Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Török Gyula: Fehér Virág_EPUB

Török Gyula: Fehér Virág_EPUB
340 Ft

Török Gyula a múlt század első felének egyik legtehetségesebb és legnagyobb ígéretű prózaírójának indult. Szárnypróbálkozásait olyan érett regények, mint "A zöldköves gyűrű" vagy "A porban" jelezték, s mindenki várta, hogy milyen magasságokba emelkedik majd a fiatal író. Sokan móriczi nagyságot vizionáltak. Aztán az ígéretet Török Gyula fájdalmasan korai halála derékba törte. Nem maradt más, csak néhány mű - de micsoda mű!
Török Gyula modern, mai, hiába majd' száz éve írta remekműveit. Kevesen ismerik, ám aki egyszer olvasta, többé nem felejti, s módszeresen kutatja minden művét. Ismerjék hát meg a novellista Török Gyulát!
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Fehér Virág.

    Tisztán látom magamat, amint ott ülök a reggelizőasztalnál és belebámulok a levegőbe. Kis kék ruhám van, fehér ingfodrom és takaros lakkcsizmám. Arcom olyan fehér, mint a porcellán, két oldalt pedig rózsaszinü foltok virulnak rajta. Előttem egy nagy csésze kávé, a csésze előtt kockára vágott kenyérdarabok és mindeniken egy-egy szalonnahuszár lovagol. A kenyér a ló, a szalonna a katona és hegyes orrocskám alatt az a kis kárminpötty a kaszárnya kapuja. Ezt a furcsaságot az én kedves és nevetőszemü édesapám találta ki, mikor egyszer nem akartam szalonnát reggelizni. Azóta vidáman masiroznak a szalonnahuszárok a kaszárnyájukba. Most is egymás után tünnek el, de nem igen gondolhatok velük, mert csak gépiesen eregetem be valamennyit a kiskapun. Nem látom apám naptól és széltől pirosbarna arcát, a kalap alatt fehéren maradt homlokát, mosolygó tekintetét, fényes óraláncát és keskeny kezén az ametisztköves pecsétgyürüt. Nem látom anyám középen választott sötét haját, kimondhatatlanul kedves arcát, tisztafényü dióbarna szemét és gödrösfejü, bársonytenyerü kezét. Számomra nincs jelen a Krisztusbajszu tanitó ur se, nem hallom mit beszélnek a nagyok, mit fecsegnek testvéreim. Fakó nefelejtshez hasonló szemem mégis megvillan, szám kinyilik és a szőke gyermekek kis ezüstharanghoz hasonló hangján csilingelem:
    - Anyám, nekem is van már szeretőm...
    Hirtelen csend, a nagyok összenéznek, a gyerekek lökdösik egymást az asztal végén. Apám nem akar hinni a fülének és megsimogatja rövidre nyirt hajamat:
    - Mit mondtál kisfiam?
    - Azt, hogy nekem is van már szeretőm!
    - Szeretőd? Aztán kicsoda?
    - A Virág...
    - Melyik Virág?
    - A Fehér Virág.
    A nevetőszem és a dióbarnaszem összetalálkozik, aztán mind a két ragyogó pár a Krisztusbajszuhoz fordul magyarázatért. A tanitó ur furcsán ráncolja homlokát, bajusza alatt mosolyt rejteget, de mégis megállja nevetés nélkül:
    - Annak a Rozálnak a leánya - mondja hivatalosan - aki itt is szolgált, aztán Pestre ment. Ezzel a gyerekkel jött haza, a kislány az ő nevét viseli... rózsabokorban született...
    Mindnyájan integetnek, hogy tudják már, kiről van szó. Aztán megint összenéznek, a vidámságukat fojtogatják, végül pedig nevetni kezdenek.
    - Pompás kis fiu - hallom az édesapám hangját -, hét éves és már szeretője van.
    Tekintetem, mint a riadt bogár, futkároz végig rajtuk; hallom vidám nevetésüket, látom, hogy lökdösik egymást testvéreim, látom, hogy fojtogatja őket a kacagás. Valami, a keserü orvossághoz hasonló, fojtogatni kezdi a torkomat, szemem elborul, forró csöpp fut végig az arcomon a szám szöglete felé és nyelvem hegyén sós izt érzek. A könnyek függönyén anyámra nézek; már nem nevet és mintha még fényesebb, aranyosabb lenne a szeme barnasága. Apám belenéz a barna szemekbe, tekintete megvillan és elhallgattatja az asztal végén kuncogókat, aztán megint nevetve fordul felém:
    - Nem baj kisfiam, ne sirjál, a királyoknak is van szeretője.
