Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Tolsztoj: Karenina Anna EPUB e-könyv

Tolsztoj: Karenina Anna EPUB e-könyv
690 Ft690

A címszereplő a világirodalom legvonzóbb nőalakjai közül való, szenvedélyének, szerelmének, tragédiájának érvénye egyetemes - az emberi érzelemvilág bonyolultságáról rajzolt tolsztoji kép "mélységélesége" - akárcsak a Háború és béke monumentalitása - páratlan. Annát sokalakos társasági tablóban mutatja be az író: Moszkvába bátyja házassága válságát jön elsimítani - bálok, udvarlások, kérők és hozományvadászok körében tűnik fel a szép, szürke szemű, pétervári hivatalnokfeleség. Vronszkijt, a gárdatisztet első látásra megragadja az asszony. Hirtelen támadt kapcsolatuk mindkét embert zuhanásszerűen sodorja a szerelmi szenvedélybe: Annát az idős férj, gyerek, társadalmi tisztesség, szeretőjét viszont a karrier, a hírnév csak ideig-óráig tarthatja vissza. A hősnőt a gyermekágyi láz, a fiatal katonatisztet a megkísérelt öngyilkosság ragadja majdnem el. Külföldre utaznak, vállalják a megyvetést a kihívó lázadást. Az olaszországi út után a megszokás, a köznapi elhidegülés jelei mutatkoznak Vronszkijon - Anna azonban erre az érzelemre tette fel életét, úgy érzi, mindent feláldozott; s büntetésül, bosszúból, s az elkeseredés kiúttalanságában öngyilkos lesz. (Legeza Ilona)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    I.

    A tél vége felé Scserbaczkijék házában orvosi tanácskozást tartottak, mely azt volt hivatva eldönteni, milyen állapotban van Kiti egészsége, s hogy mit kell tenni elgyöngült erőinek a helyreállítására. Kiti beteg volt, s a tavasz közeledtével még jobban hanyatlott az egészsége. A háziorvos halzsírt, majd vasat, végűl pokolkövet rendelt, de miután sem az egyik, sem a másik, sem a harmadik nem használt, s miután erre azt tanácsolta, hogy a mint kitavaszodik, menjenek vele külföldre, még egy másik hírneves orvost hívtak meg hozzá. Ez a hírneves orvos, egy még fiatal és nagyon szép férfi, határozottan követelte, hogy a beteget megvizsgálhassa. Úgy látszott, hogy különös élvezettel ragaszkodik ahhoz, hogy a szűzi szemérem csak a barbár kor maradványa, és hogy mi sem természetesebb annál, hogy egy még javakorbeli férfi egy fiatal és mezítelen leánykát megtapogasson. Ő ezt természetesnek találta, mert mindennap megcselekedte, még pedig, mint ő hitte, a nélkül, hogy bármi rosszat gondolt vagy érzett volna s így a leány szemérmetességét nemcsak hogy a barbár kor maradványának, de egyúttal személyes sérelemnek is fogta föl.
    Bele kellett hát nyugodni a dologba, mert ámbátor az orvosok mind egy iskolában és ugyanazokból a könyvekből tanultak s ugyanazt a tudományt űzték, s ámbátor akadtak olyanok is, a kik azt állították, hogy ez a hírneves orvos voltaképpen rossz orvos, mégis a herczegné házában és az ő köreiben valahogyan az a nézet volt elterjedve, hogy ez a hírneves orvos az egyetlen, a ki valami különöset is tud, s a ki Kitit megmentheti. A hírneves orvos, miután a zavartól és a szégyentől szinte magánkívül levő beteget alaposan megvizsgálta és megkopogtatta, s a kezeit gondosan megmosta, ott állott a fogadó-szobában s a herczeggel beszélgetett. A herczeg komoly arczczal s köhécselve hallgatta az orvost. Ő, mint afféle sokat élt, nem ostoba és nem beteg ember, nem hitt az orvosi tudományban, és úgy magában, szidta ezt az egész komédiát, annál is inkább, mert alkalmasint ő volt az egyetlen, a ki teljesen tisztában volt Kiti betegségének az okával. „Üres csaholás az egész”, - gondolta magában, a hírneves orvos jellemzésére a vadász-szótárból kölcsönözvén ki ezt a kifejezést, miközben leánya betegségének a tüneteire vonatkozó fecsegését hallgatta. A hírneves orvos viszont csak nagy nehezen tudta megállani, hogy ez iránt a vén ficsúr iránt érzett megvetésének kifejezést ne adjon, s csak nagy nehezen tudott leereszkedni fölfogásának alacsony színvonalára. Annyit látott, hogy az öreggel nincs mit beszélni, s hogy a házban az anya az úr. Elhatározta tehát, hogy ő előtte fogja igazgyöngyeit szerteszórni. Ekkor lépett a fogadó-szobába a herczegné a háziorvossal. A herczeg, iparkodván nem éreztetni, hogy mennyire nevetségesnek tartja ezt az egész komédiát, kiment. A herczegné nagy zavarban volt s nem tudta mitévő legyen. Bűnösnek érezte magát Kitivel szemben.
