Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Török Gyula: A halszemű három fia_MOBI

Török Gyula: A halszemű három fia_MOBI
690 Ft

TARTALOM

A pásztorok.
Magyart temetnek.
A kis hülye.
Pelikán.
A dalos madarak.
Az utolsó út.
Valaki elmegy közülünk...
Az élet íze.
A nemes lélek.
Magdolna és Mária.
Az udvari homok.
A halszemü három fia.
Mélabú.
Szivecskét megcsalják.
De la Vallière.
Csütörtöktől-péntekig.
A tiszfijú.
Mindnyájunk keresztje.
Az úri betyár.
Napoleon.
Napsugár kisasszony.
Királykisasszonyok.
Három strófa.
A föld meg a víz.

  • Részlet az e-Könyvből:

     

    Az utolsó út.

    Az aranynap déli ragyogása elöntötte a kis kertet, a nagy kertet, a nemzetes úr földjét egészen a fekete erdőig, ahol kőpartok között harsogva fut a kék folyó. Mozdulatlan volt minden, a halotti csendben hallani lehetett, amint egy-egy nagy zöld légy elzizzent a rózsatövek felett és a levegőben álompor szállott mindenfelé. A dajka szeliden elbóbiskolt a tornác két fehér oszlopa között. És az urfi megindult, fürge lábaival pipiskedve lépegetett a lépcsőn lefelé, áthaladt a kiskerten, mikor pedig az almafák alá ért, visszafojtotta a lélekzetét, futni kezdett. A nagykert vége felé igyekezett. Három nap óta sokszor akart megszökni már, de sohasem sikerült. Pedig biztosan tudta, hogy a nagy kerítésen túl, a pataknál valami érdekes dolog vár reája. Mikor arra sétáltak, vagy arra húzta a kocsija elé fogott két kis csacsi, egy embert látott a kert mögött, a bodzabokrok sűrűjében. A nagybajuszos ember lebukott, eltünt, fölemelkedett, de mindig ott volt a komlóval meg szederrel befutott lombok között.
    - Játszani akar velem - gondolta az úrfi, de három napon át hiába könyörgött a dajkájának. Azt mondta a pirosképű kövér asszony, hogy nincs ott senki, csak képzelődik az urfika.
    De most már mégis csak látni fogja.
    Parányi szíve dobogott a futástól meg az izgalomtól. A nagy lugasban megállott egy pillanatra, hallgatózott, nem kiáltják-e elnyujtva a nevét:
    - Ba-andi-ka-a!
    Csak a szíve dobogását hallotta, a füle szinte zúgott a kert nagy csöndjétől. Megint futni kezdett. Most már fejvesztett gyorsasággal tapickolt a szikkadt úton, mert rémülten gondolt arra, hogy hátha nem lesz ott az a nagybajuszú. Végighaladt a nagy kerítés mellett... fölkapaszkodott egy padra, bekukucskált a lombsátrak alá: sehol senki. Már könnyek csillogtak a szemében, mikor a sarok felől a nevét hallotta:
    - Bandika! Bandika! - szólította valaki halkan. - Jöjjön csak! Adok valamit.
    A kerítés mögött egy pirosképű, feketeszemű parasztember állott: a nagybajuszú. Szeliden mosolygott és a kezében falovat tartott.
    Az urfi odaszaladt hozzája, sokszor látta az istálló körül, ismerős volt az arca, még a nevét is tudta:
    - Miska... Miska... - kiáltotta és feléje nyujtotta kis kezét. - Játszunk lovacskát.
    A nagybajuszos megragadta a puha csuklókat és egyetlen lendülettel átkapta az urfit a kerítésen. A kis fiú szinte fölsikoltott örömében és egy pillanat mulva már a paraszt széles hátán lovagolt.
    - Gyü-ü-ü Bikfic, gyü-ü Csillag - mondta boldogan és csizmácskája sarkával szorgosan sarkantyuzni kezdte a nagy ember oldalát.
