Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Tolsztoj: Karenina Anna MOBI e-könyv

Tolsztoj: Karenina Anna MOBI e-könyv
  • Részlet az e-könyvből:

     

    I.

    Kareninék, a férj és a feleség, továbbra is egy födél alatt éltek, naponta találkoztak, de egymásra nézve teljesen idegenek voltak. Alexandrovics Alexej szabályúl tűzte ki magának, hogy mindennap találkozzék a feleségével, nehogy a cselédségnek alkalma legyen találgatásokba bocsátkozni, de azért az otthoni ebédeket lehetőleg elkerülte. Vronszkij sohase fordult meg Alexandrovics Alexej házában, de Anna azért találkozott vele házon kívül, s ezt az ura is tudta.
    A helyzet mindhármukra nézve kínos volt, s egyiküknek se lett volna ereje hozzá, hogy ebben az állapotban akár csak egyetlen napot is átéljen, ha nem számított volna rá, hogy a helyzet megváltozik, s hogy az egész csak egy, bár gyötrelmes, de időleges akadály, mely azonban el fog múlni. Alexandrovics Alexej arra várt, hogy ez a szenvedély elmúlik, mint a hogy’ minden el szokott múlni, hogy a dologról majd megfeledkezik mindenki, s tiszta marad a neve a meggyaláztatástól. Anna, a kitől ez a helyzet függött s a kire nézve a leggyötrelmesebb volt, azért tűrt, mert nemcsak hogy számított rá, de mélyen meg volt győződve, hogy mindez hamarosan megoldódik és tisztába jön. Hogy mi az, a mi ezt a helyzetet megoldja, azt nem tudta határozottan, de erősen meg volt győződve róla, hogy ez a valami most már nagyon hamar be fog következni. Vronszkij, a ki önkéntelenűl is teljesen alárendelte magát neki, szintén várta valami tőle teljesen független eseménynek a bekövetkezését, a mely az összes nehézségeket hivatva lesz eloszlatni.
    Tél derekán Vronszkij egy rendkívül unalmas hetet élt át. Beosztották egy Pétervárra érkezett külföldi herczeg mellé, a kinek Pétervár nevezetességeit kellett megmutogatnia. Vronszkij már magában véve mutatós legény volt; ezenkívül megvolt benne annak a művészete, hogy méltósággal, de egyúttal tiszteletteljesen is viselkedjék, s végül hozzá volt szokva az ilyesfajta személyiségekkel való érintkezéshez; mindezeknél fogva ő volt az, a kit a herczegnek bemutattak. De kötelezettségei nagyon terheseknek bizonyúltak. A herczeg semmi olyat sem akart elmulasztani, a miről otthon esetleg megkérdezhették tőle: vajon látta-e ezt meg ezt Oroszországban; de meg, a mennyire lehetett, maga is ki akarta aknázni az orosz szórakozásokat. Mindakét szempontból Vronszkijnak kellett őt kalauzolni. Délelőttönkint a nevezetességeket nézték meg; esténkint pedig a nemzeti szórakozásokban iparkodtak résztvenni. A herczeg még a herczegek közt is ritka jó egészségnek örvendett; a testgyakorlás és testének gondos ápolása révén olyan erőre tett szert, hogy az élvezetekben való féktelensége ellenére is olyan üde volt, mint egy nagy, zöld és fényes hollandi ugorka. A herczeg sokat utazott, és úgy találta, hogy a közlekedési módozatok mostani könnyűségének egyik legfőbb előnye, a nemzeti szórakozások könnyebb hozzáférhetősége. Járt Spanyolországban s ott szerenádokat adott, s összeszűrte a levet egy spanyol leánynyal, aki mandolinán játszott. Svájczban zergére vadászott. Angliában vörös frakkba öltözve sövényeket ugratott keresztül és fogadásból kétszáz fáczánt lőtt egy nap. Törökországban a háremeket járta végig, Indiában elefánton útazott, most Oroszországban pedig meg akarta ízlelni az összes nemzeti szórakozásokat.
    Vronszkijnak, a ki úgyszólván a fő-szertartásmester szerepét töltötte be mellette, nagy fáradságába került mindazokat az orosz szórakozásokat megrostálni, a melyeket különböző személyiségek ajánlottak volt a herczegnek. Volt azok közt ügető-verseny, fánk-evés, medvevadászat, trojka, czigányozás, és pohártörésekkel élénkített hamisítatlan orosz tivornya. És a herczeg rendkívüli könnyedséggel sajátította el az orosz szellemet, egész tálczákra való edényeket tördösött össze, czigányleányt ültetett az ölébe, s úgy látszott, mintha azt kérdezné, vajon van-e még valami, vagy mindössze ennyiből áll az orosz szellem?