    - Nos, orvos úr, döntse el hát a sorsunkat, - szólott a herczegné. - Mondjon el nekem mindent. - „Van-e még remény?” - akarta még hozzátenni, de az ajkai megrezdűltek és nem tudta kimondani ezt a kérdést. - Nos hát, hogy’ állunk?
    - Tüstént, herczegné, csak megbeszélem a dolgot a társammal, s akkor majd lesz szerencsém kifejteni ön előtt a véleményemet.
    - Tehát kimenjünk?
    - A mint parancsolja.
    A herczegné fölsóhajtott és kiment.
    Mikor az orvosok egyedűl maradtak, a háziorvos bátortalanúl kezdte kifejteni a véleményét, mely abból állott, hogy a jelen esetben a tuberkulotikus folyamat kezdetéről van szó, de... stb. A hírneves orvos csak hallgatta őt, de előadása közepén, ránézett hatalmas aranyórájára.
    - Úgy van, - mondotta. - De...
    A háziorvos a szó közepén tiszteletteljesen elhallgatott.
    - A tuberkulotikus folyamat kezdetét megállapítani, mint ez bizonyára ön is tudja, képtelenek vagyunk; a kavernák megjelenéseig semmi bizonyosat se mondhatunk. De gyanítani gyaníthatunk. Tüneteink is vannak: rossz táplálkozás, ideges izgatottság stb. A kérdés tehát így áll: ha gyanúnk van a tuberkulotikus folyamat megkezdődésére, mit kell cselekednünk, hogy a táplálkozást elősegítsük?
    - De a mint tudja, rendszerint erkölcsi és lelki okok is szoktak a háttérben lenni, - koczkáztatta meg a háziorvos fínom mosolylyal.
    - Persze, ez természetes, - felelt a hírneves orvos, miközben megint az órájára nézett. - Bocsánatot kérek, nem tudom, vajon készen van-e már a Jauszkij-híd, vagy még mindig arra körül kell kerülni? - kérdezte. - Áá! készen van! No akkor még van húsz perczem. Tehát azt mondottuk, hogy a kérdés most ez: elősegíteni a táplálkozást és rendbeszedni az idegeket. Az egyik kapcsolatban van a másikkal, és így mindkét irányban cselekednünk kell.
    - És a külföldi utazás? - kérdezte a háziorvos.
    - Én a külföldi utazásoknak ellensége vagyok. És méltóztassék csak meggondolni: ha csakugyan megkezdődött a tuberkulotikus folyamat, a mit most még nem tudhatunk, akkor a külföldi utazás amúgy se segít. Olyan szerre van tehát szükség, mely előmozdítja a táplálkozást, a nélkül, hogy ártana.
    És a hírneves orvos kifejtette a sodeni vízzel leendő gyógykezelésre vonatkozó tervét, a melynek javallásánál a döntő érv kétségtelenűl az volt, hogy ártani semmi szín alatt sem árthat.
    A háziorvos ezt is figyelemmel és tiszteletteljesen végighallgatta.
    - De én a külföldi utazás mellett bátor volnék fölhozni az életmód megváltoztatását, s az azok közül a körülmények közül való szabadúlást, a melyek régi emlékeket idéznek föl. Ezenkívül... az anya is szeretné, - mondotta.
    - Hja úgy! No ebben az esetben, ám hadd menjenek, én csak attól tartok, hogy azok a német charlatánok csak ártanak neki... Engedelmeskedniök kell... No de hát csak hadd menjenek.
    Megint az órájára nézett.
    - Jaj! Ideje, hogy menjek, - s az ajtóhoz lépett.