    Lassankint másról kezdenek beszélni, senki sem néz rám, mégis ugy érzem, hogy valami hasogatja a mellemet, végleg összeszoritja a torkomat; azt hiszem, ilyen lehet az, mikor valakinek megszakad a szive. Könnyeim egyre folynak, felállok és a harmadik szobában, a nagy diványon zokogok hosszasan.
    És ettől kezdve egy szót sem ejtek Virágról, még akkor se, ha testvéreim csufolnak vele.
    Pedig kis életéről, csodálatos haláláról sok mindent kell elmondanom.
    *
    A pusztai iskola ingyenfával fütött kályhája pirosraváltan pörkölte a levegőt. Az ebédre hozott fekete kenyér, fokhagymás kolbász, a csizmák, kendők, ködmönök, zsiros kalapok, tintások, nedves palatáblák szaga lengedezett a forróságban és a fekete téli reggelen mély bánattal töltött el, amint fiuk és lányok kórusban, vontatottan mondták fel a kis katekizmust. A Krisztusbajszu tanitó háttal állt mindkét padsornak és jégvirágos ablakon nézett a kopár erdő felé, ahol tavasszal a majális volt.
    „Mik a négy utolsó dolgok?” - zengték a kérdést a béresgyerekek és nyomban megfeleltek, reája: „A halál, mennyország, pokol és purgatórium, vagy tisztitóhely”.
    És amig ezeket a végzetes szavakat énekelte negyven fiatal torok, egyszerre csak virágillat lendült felém. Ilyenkor, télközép idején nem virult nálunk virág, csak két faluval arrébb, a vereshaju herceg üvegházában. Nem is hittem az orromnak és képzeletem elszállott a katekizmus igéinek szárnyán a távoli nyár felé, mikor virágok zuhataga volt a kiskert és az üveggömbök ugy fénylettek a rózsafák karóin, mint valami csodás gyümölcsök. Az illat pedig egyre szállt, egyre erősebb lett. Nem mozdultam meg és csak akkor tekintettem jobbra, mikor fojtott hangon suttogni hallottam valakit:
    - Urfi, urfi...
    A lányok padsorából egy kis vörös kéz nyult felém és az apró ujjak egy szál ismeretlen virágot szorongattak.
    - Fogja! - mondta a suttogó hang és erre a parancsszóra két ujjam közé csiptettem a fehér virágot. Megszagoltam és reánéztem a gyermekre, aki adta. Patyolatbőrü, vereshaju kislány volt és a haját befonva, leeresztve viselte, pedig a többi béreslányok kemény buksiján egytől-egyig szoros kontyba csavarták a fonatokat, még ha olyan vékonyra sikerültek is, mint az egér farkincája. Néztem, néztem ezt a gyereket és elcsodálkoztam rajta. Az orrocskája egy kicsit meghajlott és szeplős, a két kis pofája piros, mint a fababáé, az ajka nedvesen csillog, a foga kékesfehér ragyogásu, a szeme meg lila, mint az üvegházi ibolya. Egészben véve nem olyan kis buta, tömpe, mint a többiek itt a pusztán, még a ruhája se parasztos, inkább olyan, mint amilyet a mesterlányok viselnek. Mosolygott és az arca tele volt mozgékonysággal, mintha kéneső szabadult volna ki a gömbjéből. Nem tudtam sokáig a szeme közé nézni. Megszagoltam még egyszer a virágot és vissza akartam adni. A vereshaju mosolyogva intett, hogy nem kell neki. Szünet közben odajött hozzám.
    - Az urfit hogy hivják? - kérdezte és megigazitotta az ingfodromat.
    Megmondtam a keresztnevemet, aztán én kérdeztem:
    - Hát tégedet?
    - Engem Virágnak, Fehér Virágnak...
    - Mi az apád?
    A kislány vállat vont:
    - Nincs apám... csak az egy édesanyám van, a Fehér Rozál, aki az urfiéknál szolgált.
    Virág szeliden és halkan beszélt. Elmondta, hogy sokfelé járt az anyjával, meg az anyja nélkül is, egészen egyedül. Pesten is volt, ahol minden ház olyan magas, mint nálunk a templom és a kocsik elé nincsen ló vagy ökör fogva, mégis gyorsan szaladnak. De most itt marad a nénjénél és minden nap eljön az iskolába.
    - Hát a virágot honnan kaptad?
    - Édesanyámtól... a városból hozta; mindég van virágja...