    Miska pedig lehajtotta a fejét és sötét arccal, villogó tekintettel megindult a gyerekkel a hüvös lombsátor alatt. Mindenütt a patakban gázolt a nagy kövek között, mert jól tudta, hogy kopókkal, kutyákkal, vérebekkel is keresni fogják a nyomát.
    - Gyü te Csillag, ne te Bikfic - szólongatta az urfi és olyan jól érezte magát, hogy fölkacagott.
    - Nevethetsz - mondta keserűen a nagybajuszú - most mán a kezem közt vagy, nem eresztelek el.
    Aztán, hogy a gyerek tovább csilingelt a hátán, mint egy kis csengetyű:
    - Jobb is, ha nevetsz - mormogta - legalább nem tudod, hogy ez az utolsó utad...
    Három nap óta leselkedett erre a kisfiúra és most, hogy a hátán cipelhette, egészen boldognak érezte magát.
    Hétfőn reggel még eszébe se jutott volna ilyesmire gondolni... hanem kedden olyasvalami történt, ami megfordította körülötte az egész világot; ha ráemlékszik, pedig szünetlenül emlékezni kell rája, elönti a szégyen lángja, a belső forróság. Csak két lovat sántított le, azt a két pejcsikót, a Bikficet meg a Csillagot. És az a hetyke, gonosz nemzetes úr, az a pokolra való kegyetlen ember megcsapatta érte. Őt, akit emberfia kézzel, avagy vesszővel sohase illetett. Mikor lehúzták a deresre, még kiállott a tornácra, kicsődítette a sok fehérnépet a konyhából és nevetve mondta a hajdúknak:
    - Ötvenet a javából! Huszonötöt a Bikficért, a maradékot a Csillagért!
    Meg se mukkant a somfapálcák alatt, hanem mikor kioldozták kezét, lábát, öklét rázta a nemzetes úr felé és még estére megugrott. Akkor egész éjszaka ott ült a kert alatt: azon tépelődött, hogy felgyújtsa-e a házat? Sok mindenféle gonosz terv után erről is letett, mert jól tudta, hogy a gazdag nemzetes úr könnyen elszenvedné ezt a csapást, hiszen csak pénzébe kerülne. Hanem aztán eszébe jutott, hogy mit is látott öt esztendővel ezelőtt. A nemzetes úr első fiacskája meghalt valami mézeskalácstól, a mézeskalácsos piros festékétől. Amint lefogták a gyerek szemét, attól a pillanattól kezdve nem lehetett bírni a hetyke, mulatós emberrel. A padlóra vetette magát, harapta az ágy lábát, sírt, zokogott, aztán puskát vett, az ég felé lövöldözött. Egy hétig tombolt, csak lassankint nyugodott meg, de akkor meg úgy elcsendesedett, hogy csak ült, bámult, mint a sült hal, nem szólt senkihez, nem kérdezett senkit, azt hitték, hogy megbolondult... de mégis magához tért, mikor ez a második kisfia megszületett. Hanem, ha most ezt elveszti, biztosan belebolondul.
    A megcsapott, csuffátett legény hát úgy határozott szerdán hajnalban a kert alatt, hogy elveszejti a kisfiút, beledobja a folyóba, ő meg beugrik a fekete erdőbe: senkise fogja látni sohase a nyomukat.
    Gyorsan haladt szép, szőkefürtös kis lovasával a nagybajuszú. Biztos lehetett a dolgában, mert a patak útját egészen a folyóig beárnyékolta a lombsátor. A fekete gondolatok mégis hajszolták.
    - Ebbe belebolondul - lihegte verejtékezve - majd meghallom én az erdőben is, járnak errefelé a szegénylegények.
    - Bolond csikó, bolond csikó - hangzott a hátán a kisfiú hangja - hö-hö-hö, bolond csikó, merre mész?
    A paraszt megrezzent egy kicsit, de aztán megfelelt a kérdésre:
    - Jobb, ha nem tudod, merre megyünk - mondta befelé és közben újra lobbot vetett halálos szégyene lángja, - különben nem kár teérted se, gonosz a fajtád, te is csak nyúznád, megcsapatnád a szegény embert.
