Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Tormay Cécile A csallóközi hattyú EPUB e-könyv

Tormay Cécile A csallóközi hattyú EPUB e-könyv
990 Ft990

Tormay Cecile könyve emberien szomorú kis regény, melynek befejezettsége igazolja külön kötetben s külön «A csallóközi hattyú» címmel való megjelenését. De a regényben mindvégig érezhető valami feszültség, mely meg nem oldódik benne s folytatást sejtet; vége felé pedig fellobban egy lélektani akkord, mely messzebb kicsengést ígér:

A regény puszta meséje: Egy szerelmes fiú jön hazafelé, külföldre küldték volt, mikor imádottja férjhez ment máshoz. Három évig volt el, feledni nem tudta; amint hazaér, megtalálják egymást. Ugyanekkor jön a férj halálának első híre is, de a fiatal asszony nem enged a szerelem csábításának s el sem akar menni kedvesével a járványpusztította városból, míg csak ez a hír be nem bizonyosodik. Ez megtörténik s éppen indulni akarnak együtt a fiú otthona felé, mikor a szép Kingát utoléri a ragály s meghal. A fiú, királya hívására, harcba indul, ahol, úgy bízik kétségbeesése, «férfimódon lehet meghalni.»

Ez a kis történet sok érzéssel van megírva, de nem lehet ezt önmagában külön méltatni, mert történeti regény színét kapja azáltal, hogy a tatárjárás idejébe van helyezve s a kor rajzát erősen hangsúlyozza. (Rosti Magdolna)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    II. fejezet
    A vágvölgyi monostor