    A hírneves orvos kijelentette a herczegnének (ezt a tisztességérzet kívánta), hogy még egyszer látnia kell a beteget.
    - Hogyan! Még egyszer megvizsgálni! - kiáltott föl az anya réműlten.
    - Óh dehogy, herczegné, csak néhány apróságra van még szükségem.
    - Tessék hát besétálni.
    S az anya az orvos társaságában belépett Kitihez a fogadó-szobába. Kiti soványan és kipirúltan, s a kiállott szégyen következtében a szemeiben különös csillogással állott a szoba közepén. Mikor az orvos belépett, összerezzent, s a szemei megteltek könnyekkel. Egész betegsége és gyógyíttatása olyan ostoba, sőt nevetséges dolognak tűnt föl előtte! Különösen a gyógyítást annyira nevetségesnek találta, mintha valaki egy eltört váza darabjait akarta volna összeilleszteni. Az ő szíve is össze volt törve. Hogy’ akarják hát őt labdacsokkal és porokkal meggyógyítani? De hát nem sérthette meg az anyját, annál is kevésbbé, mert az anyja világos tudatában volt bűnének.
    - Legyen szíves, foglaljon helyet, herczegnő, - mondotta a hírneves orvos.
    Mosolyogva leült vele szemben, megtapintotta az üterét, s megint unalmas kérdéseket kezdett intézni hozzá. Kiti egy darabig csak felelgetett neki, de egyszerre megharagudott és fölkelt.
    - Bocsásson meg, orvos úr, de ennek igazán semmi czélja. Ön háromszor is megkérdezi tőlem ugyanazt.
    A hírneves orvos nem sértődött meg.
    - Beteges ingerlékenység, - mondotta a herczegnének, mikor Kiti kiment. - Egyébiránt készen is vagyok...
    Erre az orvos a herczegné, mint kivételesen okos asszony előtt tudományosan leírta a herczegkisasszony állapotát, s befejezésűl utasításokat adott neki arra vonatkozólag, hogyan kell inni azt a vizet, a melyre voltaképpen semmi szükség se volt. Arra a kérdésre, vajon menjenek-e hát külföldre, - az orvos mély gondolatokba merűlt, mintha ennek a fogas kérdésnek az eldöntésén tűnődött volna. Végre ebben is kimondta a döntő szót: menjenek, de ne higyjenek a charlatánoknak, hanem mindenben forduljanak ő hozzá.
    Az orvos eltávozása után, mintha valami vídám dolog történt volna. Az anya fölvidúlt, mikor a leányához visszatért és Kiti is úgy mutatta, mintha jobb kedve volna. Mostanában sokszor, sőt csaknem mindig alakoskodnia kellett.
    - Igazán mondom, maman, nincs én nekem semmi bajom. De ha menni akar, ám menjünk! - mondotta, s iparkodván úgy tüntetni föl a dolgot, mintha érdeklődnék a küszöbön álló utazás iránt, elkezdett az utazás előkészületeiről beszélni.

    II.

    Az orvos után jött Dolli. Tudta, hogy aznapra volt kitűzve az orvosi tanácskozás, s bár nemrég kelt föl gyerekágyból (a tél végén kis leánya született) s bár neki is sok baja és gondja volt, mégis otthagyván a kisbabáját és beteg leánykáját, eljött tudakozódni Kiti sorsa felől, a melynek most kellett eldőlnie.
    - Nos, mi újság? - kérdezte, a mint a fogadó-szobába lépett, s a kalapját se tette te. - Valamennyien jókedvűek vagytok. Alkalmasint rendben van minden?
    Megpróbálták elmondani neki, hogy mit szólott az orvos, de kiderűlt, hogy bár az orvos nagyon világosan és kimerítően beszélt, mégis sehogy’ se lehetett ismételni azt, a mit mondott. A legérdekesebb kétségkívül az volt, hogy az utazást elhatározták.
