Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Tormay Cécile: Megállt az óra_EPUB

Tormay Cécile: Megállt az óra_EPUB
890 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Megállt az óra

    A folyóról bejött a köd a városba. A parti utcákon jött, a lármán át, borzasztó csendesen. A falakat tapogatta, az ablakokra lehelt, és megállt a házak között. Azután nem mozdult órákon át. Szürkén, vizesen állt és a városszétfoszlott alatta. A házak formái elmállottak, mint a feloszló testek.
    Estére már földszínű volt a köd. A tegnapi hó zsíros, fekete csirizbe kenődött szét az utcák kövezésén. A gyalogjárók mentén, mint rothadtburgonya, kormos kupacok apadoztak. Ez is hó volt, mikor leesett.
    És az emberek jöttek-mentek a csúszós sárban, sűrűn, idegenül, magányosan. A legtöbben előrehajolva jártak, olyan testtartással, mintha láthatatlan targoncákat vonszolnának.
    Vajon mit fuvaroznak ilyen kísértetiesen? Nem boldogságot! Világért sem. Attól nem görnyed úgy előre az ember. Szenvedést fuvaroznak a ködben. Ki-ki a magáét, senki se segít hordozni a másét.
    A kis utcák sötétek voltak. A körutak fölött nesztelen birkóztak a homállyal az izzó villanygömbök fénykarikái. Lenn, elvétve gázlámpák akartak világítani. Töredezett monstranciák a ködben, egyik a másik mögött.
    Egy ember ment el mellettem, és meglökött. Dagadt vörös nyakán tisztátlan kötés volt, és a fejét ferdén tartotta. Munkászubbonyt viselt. Ekkor vettem észre, hogy oldalán gavallérosan kiöltözött alak lépeget. A füle elállt, prémes bundát hordott, és lakkcipő volt a lábán. Rábeszélően hajolt a munkáshoz. Valamire biztatta. Sztrájk... röptében, mint egy kő, megütött a szó. Már eltűntek.
    A Stáhly utca sötétjén ablaktalan, nehéz kocsi himbálódzott át. A kór-ház udvarából jönnek elő, és halált fuvaroznak. Nagyvárosi halált... A villanyfényben felrémlő kórházkapunál egyszerre fehér vászonkabátos alakok mozogtak a ködben. Valami emberi formájú sötétséget emeltek ki a kocsiból, és vitték befelé, mintha undorodó arccal üzletbe vinnének elromlott árut.
    Tovább mentem. A Rákóczi úton fénylett és csúszott a sár. És a sárral csúszott, iramodott a gyalogjárók között az út teste. Kocsik vágtattak zavaros rohamokban, villamosok csörtettek, süvítő autók fényszórói fúródtak előre vakítón, sebesen, mintha a gyalogosoknak semmi értelmük sem lenne.
    A Rókus kórház sok megtört világú, szomorú szemével lenézett a kövezetre. Minden mozgott, csak a köd állt, és a kórház lábánál egy katona. Hátát nekitámasztotta a falnak. Kezét kinyújtotta a ködbe.
    Hirtelen lesütöttem a szememet. Féltem odanézni, és valami belsőkényszerből mégis oda kellett néznem. Erősen, figyelmesen... A katonasapkája alatt nagy fekete pápaszem horga kapaszkodott a füle köré. Az állát gránát téphette le, félig hiányzott. Olyan volt a szörnyű arc, mintha megette volna a köd. Jodoformszag érzett, valahányszor mozdult. Az elmúlt háború szaga. A háború állt ott a vén kórház szürke falánál. Az emberek elmentek mellette, és már nem vették észre, hogy kinyújtja a kezét... Dalolva virágosán indult egykor, aztán mikor visszajött, letépték a melléről a vitézségét, aztán visszatették, és most kéreget.
    A lámpa alatt egy másik állt a járdaszélen. Sokan vannak, sokszor látni őket így. Át akarnak menni a túlsó oldalra, és bizonytalanul topognak, mintha veszedelmes, rohanó árba kellene ugraniuk.
