Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Tormay Cécile: Viaszfigurák_MOBI

Tormay Cécile: Viaszfigurák_MOBI
990 Ft990

TARTALOM

Időtlen bolt
Fehér halál
A fuvola
A veszély
Boldogasszony Árkádiában
Az egyiptomi aranykígyó
Ő volt
Te csak dolgozzál
A mesekönyv kis hercegnője
Az apostol
Aeterna Hungaria

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Aeterna Hungaria

    A csend roppant boltozata alatt, a nagy sík földből, csak az öreg csárda ütötte fel a szalmasüvegét. Vedlett homlokába bozontos üstökben, gyaluforgács lógott. A kapuja nyitva volt, mintha kiáltani akart volna valamit a gémeskútnak. Leselkedő két kis ablakszeme ferdén nézett a vörös alkonyatba.
    A szemhatár tüze előtt apró, fekete lovasok csapatai vonultak el a Duna irányába. Kopják mozogtak az ég alján, mintha a nádas indult volna útnak. Szélhordta tülkölés hallatszott. Buda felől egy kartács bőgött le a síkra.
    A zsombékosból fölrebbentek a vízi madarak. Ezüstös kócsagok szálltak át az égen. A gémeskút körül nyugtalanul nyerítettek a kipányvázott lovak.
    Csend lett megint. Halkan, halkan csak az őszi szél ballagott a zsoldosok országútján, csak a csárda homlokán himbálódzott a gyaluforgácsfürtje. Egyszerre szokatlan külsejű ember állt az ajtóban. Mintha szimatolna, magasra emelte az orrát, és a szemhatárt kémlelte. Kopott, violaszín zekéjén piszkos csipkegallért viselt. Hosszú, egyenes kard lógott az oldalán. Széles, puha kalapjáról esőverte, színehagyott tollak fityegtek a nyakszirtjébe. Az arca keskeny és zöldes volt, a haja pedig kéken fekete, mint a hispánoké.
    - Már ágyúznak Buda alatt - dörmögte és felült az ablakdeszkára.
    Ettől a mozdulatától hirtelen sötétebb lett a csárda. A kemence tűzfénye megéledt. A tűznél két trevisói ember szárította a gúnyáját. A szoba túlsó végében branderburgiak ültek az asztalnál. Az innenső szegletben egy vallon úr fizette az italt. Körülötte veszedelmes arcú kalandorok könyököltek a cinkupák között. Ezek az emberek minden nemzetségbeli idegenek voltak, a római császár ő majesztásának a zsoldosai. Afféle nyúzó-fosztó katonanép, amelyiktől jobban félt az, akit megvédtek, mint az, aki ellen hadakoztak.
    A spanyol odaszólt az ablakdeszkáról a trevisóiaknak. Az arca klastromias kifejezést öltött.
    - Tudjátok-e, hogy a római pápa ő sanctitása bűnbocsánatot hirdet annak, aki a török ellen megy?
    - Bűnbocsánat neked, szabad zsákmányolás nekem! - kiáltotta a vallon gúnyosan.
    Akik értették a beszédjüket, nyitott szájjal röhögtek.
    A spanyol dühösen belevágta sarkantyúja taraját a vakolatba, de azért keresztet vetett magára.
    A trevisóiak összenéztek.
    - Temérdek kies van még Budán!
    - És szép török asszonyállatok...
    Nagyot horkant erre a szóra a bajor muskétás, aki hanyatt fekve aludt a szoba közepén egy lócán. Termetes formája kétoldalt lebuggyant a padról, óriás flintáját magához ölelte, mintha asszonyt szorongatna.
    A férfiak nyaka vörös lett, mint a nyershús, a szemük fehérje nedves. Trágár vágyakozás csattant ki a beszédjükből. Szennyes mozdulatok között koccantak a cinkupák.
    Egy flandriai ember ezalatt parazsat kotort ki a tűzből és a tenyerén táncoltatta. Pipára gyújtott. Vékonyszárú, kis cseréppipát szívott, amelynek olyan volt a formája, mint a makk csészéje. Aztán oldalt nézett. A szomszédja előrelógó fejjel szunyókált a lócán. Belefordította a parazsat a nyakába.
    Az ember szinte vonított a fájdalomtól. A többiek veszettül nevettek. Az asztal végében abbahagyták a brandenburgiak a kockajátékot. Nem látták már a kockát. A pipafüst sem látszott többé, csak nehéz, karcos szaga érzett a homályban.
