Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Török Gyula: A halszemű három fia_EPUB

Török Gyula: A halszemű három fia_EPUB
540 Ft540

Török Gyuláról azt mondja az irodalomkritika, hogy a nagy ígéretek közt a legnagyobb volt, aki már megcsillantotta hegynyi tehetségét, ám korai halála az enyészetbe vitte ezt a hatalmas tehetséget.
Igaz lehet ez? Akkor miért nem tanultunk róla? Akkor miért nem volt kötelező olvasmány?
Nem tudom...
Azt viszont igen, hogy ez a novelláskötet minden hazai és nemzetközi mércét megüt: feszes szerkezetű, kortalan darabok laza gyűjteménye, melyekből egy hatalmas szerző képe bontakozik ki. Olvasom-olvasom és egyre köt, leköt. Letehetetlen. Török Gyula mindent tud az emberi lélekről. Ezért kell olvasni.
Ezért adjuk közre. (a Kiadó)

  • Részlet az e-Könyvből:

     

    Magyart temetnek.

    Az ifiúr, aki az egyszerű, festett koporsóban feküdt megnyult orral, sápadt arccal és örökre hunyt szemmel, éppen három napja töltötte be a negyvenegyedik évét. Ifiúrnak szólította mindenki, mert a vidék sok szép hajadona között is vénlegény maradt, bajuszát, szakállát valami istenverte idegen módi szerint leberetválta, gyermekes arca szeliden mosolygott rendszerint, elvonultan élt, furcsa szokásai, bolondos passziói voltak: egyszóval illett neki az ifiúr.
    Most, hogy a férfikor napsugaras nyarán búcsú nélkül elköltözött, élete mulásán nem ütközött meg senki különösebben. Bent a nagyszobában, ahol utoljára aludt a rozoga, régi házban, be volt sötétítve a legyek miatt és a két mártott faggyugyertya mellett csak néhány öreg parasztasszony lézengett. Hanem azért odakint, a poros, elvadult kiskertben, a hullott vakolatú oszlopos tornácon elég sokan izzadtak a zsinóros, vastag fekete posztók alatt. Az ifiúr távoli rokonai, a letünt család egykori barátai eljöttek becsületből, csak éppen tisztességből, hogy elkisérjék sirjáig a régi és régen híres ház utolsó gazdáját. A finom por beszállotta a menték vállát, karját, a kikent csizmákat hamvassá változtatta és az urak homlokukat törülgették lepedőnyi zsebkendőjükkel.
    - Adjon isten, - dörmögte egy szuszogó vastag úr, akinek olyan piros volt hátul a nyaka, mint a kakas taréja - ez ugyan szomorú alkalom a találkozásra.
    A köszöntést egy szelid, félszeg, szőke ember fogadta:
    - Bizony, szomorú, nagyságos uram, - vélte szerényen és jobbról-balról megpederintette kajla szalmabajszát - különösen, ha meggondoljuk azt a körülményt, hogy egy ilyen terebélyes, szép család...
    - Igen, igen, hát úgy bizony, nekem még rokonom is volt... persze csak amúgy, szegrül-végrül...
    Elnézegették a poros dudvákat, hallgattak, talán gondolkoztak is egy keveset, aztán megfordították a beszéd szekere rudját.
    - Elkelne egy kis eső, - sóhajtott a szalmabajszú és a vastagnyakú keserűen toldotta meg:
    - Nekem már elkésett, egy cső tengerim se lesz...
    Mások is mindenféle ügyes-bajos dolgokról beszélgettek, politikáról, miegymásról; szidták vagy dicsérték Stefi grófot, találgatták, hogy Kossuth mire készül, lesz-e valaha változás vagy csak örökre cikkelyekben és feliratokban fog harcolni a magyar... sőt akadtak olyanok is, akik pár szót ejtettek az ifiúrról is.
    Közben megjött a pap is a ministránsokkal, meg az énekes gyerekekkel.
    Utat engedtek neki, levették a tollas kalapokat és nemsokára felcsendült az énekesek éretlen hangja. Hosszan, elnyujtva énekelték a latin sorokat és oly vékonyan, hogy tűbe lehetett volna húzni a gajdolásukat. Minden rendjén ment: a pap vastag hangon mormolta az imádságokat, a búcsúztatót, hamisan énekelt és mikor beszórta szenteltvízzel az előtte nyugvót, az egyik faggyugyertya sercegni kezdett. Aztán elvégződött minden imádság, ének, a koporsót beszögezték, az ifiúr néhai játszótársai vállukra emelték, óvatosan leeresztették a saroglyátlan szekér szalmájára: a menet is megindult.
    Messzire kellett menni, mert az ifiúr háza messzire esett a temetőtől.
    A fehéringes gyerekek, akik mezitelen lábukat boldogan fürösztötték a forró por lisztjében, takarékoskodtak hangjukkal, hogy szépen fussa a hosszú úton és a végére is maradjon, a koporsó után ballagók pedig végnélküli históriákba kezdtek. A köpcös nagyságos úr párosan haladt a félszeg szőkével, kinek ádámcsutkája magasan kiállott gallérja fölött.
    - Bizony, bizony, - mondta az ádámcsutkás - hát így van az...
    - Hát így van az... de azt kérdem én, hogy miért van így, ha másként is lehetne?
    - Már hogy tetszik érteni?