    Egy esztendővel idősebb volt nálam, de még nem tudott irni. Itt is, ott is beadták egy-két hétre az iskolába, de aztán, hogy tovább vándoroltak az édesanyjával, sok mindent látott, hallott, tanult, csak irni nem. Másnap és harmadnap már betüket mutogattam neki, mig a többiek lármáztak és zugtak, mint a méhkas, aztán megfogtam a kezét és vezettem a palavesszőjét. Hagyta, hogy rójjam a betüket helyette, és ha megunta ezt a mesterséget, egy betü lerajzolása közben is fölnézett rám és mosolygott. Ilyenkor mesélni kezdett idegen emberekről, urakról, vasorru bábákról, Pest tündéri csodáiról és ezeket a furcsa dolgokat ugy hallgattam, mint más gyerekek a hétfejü sárkányról szóló történetet. Igy kötöttem barátságot Fehér Virággal.
    *
    Egy tavaszias napon, mikor a vizerecskék megeredtek és a hólé vidáman csörgedezett az árkok felé, az egész iskola kisereglett az eresz alá az áldott napocskára. Tapsoltak, ugráltak, kurjongattak a tenyérnyi száraz helyen a parasztgyerekek és azzal is mulattak, hogy a sárba lökdösték egymást. Virág ott állott a közelemben és a nap felé tartotta a tenyerét. A tüző sugarak rózsaszinüen világitották át a kis sovány kezet és a gyerek gyönyörködött a látványban. Aztán egyszerre csak kinyult egy bütykösujju parasztkéz és megragadta a kislány csuklóját. A következő pillanatban Virág kipöndörödött a sárba; rézorru füzős cipője szinte elmerült a pocsolyában. Ott állott megriadva, vékony kis orra vörös volt a hegyén és ibolyaszeme engem keresett. Megdobbant a szivem, mert a többiek kórusban nevettek, vihogtak, egészen boldogan.
    - Melyik volt az? - kérdeztem és magam is beléptem a pocsolyába.
    A gyerekek összenéztek, lesütötték a szemüket, aztán a gyávábbak rámutattak egy negyedik osztályos fiura. Kipirulva léptem közelebb:
    - Hát te miért nem nyughatsz?
    - Nyughatok én az urfitól, de ez csak zabigyerek...
    Nem értettem a szó jelentőségét, de láttam, hogy a többiek hangosan kacagnak. Most már egy pillanatig se kételkedtem: nekiugrottam a nálamnál kétszerte nagyobb fiunak és bevágtam a pocsolya közepébe éppen a Virág lábához. Sárosan, véres kutyaszemekkel ugrott föl a kölyök és isten tudja, mi történik velem, ha el nem kiáltja magát valamelyik gyerek, hogy jön a tanitó. Fiuk és lányok hanyatthomlok rohantak a terembe és csöndesen kullogtunk befelé mi is Virággal. Az ajtó előtt megállott a kislány: én is megállottam. Rámnézett ibolyaszemével, de nem szólt egy szót sem, csak megfogta a kezemet és megcsókolta.
    Nemsokára megint történt valami.
    A föld felszikkadt és husvét táján, mikor egyszer kisereglettünk az iskolából, vidám fogócskázás kezdődött. Mikor már kifáradt mindenki, elkiáltotta magát egy nagyobb fiu:
    - Na, most válasszon magának mindenki szeretőt, aztán hazafelé...
    Megszokott játék volt ez. A fiuk félrevágták a kalapjukat, ahogy a legényektől látták, kézenfogtak egy kis csepühajut és ugy mentek hazafelé párosan. Ilyenkor rendszerint félrehuzódtam sután, esetlenül és egyedül ballagtam a többiek után. Akkor is az udvar szögletébe álltam várakozva, hogy meginduljanak a többiek. Nagytorku kölykök messziről kiáltoztak felém:
    - Az urfinak nincs szeretője... mán megint magába megy haza!
    Szégyeltem, hogy csak éppen nekem nincs szeretőm, de nem tudtam rászánni magamat a választásra. Ezuttal azonban mégsem maradtam szégyenben. A kis vereshaju odalépett hozzám, megfogta a kezem és megindultunk. A béresgyerekek elámultak, de aztán hamar megjött a csufolkodó kedvük.
    - Van mán az urfinak is! - kiáltozták. - Nye, Virág, nye! Olyan, mint az édesanyja! Huzódik az urakhoz!
    Eleresztettem a vereshaju kezét és a csufolkodók után szaladtam. Hirtelen szétrebbentek, mint a fürjek és csak messziről kiáltozták:
    - Az urfival nem verekszünk! Hogyisne! Könnyü az urfinak; minden nap hust eszik, meg kávét!
    Mikor mind elszéledtek, a kislány megint a kezem után nyult. Karunkat lóbálva, szótlanul haladtunk egészen a kertünk aljáig. A nagy diófánál megfordult a vereshaju és visszament: tovább nem mert kisérni, mert apám kint állott a tornácon.