    A szurtos ablakokról régen elapadt a napvilág. Kívülről egyre sűrűbben hallatszott lódobogás. Éjjeli szállásra egyre többen tértek be a pusztai csárdába. Zsoldba szegődő zsoldosok, kóbor szabad katonák. Többnyire az ausztriai hercegségekből vetődtek át Magyarországba és mint az egyéb gyülevész hadinép, a Lotharingiai úr táborába igyekeztek, a pogány ellen, Buda ostromára.
    Furcsa, idegenszerű alakok töltötték meg a csárdát. Az emberek alig fértek egymástól. Öklelődzés támadt a sötétben.
    A korcsmáros, - egy sunyiképű sváb, a pajtába, meg a padlásnyílás létrája felé terelte a jövevényeket. Aztán letette a mécsesét az asztalra. Az öreg asszony bort hozott.
    Odakintről ismét lódobogás hallatszott. Egetverő káromkodás rázta meg az ablakokat.
    - Korcsmáros! Hej, ide!...
    A katonák figyelni kezdtek. A korcsmáros megismerte az új vendéghangját. Hirtelen lekapta fejéről a bojtos sapkát és mialatt remegve futott a ház elé, csupa tiszteletből, féloldalt, a nadrágja korcába gyűrte a kötényét.
    - Mit hallani Budáról? - hangzott be odakintről.
    - O, mein Gott, - tördelte a szepegő sváb hang - tiszta időben olykor ágyúzást...
    - Marha!... Azt kérdeztem, mit tudsz róla, mikor lesz az ostrom?
    A korcsmáros rémületében most már éppen semmit sem tudott. A jövevény félrelódította a küszöbről.
    Az ivóban kíváncsi csend támadt. Az új vendég sarkantyúja csengett. Rengeteg szablyája, láncos buzogánya zörrent, ahogy mozdult.
    Mindenki ránézett. Hatalmas szál ember volt őkegyelme.
    Süvegje alól a szemébe lógott az üstöké. Araszos bajusza mellett, ösztövér arcán, rosszul beforrott sebhelyek nyoma látszott. A vállán akkoramedvebőrt viselt, hogy amint járt, itt is, ott is, kiverte a cinkupát a katonák kezéből. De azért rászólni senki sem mert.
    Néhány végbeli német talpas mindjárt felismerte. Szájról-szájra adták nevét. Aki tehette, menten félrekotródott az útjából.
    - Guzon Gejza... mormogták tisztelettel. És mindegyik hozzágondolta a másik nevét, amelyiket kimondani nem mertek: A Gézengúz!... Veszedelmes kuruc híre volt őneki, félt tőle jóbarát, ellenség egyaránt.
    Most is úgy állt a csárda közepén, mint egy büszke pusztai bika. Haragosan jártatta körül a tekintetét. Rangos helyet keresett. Végre is a muskétás lócáját szemelte ki magának.
    Félkézzel megbillentette a padot. A muskétás, flintástul legördült a földre. Az ember nagyot nyekkent estében. Guzon uram pedig letelepedett a lóca kellő közepére és bort rendelt.
    Egy ideig, mint valami trónuson, magányosan ült a többiek feje fölött, közben dörmögött és szidta a labanc mindenségét: úrnak érezte magát! De egyszerre felhorkant. Váratlanul, nagy kevélyen, helyet foglalt valaki mellette. Dühösen nézett a tolakodóra.
    Szélesképű, hajdúviseletű ember volt. Fején akkora rókabőr kényeskedett, hogy az orra is alig látszott ki alóla. Deresedő haját megnövesztve hordta, a bajuszát meg bécsiesen beretválta. Néhány percig csak dölyfösen állta a kuruc tekintetét, aztán mintha megunta volna a dolgot, tempósan hátat fordított.
    Guzon uram rárivallt:
    - Hallja-e kegyelmed, azt proponálnám, hogy a képit fordítsa felém!
    - Nemes, nemzetes és vitézlő Bató András vagyok, hát ne kommandérozzon nekem!
    A kuruc összeráncolta a homlokát.
    - Bató András? A lipótvári végek katonája?... Igaz a, most már ráeszmélek! Kegyelmed a Spankau generális cselédje volt, vagy mi a nyavalya...
    Ez a beszéd megszúrta a Bató András úri máját. Nagyot szisszent haragjában.