    Az összes orosz szórakozások közt voltaképpen legjobban tetszettek a herczegnek a franczia színésznők, egy ballet-tánczosnő és a fehérkupakos pezsgő. Vronszkijnak már volt gyakorlata a herczegekkel; de - azért-e, mert az utóbbi időben ő maga nagyon megváltozott, vagy azért, mert nagyon is közel volt hozzá ez a herczeg, - ez a hét rendkívül terhesnek tetszett előtte. Egész héten át szüntelenűl olyasféle érzés bántotta, mint a minő azé az emberé lehet, a kit odaállítanak egy veszélyes őrült mellé, a kitől fél, s a kinek a közelsége révén a maga eszéért is aggódik. Vronszkij állandóan szükségét érezte annak, hogy soha egy pillanatra se engedjen a szigorúan hivatalos tisztelet hangjából, nehogy esetleg orrot kapjon. A herczeg viselkedése, még azokkal az emberekkel is, a kik Vronszkij legnagyobb csodálkozására majd kibújtak a bőrükből, csak hogy orosz szórakozásokkal kedveskedjenek neki, határozottan lenéző volt. Itélete az orosz nőkről, a kiket tanulmányozni akart, nem egyszer a fölháborodás pírjával borították el Vronszkij arczát. De a legfőbb ok, a miért a herczeg Vronszkijnak különösen terhére volt, az volt, hogy önkéntelenűl is magamagát látta benne. S az, a mit ebben a tükörben látott, a hiúságának éppenséggel nem hízelgett. A herczeg rendkívül ostoba, nagyon elbizakodott, fölötte egészséges és igen tiszta ember volt, egyéb semmi. Ezenkívül gavallér is volt, az igaz, s ezt Vronszkij se tagadhatta. Sima és mesterkéletlen volt a magasabb rangúakkal, szemtelen és egyszerű a magához hasonlókkal való érintkezésben, és lenézően kedélyes az alantasakkal szemben. Vronszkij maga is ilyen volt s ezt nagy érdemnek tartotta; csakhogy a herczeggel szemben ő az alantasak közé tartozott; s így kedélyesen lenéző modorán fölháborodott.
    - Buta marha! Talán bizony magam is ilyen vagyok? - gondolta magában.
    Bármint volt légyen is a dolog, mikor hetednapra, a herczegnek Moszkvába való elutazása előtt elbúcsúzott, és köszönetet kapott tőle, boldog volt, hogy ebből a kényelmetlen helyzetből s ettől a kellemetlen tükörtől megszabadúlt. Az állomáson vett búcsút tőle, a medvevadászatról hazajövet, a hol egész éjjelen át az orosz virtust mutatták be neki.

    II.

    Hazaérkezvén Vronszkij, levelet talált otthon Annától. Ezt írta neki: „Beteg vagyok és boldogtalan. Nem mehetek ki, de viszont nem lehetek meg tovább a nélkül se, hogy magát lássam. Jöjjön el estére. Hét órakor Alexandrovics Alexej ülésre megy és ott marad tízig.” Miután egy pillanatig eltűnődött annak a furcsa voltán, hogy az urának ama követelése ellenére, hogy őt ne fogadja, most egyenesen oda hívja őt magához, elhatározta, hogy elmegy.
    Vronszkijt ezen a télen ezredessé léptették elő, a mikor is kilépett az ezredből s a magánéletbe vonúlt. Miután megreggelizett, legott ledőlt a pamlagra s öt percz múlva az utolsó napokban átélt útálatos jelenetek emlékei összezavarodtak és összefolytak előtte Annának és annak a medve-nyomozó parasztnak a képével, a ki a medvevadászaton olyan fontos szerepet játszott, és csakhamar elaludt. Sötét volt már, mire réműlettől reszketve fölébredt, és sietve gyertyát gyújtott. „Mi az? Mi az? Micsoda borzalmas dolgot láttam álmomban? Igen, igen. Az a paraszt, úgy tetszik, egy mocskos, bozontos szakállú, apró emberke, lehajolva valamit csinált, és egyszerre franczia nyelven furcsa szavakat mondott. Igen, más semmi sem történt álmomban, - mondotta magában. - De hát mért volt ez akkor olyan borzasztó?” Élénken visszaemlékezett megint arra a parasztra s azokra a furcsa szavakra, a melyeket kiejtett, - és hideg borzongás futott át a hátán.
    „Micsoda badarság!” - gondolta magában Vronszkij, s az órájára nézett.
