Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Theodore Dreiser: Carrie, drágám_EPUB

Theodore Dreiser: Carrie, drágám_EPUB
1 390 Ft1390

Ez ​a híres regény, amelyet kiadója 1900-ban nem merte forgalomba bocsátani állítólagos erkölcstelensége miatt, különös karriertörténet. Hősnője, Carrie Meeber a falusi élet sötétségéből, nyomorúságából emelkedik ki lassan, kitartóan, hogy a végén mint a zenés színpadok sztárja sikert, anyagi jólétet mondhasson magáénak, boldogságot, elégedettséget azonban nem, helyette csak üres lélektelen magányt.
„Dreisert a kitartott nő és barátai történetében a nemiségnek a szellemi ember életében betöltött szerepét vizsgálta, első ízben a modern angol nyelvű irodalomban. Anélkül tette ezt, hogy egyetlen erotikus jelenetet leírt volna, de anélkül is, hogy akár szavakban, akár az események irányításával a hagyományos polgári erkölcsi szabályok vagy a "költői igazságszolgáltatás” szellemében állást foglalt volna, vagyis „megbüntette” volna Carrie-t… Ezért kellett az angol-amerikai realista regény nagy határkövének, ennek a gyengéd szeretettel fogant, nagy költői erővel megírt, ma is eleven műalkotásoknak további tizenkét évig várnia amíg valóban az olvasók kezébe kerülhetett."
(Országh László)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Ötödik fejezet.
    Tündöklő éjjeli virág: egy név haszna

