Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Theodore Dreiser A zseniális ember MOBI e-könyv

Theodore Dreiser A zseniális ember MOBI e-könyv
1 190 Ft1190

TARTALOM

Első rész: Ifjúság
Második rész: Harc
Harmadik rész: Szerelem

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Tizenharmadik fejezet

    Eugene és Angela keserűen, élesen csaptak össze; máskor meg az asszony a férfi igazság- és becsületérzékére próbált hatni, régi gyöngédségére; ravasz és finom eszközöket használt. Eugene valamikor - legalább is látszólag - félt Angela haragjától; most már mit sem törődött vele. Az asszony bájossága mit sem jelentett számára. Angela szörnyetegnek tartotta Suzanne-t, minthogy nem tagadta meg Eugene-t; férjét szinte dühöngő őrültnek látta - s mégis be kellett vallania, hogy mindez emberi és természetes. Eugene-nek csak egy gondolata volt, Suzanne, s minden harcot hajlandó megvívni érte. Elmondta Angélának, hogy olvasta és eltépte az asszony Suzanne-hoz írt levelét. És Angela tudta, hogy végképp elvesztette férjét.
    Amint mondottuk, Suzanne-ban volt szenvedély is. A maga naiv, lányos módján olyan légvárat épített föl, amelyet csak a legkönyörtelenebb, legkétségbeesettebb kitartással lehet valóságra váltani. Amikor anyja első beszélgetésük során oly könyörögve fordult hozzá, azt képzelte, hogy lényeges győzelmet aratott. Anyja nem tudta a vita során legyőzni, s így biztosan diadalmaskodni fog - legalább is ezt érezte. Mrs. Dale eddig még semmit sem tagadott meg tőle.
    Eugene vágyódott a lányra - de egy kissé, egészen kissé félt magától Suzanne-tól. Amellett ő maga nem volt kegyetlen lélek, inkább könnyed természetű, kedélyes ember. Kegyetlenné válhatott volna, ha eléggé sóvárog valami után e földön, a pénz, a hírnév, szerelem után - de alapjában véve nem törődött mindezzel annyira, mint ahogyan képzelte. Nincs semmi a világon, amit ne lehetne nélkülözni, ha kénytelen rá az ember. Mostani szerelmébe és sóvárgásába mélyebbre merült, mint bármibe eddigi élete során, de azért nem volt hajlandó kemény és kegyetlen lenni.
    Suzanne bizonytalanul azt érezte, hogy várni akar és a maga módja szerint akarja a dolgokat elintézni - de voltaképpen csak azért álmodozott és halasztotta a dolgot, mert Eugene halasztgatta végső egyesülésüket A férfi, akár Hamlet, túlságosan kedvelte a töprengést, túlságosan igyekezett a kevésbé kétségbeesett utat megtalálni - s közben kockára tette az eszményi boldogságot, amelyért pedig hajlandó lett volna minden eddig szerzett anyagi előnyt elvetni.
    Amikor Mrs. Dale néhány nap múlva közönyösen azt indítványozta, hogy az őszt és a telet töltsék távol New Yorktól; hogy ő, Suzanne és Kinroy látogassák meg előbb Angliát, majd Délfranciaországot és Egyiptomot, Suzanne rögtön szándékosságot látott benne - vagy a legjobb esetben a végzet rosszindulatú tervét boldogságának elpusztítására. Ez a könnyed indítvány, amelyet az anya elég határozottan tett, megijesztette és ingerültté tette Suzanne-t.
    - Nem akarok Európába menni - mondta óvatosan. - Csak három évvel ezelőtt jártunk odaát. Inkább maradnék itt ezen a télen.
    - De ez az utazás oly kellemes lesz, Suzanne - mondta anyja. - Cameronék ősszel Skóciában vannak, Callendarben. Ott béreltek házat. Kedden kaptam levelet Louise-tól. Gondoltam, fölnézünk oda s aztán Wight szigetére is.