    Már félkilencz volt. Csengetett az inasának, szaporán felöltözött és kiment a pitvarba, teljesen megfeledkezvén az álmáról s csak azon gyötrődött, hogy így elkésett. Kareninék kapujához érve, az órájára nézett, s azt látta, hogy tíz percz múlva kilencz óra. A kapu előtt egy magas és keskeny kocsi állott, a melybe két szürke volt befogva. Megösmerte Anna fogatát. „Hozzám készűl, - gondolta Vronszkij, - de jobb is volna. Kellemetlen nekem bemennem ebbe a házba. No, de mindegy, nem bújhatok el”, - mondotta magában, és annak az embernek a gyermekkora óta megszokott modorával, a kinek semmi oka sincs szégyenkezni, kiugrott a szánból s az ajtóhoz lépett. Az ajtó kinyílt s a kapus egy plaiddel a kezében a kocsist szólította. Vronszkij, a ki nem igen szokott apróságokra ügyelni, most észrevette azt a csodálkozó kifejezést, a melylyel a kapus ránézett. Az ajtóban Vronszkij csaknem összeütközött Alexandrovics Alexejjel. A gáz lángja egyenesen megvilágította vértelen, beesett arczát a fekete kalap alatt és fehér nyakkendőjét, mely a hódprémes bunda alól kivillant. Karenin mozdúlatlan, homályos szemei rámeredtek Vronszkij arczára. Vronszkij meghajtotta magát, és Alexandrovics Alexej az ajkait összeharapva, a kalapjához emelte a kezét és tovább ment. Vronszkij látta, a mint a nélkül, hogy hátra nézett volna, beült a kocsijába, az ablakon át bevette a plaidet és a látcsövét s eltűnt. Vronszkij belépett az előszobába. A szemöldökeit összeránczolta, s a szemei gonosz és büszke fénynyel csillogtak.
    „Ez aztán a helyzet! - gondolta magában. - Ha küzdene, helytállna a becsületéért, akkor legalább tehetnék valamit s kifejezést adhatnék az érzelmeimnek; de ez a gyengeség vagy hitványság... Beleállít engem a csaló szerepébe, mikor én nem akartam s nem is akarok az lenni.”
    Azóta, hogy Annával a Vrede-kertben beszélt, Vronszkijnak megváltoztak a nézetei. Önkéntelenűl alárendelvén magát Anna gyöngeségének, a ki teljesen átengedte magát neki és csak tőle várta sorsának az eldöntését, úgyannyira, hogy már előre mindenbe belenyugodott, már rég megszűnt azt hinni, hogy ez a viszony úgy végződhessék, mint annak idején remélte. Becsvágyó tervei megint a háttérbe szorultak, s érezvén, hogy kilépett a tevékenységnek abból a köréből, a melyben minden meg volt határozva, teljesen átengedte magát az érzelmének, s ez az érzés mind erősebben és erősebben odafűzte őt ő hozzá.
    Még az előszobában hallotta távolodó lépteit. Tudta, hogy hallgatózva várt reá, most pedig visszatért a fogadószobába.
    - Nem! - kiáltott föl Anna, mikor őt megpillantotta, s első szavainál könnyek szöktek a szemébe, - nem, ha ez tovább is így tart, akkor még sokkal, sokkal hamarabb be fog következni!
    - De hát mi, drágám?
    - Mi! Én várok, gyötrődöm, egy órát, kettőt... De nem, nem szólok!... Nem tudok veszekedni veled. Alkalmasint nem jöhettél. Nem, nem szólok!
    Mindkét kezét rátette a vállára és hosszú ideig mély, átszelleműlt és fürkésző tekintettel nézett reá. Tanulmányozta az arczát, milyen lett azóta, hogy nem látta. Mint minden találkozásuk alkalmával, úgy most is a képzeletében róla alkotott képet, (mely hasonlithatatlanúl szebb, s a valóságban szinte lehetetlen volt), összehasonlította avval, a milyen valóságban volt.

    III.

    - Találkoztál vele? - kérdezte, mikor leültek az asztalhoz a lámpa alá. - Ime a büntetés azért, hogy elkéstél.
    - Jó, jó, de hát hogy’ esett a dolog? Hiszen az ülésben kellett volna lennie?
    - Ott is volt, de visszajött és megint elment valahová. De nem baj. Ne is beszélj erről. Hol voltál? Mindig csak avval a herczeggel?
    Anna ösmerte az ő életének minden legapróbb részletét, Vronszkij be akarta vallani, hogy egész éjjel nem aludt, s elaludta az időt, de izgatott és boldog arczára pillantván, lelkiösmereti furdalást érzett. Igy aztán azt mondta, hogy el kellett mennie jelentést tenni a herczeg elutazásáról.
    - De most aztán vége? Elutazott?
    - Hála Istennek, vége. Nem is hiszed, ez az egész dolog milyen kiállhatatlan volt nekem.
    - Miért? Hiszen ez az a mindennapi élet, a melyet ti, fiatal emberek folytattok, - mondotta, a szemöldökét összehúzván, fogta a horgolását, mely ott hevert az asztalon, s a nélkül, hogy Vronszkijra nézett volna, elkezdte belőle kiszabadítani a horgolótűjét.