    Igy lett Virág a szeretőm.
    *
    A nevét sohasem ejtettem ki, de mégis ő lett nekem a legkedvesebb.
    Tavasszal együtt tanultunk, nyáron, egypár boldog, szép nyáron együtt játszottunk. Fára másztunk, verébtojást szedtünk, elbujdostunk a nagy kert rejtettebb részein, házat épitettünk, órákig néztük a kanális napsütötte vizében uszó apró halakat. De nemcsak játszani tudtunk; vidáman ment a lecketanulás is. A katekizmus szörnyü nehéz kérdéseit és feleleteit könnyedén, felváltva fujtuk, ahogy az ágazatok irva voltak.
    - Mi az anyaszentegyház? - kérdezte Virág és én könnyüszerrel kipöndöritettem a kacskaringós mondatot. Aztán én kérdeztem:
    - Micsodák az angyalok?
    - Az angyalok tiszta lelkek, kiknek értelmük és szabad akaratuk van, testük pedig nincsen.
    Peregtek a lapok és berregett a két gyermekszáj:
    - Mi történik az ember testével halála után?
    - Az ember testét halála után eltemetik, hogy ami porból lett, porrá legyen.
    - Mi a mennyország?
    - A mennyország kimondhatatlan boldogság helye, hol a jók az istent szinről-szinre látják, és vele örökre egyesülnek.
    - Melyik a négy utolsó dolog?
    - A négy utolsó dolog: a halál, az itélet, a pokol, a mennyország.
    És az almafák meg a körtefák lombjai között lemosolygott ránk a kék ég.
    Aratáskor kisnyulat hoztak a kaszások meg őzikét, amely a vereshaju herceg erdejéből tévedt az árpatáblába. A béresgyerekek, ha ürgét öntöttek, vércsét fogtak, nekem hozták a zsákmányt. Együtt neveltük, etettük Virággal az egész állatseregletet. A nyulfiak a kezünkből ettek, az őzike utánunk szaladt a kertben, még a vércsét, meg az ürgéket is megmentettük az élet számára. Igaz, hogy nem voltak hálásak a védenceink, mert lassankint mind megszöktek. Előbb a nyulak oldottak kereket, aztán az ürgék, a vércse és utoljára az őzünk is bucsu nélkül távozott. Sokszor gyanakodtam testvéreimre, a hetesre, a kocsisra, de Virág megnyugtatott, hogy isten rendelte igy és jobb az állatoknak is szabadon.
    Ahogy mult az egyik nyár a másik után, a vereshaju annál különösebb lett. Az orra még jobban meggörbült és vékony lett, hogy szinte átlátszóvá vált, haja szinte a térdhajlásig ért, ibolyaszeme szeliden világitott, mint a tulvilági lámpás, ujjai betegesen megnyultak és bokája ijesztően vékony volt. Mégis ugy futott, mint a szarvas és ugy táncolt a füves kerti utakon, mint a pillangó. Azt is észrevettem, hogy régebbi makrancossága eltünik, mindig szelidebb lesz és a hangja is elhalkul. Ha valami keserüség ért, neki mondtam el, ha szép tervek ébredeztek bennem, csak vele közöltem. Ilyenkor rendszerint megigazitotta az ingfodromat, megsimogatta a hajamat vagy megcsipte az arcomat és halkan mondta, hogy ne busuljak, vagy rejtelmesen azt jegyezte meg, hogy isten rendeléséből még nagy ur lehetek egyszer...
    Igy éltünk Virággal néhány esztendeig.
    Azt hittem, hogy örökké igy fog tartani.
    *
    Aztán egy télen mégis kimaradt az iskolából.
    Mondták, hogy hazajött az anyja, de csak meghalni jött haza a pusztára, ahonnan egyszer Pestre ment. Egy kis vászonkofferben hazahozta mindazt, amit bolyongásai közben szerzett, néhány rongyát gyermekére testálta, gyermekét nénjére bizta és elhunyt megtört, de tiszta szivvel. A temetés után találkoztam Virággal; vizet vitt két nagy sajtárral.
    - Én most egészen árva vagyok - mondta suttogva - isten rendeléséből...
    Szemeimet könnyek fátyolozták, nem tudtam egy szót se szólni. Álltunk egymással szemben és hallgattunk. Virágot nemsokára hivták elnyujtott hangon, hát felvette a két sajtárt és elment.
    Ezentul csak messziről láttam, de nem beszéltem vele egészen a következő őszig.