    - Nekem nincs kedvem utazni, mama - felelt Suzanne határozottan. - Nagyon kényelmesen élünk itt. Miért akarsz mindig máshova rohanni?
    - Ugyan, hogy beszélsz, Suzanne! Eddig még sohasem tiltakoztál különösképpen az utazások ellen. Azt hittem, hogy Egyiptom és Franciaország nagyon érdekel. Egyik helyen sem jártál még.
    - Tudom, hogy mind a kettő nagyon szép, de ezen az őszön nincs rá kedvem. Inkább itt maradnék. Miért határoztad el hirtelen, hogy egy évre elmenjünk?
    - Nem határoztam el hirtelen - tartott ki az anya, - már hosszabb ideje gondoltam rá, amint tudod. Nem mondtam, hogy hamarosan Európában töltünk egy telet? Amikor legutoljára említettem, nagyon örültél.
    - Ó, tudom, mama, de ennek majd egy éve. Most nem akarok elmenni. Inkább maradnék itt.
    - Miért? A barátnőid közül többen utaznak el, mint maradnak itt. Ezen a télen különösen sok az európai utazó.
    - Haha! - nevetett Suzanne. - Különösen sok. Hogy túlzol, mama, ha valamit akarsz. Azért különösen sok, mert te utazni akarsz - s megint nevetett.
    Suzanne ellenállása ingerelte anyját. Úgy látszik, ez a lánytársaság az oka, amelyben forog - viszont Suzanne-nak látszólag oly kevés bizalmas barátnője volt. Almerdingék csak azért vannak a városban, mert vidéki kastélyukban tűz volt, de csak kis időt töltenek New Yorkban. Suzanne-t semmiféle férfi nem érdekelhette különösképpen. Az egyetlen valaki, akit kedvelt, Eugene Witla volt - ő pedig házasember s csak baráti, »bácsi«-módon közeledik a lányhoz.- Nézd, Suzanne - szólt határozottan - nem engedem, hogy ostobaságokat beszélj. Ez az utazás gyönyörű lesz, ha már egyszer elindultunk. Haszontalan dolog, hogy az ilyen csacsi gondolat az utadban álljon. Éppen abban a korban vagy, amikor sokat kellene utaznod. Jobb lesz, ha előkészülsz rá, mert nemsokára indulunk.
    - Én nem, mama - mondta Suzanne. - Úgy beszélsz, mintha kislány lennék. Nem akarok most ősszel elutazni s nem is fogok. Ha akarod, te elutazhatsz, de én maradok.
    - No de Suzanne! - kiáltott az anya. - Hát mi történt veled? Persze, hogy velem jössz. Hol laknál, ha én elutaznék? Azt hiszed itt hagynálak? Megtettem valaha?
    - Megtetted, amikor intézetben voltam - szakította félbe Suzanne.
    - Az egészen más. Akkor megfelelő felügyelet alatt voltál, Mrs. Hill felelősséget vállalt érted1. Itt egyedül lennél. Mit gondolsz, mit csinálnék?
    - Ne lám, anyám, megint úgy beszélsz, mintha kislány lennék. Kérlek, ne felejtsd el, hogy már majdnem tizenkilenc éves vagyok. Tudok vigyázni magamra. Amellett bőven akad olyan család, ahol szívesen látnak.
    - Suzanne, úgy beszélsz, mint akit megboszorkányoztak. Nem is hallgatlak meg. A lányom vagy s nekem gyámi hatalmam van fölötted. Mire gondolsz? Mit olvastál mostanában? Valami ostobaság rejlik az egész mögött. Nem utazom el egyedül, velem tartasz. Azt képzeltem, hogy annyi év gyengédsége után egy^ szer az én érzelmeimre is gondolsz. Hogy állhatsz itt és vitatkozhatsz így velem?
    - Vitatkozni, mama? - kérdezte Suzanne fölényesen. - Én nem vitatkozom. Egyszerűen nem megyek. Okaim vannak rá s ez az egész. Ha akarsz, te elmehetsz.