    Dolli önkéntelenül fölsóhajtott. Legjobb barátnője, a húga, elutazandó volt. Az ő élete pedig éppenséggel nem volt valami derűlt. Arkágyevics Sztepánhoz való viszonya a kibékülés óta csak még megalázóbb lett. Az Anna által eszközölt összeforrasztás nem bizonyúlt tartósnak, s a családi egyetértés megint csak megpattant, még pedig ugyanazon a ponton. Semmi elhatározó dolog nem történt, de Arkágyevics Sztepán csaknem soha se volt otthon, pénz se volt elég a háznál soha, s a hűtlenség gyanuja állandóan gyötörte Dollit, a ki megpróbálta ezt magától elriasztani, mert félt a féltékenység gyötrelmeitől, a melyeken egyszer már keresztülment. A féltékenység egyízben már átélt első rohama persze többé nem ismétlődhetett meg, sőt tán még a hűtlenségének újabb fölfedezése se hathatott volna rá úgy, mint első alkalommal. Egy ilyen fölfedezés most legföljebb a házirendet változtatta volna meg, s ő meg hagyta magát csalni, de megvetette őt, és különösen magát, ezért a gyöngeségért. Ezenfelül nagy családjának a gondjai is szüntelenűl gyötörték, hol a kis baba táplálkozása nem ment úgy, a hogy’ kellett volna, hol otthagyta a dada, hol pedig, mint most is, megbetegedett a gyerekek közül valamelyik.
    - Hát a tieid hogy’ vannak? - kérdezte az anyja.
    - Jaj maman, bizony van bajunk elég. Lili megbetegedett s tartok tőle, hogy vörhenye van. Most még eljöttem, hogy az eredményt megtudjam, de mostantól kezdve azután, ha, isten ments’, csakugyan vörheny, ki se mozdulok többet a házból.
    Az orvos eltávozása után az öreg herczeg is kijött a szobájából, s miután odatartotta az arczát Dollinak és elbeszélgetett vele, a feleségéhez fordúlt.
    - Nos, mit határoztatok, mentek? És én velem aztán mi történik akkor?
    - Én azt hiszem, te jobban teszed, ha itt maradsz, Alexandre, - mondotta a felesége.
    - A hogy’ akarod.
    - De maman, miért ne jöhetne velünk papa is? - szólott Kiti. - Neki is jobb, nekünk is.
    Az öreg herczeg fölkelt és megsimogatta Kiti haját. Kiti fölemelte a fejét és erőltetett mosolylyal nézett rá. Mindig úgy tűnt föl neki, hogy az egész családban az apja az, a ki őt legjobban megérti, bárha csak keveset beszél is vele. Mint legkisebb, ő volt apjának a kedvencze, s úgy tetszett neki, hogy iránta való szeretete éleslátásúvá is tette őt. Most, hogy a tekintete találkozott az apjának merően rászegzett jóságos, kék szemeivel, úgy rémlett neki, hogy teljesen keresztüllát ő rajta, s megérti mindazt a sok keserűséget, mely benne fölhalmozódott. Pirúlva odasímúlt hozzá, s várta, hogy majd megcsókolja, de az apja csak megtapogatta a haját és így szólt:
    - Ezek az ostoba kontyok! Az ember hozzá se férhet a leányához, s csak meghalt vénasszonyoknak a haját simogatja. Nos, Dolinyka, - fordúlt oda idősebb leányához, - mit csinál a te öregágyúd?
    - Semmit, papa, - felelt Dolli, megértvén, hogy az uráról van szó. - Mindig távol van, szinte alig látom, - tette hozzá gúnyos mosolylyal.
    - Nem utazott még el falura, hogy az erdőt eladja?
    - Nem, de mindig készűl.
    - Lám, lám! - szólott a herczeg. - Tehát én is készülődjem? Parancsára, - fordúlt oda a feleségéhez, miközben leült. - A mi pedig téged illet, Katya, - tette hozzá, a kisebbik leányához fordulva, - te valamikor majd egy szép napon, a mikor fölébredsz, imígyen szólj magadban: de hiszen én teljesen egészséges és jókedvű vagyok, gyerünk megint a kora reggeli hidegben a papával sétálni. Mit szólsz hozzá?
    Látszólag roppant egyszerű volt az, a mit az apja mondott, de Kiti ezekre a szavakra mégis annyira megzavarodott és úgy kijött a sodrából, mint a tetten ért bűnös. „Igen, mindent tud, mindennel tisztában van, s ezekkel a szavakkal azt akarja mondani, hogy bár szégyenletes a dolog, de azért ki kell állni”. Képtelen volt magát annyira összeszedni, hogy felelhessen. Belekezdett, de egyszerre sírva fakadt és kiszaladt a szobából.