    Utolsó este voltam otthon, mert másnap indultunk a városba, a beiratkozásra. A ládám tetején ültem, mint a hajós, aki a füszerszámok ismeretlen országa felé indul és büszkén gondoltam arra, hogy most már én is diák leszek. Anyám fátyolos szemmel járkált a nagy házban, aztán egyszer csak a fülemhez hajolt:
    - Valaki vár odakint fiacskám, - sugta - eredj csak...
    Virág állott a tornác végében. Oly finom és bájos volt az alakja, hogy alig ismertem rá.
    - Hallottam, hogy holnap elmegy az urfi...
    - Igen, - mondtam - a négyessel megyünk.
    - Azért jöttem, hogy...
    Nem folytatta tovább, én se tudtam mit mondani. Aztán mégis megkérdeztem:
    - Te most mit csinálsz?
    - Sok dolog van, - sóhajtotta - a tehén, a disznók, a gyerekek...
    Hallgattunk. Jó sokáig álldogáltunk igy, mig végre a béresházak felől elnyujtott kiáltás hallatszott:
    - Virá-ág gyere má-ár!
    A vereshaju hirtelen lehajolt, megfogta a kezemet és megcsókolta.
    Akkor találkoztam vele utoljára.
    *
    Néhány hónap futott el és bent a városban elfelejtettem majdnem mindenkit, nemcsak Virágot. Karácsonyra csengős szánon vittek haza. Pompás fagy volt, a hó szinte porzott utánunk. A boldog este örömei és a nyugodt éjszaka mély álma után ünnep első napján az ajándékokkal játszottam egész délelőtt. Mégis, délután lesétáltam a béresgyerekek csuszkálója felé, hogy megmutassam az órámat, keménykalapomat és városi öltözetemet. Három órakor még üres volt a jég és csak négy felé kezdtek szállingózni a gyerekek, valamennyien a falu felől. Ujjongva üdvözöltek, de én hidegen kérdeztem:
    - Hol jártatok ilyen sokáig?
    - Temetésen voltunk.
    - Ki halt meg?
    - Virág, a Rozál Virágja.
    - Hát mi baja volt?
    - Azt senki se tudja, csak meghalt... ugy találták az istállóban. De volt itt valami furcsa dolog is urfi, kérem. Azt mondják, hogy valami csudát tett: a halottas kalyibábul, ahol ki volt teritve, kijárta az utat a havon a sirjáig meg vissza, aztán virágot is találtak a Rozál sirján... Talán boszorkány volt.
    Aznap este otthon is Virágról és csodatételéről suttogtak.
    Büszkeségem és vidámságom eltünt ettől kezdve és az egész vakáció alatt nem tudtam aludni, kedvetlenül lézengtem a szobákban. Anyám szép szeme, apám nevető tekintete fürkészve kisérte lépteimet, és egy este a kályha mellett ölébe ültetett anyuska. Megsimogatta a hajamat és sugva mondta:
    - Nekem megmondhatod kisfiam, fáj valami?
    Összeszoritottam a fogaimat, nemet intettem a fejemmel.
    Pedig a szivemet markolászta a fájdalom. Nem tudtam kiejteni a Virág nevét, pedig éjjel és nappal az ő csodáját foglaltam két kis történetbe, ugy amint itt nyomban elmondom.
    *
    Hogy került a vereshaju a temetőbe?
    Ádvent utolsó hetében egy fekete nap fekete hajnalán felkelt Virág, megtisztálkodott, aztán utat sepert a friss havon a pitvarajtótól az istállóig. Kezébe vette a két sajtárt és belépett a zsemlyeszinü tehénhez, amely hátranézett, reáfüggesztette fényes, nagy szemét, ugy üdvözölte. A leány megtapogatta kis tenyerével az állat oldalát, leült a fejőszékre, az egyik sajtárban megmosta a riska tőgyét, meg is törülte és fejni kezdett. A friss tej vékony sugárban szökött ki és szelid illata összevegyült a tehénistálló párás melegségével...
    Nyolc óra felé járhatott, mikor odabent a házban felébredtek a gyerekek és nyomban sirni kezdtek kenyérért meg tejért. Anyjuk kiállott hát az ajtóba és onnan kiáltozott:
    - Virá-ág, gyere má-á! Hozd a teje-et!
    De Virág nem jött, hiába rikoltozott utána a nénje másodszor és harmadszor is. A gyerekek siránkoztak, a parasztasszony megfogta a nyirfaseprüt és elindult nagy dérrel-durral, hogy agyonvágja azt a gyalázatos vereshajut, akárhol találja. Kirántotta az istálló madzagra járó huzóját, hát uramisten, ott feküdt a vereshaju a tehén alatt, kitárt karral, mészfehér arccal. Hiába szólitgatta a nénje, nem mozdult, a zsemlyeszinü állat meg némán, szeliden nézett reája, mintha mondani akarná, hogy nem tudja, mi történt.