    Mrs. Dale Suzanne szemébe nézett s most először látott igazi dacot benne. Miért olyan elszánt a lánya - miért olyan konok és kemény egyszerre?
    - Mi az, hogy okaid vannak? - kérdezte. - Miféle okaid?
    - Nagyon alapos okom van rá, - szólt Suzanne csöndesen.
    - És pedig?
    Suzanne gyorsan s kissé bizonytalanul töprengett, hogy most mit tegyen. Az előző s a most lefolyt beszélgetések során elejtett egy-egy megjegyzésből rájött, hogy anyja általános természetű bölcseletét és véleményeit a világ minden kincséért sem alkalmazná tulajdon lányára. Éppen ezért csak két dolog marad: szembeszállni vele vagy elszökni hazulról és Suzanne az utóbbit nem akarta. Egyedül is tudja intézni az ügyeit, nagykorú, pénze is van. Mindketten, anyja is, ő is, a nagyvilágban állanak és Suzanne erősebbnek, józanabbnak érezte magát anyjánál. Tud uralkodni rajta s most, itt az idő, hogy megkezdje.
    - Azért, mert a férfi közelében akarok maradni, akit szeretek - mondta végül csöndesen.
    Mrs. Dale keze, amely félig felemelkedett a levegőbe, most ernyedten hullott alá. Meglepetten, fájdalmasan, kissé ostobán bámult lányára.
    - A férfi közelében, akit szeretsz, Suzanne? - kérdezte elképedve, bizonytalanul. - Ki az?
    - Mister Witla, mama - Eugene. Szeretem, s ő is szeret engem. Ne bámulj igy rám, mama. Mrs. Witla is tudja. Hajlandó belemenni, hogy egymáséi leegyünk. Szeretjük egymást. Itt maradok, ahol közelében lehetek. Szüksége van rám.
    - Eugene Witla! - kiáltott az anyja lélegzetvesztve, borzadó pillantással, hideg félelemmel. - Eugene Witlát szereted? Házasembert! S ő szeret téged? Eugene Witla! Szereted! Ezt nem hiszem! Nem vagyok magamnál. Suzanne, ne állj itt! Ne nézz így rám! Nekem, az anyádnak mondod ezt? Mondd, hogy nem igaz! Mondd mielőtt megőrjítesz! Ó, Úristen, mire jutottam! Eugene Witla! Ó, Istenem! Istenem! Istenem!
    - Minek ez a komédia, mama? - kérdezte Suzanne nyugodtan. Számított ilyen jelenetre - nem egészen ily heves kitörésre, de hasonlóra s bizonyos szempontból el volt rá készülve. Valóban nem tudta, hogy mit csinál. Agyában nem gyakorlati tények sorakoztak, hanem a nyár szépsége, a hűvös szellő simogatása, az ég, a napfény és a holdsugár ragyogása keveredett. Eugene karja, ajka... - Szeretem. Persze, hogy szeretem. Mi a furcsa ebben?
    - íiogy mi a furcsa? Ép eszednél vagy? Ö, szegény, drága kis lányom! Ó, az a gazember! A házamba jött és szerelmet mer neked vallani, drága gyermekem! Honnan tudhattam volna? Hogyan várhatnám, hogy megértsd! Ó, Suzanne! Az én kedvemért, az Isten szerelmére hallgass! Soha még csak ne is álmodj róla! Ó, Istenem, Istenem! Hogy ezt kellett megélnem! A gyermekem! Az én szépséges, gyönyörű Suzanne-om! Meghalok, ha ennek nem tudom útját állni!! Meghalok! Meghalok!
    - No de, mama - mondta Suzanne, miután csodálkozó pillantást vetett anyjára. - Azt hiszed, gyerek vagyok? Mindaz, amit mondtam, igaz. Szeretem Eugene-t. Ő is szeret. Vele fogok élni, amint ezt szép. nyugodtan el tudjuk rendezni. Meg akartam neked mondani, mert nem szeretem a titkolózást. Kérlek, ne tarts már csecsemőnek, mama. Tudom, mit teszek. Már régóta gondolkozom rajta.