    Már esteledett, mire Ung a monostorhoz ért. A sötétedő csendben borzas sövények védték a körülárkolt helyet. A sűrűben bujkáló falak és tetők fölött, mint valami ordas bástya, csak a monostori templom tornya nézett túl a fákon.
    Ott fenn, dárdára dűlve egy barát állt őrséget a csillagos égben és éneklő hangon, elnyújtva kiáltozott le a magasból, valahányszor lóhátas ember ügetése közeledett a vágvölgyi hadútról.
    A nagy udvaron béklyózott nyerges lovak harapdálták a füvet. Egy öreg szekér rúdjánál kifogott ökrök fehérlettek elő a homályból. Sok elejtett vad hevert a földön. A szél mozgolódása onnan felől friss vérszagot kevert a hűvös levegőbe.
    A nyitott szín alatt még dolgozott a monostori fegyverkovács. Mogorva arcán meg-meglódult a szabad tűz fénye. Szétvetett két térde között mezítelen kardot kalapált egy kövön. Báránybőrsüveges ember állt előtte. Az ember szeme ugrálva követte a kalapács mozgását. A szín lábánál nagyvadat nyúzott néhány nekigyürkőzött legény. Könyökig véres volta karjuk, összeszorított foguk ki-kivilágított az erőlködéstől. A monostori malom alatt zúgott a víz. Beljebb szenes törzsű vadkörtefa tövén még egy tűz égett. Lobogásában ködmönös körvonalak guggoltak a földön. A himbáló fény hol itt, hol ott bozontos, elvadult fejeket kapkodott elő a sötétből. Monostorbeli halászok és többnyire utasok cselédnépei lehettek, akik a kívülső bizonytalanságból éji menedéket kérni, a barátok udvarába tértek.
    A gazdáik már tető alá húzódtak. A kőház vas-szeges kapujának a fal ürege odalátszott az elnyúló tűzfényben. Ung, mintha vöröslő pallón át lovagolna, beleléptetett a rőt világosságba. A felriadt cselédemberek kaszájukhoz kaptak. Többen szaladtak felé. De rájuk se hederített, csak lehajolt a nyeregből és megcsapkodta a zörgető kalapáccsal a ka-put.
    Közben Vutuk is bekocogott az udvarra. Töméntelen fegyver alatt görnyedő alakja lassan mozgott előbbre a megvilágított füvön. Leghátul Pünkösd következett a vezetéklóval. Most már őket figyelték a kaszás emberek. A tűz körül a szemükkel intettek össze a többiek: messze földről jöhetett ez a kétlovas cseléd... És egyik-másik tátott szájjal utánuk csodálkozott.
    Ung újból zörgetett. Soká tartott, mire odabent a leskődő-rács mögött elmondta a kaputartó fráter a Miatyánkot s megkérdezte, ki légyen és mi járatban van a kései zörgető?
    - Útból jöttem. Tomor nemből való Benk fia, Ung vagyok, dicsértessék az Úr Jézus Krisztus.
    Mikor kisvártatva a kapu óvatosan nyílni kezdett, Ung odavetette Pünkösdnek a lova kantárszárát:
    - Vasaltasd meg, leveszett a hátsó bal patkója.
    Nagy robajjal becsattant mögötte a kapu.
    - Saluto te, - mondotta a barát vontatott hangon, miközben a vesszőre kötözött olajos mécsest a jövevény arcához emelte. Csendesen, erősen megnézte őt. A hunyorgó kis láng világánál Ung is megnézte a barátot. Mindegyikük valamilyen készültségben kémlelte a másikat.
    Az utas hamarabb abbahagyta ezt. Keze eleresztette a karját Ettől a beteges arcú fráter is szelídebbre enyhült, de azért, hogy szemmel tarthassa az ismeretlent, mégis inkább maga előtt küldte a szűk folyosón. A mécses világa alig lézengett a vizes falon. A barát feszülten fürkészte az előtte haladó egyenes fiatal hátat és halkan szüntelenül imádkozott. Mezítelen lába elvétve csattant a köveken.
    A folyosó falba mélyedő alacsony ajtónak vitt neki. A fráter magasabbra emelte az olajos mécsest. Ung úgy botorkált lefelé, mintha nem is ő lépne, hanem a garádics süllyedne vele szinte a föld alá.
    Homályos, mély helyiségbe ért.
    Ez a monostori menedékhely valamikor kezdetben talán a rend káptalanháza lehetett. De az ember semmit sem láthatott itt tisztán. Láng vakította, füst marta a szemet. Középütt, az öreg füstlyukon benézett az ég. A zömök oszlopokra hajló mennyezet alatt nagy halom tuskó égett a tűzhelyen és a sárral összetapasztott kőfalon, vöröslő ködben függött a feszület.
    A falmenti lócákon emberi alakok körvonalai dűltek egymásba. Néhányan hanyatt fekve nyúltak el a padokon, néhányan összekönyököltek a faragatlan keskeny asztaltáblák felett a kevés mécsvilágban. Mikor az érkezőt észrevették, elcsendesedtek. Pillanatra a fekvők közül is felemelkedett némelyik.
    - Salve! - mondotta Ung röviden. A fejét hátravetette és egy ideig farkasszemet nézett velük. Fél szemöldöke hetykén felhúzódott, szép vágású ajkán a fiatalos zavart valamilyen elszánt, néma kihívás váltotta fel. Azok, akik előbb jöttek, dörmögni kezdtek. Első látásra sehogy sem tetszett nekik a jövevény. A mozgása, kevély nézése, a köszöntése másmilyen volt mint az övék. Fiatal borostás arcán látszott, hogy különben simára tarolja a képét, mint a latinusok. Útban elnyűtt ujjasa, deréköve, karcsú combjához és keskeny bokájához jól odasímuló oldalt fűzött lábszár-harisnyája, de még a saruja is mintha idegen szabású lenne.
    Egy őszszakállú barát emelkedett fel ekkor az utasok közül és mialatt az éjtszakai jövevény előtt a kaputartó fráter mécsese az egyetlen szabad szeglet felé himbálódzott, nehézkesen ő is arra igyekezett. A monostori hebdomadarius lehetett. Az arca, a szakálla és a keze is olyan szürke volt, mintha hamuból húzta volna ki, a szeme fénytelen, mint a holt madarak szeme.
    A hamuszürke - és a beteges szerzetesarc egy pillanatra közel került egymáshoz a mécsvilág felett. Az öregebbik elgondolkodón nézett le Ungra, aztán bólintott:
    - Benedicite... - mondotta halkan, - messzeföldekről jöttetek vitéz az Úr nevével. Mi pediglen befogadunk az Űr nevében.
    Egy étekhordó laikus fráter eleséget hozott. Sózott halat, kenyeret és földből égetett korsócskában bort tett az utas elé:
    - Meg kell elégedned uram, merthogy a negyvennapos böjt ideje vagyon.
    Ung szeme valamennyire megszokta a fojtós félhomályt. Mezítelen kardját a könyöke mellett végigfektette az asztalon és megtörte a kenyeret.
    Minden füstös és régi volt körülte, a megfaragott oszlopfejek, az elbarnult, nehéz asztaltáblák és elnyűtt falilócák, szemközt a pulpitusféle prédikálószék és feje mellett a szűk ablaknyílása is. Nagy sok idő előtt foglalhattak itt földet a szerzetes atyafiak. Olyannak látszott ez a hely, mint a régi szent királyok első fundálásai.
    A füst szaga alatt valamilyen dohos tömjénszag ütött ekkor az orrába. Ettől megint a szajnamenti kanonia jutott az eszébe. A sok, zömök oszlopra hajladozó sötét mennyezet egyszerre lekönyökölt rá és nyomni kezdte a fejét.
    A falon kis időközökkel, amint a tűz fénye mozgott, megjelent és eltűnt a sötét feszület. Az Isten Egy fiának kifaragott képe kísértetiesen ijesztő volt rajta és sebzett kezénél, lábánál látszottak az irdatlan sátorfejű szegek. Rozsdásak voltak ezek a szegek, olyanok, mintha sűrű, öreg vér száradt volna rájuk.
    Ung elkomorodott. Gyerekkorában is így volt ez. Ha nem őrizték, asszonyanyja kamrájában faleveleket gyűrt az otthoni feszületen a Krisztus sebes keze alá, hogy az embernek ne kellessen emiatt egyre szomorkodnia.
    Nem szerette a szomorúságot, ő a lovát szerette, a szabadságot, a csillagos eget, a napot, a pusztákat, az örömet és az életet. És sohasem is értette, ha már kifaragják, miért faragják holtan az Úr Jézust? Miért nem faragják ki, mikor felmegy a hegyre, vagy mikor feltámad? De hát asszonyanyja megtiltotta, hogy ilyesmiken gondolkozzék. Az Úr Jézus pedig odahaza a Tiszaparton, mikoriban ő még gyerek volt, nemigen tudott magyarul, hanem leginkább latin szóval beszélt az ő papjainak általa, akik sok mindent titokban tartottak.
    Az oszlopok közén a nagyszakállas, szürke arcú barátra tévedt a szeme. Az a másik, a beteges arcú is, eléje ötlött. Ezek mindig itt élnek, mindig, ameddig meg nem halnak.
    Megborzongott. Valamilyen erjedt, édeskés halálszagot kezdett érezni. A tegnapi erdők és a tegnapelőtti hegyek jutottak az eszébe. A csillagjárta Fátra, vad, lakatlan földek, a Vág mennydörgő vágtatása, friss hegyi szelek és források, szabad csapások, szabad tüzek a nagy ég alatt. Megint a fráterre nézett. Miért bújnak ezek ide így élve, mint a férgek a kriptába?
    Már felállt és belekönyökölt a szűk ablaknyílásba. A külső levegő megérintette hidegével az arcát s mintha nagy folyó fölé hajolna, mély lélekzettel, hosszasan ivott a tiszta éjtszakából.
    Az udvarról Pünkösd hangját hallotta. A vadkörtefa alatt a tűznél csatlósa vitte aszót. Lassankint mind köréje sereglettek, a monostorbeli hosszúhajú halászok, a molnárlegények, a kádár s a többi cselédnép, fegyverhordozók, urak szolgái. A kovács is odajött a szín alól, meg a bárány bőrsüveges, aki az előbb a kardját kalapáltatta. Tátott szájjal nézték, miközben nagyokat lódítva a sok idegen tartományokról és népségekről beszélt.
    - Mi tagadás, - kellegette magát a legényke, -oly igen kedveltek arrafelé a fehérnépek, hogy talán még a várgrófok is nekem adták volna a lányukat, ha kérem. - Közben nevetett s mint ilyenkor szokta, kissé leguggolt, két összetett kezét a térde közé nyomta és hahotázva úgy hajlongott előre-hátra.
    A többiek álmélkodtak, ő meg egyre nagyobb hőstettekkel kérkedett, hogy mindenki előtt lássék a vitézsége. A szeme forgott magabámulásától, a fehérjében pedig szépen csillogott a tűzfény.
    Vutuk szégyenkezve horgasztotta le a fejét és fél-oldalt nyűtte kenderősz bajuszát. Világért sem szólt volna közbe.
    Pünkösd már egész merészen hazudott:
    - Az én gazdám…
    A monostori fegyverkovács jót taszított rajta a könyökével:
    - Hallod-e, ha jeles vitéz is a te gazdád, azonképpen láttam, nem nőtt valami nagyra, csak olyan közepes...
    Pünkösd bosszúsan vágott vissza:
    - Az óriás óriás, ha gödörben áll is, van ennek ereje fegyver nélkül is, hát még fegyveresen.
    Ez aztán az egyszer igazán igaz, - dörmögte Vutuk rettenetes lassan. Aztán már el is felejtették az emberek azt, amivel elkezdte, mire nagy meggondolással újból felvette az elejtett szót: - Mondok, öklömnyi gyerek vót a mi gazdánk, mikor a parlagi sas igen ragadozta a nyájat a laposban, oszt ő viaskodást kezdett a beste madárral s kimentette körméből a juhot... osztán megintelen a vadult gulya elébe is felállt a tiszai földön, mint a magasba fútt láng,azonképpen állt egymagában, oszt a vágtató gulyaelkanyarodott felemelt két kezétől.
    Az udvaron pislogva csodálkoztak ezen a beszéden s most még csak annál több hitele lett a csatlós szavának.
    A legény elbizakodottan csapkodta tenyerével a mellét:
    - Ezért is jeles ökleléseken nagy erős vitézeket meggyőztünk mi ketten a gazdámmal. Rudat hánytunk, kopj át törtünk oszt a kanonokok klastromoskolájában a könyveket is úgy forgattuk, akár a kelevézt.
    A tűz körül figyelőn előbbre hajladoztak a guggoló alakok:
    - Klastromoskolába is beszagoltál te oda túl?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989364
Webáruház készítés