    - Nem voltam én senki cselédje! Nemes ember vagyok, katona, csakúgy, mint kegyelmed, de még valamivel különb is!
    - Eb ura a fakó! Én a Thököly uram katonája voltam. Magyar vagyok, hát labanc létire ne mérje magát össze velem.
    - Végtére, úgy látom, mégis csak hozzánk állt! - Bató András még mondani akart volna valamit, de aztán nem mondta. Tenyerébe törölte a száját, és nagyot nyelt, mintha vastagételt evett volna.
    A császári emberek; ausztriai hercegségbeliek, meg morvák és csehek csak egyre emelgették a fejüket a két magyar mögött. Alattomos kárörömmel hallgatták, mint piszkolja envérét ez a dölyfös ázsiai náció, és összeintettek a szemükkel.
    Guzon uram hangosat ordított:
    - Korcsmáros, hej! Valami jófélét!
    A vén svábot közelről érte az ordítás. Riadtan kapta füléhez kezét, és hirtelen elugrott a hallgatódzva ólálkodó császáriak mellől.
    - Jobbat nekem! Hatputtonyost! - parancsolta Bató, hogy le ne maradjon.
    A sváb hanyatt-homlok rohant italért. Ahogy futott, lefonnyadt sapkája kinyúlt a feje mögött, és a bojtja lobogva fickándozott a levegőben. A császáriak összesúgtak.
    - Csak két magyar van a korcsmában, mégse férnek egymástól...
    - Hál’ Istennek, mindig így volt - dünnyögte ásítva egy horgas orrú strázsamester. Aztán elnyújtózott a fal mellett, és a fülére húzta a köpönyegét. A többiek is szalmát hintettek a földre. Akinek nem jutott hely, az asztalra vagy az asztal alá feküdt. A brandenburgiak, mintha fűrészeltek volna, egyenletesen horkoltak a szegletben.
    Lassan-lassan elcsendesedett a csárda. A mécses is álmos lett. Alig-alig lobbant.
    De Guzon Gejza nem hagyta ennyibe:
    - A madárijesztő teremtésedet, te sváb patkány, olajat ide! Nem vagyok én vakand, hogy sötétben üljek. Látni akarom a Bató András labancfiziognómiáját!
    - Én meg azt rekommendálnám kegyelmednek - tódította Bató uram, aki csak félig ült a lócán -, hogy ne tanyázzék olyan terebélyesen, mint valami boglyakemence.
    A mécses megint életre kapott. Guzon egy kis helyet engedett maga mellett, de nem állhatta szó nélkül:
    - Ne olyan fennen! Megfért már kegyelmed kisebb helyen - a vacakban is, hisz onnét rántja elő a császár, mikor szüksége van rá.
    - Hát kegyelmedet, meg Thököly uramékat honnét rángatta elő a török, meg hová lökte vissza, ha nem a vacakba? Pedig ugyancsak udvarolták, venálták azt a kutyafejű népet?
    Guzon szomorúan csüggesztette le a fejét.
    - Való igaz, hogy megcsaltak minket a Portán, de százszor inkább megcsalják kegyelmeteket Bécsben.
    - Az régen volt - mondotta Bató András becsületes hittel. - Most minden másként lesz. Nem fognak többé megcsalni. Megígérte a császár! Maga a hatalmas Leopold!
    - Sokszor megígérte, sohase tartotta! - Guzon súlyosan legyintett a kezével. - Ez a mi bajunk. Másnak mindig hiszünk, magunk között meg, - tudja Isten, hogy van!
    Nem mondom, hogy jól van. De majd csak másként lesz. Gyöngék voltak a mi kegyelmes bécsi-magyar uraink. Idehaza egymáson akartak hatalmaskodni, odafenn meg kapkodtak a donációk, rangos titulusok után, míg mi a sok ellenséggel verekedtünk. Hej, ezért is hízott el a vérünkön az a pogány nadály.
    - Úgy ám! De mit várhattunk a pogánytól, mikor a keresztény császáris a mi vérünket szívja. Istenigazában, úgy meghízott rajtunk a török, meg a német, hogy nincs tőlük helyünk a tulajdon hazánkban.
    Egyszerre sóhajtottak mind a ketten. Guzon uram meglóbálta a fejét.
    - Biz’ Isten, azt kell hinnem, már csak sóhajtani tudunk mi magyarok egy szívvel.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986462
Webáruház készítés