    A Rákóczi úton egyre több volt a kocsi. Az út két végéből, a lámpák alatt, veszett gomolyagokat gurított ide-oda a forgalom. A katona megint megkísérelte. Óvatosan előrenyújtotta otromba cipőjét. Olyan volt ez a cipő, mintha nem lett volna benne láb. Autó süvöltött, és laposan ránk csapta a sarat. A katona visszalépett, és rázni kezdte a cipőjét. Furcsán rázta, a térde ide-oda fordult a nadrágja szárában. Egyszerre a karja is mozogni kezdett, már a fejét is rázta. Megint éreztem, hogy nem szeretnék odanézni. Mégis odanéztem. Ekkor már a lámpaoszlopnak dűlt, és rángatódzott az egész ember.
    Ez is a háború volt. A háború lárvája... Itt volt és rángatódzott a ködben, mint akkor, abban a másik, szörnyűbb novemberi ködben, mikor leszakadt a város körül majd az egész ország, és befelé fordultak a puskák, és ropogtak a sötét utcákban.
    Egy asszony állt meg mellettem. Nem tudtam a nevét, csak úgy ismertem. Talán sok asszony volt... mindig kért valamit. Az urát halálra botozták az oláhok, kis házát is elvették tőle. - Majd holnap... talán tudok addigra hírt mondani. Egy ideig elviselhetetlen panaszban nézett rám a szeme. Aztán szomorúan, csoszogva ment odébb a sárban. Elnyűtt szoknyájába két gyerek kapaszkodott.
    A villamosmegállónál valaki becsukta az esernyőjét. Az esernyő alól púpos törpe került elő. Feje gonoszul guggolt két válla között, és leselkedett. Amint odanéztem, keleties sötét szeme, görbe nagy orra, fodrozott, húsos ajka egyszerre jelekké váltak a ködben.
    Ettől kezdve sok ilyen jelt vettem észre, az autókban, a kocsik ablaka mögött, közöttünk is, akik mindig gyalog járunk. Felbukkantak, és eltűntek a sárszínű homályban. Szemközt is, mögöttem is, mindenütt. Itt vannak, mint a forradalom alatt. Ugyanazok, ugyanannyian... Csak néhányan mentek el, akik nagyon megmutatták magukat. A többi itt maradt, és meghízott, és nevet, és vár.
    Rongyaikban sápadt gyerekek nyargaltak el mellettem. Úgy nyargaltak, mint a nekieresztett patkányrajok, és nyirkos újságokat hurcoltak szét a városban. Túl, egy kivilágított kirakatban is hírek voltak. Valamelyik napilap legújabb táviratai látszottak nagy, festett betűkkel az üveg alatt. A betűk hegyesek voltak és élesek. A szavak úgy hatottak, mint egymás mellé rakott vasgereblyék.
    „Csonka-Magyarország...” Ez is olyan volt, mint egy vasgereblye... „És a csehek, oláhok, szerbek ostorral telepítik ki a mieinket... A Ruhr-vidék... Francia vésztörvényszék... Tömeges kivégzések Oroszországban. Kereskedelmi megegyezés a Szovjet és Anglia között...”
    A nagyhatalmak pedig tanácskoztak. Ötödik éve már, hogy tanácskoznak süppedő, kényelmes karosszékekben, az orosz máglya tűzfénye mellett, égett emberhús szagánál. És tanácstermük párnázott ajtaja alatt beszivárog a mi tépett országunk vére. Folyton szivárog, míg ők össze-összehunyorognak a kicsiny keletiekkel, amelyek torkig ették magukat a mienkből, de azért emésztés közben még mindig kaparnak maguk felé.
    Csend legyen! Ideát minálunk ne moccanjon senki. A nagyhatalmak békét akarnak! A vad szenvedés, az éhség és a kín pedig nő a véres, haldokló világrészen, amelynek egykor Phidias adott vonalakat és Lionardo mosolyt és Goethe gondolatot és Beethoven zenét.