    Hiába dörzsölgették a szomszédasszonyok ecettel, hiába harapdosták a kisujját, Virág nem mozdult. Délfelé eljött a faluból a halottkém, meghallgatta a szivét, megtapogatta, kis zsebbevaló kerek tükröt tartott a szája meg az orra alá, aztán, mint aki jól végezte dolgát, igy szólt:
    - Ez meghalt... egészen meghalt szegény.
    Estefelé megmosták az öregasszonyok, tiszta inget adtak rája, el is siratták és kitették a pitvarba, a mángorlóra. Mikor fekete alkonyat szállott a pusztára, hazajött a mángorlón nyugvó leány bátyja is. Az asszony már az ajtóban várta:
    - Meghalt a Virág.
    - No, - mondta az öreg béres - tán jobb is igy szegénynek... nem ebbe a világba való volt.
    Levette a báránybőr sapkáját, keresztet vetett az ajtóban és meghajolt a vizszintesen nyugvó előtt. Imádságot mormolt, megemelte a takarót, aztán odafordult az asszonyhoz:
    - Hát csak ingben van?
    - Majd felöltöztetjük.
    - Adjátok rá azt a fehéret, ami az áldozáskor volt rajta, meg azt a fehér strimflit, meg az anyja cipőjét...
    - Kár a földbe... jó lenne a mi gyerekünknek is.
    - Ne káromkodj, - mondta az ember és a nyirfaseprő felé tekintett - holnap hozok koporsót is.
    Erre aztán előszedte a holmit az asszony és felráncigálta Virágra a fehér batisztruhát, a fehér harisnyát és a piros barkettel bélelt füzős cipőt is. A vereshaju ott feküdt teljes diszben a mángorlón. Éjfél felé besütött a hold fakó arcára, vértelen ajkára és átvilágitott vékony, hajlott orrán.
    De nem sokáig nyugodhatott igy.
    Reggel nem mertek kimenni a gyerekek a pitvarba, mert féltek a halottól. Az anyjuk meg siránkozott:
    - Frászt kapnak ezek a kölykök, ha itt marad még egy éjszakára... Vigyék ki kendtek a halottas kunyhóba! Karácsony napja van, nem jó ilyenkor a halott a házban.
    Az ember csóválta a fejét, de aztán délben, mikor hazajött az égszinkékre festett koporsóval, meggondolta magát. Átszólitotta a szomszédot, belefektették a vereshajut a puhafaládába, aztán a vállukra billentve megindultak vele. Könnyü volt nagyon, egy ember is elbirta volna, csak a tisztesség okából vitték ketten.
    Igy haladt Virág utolsó utján, a kert mellett, ahol boldog időket töltött, a kanálison át, amelyben kékeres keskeny lábát mosta, a fák alatt, amelyekről madárfészket szedett.
    A halottasház fából összetákolt kis kunyhó volt a temetődomb tetején. Oda vitték a kék koporsót és letették középen a deszkapadra. Nem volt zár vagy kilincs az ajtón, hát csak ugy betámasztották egy darab fával, aztán topogva verték le a havat a csizmájukról. Innen szét lehetett látni az egész temetőn, a sirokat és kereszteket takaró hópalást makulátlan fehérségén. Egy kis helyen szakitotta meg a fehérséget egy fekete négyszög. Az egyik paraszt odamutatott:
    - Az lesz a kis lányé, ugy-e?
    - Az - felelte az öregebbik. - Pista bácsi megásta már tegnap, hogy ne kelljen az ünnepen dolgozni.
    Azzal pipára gyujtottak és megindultak hazafelé.
    *
    Mi történt azon az éjszakán?
    Mély kondulással megszólalt az éjféli harang és az erdő alatt, a halottas kunyhóban halk neszelés támadt. Virág kinyitotta a szemét, és mert vaksötét volt minden körülötte, kinyujtotta a kezét. Fölötte valami deszkaalkotmány volt, azt hitte, hogy a mosóteknő borult reája. Felemelte a teknőt, ledobta magáról egészen, aztán felült. Szétnézett, de csak feketeséget látott, hát felkelt ágyából és leszállott a földre. Elindult tapogatózva és a pókhálós deszkafal mentén rátalált az ajtóra. Kettőt-hármat lóditott rajta és a deszkaajtó kifordult. Messziről zugott a harang és kitárult előtte a havas temető képe. Megtörülte a homlokát, körülnézett és igy szólt magában:
    - Isten rendeléséből a temetőben vagyok...