    - Bolond csikó, bolond csikó, - kiáltotta megint az urfi - állj meg bolond csikó!
    - Van eszembe! - gondolta a nagybajuszú, a fiucska meg egyre sikongott:
    - Állj meg, állj meg csikó!
    - Mit akarsz? - mordult rá a paraszt.
    - Le akarok szállni...
    - Most nem lehet.
    - De nekem le kell szállni...
    Káromkodott, szidta az urak istenit, de azután mégis megállott, letette a gyereket a földre. A végén még meg is igazgatta az urfi csipkés bársonykabátját, félaraszos kis nadrágját.
    - Még igazgassalak, pólyázzalak, - mondta dühösen - a ménkű a fajtádat!
    Bajusza olyan furcsán rándult felfelé, mint a cicáé, ha meghuzzák. A kisfiú nevetett, megfogta az előtte guggoló nagy ember bajszát és utánozta a dühös hangját:
    - A fajtádat - kiáltotta kacagva - a fajtádat!
    És mikor a sötétarcu ember komoran csóválni kezdte a fejét, hirtelen feléje ugrott az urfi:
    - Hamm! - pukkantott piros ajkával. - Úgye most megijedtél.
    Fulladozott a furcsa érzéstől a paraszt, úgy érezte, legjobb lenne ezt a kölyköt itt nyomban megfojtani, de azért megfordult, engedte, hogy a gyerek fölmásszon a hátára, aztán megindult vele. Alig tett azonban egy pár lépést, a bársonykabátos fickó megint megszólalt:
    - Hö-hö Csillag! Szomjas vagyok...
    A széleshátú úgy tett, mintha nem hallotta volna. De a gyerek nem nyugodott:
    - Állj meg bolond csikó, itassunk!
    Megállott hát, letette a gyereket. Egy szép tiszta kő mellett odatartotta buksi szőke fejét a víz fölé.
    - Igyál! - mondta dühösen, és amíg az urfi szürcsölte a vizet, félkezével a csipkegallérját fogta, nehogy beleérjen a patakba. A kölyök pompásan érezte magát, már teleszívta a hasacskáját, de még mindég nem kelt fel.
    - Bü-bü-rü-bü-rü-bürü - bugyborékolt a kristályos vízben és ez a mulatság is eltartott egy pár percig.
    Mikor aztán mégis fölrántotta a nagybajuszú, arcába tüsszentett egy kis vizet:
    - Buh, - kiáltotta elragadtatva - most megijedtél!
    - Ijedt a fene, - gondolta magában a paraszt - nem ijedek meg már én ezentúl az uristentül se...
    Azzal tovább mentek. Hát az egyik kanyarodónál ismét kiabálni kezd a kisfiú.
    - Hö-hö Bikfic! Éhes vagyok!
    - Én is - mondta a nagybajuszú és eszébe jutott, hogy tegnap óta még egy falatot se evett. De hiába is akart volna früstökölni meg ebédelni, kifogyott abból a kis kenyérből, szalonnából, amit magával hozott.
    A gyerek azonban tovább fickándozott, hogy ő éhes, enni akar, álljanak meg nyomban.
    Így hát meg kellett állani. Miska kereskedett egy darabig a tarisznyájában, míg végre talált is valami kenyérhéjfélét: azt odaadta a kisfiúnak. Aztán, amíg Bandika boldogan majszolta a száraz kenyeret, hirtelenében összekapkodott egy marék kövér szedret. Az úrfi bekapta az első szemet, de a másodikat már a hatalmas bajusz alá nyomta:
    - Egyél bolond csikó, - biztatta fejbólintással a parasztot - papi, papi, papilni...
    És így ették meg a marék szedret: egy szemet az úrfi, egy szemet a paraszt, egy szemet az úrfi...
    A végén egészen szedres lett a Miska képe. A kisfiú kacagva csipkedte a borostás arcot, átölelte a nagybajuszú fekete nyakát és belesustorikolta a fülébe:
    - Bolond csikó, három bajusza van...
    A paraszt meg csak nyomogatta a nyelvével a savanyú szedret. Megcsipte a gyerek aranyos, bársonyos arcocskáját, belenézett a csillagos kék szemébe és arra gondolt, hogy ez a kölyök inkább az anyjára hasonlít.
    - Hanem azért bitang a fajtája - biztatta magát dacosan és ismét megindult vele.
    Már hallani lehetett a folyó zugását.
    Nemsokára kibujt a bokrok közül a nagybajuszú, kilépett a patak homokos torkolatából, fölkapaszkodott a köves partra. A szép nyugodt mélyvizet kereste, ahol olyan a folyó háta, mint valami tóé. Mikor megtalálta a csöndes tükröt, karjaiba vette az urfit és hátralendítette éppen úgy, mintha nagy követ akart volna magától eldobni.
    Hanem az urfi jól tudta, hogy ez csak vidám tréfadolog és mikor a paraszt már éppen visszafelé akarta lendíteni, felfujta pofácskáit és teli szájjal pukkantotta a fülébe:
    - Bumm! Bumm! Most megijesztettelek!
    A paraszt olyan cifrán és bőségesen káromkodott, hogy szinte habos lett a szája. Letette a gyereket, maga is leült egy kőre. Verejtékezett, csuromvizes lett, étette a fenével az egész világot, hogy ilyen a szegény ember sora, csak egyszer akart bitangságot csinálni, azzal is így járt, az uraknak meg mindig sikerül.
    Fölugrott, hogy elmegy, itt hagyja ezt a kölyköt... De az urfi sivalkodni kezdett, szépen kérte, rá is kiáltott:
    - Bolond csikó! Csillag, Miska, Bikfic te... gyere vissza!
    Hát visszafordult. Ölbe vette az úrfit.
    - A ménkű a fajtádat, - mondta - könnyebb lett volna felpörkölni benneteket.
    Azzal megindult visszafelé.
    Gyorsan, bukdácsolva haladt a gyerekkel, mert a tarlón már lovaslegények vágtattak végig, az egész környék a Bandika nevétől zengett, amint elnyujtva kiáltoztak utána és messziről kutyaugatás visszhangzott. A kisfiú vidáman lovagolt a hátán; boldogan és fürgén sarkantyúzta. Hanem mikor a kopók meg a nagy kutyák viharzó futással közeledtek feléjük a patak mentén és lelapultak a kövekre a páfrányok alá, hirtelen elcsöndesedett és hüvelykujjával megintette a parasztot:
    - Pszt, pszt...
    A kutyák elvétették őket, a nemzetes úr is elvágtatott mellettük a hajdujával. Föltápászkodtak, most már nyugodtabban mehettek tovább. A nagybajuszu magához szorította és úgy káromkodott:
    - A ménkű a fajtádat...
    Még kétszer adott neki inni, aztán mert hüvösödött már a patakmederben, bebujtatta a pitykés mellényébe.
    Alkonyodott, mikor óvatosan átnyujtotta a kerítésen és leeresztette a kertbe gyönge csuklóinál fogva.
    Amint odább lépett, hallotta, hogy az urfi keservesen sír utána és sűrűn szólongatja:
    - Gyere vissza... bolond csikó... gyere...
    Hanem most már nem hallgatott rá. Égett az arca a szégyentől, hogy még ez az urfi is csuffátette, a belső láng csapdosni kezdte, a keserűség majd kimarta az oldalát. Könnyfátyolon át remegett feléje az első csillag, amint utoljára visszafordult, a nemzetes úr háza felé. Megrázta az öklét és úgy mondta:
    - Jobb vagyok én mint tik... sokkal jobb...
    Aztán megindult a sűrű bokrok között a nagy folyó, a fekete erdő felé, ahol a rengeteg mélyén szalonnát pirítanak ilyenkor a szegénylegények.

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981122
Webáruház készítés