    - Én már rég szakítottam evvel az élettel, - szólott Vronszkij, s elbámulván arczkifejezésének az elváltozásán, iparkodott kitalálni ennek a jelentőségét. - És bevallom, - tette hozzá, mosoly közben sűrű fehér fogait mutogatva, - egész héten át, a mint ezt az életet láttam, mintha csak tükörbe néztem volna, a mi, mondhatom, nagyon kellemetlen volt.
    Anna kezében tartotta a horgolását, de nem horgolt, hanem furcsa, csillogó és szinte ellenséges indulatú tekintettel nézett rá.
    - Ma reggel itt volt Liza, - eddig még Ivanovna Lydia grófnő ellenére se félnek hozzám jönni, - vetette közbe, - s beszélt a ti athéni estétekről. Micsoda förtelem!
    - Éppen azt akartam mondani, hogy...
    Anna közbevágott.
    - Ez az a Thérèse volt, úgy-e, a kit te azelőtt is ismertél?
    - Azt akartam mondani...
    - Milyen útálatosak vagytok ti férfiak! Hogy nem tudjátok megérteni, hogy egy asszony nem feledhet el ilyesmit, - mondotta, mind jobban nekihevűlve, s evvel elárulta fölháborodásának az okát. - Különösen egy olyan nő, a kinek nincs módjában az életedet megösmerni. Mit tudok én? Mit tudtam én? - szólott, - azt a mit te elmondasz nekem. S mit tudom én, most is igazat mondasz-e nekem?...
    - Anna! Te sértegetsz. Talán nem hiszel nekem? Hát nem megmondtam, hogy egyetlen gondolatom sincs, a melyet neked meg ne mondanék?
    - Igen, igen, - mondotta Anna, szemlátomást iparkodván a féltékenység gondolatait elűzni. - De ha tudtad volna, milyen nehéz a lelkem!... Én hiszek, hiszek neked... De hát mit is akartál mondani?
    De Vronszkijnak hirtelenében nem jutott eszébe, hogy mit akart mondani. A féltékenységnek ezek a rohamai, a melyek Annánál az utóbbi időben mind gyakrabban ismétlődtek, megrémítették s bármennyire iparkodott is ezt leplezni, lehűtötték őt iránta, bár jól tudta, hogy a féltékenység oka nem más, mint az iránta való szerelem. Hányszor elmondotta magában, hogy az ő szerelme valóságos boldogság rá nézve; és ime, Anna szerette őt, úgy, a hogy’ csak olyan asszony tud szeretni, a kire nézve a szerelem fölér az élet minden más gyönyörűségével, - ő pedig most sokkal messzebb volt a boldogságtól, mint akkor, a mikor elutazott utána Moszkvából. Akkor boldogtalannak tartotta magát, de a boldogság még ott volt előtte; most pedig úgy érezte, hogy a legnagyobb boldogság már mögötte van. Anna egyáltaljában nem az volt, a kinek őt eleinte látta. Erkölcsileg is, testileg is megváltozott, még pedig a hátrányára. Egészen elhízott s mialatt arról a színésznőről beszélt, valami gonosz, szinte torz kifejezés ült az arczán. Vronszkij úgy nézett rá, a mint az ember egy leszakított és hervadásnak indult virágra szokott nézni, a melyben csak nagy nehezen tudja azt a szépséget felfedezni, a melyért leszakította és pusztulásra szánta. És mégis, úgy érezte, hogy akkor, a mikor a szerelme erősebb volt, ha nagyon akarta volna, tán ki tudta volna tépni a szívéből ezt a szerelmet; de most, a mikor, mint ebben a pillanatban is, úgy tetszett neki, hogy semmi szerelmet sem érez iránta, tudta, hogy vele való viszonyát nem lehet többé megszakítani.
    - Nos hát, mit akartál a herczegről mondani? Én elűztem, elűztem az ördögöt, - tette hozzá. Ördögnek hívták egymás közt a féltékenységet. - Mit is kezdtél mondani a herczegről? Mért volt annyira terhedre?
    - Óh, kiállhatatlan! - mondotta Vronszkij, iparkodván elcsípni az elfeledett gondolat fonalát. - A herczegnek egyáltaljában nem válik előnyére, ha az ember közelebbről megösmeri. Ha jellemezni akarná az ember, azt kellene mondani róla, hogy egy pompásan táplált állat, a minő a kiállításokon első érmet szokott kapni, de egyéb semmi, - mondotta Vronszkij bosszúsan, s evvel sikerült Anna érdeklődését fölkeltenie.
    - Ugyan, lehetséges? - felelt Anna. - De azért sokat látott, művelt ember, úgy-e?