    A vasgereblyék kinyúltak a kirakatból, átnyúltak az üvegen és fogaik beleakadoztak a szemembe, az arcomba is és feltépték rajta a szégyentől a bőrt. Az ember szégyenkezett az ember felett.
    Menni, elmenni valamerre, ahol nincsenek hírek, ahol nem tudni ezekről a dolgokról...
    Közben történhetett valami. A pillanatnál is rövidebb ideig tartott. Ágaskodó remegéssel minden előre hajlott. Az emberek, a falak, a lámpák. Mondhatatlan iszonyat volt ebben. Aztán egy gyerekhang sikoltott, és felordított az utca. Zavar támadt. Egy autó csúszva megállt. A sárban térség maradt a középen. Mind arrafelé rohantak. Rajzó, fekete gyűrűjükből hangok szakadtak ki, vádoló, fenyegető, jajgató, fájdalmas emberi hangok.
    - Szerencsétlenség... Gyilkosság! - Egy rendőr félreparancsolta az ácsorgókat. A katona a lámpaoszlopnál arcára csapta rángatódzó kezét. Formátlan, hörgő roncsot cipeltek el előtte a kórház felé. A kórház pedig állt a ködben, mintha mondta volna: nekem fuvaroztok.
    Aztán a Rókus kápolna irányából jött valami. Fojtott templomi zene... Litániát tartottak odabenn, a megholtak lelkéért. Arrafelé néztem. A kápolna kapuaknájából öreges gyertyavilág derengett bele a ködbe. Alulról szivárgott fel, mintha odalennről, egy beomlott tárnából jönne, amelyben imádkoznak.
    A kapunál valaki támaszkodott, és lefelé nézett. Mellette ködbevesző alakok haladtak az ájtatosan kikoptatott kőlépcsőkön, melyek a kapuboltozat alatt besüppedtek a kápolnába, az utcák színe alá.
    Valamikor odalenn volt az egész város. A mélyben, a csendben. Soká volt ott... Míg az emberek emelni nem kezdték a dunai partokat. És az ósdi piacok, az utcák elmerültek, a templomok már térdig álltak a földben. Aztán hirtelen épült a régi fölé ez az új, gyökértelen, rohanó lármaváros, amelyben idegtépő riadások, bűnök és gyűlöletek és rosszkészülődések osonnak és olyan borzadások, amelyekről az a másik, régi város nem álmodott legboszorkányosabb óráiban, félrevert harangok éjtszakáin, fekete pestis idején.
    Menni... elmenni valahová, ahol el lehet felejteni azt, ami a földön tíz év óta történt, és el lehet felejteni azt az iszonyút is, ami ebben a városban történt. Menni, elmenni oda, ahol nem kell arra gondolni, ami odakinn a nagyvilágban, és idebenn a kis országban is folyton történik.
    A menekülés szegény, kilátástalan vágya összeszorította a szívemet.
    Jó ideje kínlódtam így céltalanul, távolba vágyón, mire ráeszméltem, hogy fenn a magasban egy órát látok. Egyszerre úgy rémlett, mint-ha számlapján a ködben visszaestek volna a mutatók. Az óra megállt... Körülötte lágyan rajzolódott ki Szent Rókus öreg tornya, a párkányon kibukkantak a homályból a kis kőszentek, és a föld alá süppedő lépcső elém terítette magát.
    Lenn, a boltozás aknájában, egyetlen mécs égett a Boldogasszony képénél. Világa, mint a lepke, ide-oda szállt a fonnyadt virágok és aranyírásos fogadalmi táblák vallomásai felett.
    A szentkép előtt egy asszony térdelt leborulva a köveken. A padokban itt-ott kis öregek kuporogtak. Rózsafüzérjük száraz zörgéssel neszeit mozgó, fogatlan szájuk előtt, melyben mint elferdült kalitkákban, szegény, szürke madarak: szavak voltak, amelyek egy egész hosszú életen át a magasságokba készülődtek, és nem tudtak soha kirepülni és alázatosan, vergődőn mindig ott maradtak.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987551
Webáruház készítés