    - Arról beszélsz, hogy ezzel... ezzel a... ó, nem is tudom, minek nevezzem... ezzel akarsz együtt élni? Inkább belehalok, de elintézem ezt a dolgot. Arra gondoltok, hogy esküvő, rendes házasság nélkül éltek együtt? Anélkül, hogy ő elválna a feleségétől? Azt hiszem, álmodom! Nem hiszem, hogy ébren vagyok! Nem hiszem!
    - Természetesen - felelt Suzanne. - Mindent elhatároztuk már. Mrs. Witla tudja. Beleegyezett. Ha azt akarod, hogy itt maradjak, mama, neked is beleegyezésedet kell adni.
    - A beleegyezésemet! Isten a tanúm! A lányom beszél így hozzám? Egy szobában vagyok veled? Ha nem lenne oly szörnyen fájdalmas, nevetnék. Az agyam úgy forog, pörög, mint egy lendítőkerék. Suzanne, te megtébolyodtál. Ostobán, érthetetlenül bolond vagy.
    Ha nem hallgatsz el, nem hagyod abban ezt a borzalmas beszédet, bezáratlak valamelyik szobába. Megvizsgáltatom az elmeállapotodat. Ez a legvadabb, legszörnyűbb, legkevésbé elképzelhető valami, amit valaha egy anyának mondtak. Ha meggondolom, hogy tizennyolc hosszú éven át éltem veled, a karomban hordoztalak, a keblemen tápláltalak s most itt állsz s azt mondod, hogy a törvény és az egyház engedelme nélkül együtt akarsz élni egy férfival, akinek derék, hűséges felesége van! Ez a legelképesztőbb valami, amit valaha hallottam. Hihetetlen! Nem fogod megtenni! Inkább megölöm őt! És téged! Inkább halj meg ebben a másodpercben, itt, semhogy ilyesmire akárcsak gondolnom kelljen! Soha nem lesz belőle semmi! Soha! Inkább megmérgezlek! Mindent, akármit megteszek, de ezt a férfit soha többé nem fogod többé látni. Ha át meri lépni küszöbömet, megölöm. Szeretlek. Csodálat tos lánynak tartalak, de ebből soha nem lehet semmi. Ne merd megpróbálni a rábeszélést. Megöllek, mondtam. Inkább halj meg! Ha meggondolom! Ö, az a bestia! Az a gazember! az a lelkiismeretlen briganti! A házamba merészkedik s ilyesmit csinál! No várj csak! Nagy állása van, jó hírneve! Én kikergetem New Yorkból! Tönkreteszem! Nem mutatkozhatik majd tisztességes emberek között! Várj csak, majd meglátod!
    Arca sápadt volna, keze ökölbeszorult. Szeme rideg, kegyetlen, villogó.
    - No de mama - mondta Suzanne nyugodtan - úgy beszélsz, mintha az életem a tulajdonod lenne. Azt szeretnéd velem megéreztetni, hogy nem merek úgy cselekedni, ahogy kedvem tartja. Dehogynem, mama. Az életem a sajátom, nem a tiéd. Nem tudsz megrémíteni. Elhatároztam, hogy mit teszek, s meg is teszem. Nem tarthatsz vissza. Jobb, ha meg sem próbálod. Ha nem teszem meg most, megteszem később. Szeretem Eugene-t. Vele fogok élni. Ha nem engeded, elmegyek hazulról, de vele akarok élni s akár mindjárt abbahagyhatod ezt az ijesztgetést, mert úgysem használ!