    A domb alatt látszott a falu és a templom, amelynek világosságban fényeskedtek az ablakai és távol, ahol a jegenyék kettős sora huzódik, ott fekszik a puszta az uraság házával, a lomha ököristállókkal. A vereshaju tisztán látta, hogy sereglik a nép a templomba; a jegenyés puszta felől is sok apró fekete pont igyekszik éjféli misére. Egyszer ő is volt karácsonyi misén az édesanyjával. Bebugyolálták egy nagykendőbe, ölbekapták, ugy vitték egész uton. És a templomban... milyen gyönyörü volt. Száz gyertya is égett, a pap pedig olyan szépen beszélt a megtért bünösökről, hogy az édesanyja hangosan zokogott.
    Előbb a falu felé indult a vereshaju, hogy benézhessen az éjféli misére, de aztán eszébe jutott az édesanyja és tétován nézett szét, mert nem tudta biztosan, merre fekszik. Haladt lefelé a domboldalon kis füzek és kopár orgonák meg akácok mellett, nézegette a fehér halmokat, de mind egyforma volt. Lehajolt a fakeresztekhez, sok nevet kibetüzött, a Fehér Rozálét mégsem találta. Tanácstalanul állott a hóban, nézett a fehér holdra, a sziporkázó csillagokra; ott sem volt megirva, hol nyugszik az édesanyja...
    És ekkor, az egyik bokor mögül egy nyul közeledett feléje. Sánta volt és lehetett vagy három éves, mert pompás, vastag téli bundája volt. Egyenesen odaugrott a vereshaju elé, ránézett fényes szemével, aztán makogni kezdett. Virág hallgatta és ugy vélte, hogy minden szavát érti.
    - Jó estét, Virág, - mondta a sánta nyul - mit keresel itt?
    - Az édesanyám sirját...
    - Oh, az itt van nem messze. Egy kis meggyfa áll a közelében, nagyon jóizü kérge van, éppen az imént rágtam.
    Elindultak és Virág szeliden megkérdezte:
    - Hát te honnan ismersz engem?
    - Én vagyok a Móric, akit együtt neveltetek az urfival; engem eresztettél szabadon tavalyelőtt.
    A sirhoz értek és a vereshaju susogva imádkozni kezdett.
    Mikor felnézett, a nyul mellett egy őzike is állott.
    - Jó estét Virág, - mondotta az őz - miért jöttél ide?
    - Az édesanyámhoz jöttem látogatóba... minden karácsonykor hazajött hozzám és most én jöttem el. De hát te honnan ismersz?
    - Én vagyok a Muki, akit együtt neveltetek az urfival; engem eresztettél szabadon tavalyelőtt.
    Némán álldogáltak a csillagsugáros éjszakában, mig végre az őzike szólalt meg:
    - Akarsz-e koszorut fonni az édesanyád sirjára? Amott, a keritésen tul, a hercegék kriptájánál egészen szép a hó alatt az örökzöld.
    Átbujtak a kerités résén, örökzöldet szedtek és mikor visszajöttek, a Fehér Rozál sirja előtt fonták a koszorut.
    - Igaz, - mondta a nyul - tudod-e még olyan szépen a kis katekizmust, amit mindig ott tanultatok a ketrecemnél?
    A vereshaju bólintott.
    - Mi az anyaszentegyház? - kérdezte az őzike és Virág engedelmesen megfelelt.
    - Micsodák az angyalok? - vette át a szót a sánta nyul és a vereshaju neki is megfelelt.
    Közben elkészült a koszoru, Virág áhitatosan reátette a keresztre. Hosszasan nézték, hogy jól áll-e, aztán mikor a vereshaju keresztet vetett, megindultak a halottas kunyhó felé. A sánta nyul, ugy látszik, fecsegő természet volt, mert ujból megszólalt, ujból a katekizmusból kérdezett:
    - Hát azt mondjad meg, hogy melyik a négy utolsó dolog?
    - A négy utolsó dolog - fujta engedelmesen a leány - a halál, az itélet, a pokol, a mennyország.
    - Mi a mennyország?
    - A mennyország kimondhatatlan boldogság helye, hol a tiszta lelkek az istent szinről szinre látják...
    Odaértek a megásott sirhoz, amelynek mélyére fehér párnát helyezett a hó.
    - Mi történik az ember testével a halála után? - kérdezte a sánta nyul.
    - Az ember testét halála után eltemetik, hogy ami porból lett, porrá legyen.
    Belenéztek mind a hárman a sirba és a vereshaju megkérdezte:
    - Vajjon kinek ásták?
    - Neked - felelte az őzike. - Móric hallotta, mikor Pista bácsi azt mondta: ássuk meg hát ennek a kis vereshajunak is.