    - Tessék, ilyenek a te tréfáid! - szólt rá a herczegné az urára. - Te mindig csak... - kezdte rá a szemrehányásait.
    A herczeg elég soká hallgatta a herczegné szemrehányásait és nem szólt, de az arcza mind jobban és jobban elkomolyodott.
    - Hiszen olyan nyomorúlt, olyan szánalomraméltó szegényke, te meg nem érzed, hogy minden arra vonatkozó czélzás, a mi ezt előidézte, fáj neki. Óh, így csalódni az emberekben! - mondotta a herczegné, s megváltozott hangjából Dolli is, a herczeg is kiérezték, hogy Vronszkijról beszél. - Én nem értem, hogy nincsenek törvények az ilyen alávaló és hitvány emberek ellen.
    - Eh, ne beszélj, - szólott a herczeg komoran, miközben a karosszékből fölkelt s úgy tett, mintha menni akarna, de az ajtóban megállt. - Törvények vannak, matyuska, és ha már kihívtál rá, hát bizony megmondom, hogy mindennek ki az oka: te és te, egyedűl csak te. Törvények mindig voltak és vannak is az ilyen ficzkók ellen! Bizony, ha nem volna az, a minek nem volna szabad lennie, úgy én, bár öreg ember vagyok, a pisztolyom elé állítanám ezt a ficsúrt. De így csak gyógyítgassátok őt, és gyűjtsétek magatok köré ezeket a világcsalókat.
    A herczegnek, úgy látszik, még sok mondanivalója lett volna, de a herczegné, a mint ezt a hangot meghallotta, mint a komoly kérdések alkalmával rendesen, tüstént megbékűlt és magábaszállott.
    - Alexandre, Alexandre, - suttogta felé közeledve, és sirva fakadt.
    Abban a pillanatban, a mint sírva fakadt, a herczeg is elhallgatott. Odament hozzá.
    - No elég, elég! Hiszen neked is fáj a dolog, tudom. De mitévők legyünk? Nagy baj nincsen. Az Isten irgalmas... hála legyen neki... - mondotta, most már maga se tudván, mit beszél, és viszonozta a feleségének a nedves csókjait, a melyeket átérzett a kezén. A herczeg kiment a szobából.
    Alig hogy Kiti elsírta magát és kiment, Dolli gyakorlott anyai és családi szemeivel legott meglátta, hogy itt asszonyi közbelépésre van szükség, s ennek neki is készült. Letette a kalapját, erkölcsileg felgyűrte az ujjait és cselekedni készült. Mikor az anyja megrohanta az apját, a mennyire a köteles gyermeki tisztelet megengedte, megpróbálta őt csillapítani. Mikor aztán a herczeg kitört, akkor hallgatott; szégyelte magát az anyjáért és gyöngédséget érzett az apja iránt, a miért megint oly gyorsan kibújt belőle a jóság; de mikor az apja kiment, akkor rászánta magát a legfőbbre, a mire szükség volt: elment Kitihez, hogy őt megnyugtassa.
    - Már rég akartam kérdezni, maman, tudja-e azt, hogy Levin, mikor legutóbb itt járt, meg akarta kérni Kitit? Sztivának bevallotta.
    - Nos és? Nem értem...
    - Lehet tán, hogy Kiti kosarat adott neki? Nem szólt erről semmit?
    - Nem, semmit se szólt, sem egyikről, sem másikról; nagyon is büszke. De én tudom, hogy onnan származott minden.
    - No már most képzelje el, ha csakugyan kosarat adott Levinnek, - már pedig nem adott volna kosarat neki, ha nincs az a másik, annyit tudok... És ez a másik azután olyan gyalázatosan rászedte.
    A herczegnének szinte rettenetes volt elgondolni, hogy mekkora bűnei vannak a leányával szemben és megharagudott.
    - No most már igazán semmit sem értek az egészből! Manapság mindenki a maga esze után akar járni, az anyjának nem szól semmit, s akkor aztán itt van...
    - Maman, én bemegyek hozzá.
    - Hát menj. Megtiltottam talán? - mondotta az anyja.

    III.