    - Ez egészen másfajta műveltség - az ő műveltségük. Nyilvánvaló, hogy csakis azért művelt, hogy joga legyen a műveltséget lenézni, a mint hogy le is néz mindent, az állati élvezeteket kivéve.
    - De hiszen ti mindnyájan szeretitek ezeket az állati élvezeteket, - jegyezte meg Anna, s megint észrevette azt a komor pillantást, mely kerülte az ő tekintetét.
    - De hát miért véded annyira? - kérdezte Vronszkij mosolyogva.
    - Én nem védem, nekem tökéletesen mindegy; de én azt hiszem, hogy ha te csakugyan nem szeretnéd ezeket az élvezeteket, akkor lemondhattál volna. De persze neked nagy élvezet az, Thérèse-t Éva jelmezében látni...
    - Már megint, megint az ördög! - mondotta Vronszkij s fogta Anna kezét, melyet ez az asztalra tett, és megcsókolta.
    - Igen, de én nem tehetek róla! Te nem tudod, mennyit szenvedtem, mialatt vártalak! Én azt hiszem, nem vagyok féltékeny. A mint hogy nem is vagyok az. S a mikor itt vagy velem, hiszek is neked, de a mikor egyedül folytatod valahol reám nézve megfoghatatlan életedet...
    Elfordult tőle, végre kiszabadította a horgolásból a tűt, és a mutatóújja segélyével szaporán kezdte egymásután fölszedegetni a lámpa fényében csillogó fehér gyapjuszálnak a szemeit, s kivarrott ujjasban lévő fínom csuklója gyorsan és idegesen kezdett mozogni.
    - De hát hogyan? Hol találkoztál Alexandrovics Alexejjel? - csendűlt meg egyszerre, szinte természetellenesen a hangja.
    - Az ajtóban akadtunk össze.
    - S ő köszönt neked?
    Elnyújtotta az arczát, s a szemét félig behunyván, gyorsan elváltoztatta az arczkifejezését, s egymásba tette a kezeit, miközben Vronszkij egyszerre ugyanazt a kifejezést fedezte föl; szép arczában, a melylyel Alexandrovics Alexej köszönt volt neki. Vronszkij elmosolyodott, ő pedig vídáman fölkaczagott, avval a kedves, öblös nevetéssel, a mely lényének egyik legfőbb bája volt.
    - Én határozottan nem értem őt, - szólott Vronszkij. - Ha a te vallomásod után, ott a nyaralóban, szakított volna veled, ha párbajra hítt volna engem, jó, - de ezt nem értem: hogy’ képes egy ilyen helyzetet elviselni. - Mert hogy szenved, az nyilvánvaló.
    - Ő? - szólott Anna gúnyos mosolylyal. - Ő teljesen meg van magával elégedve.
    - De hát akkor miért gyötörjük magunkat mi, a mikor olyan másként lehetne minden!
    - Csak ő nem. Azt hiszed, én nem ösmerem őt, meg azt a hazugságot, a mely az ő egész lényét átjárja? Hát tán lehetséges úgy élni, - ha csak valamelyes érzés van is az emberben, - mint a hogy’ ő él most én velem? Nem ért, nem érez ő semmit. Hát képzelhető az, hogy egy ember, a kiben csak egy mákszemnyi érzés is van, bűnös feleségével egy födél alatt éljen? Lehetséges-e, hogy szóba álljon vele? Sőt még tegezze is?
    S megint önkéntelenűl eszébe jutott az ő „Te, ma chère, te Anná!”-ja.
    - Ez nem férfi, nem ember, hanem báb! Ezt tán senki se tudja, de én tudom. Oh, ha én volnék az ő helyében, már rég megöltem, darabokra téptem volna azt az asszonyt, a ki olyan, mint én, nem hogy azt mondtam volna neki: te, ma chère, Anna. Ez nem ember, hanem egy minisztériumbeli gép. Nem tudja megérteni, hogy én voltaképpen a te feleséged vagyok, ő pedig egy teljesen fölösleges, idegen ember... Ne, ne is beszéljünk róla!...
    - Nincs igazad, nincs igazad, drágám! - mondotta Vronszkij, iparkodván őt lecsillapítani. - De mindegy, ne beszéljünk hát róla. Mondd el, mit műveltél? Mi történik veled? Hogy’ van a betegséged, s mit mondott az orvos?
    Anna gúnyos örömmel nézett rá. Nyilván még más nevetséges és torz vonásokat is fedezett föl az urában, s csak az alkalmat várta, hogy ezeket is elmondhassa.
    De Vronszkij folytatta:
    - Én azt gyanítom, hogy ez nem is betegség, hanem egyszerűen a te mostani állapotod. Mikorra is várod?
    A gúnyos fény kialudt a szemeiben, de egy másfajta mosoly, - valami csöndes és ő előtte ismeretlen bánat jele, - váltotta föl előbbeni kifejezését.