    Az ibolyaszemek csodálkozva tekintettek szét. Virág végignézett fehérruhás alakján; észrevette, hogy az egyik csuklójára rózsafüzér van csavarva. Elindult a halottas kunyhó felé, kitárta az ajtót és megtapogatta azt, amit az előbb teknőnek gondolt. Koporsó volt és az oldalán ez a felirás állott:
    Fehér Virág élt 12 évet.
    A vereshaju megtapogatta a forgácspárnát, kinézett még egyszer a fekete négyszög felé és szeliden mondta:
    - Isten rendeléséből meghaltam...
    A hold betüzött, a hó fehéren világitott és most látni lehetett, hogy a halottas kunyhó földje szemetes, a tetejéről pedig méteres pókhálók lógnak. A sarokban ott állott egy régi, kopott seprü; Virág megfogta és buzgón sepergetni, tisztogatni kezdett.
    Mikor mindent rendben tudott, szépen visszafeküdt a koporsóba és kezeit összefonván, szeliden lecsukta ibolyaszemét.
    Odakint változatlanul ragyogtak az égi mécsesek és olyan hideg volt, hogy a fiatal fák törzse meghasadt.
    *
    Ettől kezdve sohasem tudtam teljesen feledni Virágot.
    Diákkoromban, mikor a városi kisasszonyok körül legyeskedtem, mindig eszembe jutott fehér arcocskája, arca pirossága, hajlott orra, ibolyaszeme. Később, első fájdalmas szerelmem idején könnyezni kezdtem a szinházi páholyban, mikor valaki ezt énekelte valami japáni darabban:
    Virág, fehér virág
    Mért vagy oly szomoru?
    És most, hogy olyan fiatalon gazdag, boldog, szerencsés ember vagyok, még mindig nem tudok megbékülni a vereshaju fájdalmas sorsával. A multkor, mikor otthon jártam a kerületemben, ellátogattam a mi kis falunk temetőjébe is. Nem szégyelem bevallani, hogy koszorut, ismeretlen fehér virágból font nagy koszorut vittem magammal. De nem tehettem a vereshaju sirjára, mert nem találtuk a kis halmot, ahol vékony, finom csontjai nyugosznak.
    - A mult télen sok keresztet vittek el tüzelni, - mondta a sirásó Pista bácsi - akik itt szélrül feküdtek, mind csak ugy maradtak kereszt nélkül.
    Igy hát egy ismeretlen sirra helyeztük a koszorut.
    És tegnap, mikor a képviselőházban háromórás beszédet mondtam és percekig tapsoltak, éljeneztek, ismét magam előtt láttam az ibolyaszemeket. Amig felém tolongtak minden oldalról, hogy kezet fogjanak velem és a karzatról ragyogó idegen nők lobogtatták a zsebkendőjüket kipirult arccal, eszembe jutott a vereshaju mondása:
    - Isten rendeléséből még nagy ur lehet egyszer az urfi...
    Soha ilyen hálás, megindult szivvel nem gondoltam rá... és ekkor szétnyilt a pártombeliek tömege: a képviselők sorfala között egyenesen felém tartott a vereshaju herceg, a miniszterelnök. Mind a két kezét előre nyujtotta s remegő hangon mondta, hogy habár ellenzéki vagyok, mégis elragadtam a szavaimmal, gratulálni akar. Nem tudom, mit hebeghettem, mert ismerős, de fáradt ibolyaszempár tekintett reám. A miniszterelnök ur petyhüdt arca kétoldalt piros, mint a fababáé, orra hajlott és olyan vékony, hogy szinte keresztül tűz rajta a ferdén hulló napfény. Fájdalmas hullám öntötte el a szivemet: eszembe tolult valami, amire most gondoltam először.
    Fönt a karzaton édesanyám dióbarna szeme ragyogott nedves fénnyel. Fölszaladtam hozzá és mellette maradtam az ülés végéig. Mikor hazafelé hozott a kocsink, hozzáfordultam:
    - Emlékszik anyuska arra a szobalányra, aki olyan szépen tudott mesélni?
    - A Rozálra? Hogyne emlékeznék.
    - Nem tudja, hová állt be, mikor tőlünk elment?
    - Ejnye de furcsa vagy, mindig ilyen furcsákat kérdezel... hogy juthat ilyesmi az eszedbe?
    - Csak ugy véletlenül... hát nem emlékszik?
    - Hogyne emlékeznék... a vereshaju herceghez ment...
    Hallgattunk mind a ketten és habár nem vagyok istentagadó, keserü szivvel kérdeztem magamban:
    - Isten rendeléséből?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649145
Webáruház készítés