    Mikor Dolli Kiti csinos, rózsaszínű, és vieux saxe babácskákkal díszített kis szobájába belépett, mely épp oly üde, rózsás és derült volt, mint még csak két hónappal azelőtt maga Kiti, eszébe jutott, milyen jókedvvel és szeretettel rendezték be együtt a mult esztendőben ezt a szobácskát. Megdermedt a szíve, a mint most megpillantotta Kitit, a ki ott ült az ajtóhoz legközelebb álló alacsony kis széken, s rámeresztette a szemeit a szőnyeg sarkára. Kiti rápillantott a nénjére a nélkül, hogy hideg és valamelyest mogorva arczkifejezése megváltozott volna.
    - Én most elmegyek, hogy a házat őrizzem, s te sem jöhetsz majd hozzám, - szólott Alexandrovna Darja, és odaült mellé. - Szeretnék veled beszélni.
    - Miről? - kérdezte Kiti szaporán s ijedten kapta föl a fejét.
    - Miről másról, mint a te bánatodról?
    - Nekem nincs bánatom.
    - Hadd el, Kiti. Azt hiszed, hogy én nem tudom? Mindent tudok. De hidd el, olyan semmi az egész dolog... Keresztülmentünk mi ezen valamennyien.
    Kiti hallgatott s arczának szigorú volt a kifejezése.
    - Nem érdemli meg, hogy szenvedj miatta, - folytatta Alexandrovna Darja, egyenesen a dologra térve.
    - Igen, mert megvetett engem, - mondotta Kiti remegő hangon. - Ne beszélj! Kérlek, ne is beszélj!
    - De hát ki mondta ezt neked? Ezt senki se mondhatta. Meg vagyok róla győződve, hogy ő szerelmes volt s még most is szerelmes beléd, de...
    - Óh, ez a legrettenetesebb nekem, ez a részvét! - kiáltott föl Kiti hirtelen haraggal. Megfordult a székén, elpirult és gyorsan babrált az ujjaival, hol egyik, hol másik kezével szorongatva övén a csattot, melyet a kezében tartott. Dolli ösmerte húgának ezt a szokását, hogy kapkod a kezével, ha haragra lobban; tudta, hogy Kiti a harag pillanataiban képes volt magáról megfeledkezve, mindenféle fölösleges és bántó dolgot összebeszélni, és ezért iparkodott őt megnyugtatni; csakhogy már késő volt.
    - De hát mit, mit akarsz velem éreztetni, mit? - mondotta Kiti gyorsan. - Azt, hogy szerelmes voltam egy emberbe, a ki tudni sem akart rólam, s hogy belehalok a szerelmembe? És ezt nekem a néném mondja, a ki azt hiszi magáról, hogy... hogy... részvéttel van irántam!... Kell is nekem az ilyen részvét, az ilyen képmutatás!
    - Kiti, te igazságtalan vagy.
    - Miért gyötörsz hát?
    - De hiszen éppen ellenkezőleg... Látom, hogy el vagy keseredve...
    Kiti nagy fölindulásában nem is ügyelt rá.
    - Nekem nincs miért szomorkodnom vagy bánkódnom. Vagyok annyira büszke, hogy nem engedem meg magamnak azt, hogy olyan embert szeressek, a ki engem nem szeret.
    - De hiszen én nem is mondom... Csak azt az egyet mondd meg, - de igazán, - szólt Alexandrovna Darja, s megfogta Kiti kezét: - azt mondd meg, beszélt veled Levin?...
    Levin nevének az említése, úgy látszik, teljesen megfosztotta Kitit az önuralomtól: felugrott a székéről, földhöz vágta a csattot, s a kezeivel hevesen hadonászva, így szólt:
    - Mi köze ehhez Levinnek? Igazán nem értem, miért gyötörsz. Én megmondtam és ismétlem, hogy büszke vagyok, és soha, soha se fogom megtenni azt, a mit te, hogy visszatérjek egy emberhez, a ki megcsalt, s a ki egy más asszonyba szeretett bele. Ezt én nem értem! Te tán érted, de én nem!
    E szavak után rápillantott a nénjére, és látván, hogy Dolli szomorúan lehorgasztott fejjel hallgat, a helyett, hogy a szobából kiment volna, a mint szándékozott, leült az ajtó mellé, s kendőjével az arczát eltakarva, lehorgasztotta a fejét.