    - Úgy, hogy miért kellett ennek a gyereknek úgy meghalni, mint egy kutyának, miért jutott mindene dobra, miért nem vett feleséget, miért nem plántálta tovább nemes családja magvát... ezt kérdem én!
    - Ki hogy születik... a nagyságos úr megboldogult öccse szerencsétlen passziókkal jött a világra. Ha jól tudom, előbb komédiásnak ment, aztán meg piktor lett belőle.
    - Ez a bolond mesterség juttatta ide... mikor meghalt az apja, isten nyugosztalja, az is furcsa természet volt, mindenféle pilulákkal kuruzsolta a parasztjait, pénzzé tette a fele földjét, aztán elkódorgott Bécsbe, onnan meg tán Rómába is, ha ugyan igaz... egy garas nélkül jött haza, még a bajuszát is otthagyta világcsúfjára. Akkoriban mondtam neki: na, öcsém, most láss a munkához, nézz valami derék lány után. Hát egyiket se tette! Hevert egész nap, meg valami istenverte festékeket kenegetett, nagyokat sóhajtozott, biztosan valami idegen asszonyszemély után. Nem lehetett vele okosan beszélni, otthagytam...
    - Hallottam, hm, - köhintett a szalmabajszú - hogy hát izé... a végin már éhezett is...
    - Nono, - mondta a pirosnyakú kissé sértődötten - a mi fajtánk sohase éhezett... hanem az meglehet, hogy az ifiúrnak kevés volt a harapni valója...
    - Nagyon szegény volt.
    Néhány öreg nemzetesasszony is ballagott az urakkal az ifiúr után. Egy gyöngyös főkötőjű sovány hölgy egyre csóválta a fejét:
    - Hogy minek is adta a fejét ilyen mesterségre... a bolondos.
    - Nem csoda, - mondta a társnője - a nagyapját fiatalember korából ismertem, az meg az órákkal volt megakadva: volt vagy harminc klepsidrája; mind egyszerre ketyegett.
    - Hát jól van, ha már bolondnak született valaki, oszt mindig csak festeni akar, mint valami kóbor talián piktor, - de miért nem nézett a cselédei után, vagy miért nem vett asszonyt?
    - Nem kellett annak az úrféle, csak a parasztokkal tudott elkomázni... Urilányoknak feléje se nézett: azt mondják, hogy a szolgálójával élt... ott megyen, ni!
    - Melyik az?
    - Az a bumfordiképű azzal a gyerekkel.
    - No, azt ugyan kiválasztotta.
    A bumfordiképű parasztasszony szélrül, hátul ballagott. Baboskék ruha volt rajta, rendesen piros arca halovány, két nagy szeme veresre sírt. És a fején pipipiros kendő: feketét nem merészelt kötni, mert félt, hogy lerántják róla... neki nem szabad az ifiurat gyászolni. Karján csenevész gyerek tapsikolt; a menet elején ragyogó kereszt felé röpködött.
    - Ne tapsikolj, - súgta neki a piroskendős - inkább ríjjál, ríjjál, mert most viszik hótt apádat.
    Mikor aztán tovább ugrándozott a fiúcska, szerelmesen nézegette halálighű kutyaszemével és fölsóhajtott:
    - Ojjan e’, mint az apja, szakasztott ojjan.
    Nehéz gyaloglás után elérték a temetőt, a temető nyitott sírját.
    A köpcös, pirosnyakú nagyságos úr még mindig lázadozott:
    - Hogy ilyen bolond dologra adja magát valaki... élhetett volna kedvére.
    A pap imádkozni kezdett, az énekes gyerekek oly magasan kezdték a búcsúztatót, hogy cérnahangjuk már csak úgy szelte a forró levegőt. Levett kalappal, fojtott hangon társalogtak tovább az urak. A piroskendős parasztasszony illő távolból tekintett a fekete mentések felé. Fáradt karján egyre ugrándozott az ölbeli gyerek, de még sikongani, meg nevetni is merészelt: a kereszt tetszett neki olyan nagyon.
    Anyja betapasztotta veres kezével a száját, és amíg a tünő koporsóra nézett megszakadó szívvel, könnyezve suttogta:
    - E’ is ojjan bolondos, mint az apja vót, szakasztott ojjan.
    Amikor az első lapát rög megdübörgött a leeresztett deszkaládán, így szólt az ádámcsutkás tekintetes úr:
    - Bizony kár érte...
    - Kár, - mondta a köpcös nagyságos és a koporsón megdobban a második lapát föld.
    - Ha már mesterséget választott...
    - Hát tisztességes mesterséget választott volna.
    - Nemes embernek nem is való az ilyesmi - suttogta a szalmabajszos és a göröngyök már tompábban görögtek lefelé a gödörbe.
    - Igen, igen - helyeselt a pirosnyakú köpcös és lehajolt egy rögért.
    - Inkább asztalos vagy bognár, nyerges vagy timár lett volna belőle - mondta fojtott hangon a kajlabajszú tekintetes és ő is felvett egy göröngyöt.
    - Nem tett volna ekkora szégyent velünk! - válaszolt a kövér nagyságos vörös arccal, aztán a koporsó fölé dobta a hantot.
    - Nem bizony! - sóhajtotta a másik és ő is a gödör felé lódította a szétporló fekete földdarabot.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981115
Webáruház készítés