    - Nemsokára, nemsokára. Te azt mondottad, hogy a mi helyzetünk gyötrelmes, és meg kell oldódnia. Ha tudnád, hogy milyen terhes ez a helyzet nekem, s mit nem adnék érte, hogy téged szabadon és bátran szerethesselek! Magam se szenvednék és téged se gyötörnélek a féltékenységemmel... S ez be is fog következni nemsokára, de mégsem oly hamar, a mint mi gondoljuk.
    S arra a gondolatra, hogy’ fog ez bekövetkezni, olyan szánalomraméltónak tűnt föl maga előtt, hogy könnyek szöktek a szemébe s képtelen volt folytatni. A lámpa fényében csillogó gyűrűs és fehér kezét rátette a karjára.
    - Nem úgy lesz ez, a mint mi gondoljuk. Ezt én nem akartam neked megmondani, de te késztettél reá. Nemsokára, nemsokára megoldódik minden, valamennyien meg fogunk nyugodni, s nem szenvedünk többé.
    - Nem értem, - szólott Vronszkij, bár nagyon jól értette.
    - Te azt kérdezted - mikor? Nemsokára. S én ezt nem fogom túlélni. Ne szakíts félbe! - És beszélt tovább szaporán. - Én ezt tudom, még pedig teljes bizonyossággal. Meg fogok halni, s nagyon örülök, hogy így lesz, s hogy megválthatom magamat és megválthatlak benneteket.
    Könnyek peregtek a szemeiből; Vronszkij lehajolt a kezéhez és elkezdte csókolgatni, iparkodván leplezni az izgatottságát, a melynek bár, mint nagyon jól tudta, semmi alapja se volt, de a melyen azért mégsem tudott uralkodni.
    - Így áll a dolog, s így is van a legjobban, - szólott Anna s erősen megszorította a kezét. - Lám, ez az egyetlen, a mi fönnmaradt a számunkra.
    Vronszkij felocsúdott s fölemelte a fejét.
    - Micsoda badarság! - Micsoda esztelen badarságot beszélsz!
    - Óh nem, ez - az igazság.
    - Mi, mi az az igazság?
    - Az, hogy meghalok. Egy álmom volt.
    - Álmod? - ismételte Vronszkij, s hirtelen eszébe jutott az a paraszt, a kiről álmodott.
    - Igen, álmom, - felelt Anna. - Már régen történt. Azt álmodtam, hogy beszaladtam a hálószobámba, a honnan valamit ki kellett hoznom, vagy a hol valamit meg kellett tudnom: hiszen tudod, hogy’ szokott ez az álmokkal lenni, - mondotta réműlten tágra nyitott szemekkel, - s a hálószobámban, a szögletben ott állott valami.
    - Óh, micsoda badarság! Hogy’ lehet azt hinni,...
    De Anna nem engedte magát félbeszakíttatni. Az, a mit el akart mondani, rá nézve nagyon is fontos volt.
    - És ez a valami egyszerre megfordult, s akkor láttam, hogy egy bozontos szakállú, félelmes, apró kis parasztocska. Menekülni akarok, de ő ráhajol a batyujára s babrál rajt’ valamit a kezeivel.
    Meg is mutatta, hogy’ babrált a batyujával. Réműlet tükröződött az arczán. És Vronszkijn, a kinek eszébe jutott a maga álma, épp olyan réműlet vett erőt, mely egész lelkét eltöltötte.
    - Ő csak babrál, babrál és szaporán, tudod, szinte hadarva így szól francziáúl: Il faut le battre le fer, le broyer, le pétrir... Én meg réműletemben szerettem volna fölébredni, föl is ébredtem, de csak álmomban. S elkezdtem tünődni rajt’, vajon mit jelenthet ez? Mire Kornei így szól hozzám: „Gyermekágyban fogsz meghalni, matyuska, gyermekágyban”... Erre aztán fölébredtem...
    - Micsoda badarság, de micsoda badarság! - kiáltott föl Vronszkij, de ő maga is érezte, hogy semmi meggyőző se volt a hangjában.
    - De ne beszéljünk erről. Csengess, behozatom a teát. Vagy várj, most nemrég, én...
    Egyszerre fölkelt. Arczának a kifejezése egy pillanat alatt elváltozott. A réműlet és az izgatottság helyét valami csöndes, komoly és átszelleműlt figyelem kifejezése váltotta föl. Vronszkij nem tudta fölfogni ennek a változásnak a jelentőségét. Anna egy új életnek a mozgását érezte magában.

    IV.

