szőke ember árnyéka lehajolt az anyám kezéhez.
    Visszafordultam, mert a nevemet hallottam. Az utitársunk lehajolt hozzám és megcsókolt kétszer is. Egyszer az arcomon, másodszor a számon. A szakálla csiklandozott, de a szája nem volt kellemetlen szivarillatu, mint a többi felnőtteké.
    A kisváros állomásán leszálltunk. A vonat sokáig állott és a perronon sétáltunk, amig csak el nem ment. A folyosón kint állott az idegen ur és szivarozott.
    A kisfiuk gépies modorában hadartam magamban:
    - Tizenkétezerhétszázötvenkettő... tizenkétezer...
    Az utolsó kocsi utolsó fülkéje is kidöcögött a váltókon. Az utitársunk köszönt még egynéhányszor, azután eltünt a szivar az ablakból, összecsapódtak a drappszinü függönyök és biztosan eloltotta a lámpát is, mert sötét lett a legutolsó fülkében.
    Aztán egy-két hétig nem is jutott eszembe a szőke ember, aki az állomáson bucsuzóul duzzadtra tömte a zsebeimet édességgel. Másnap már meghalt a betegünk. Innen tudom, hogy mégis a Gina néni halála alkalmával történt mindez. Temetés jött, gyász, szomoruság, sok rokon gyült össze. A zavarosban nagyszerüen lehetett halászni, akkor szereztem a nagy rézgombokat és a kiugrós levélbélyegzőt is. Aztán megint utazás jött és otthon meglehetősen szigoru bánásmódban volt részem. A szurokpecsétek ügye nyilvánosságra került és ezuttal már nem maradt el a testi veszedelem. Ekkor azután elhatároztam, hogy haragot tartok az apámmal. A lázadás most már egészen a hatalmába keritette a lényemet és minden tartózkodás nélkül gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha a szelid, szőke ember lenne az apám.
    Egy ebéd után a konyhában álldogáltam. Az édesanyám kijött és megintette a cselédeket, hogy már megint nem tettek tiszta ujságpapirost a polcokra.
    - Csupa piszok mind - mondta és kirántott egy cifrára nyirt ujságlapot - tegyenek a nagyságos kisasszonyok ujat az összes polcokra.
    Az ujságlapot nem dobta el, hanem olvasni kezdett.
    Aztán egyszer csak elsikoltotta magát s beszaladt a szobába.
    A nyitott ajtón utána mentem és láttam, hogy zokogva ül az apám asztala előtt. Az édesapám a karosszékben ült és olvasta a cifrára faragott lapot. Ő is nagyon komoly volt és egyre azt hajtogatta:
    - Szegény Béla, szegény fiu, hát mégis...
    - Rettenetes - sirt az édesanyám - és mi együtt utaztunk vele.
    A papirlapot sikerült utóbb elcsipni. Különösebbet nem tudtam fölfedezni rajta csekély külpolitikai tudomásom révén, mint egy ismerős számot, a tizenkétezerhétszázötvenkettőt. Egy kis hirnek volt ez a vastagbetüs cime. Akkor a cifráktól csak bizonyos vonatot, fülkét, revolvert és pamlagra teritett ujságokat tudtam kiböngészni.
    A szomoru eseményt mégis kezdtem sejteni. És ettől az órától kezdve határozottan gyülöltem az apámat. Ha megláttam a fekete körszakállát, egy szót sem lehetett belőlem kivenni.
    Igy tartott ez egypár hétig.
    Az anyám kétségbe volt esve miattam. Az ebédek komoran folytak le és valóságos családi háboruság tört ki rövidnadrágos személyem körül. Én azonban állhatatos maradtam és egy éjjel álmodtam is a szőke utitársunkkal. Láttam, hogy nagy fekete lovak viszik a koporsóját és az anyám gyászruhában megy utána. Ettől kezdve meg voltam győződve arról is, hogy a gyászt nem Gina néniért, hanem a szőke idegenért viseljük.
    Az eset kezdett egészen komoly lenni, mikor egy reggel arra ébredtem, hogy az apám mosolyogva közeledik felém és a hátánál fogva egy gyönyörü kis fokszit tesz a paplanomra. Alig ismertem rá az édesapámra, mert a szakálla le volt borotválva. Igy sokkal szelidebb volt és nyomban lehajolt hozzám, megcsókolt és megölelt.
    Ezek után kénytelen voltam kibékülni vele.
    A naptáron nagy, piros szám volt, erről és a foksziról megtudtam, hogy augusztus huszadika van. Most jut az eszembe, hogy a kutyát Fülkének neveztem el. Utóbb azonban családi határozat folytán Pici lett a neve.
    Az ember mindent olyan könnyen elfelejt. De néha egy-egy szám megmarad emlékezetünkben. Évekig járunk vele, szerelmi óráinkban is átcikázik néha agyunkon és csak később, véletlenül tudja meg az ember, hogy mit is jelent ez a szám, hogy tizenkétezerhétszázötvenkettő.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649152
Webáruház készítés