    - Az ijesztést! Az ijesztgetést! Suzanne, neked sejtelmed sincs róla, hogy mit beszélsz, vagy hogy én mit akarok csinálni. Ha ennek csak a halvány árnyéka, ha szándékodnak a legkisebb suttogó részlete közkézre kerülne, társadalmilag kiközösítenének. Nem érted, hogy egyetlen barátod sem maradna a világon - hogy mindenki akit ismersz, s akivel jó barátságban vagy, átments ne az ucca másik oldalára, amint meglát, hogy ne találkozzék veled? Ha nem lenne önálló vagyonod, még egy boltba sem vennének fel elárusítónőnek. Vele akarsz élni? Előbb itt halsz meg az én házamban, az én karomban, érted. Túlságosan szeretlek, hogy meg ne öljelek. Ezerszer inkább én is veled halnék. Soha többé nem látod1 viszont azt a férfit s ha ide meri dugni a képét, megölöm. Megölöm. Kimondtam és így gondolom.
    - Hogy tüzelsz anyám! - mosolygott Suzanne. - Nevetnem kell.
    - Ó, Suzanne, Suzanne! - kiáltott Mrs. Dale. - Amíg nem késő, amíg meg nem gyűlöllek, amíg meg nem reped a szívem, gyere ide, a karomba s mondd, hogy sajnálod... hogy az egész nem igaz... hogy csak sötét, aljas, gyűlöletes álom! Ó, Suzanne-om!
    - Nem, mama, nem. Ne gyere közel hozzám, ne érints, - és Suzanne visszahúzódott. - Sejtelmed sincs róla, hogy ki vagyok, mit akarok tenni. Nem értesz engem. Sohasem értettél mama. Mindig fölényesen néztél le rám, mintha te nagyon sokat tudnál, én meg nagyon keveset. Ez pedig nem igaz. Tudóm, mire készülök, tudom, mit teszek. Szeretem Eugene^t s vele fogok élni. Mrs. Witla is megérti a dolgot. Te is megérted majd. Nem törődöm vele, hogy az emberek mit gondolnak, hogy a társaságbeli ismerőseim mit csinálnak. Nem ők alkotják az életemet. Amúgy is szűk látókörű és önző emberek. A szerelem egészen más. Te nem érted. Szeretem Eugene-t s az övé leszek, ő az enyém. Ha meg akarod próbálni, hogy tönkre tedd az én életemet s az övét, megteheted, de ez nem jelent semmi különbséget. Mindenképpen megtaláljuk egymást. Jobb, ha nem is beszélünk róla többet.
    - Nem beszélünk róla többet? Még el sem kezdtem. Csak a gondolataimat próbálom összeszedni. Hiszen te csak őrjöngsz tébolyodban. Erről sosem lehet szó. Soha. Te csak szegény, elvakított kislány vagy, akire nem vigyáztam eléggé. Mostantól kezdve megteszem a kötelességemet, ha Isten életet ad hozzá. Neked szükséged van rám. Ó, de mennyire szükséged van. Szegény kis Suzanne!
    - Ö, hallgass, mama! Hagyd ezt a hisztériás beszédet - szakította félbe Suzanne.
    - Fölhívom Mister Colfaxot! Leleplezem Mister Winfield előtt! Kidobatom! Az újságokban leleplezem! Gazember, csirkefogó, tolvaj! Ó, hogy ezt meg kellett élnem! Hogy ezt a napot megéltem!
    - Tó, jó, anyám - mondta Suzanne fáradtan. - Csak folytasd. Ezek csak szavak. Nem változtathatsz meg. Semmiféle beszéd nem teheti. Ostobaság így őrjöngeni. Miért nem maradsz nyugton? Beszélhetsz, de nem kell sikoltoznod!
    Mrs. Dale halántékához szorította ujjait.
    - Hagyj most! - mondta. - Időre van szükségem, a gondolkozásra... De erről sohasem lehet szó! Soha! - és zokogva fordult az ablakhoz.
    Suzanne csak nézett. Íme, itt áll anyja, zokog, ő pedig azt, amiért az anyja könnyeit ontja, a leglényegesebb, a legcsodálatosabb dolognak tartja. Valóban oly mélyen szereti Eugene-t? Igen, ezerszer is igen... Nagy, mindent átölelő boldogság ujjongott benne.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989531
Webáruház készítés