    Alexandrovics Alexej, azután, hogy Vronszkijval a saját kapujában találkozott, előre föltett szándékához híven, az olasz operába ment. Ott végig ült két fölvonást és találkozott mindazokkal, a kikkel találkoznia kellett. Hazaérkezvén, figyelmesen megnézte a fogast, s miután katona-köpenyeget nem látott rajta, szokása szerint bement a szobájába. De, s ez már szokása ellenére volt, nem feküdt le aludni, hanem hajnali három óráig föl és alá járt a szobájában. A harag érzése a felesége iránt, a ki nem akart tekintettel lenni az illendőségre és azt az általa megszabott egyetlen föltételt, hogy a kedvesét a házában ne fogadja, nem akarta teljesíteni, nem hagyott neki békét. Az asszony nem teljesítette az ő követelését, s azért meg kellett büntetnie, s meg kellett valósítania a fenyegetését, vagyis hogy követelje a válást és elvegye tőle a fiát. Jól ösmerte mindazokat a nehézségeket, a melyek ennek a tervnek az útjában állottak, de megmondta, hogy megteszi, s most be kellett váltania a szavát. Ivanovna Lydia grófnő is czélozgatott rá, hogy ez volna helyzetéből a legjobb menekvés, s a válások gyakorlata az utóbbi időben olyan tökéletességre jutott, hogy Alexandrovics Alexej lehetségesnek tartotta, hogy a formai akadályokat sikerülni fog leküzdenie. Ezenkívül, a baj sohase járván egyedül, az idegenek szervezésének s a zarajszkij kormányzósági földek öntözésének az ügye is olyan kellemetlenségeket zúdított a nyakába, hogy az utóbbi időben csaknem állandóan a legnagyobb izgalomban élt.
    Egész éjjel nem aludt, s a haragja, mely valami óriási arányban nőtt, reggelre elérte a tetőpontot. Szaporán felöltözött, s mintha egy teli pohár haragot vitt volna a kezében, s attól tartott volna, hogy kiönti, s vele együtt a feleségével való beszélgetéshez szükséges energiájának egy részét is elveszti, a mint meghallotta, hogy Anna fölkelt, tüstént bement hozzá.
    Anna, a ki azt hitte, hogy olyan jól ösmeri az urát, szinte megdöbbent tőle, mikor ez belépett hozzá. A homloka össze volt ránczolva, s a szemei, kerülvén az ő tekintetét, sötéten meredtek maguk elé; az ajkai erősen és megvetően össze voltak szorítva. A modorából, a mozdulataiból, hangjának a csengéséből olyan határozottság és elszántság volt kiérezhető, a minőt Anna eddig még sohase tapasztalt nála. Bejött a szobába, s a nélkül, hogy őt üdvözölte volna, egyenesen az íróasztalához ment, fogta a kulcsot s kinyitotta a fiókját.
    - Mit akar? - kiáltott föl Anna.
    - A szeretőjének a leveleit.
    - Azok nincsenek itt, - szólott Anna, s becsukta a fiókot; de az ura éppen ebből a mozdulatból tudta meg, hogy jól számított és durván ellökvén a karját, gyorsan fölkapta azt a portefeuille-t, a melyben tudta, hogy a felesége legszükségesebb iratait rejtegeti: Anna ki akarta tépni a kezeiből a portefeuille-t, de Alexandrovics Alexej eltaszította őt magától.
    - Üljön le! Beszédem van önnel, - mondotta, a hóna alá csapván a portefeuille-t, s oly erősen szorongatta, hogy a válla szinte fölszökött tőle.
    Anna elképedve, félénken és szótlanúl nézett rá.
    - Megmondtam önnek, hogy nem engedem meg, hogy a kedvesét magánál fogadja.
    - De beszélnem kellett vele, hogy...
    Elhallgatott, mert hirtelenében nem talált semmi ürügyet.
    - Nem vagyok hajlandó annak a részleteibe belemenni, hogy egy asszonynak mért kell a szeretőjével beszélnie.
    - Én csak... azt akartam... - szólott Anna ingerűlten. Ez a durvaság felbőszítette és erőt adott neki. - Nem érzi tán, hogy önnek milyen könnyü engem sértegetnie? - tette hozzá.
    - Sértegetni csak tisztességes embert és tisztességes asszonyt lehet, de ha a tolvajnak megmondjuk, hogy tolvaj, ez csak la constatation d’un fait.
    - A kegyetlenségnek ezt az új vonását eddig nem ösmertem önben.
    - Ön azt kegyetlenségnek nevezi, mikor egy férj teljes szabadságot ad a feleségének, de becsületes nevének a védelmében csak avval a föltétellel hajlandó őt részesíteni, ha szem előtt tartja az illendőséget. Ez kegyetlenség?
    - Ez még rosszabb a kegyetlenségnél, ez alávalóság, ha már éppen tudni akarja! - kiáltott föl Anna a düh egy rohamában, s fölkelvén, ki akart menni.