    A hallgatás eltartott vagy két perczig. Dolli magamagára gondolt. Az a megaláztatás, a melyet mindig érzett, most, hogy a húga is czélzást tett rá, különösen fájdalmasan kelt életre benne. Ilyen kegyetlenséget nem várt a húgától, s ezért meg is haragudott rá. De egyszerre ruhasuhogást s visszafojtott zokogás fel-felcsukló hangjait hallotta, s valakinek a karjai alulról átölelték a nyakát. Ott térdelt előtte Kiti.
    - Dolinyka, én olyan, de olyan boldogtalan vagyok! - suttogta bűnbánólag.
    S könnyekkel elborított, kedves arczát beletemette Alexandrovna Darja szoknyájának a ránczaiba.
    Mintha a könny lett volna az a nélkülözhetetlen kenőcs, a mely nélkül a két nővér közt való kölcsönös érintkezés gépezete nem működhetik eredményesen, - a nagy könnyhullatás után a nővérek nem beszéltek arról, a mi őket foglalkoztatta; de mellékes dolgokról szólva, mégis megértették egymást. Kiti belátta, hogy az, a mit Dolli urának a hűtlenségéről és az ő megaláztatásáról fölindulásában mondott, a szíve mélyéig megbántotta szegény nénjét, a ki azonban ezt néki mégis megbocsátotta. Dolli a maga részéről megtudott mindent, a mit tudni akart; meggyőződött róla, hogy sejtelmei igazak voltak, hogy Kiti gyógyíthatatlan bánata éppen abból származott, hogy Levin megkérte a kezét, ő kosarat adott neki, Vronszkij pedig őt megcsalta, és hogy Kiti kész volt Levint szeretni, Vronszkijt pedig gyűlölni. Kiti egyetlen szót sem szólt erről; csak a lelkiállapotáról beszélt.
    - Nekem semmiféle bánatom sincs, - mondotta, miután kissé lecsillapult, - de tán természetesnek fogod találni te is, hogy undorítónak, visszataszítónak és durvának tűnik föl előttem minden, de legelső sorban én magam. Fogalmad se lehet róla, milyen csúnya gondolataim vannak mindezekről.
    - Ugyan már miféle csúnya gondolataid lehetnek - neked? - kérdezte Dolli mosolyogva.
    - A lehető legcsúnyábbak és legdurvábbak; nem is tudom neked elmondani. Ez már nem bánat, nem unalom, hanem valami sokkal rosszabb. Mintha minden, a mi csak jó volt bennem, eltűnt volna, s csak az maradt volna meg, a mi rossz. De hát hogy’ is mondjam el neked? - folytatta, látva húga szemeiben az elképpedést. - A papa az imént kezdte mondani... nekem úgy tetszik, ő csak arra gondol, hogy nekem férjhez kell mennem. A mama bálokba visz: s nekem úgy tetszik, ezt csak azért teszi, hogy minél előbb férjhezadjon és megszabaduljon tőlem. Tudom, hogy nem így van, s még se tudom magamtól ezeket a gondolatokat elhessegetni. Az úgynevezett kérőkre rá se tudok nézni. Úgy tűnik föl, mintha mind mértéket vennének rólam. Azelőtt báli ruhában menni valahová, élvezet volt nekem, örömöm telt magamban; most szégyen és kín. Mit akarsz többet! Az orvos... az...
    Kiti megakadt; tovább akarta mondani, hogy azóta, hogy ez a változás történt vele, kiállhatatlanná, kellemetlenné lett rá nézve Arkágyevics Sztepán, s hogy rá se tud nézni a nélkül, hogy mindjárt a legdurvább és legförtelmesebb dolgok ne jussanak az eszébe.
    - Igen, mindent a legdurvább, a legcsúnyább színben látok, - folytatta. - Lehet, hogy ez betegség. Lehet, hogy majd elmúlik...
    - De hát ne gondolj...
    - Nem tudok. Csak a gyerekekkel, csak te veled érzem jól magamat.
    - Sajnálom, hogy most azután nem igen jöhetsz hozzám.
    - Dehogy nem, jövök én azért. Nekem már volt vörhenyem s majd megkérem a mamant.
    Kiti megmaradt a magáé mellett, átköltözött a nénjéhez, és a vörheny egész tartama alatt, mely csakugyan kitört a gyerekeken, ápolta őket. A két nővér mind a hat gyereket szerencsésen kiápolta a bajból, de Kiti egészsége nem állott helyre, s a nagybőjt elején Scserbaczkijék elutaztak külföldre.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988602
Webáruház készítés