    - Nem! - kiáltott rá az ura, recsegő hangján, mely most a szokottnál is élesebben csengett, és nagy kezeivel oly erősen megfogta a karját, hogy a karkötőtől, melyet szintén megmarkolt, piros foltok maradtak rajta, s erőszakkal visszaültette őt a helyére. - Alávalóság? Ha már éppen használni akarja ezt a szót, tudja meg, az az alávalóság, ha valaki ott hagyja az urát, a gyermekét, a szeretője kedvéért, s a mellett az ura kenyerét eszi...
    Anna lehorgasztotta a fejét. Nemcsak hogy nem mondta meg neki azt, a mit tegnap a kedvesének mondott, hogy voltaképpen ő az ő férje, az ura pedig teljesen fölösleges; de még csak nem is gondolt erre. Érezte az ura szavainak teljes igazságát, és halkan csak ennyit mondott:
    - Ön nem képes arra, hogy a helyzetemet rosszabbnak tüntesse fel, mint a milyennek én magam látom; de mért mondja nekem mindezt?
    - Hogy mért mondom? Miért? - folytatta Alexandrovics Alexej változatlan dühvel. - Azért, hogy tudomásúl vegye, hogy miután az illem megőrzésére vonatkozó akaratomat nem teljesítette, olyan rendszabályokhoz fogok nyúlni, a melyek véget vessenek ennek a helyzetnek.
    - Nemsokára, nemsokára vége szakad amúgy is, - szólott Anna s a közeli, a most már várva-várt halál gondolatára megint kicsordúltak a szeméből a könnyek.
    - Sokkal előbb vége szakad, mintsem a szeretőjével együtt gondolják! Önnek szüksége van rá, hogy állati szenvedélyeit kielégítse...
    - Alexandrovics Alexej! Nem mondom, hogy ez nem nagylelkű, de ez nem tisztességes dolog, megütni azt, a ki amúgy is le van győzve.
    - Persze, ön csak magára gondol! De annak az embernek a szenvedései, a ki az ön férje volt, önt nem érdeklik. Az önnek tökéletesen mindegy, hogy annak egész élete összeomlott, hogy mennyit senve... senve... senvedett.
    Alexandrovics Alexej oly szaporán beszélt, hogy belezavarodott és sehogy’ se tudta kimondani ezt a szót. Végre is senvedett-nek mondotta ki. Anna ezt nevetségesnek találta, de legott elszégyelte magát azért, hogy ebben a pillanatban valamit még nevetségesnek találhatott. S most először esett meg, hogy egy pillanatra együtt érzett vele, beleélte magát a helyzetébe és megsajnálta őt. De hát mit mondhatott, vagy mit tehetett volna? Lehorgasztotta a fejét és hallgatott. Alexandrovics Alexej is hallgatott egy darabig, azután megszólalt, de már sokkal kevésbbé recsegő, hideg hangon, miközben itt-ott megnyomta, a szeszélyesen összehordott, és semmi különösebb fontossággal nem járó szavakat.
    - Azért jöttem, hogy megmondjam önnek... - szólott.
    Anna rápillantott. „Vajon nem csak úgy rémlett nekem, - gondolta magában, eszébe jutván arczának a kifejezése, mikor a senvedtem szóba belezavarodott: - vajon lehetséges volna az, hogy egy ember, ilyen zavaros szemekkel, ilyen önelégült nyugalommal érezzen is valamit?”
    - Én semmin se változtathatok, - suttogta.
    - Azért jöttem, hogy megmondjam önnek: én holnap elutazom Moszkvába s nem térek vissza többé ebbe a házba, ön pedig majd az ügyvéd útján fog értesülni az elhatározásomról, a kinek át fogom adni a válás ügyét. A fiam, az meg át fog költözni a nővéremhez, - mondotta Alexandrovics Alexej, csak nagy nehezen tudván visszaemlékezni arra, a mit a fiára vonatkozólag mondani akart.
    - Önnek szüksége van Szerjozsára, hogy nekem fájdalmat okozzon, - szólott Anna s lopva pislogott reá - Ön nem szereti őt... Hagyja meg nekem Szerjozsát.
    - Igen, még a fiam iránt való szeretetemet is elvesztettem, mert kapcsolatban van vele az az undor, a melyet ön iránt érzek. De azért mégis elviszem őt. Isten önnel!
    Ki akart menni, de most meg Anna tartóztatta fel őt.
    - Alexandrovics Alexej, hagyja meg nekem Szerjozsát! - suttogta még egyszer. - Több mondanivalóm nincsen. Hagyja nálam Szerjozsát, a míg... Nem sokára lebetegszem, hagyja őt nálam!
    Alexandrovics Alexej fölpattant, kirántotta a kezéből a kezét és szótlanúl kiment.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988619
Webáruház készítés