    Drouet nem jött el aznap este. Miután a levelet megkapta, egyelőre nem gondolt többé Carrie-re. Űzette magát az élettől és élvezte azt, amit vidám szórakozásnak nevezett. Ez este Rector vendéglőjében fogyasztotta el vacsoráját, amely meglehetősen ismert volt Chicagóban a Clark és a Monroe street között a földszintet foglalta el. Azután fölkereste Fitzgerald és Moy helyiségét az Adams street-en, a pompás szövetségi épületben. Odatámaszkodott a fényes kimérőasztalra, fölhajtott egy pohár tiszta whiskyt és vásárolt két szivart, melyek közül rágyújtott az egyikre. Nézete szerint ez is egy része volt az előkelő életnek, - kis próba abból, hogy milyennek kellett volna lenni az egésznek.
    Drouet nem ivott túlsókat. Nem volt pénzes ember. Csak a legjobbat kívánta, amint magának elképzelte és ezek a dolgok nézete szerint a legjobbhoz tartoztak. Rector vendéglője sima márványfalaival és padlójával, sok porcelánjával és ezüstjével és főleg azzal a hírével, hogy színészek és művészek találkozóhelye, olyan helynek látszott előtte, melyet egy fölfelé törekvő embernek fel kell keresnie. Drouet szerette a szép ruhákat, finom ételeket és különösen azok ismeretségét, akik vitték valamire az életben. Amikor ott étkezett, nagy elégtétel forrása volt számára az a tudat, hogy Joseph Jefferson oda szokott járni vagy hogy Henry E. Dixie a híres színész csak néhány asztallal távolabb ült tőle. Rectornál mindig lehetséges volt számára, hogy megszerezze magának ezt az elégtételt, mert ott találkozni lehetett politikusokkal, ügynökökkel, színészekkel és a város fiatal, gazdag semmittevőivel, akik hétköznapi terefere és zümmögés közepette valamennyien ott ültek és ittak.
    „Ez az úr ott az és az” mondogatták azután az emberek egymásnak, különösen azok, akik még nem érték el a sugárzó magaslatokat, de remélték, hogy el fogják érni. A pénz magaslatait, a melyért itt remekül lehetett lakmározni.
    „Mit nem mond!” hangzott ilyenkor a válasz.
    „Természetesen - hát nem ismeri? Hiszen ő a Nagyopera igazgatója.”
    Amikor Drouet ilyen szavakat hallott, akkor még jobban kihúzta magát és még kényelmesebben evett. Ha kissé hiú volt, - ilyesmi még hiúbbá tette. Serkentette becsvágyát, ha ugyan egyáltalában volt benne. Ő is abban a helyzetben lesz majd valamikor, hogy egy nagy csomó zöldhasú bankjeggyel pompázhat! Egyelőre legalább ugyanabban a helyiségben tudott étkezni, ahol azok étkeztek. Annak, hogy Fitzgerald és Moy-t az Adam streeten előnybe részesítette, ugyanaz a gondolat volt az oka. Miként Rector vendéglőjében, itt is szép állólámpákban izzólámpák ragyogtak. A padlókat világos színű csempe borította, a falakat színes stukkó és drága csiszolt, sötét színű faburkolat, melyen visszatükröződött a lámpák lénye. A hosszú mérőasztal ragyogóan csillogott a világosságban, csiszolt fájával, színes és metszett poharaival és számos fantasztikus alakú üvegével és korsójával. Valóban nagyszerű borozó volt ez dús díszítésű eltolható falával, válogatott boraival és egész sorozat báritallal, melyeket felülmúlhatatlanoknak tartottak az országban. Rector-nél Drouet találkozott G. W. Hurstwood úrral, Fitzgerald és Moy üzletvezetőjével. Hurstwood úr nagyon sikeres és a társaságban kedvelt embernek számított és olyannak is látszott. Nem volt még negyven éves, termete erőteljes, élénk és azonkívül volt benne még valami lényeges vonás, mely részben finom ruháiból, tiszta fehérneműjéből, ékszereiből és mindenekelőtt a maga fontos mivoltának tudatából tevődött össze. Drouet nyomban olyan embert ismert fel benne, akivel érdemes megbarátkozni, örült amikor bemutatták és később is felkereste a bárban az Adam-street-en, valahányszor inni akart valamit vagy szivarozni kívánt.
    Hurstwood a maga nemében érdekes jellemű ember volt. Ravasz és okos számos apró dologban és képes volt arra, hogy bárkire jó hatást gyakoroljon. Helyzete mint üzletvezetőé, meglehetősen jelentős volt - olyan, mint valami igazgatóféle, amely tiszteletet ébresztett iránta az emberekben, noha Hurtswood nem ellenőrizte a borozó pénzügyeit. Kitartással, szorgalommal és hosszú szolgálati idővel, közönséges kocsmai csaposból ilyen magasra vitte. Fényezett és faragott cseresznyefából készült csinos kis irodája volt, ahol redőnyös íróasztalban őrizte a számadásokat, a megrendelt és szükséges készletekről. A tulajdonképpeni intézkedési joggal és a pénzkezeléssel a tulajdonosok Fitzgerald és Moy és egy pénztáros rendelkezett, aki felügyelt a bevételre. Hurstwood úr elsőrendű külföldi anyagból készült öltönyében többnyire ott járkált a vendégek között. Gyémántköves gyűrűt és egy szép, kék gyémánttűt viselt nyakkendőjében, feltűnő, divatos, új mintájú mellényt, nehéz aranyóraláncot, melyen dúsan díszített amulett függött és legújabb mintájú és vésésű órát. Név szerint és részben személyesen százával ismert színészeket, kereskedőket és politikusokat, ezeket és más ismert városi nagyságokat szabad volt neki „hogy van öregem” szavakkal üdvözölni és ez is egy része volt sikerének. A közvetlenség és barátkozás finoman árnyalt fokozataival rendelkezett, kezdve a hanyagul odavetett ,,hogy van” szavakon, melyekkel a heti tizenöt dollár bért élvezőket üdvözölte, kik már régóta odajártak és értékelni tudták állását, a szívélyes „nos, hogy méltóztatik lenni?”-ig, melyekkel ama híres vagy gazdag személyiségeknek hódolt, akik ismerték és hajlandók voltak arra, hogy barátságosak legyenek hozzá. Volt azonban egy gazdag és nagyonis híres osztály, melyet nem volt szabad ilyen bizalmasan megszólítani. Ezekkel az emberekkel szemben hivatásos tapintatot, komolyságot és méltóságot mutatott, megadta nekik azt a tiszteletet, melyek barátságossá tették őket iránta, anélkül hogy a legkisebb engedményt is tette volna magatartásában és véleményében. És végül akadt néhány derék jó fiú, sem gazdagok, sem szegények, ismertek, de nem nagyon sikeresek, akikkel baráti viszonyban állott. Ezekkel az emberekkel szokott legtovább és legkomolyabban elbeszélgetni. Hurstwood szeretett járni, kelni, elszórakozott imitt, amott, eljárt a lóversenyekre, színházakba és a klubok sportversenyeire. Lovat és csinos kis kocsit tartott, felesége és két gyermeke volt, akiket kényelmesen elhelyezett egy szép kis házban, a Lincoln Park északi oldalán, - egészben véve nagyon elfogadható tagja volt a nagy amerikai felsőbb osztályának, - az első fokon a dúsgazdagok alatt.
    Hurstwood kedvelte Drouet-t. Tetszett neki Drouet vidám természete és jól öltözött mivolta. Tudta, hogy Drouet csak kereskedelmi utazó és még az sem régóta, a Bartlett Caryoe és társa cég azonban nagy és gazdag vállalat volt és Drouet-nek jó állása volt náluk. Hurstwood személyesen ismerte Caryoet és néha meg is ivott vele egy pohár bort mások társaságában, amikor a társalgás általánossá vált. Drouet-nek volt érzéke a humor iránt, aminek nagy hasznát vette szakmájában és mihelyt alkalom adódott, mindjárt el tudott mondani egy vidám történetet. Hurstwood-dal lóversenyekről beszélgetett, beszámolt neki érdekes élményeiről, a nők körül szerzett tapasztalatairól, az üzletek állásáról azokban a városokban, melyekben megfordult és így majdnem mindig sikerült neki kedveltté tenni magát. Ma este különösen jó hangulatban volt, mivel a cég nagyon kedvezően fogadta jelentését, megelégedésére tudta összeválogatni új mintáit és utazását megállapították a következő hat hétre. „Halló Charlie, vén fiú,” mondta Hurstwood, amikor Drouet körülbelül nyolc óra tájban este a bárba belépett, „hogy állunk?” A helyiség zsúfolt volt.
    Drouet kezet fogott vele, a jóakarat csak úgy sugárzott róla és mindketten a mérőasztal felé indultak.
    „Ó, nagyon jól.”
    „Van már hat hete, hogy nem láttam. Mikor jött vissza?”
    „Pénteken,” válaszolta Drouet. „Szép utam volt.” „Örülök neki,” mondta Hurtswood és fekete szemeiben olyan melegség villant föl, amely jóformán kiszorította belőlük ama hideg, színlelt barátságosságot, melyet különben látni lehetett. „Mit iszik?” fűzte hozzá, amikor a hófehér kabátos és nyakkendős csapos irányába hajolt a mérőasztal mögött.
    „Ó-fodormentát,” mondta Drouet.
    „Én is iszom egy keveset,” szólt közbe Hurstwood. „Mennyi ideig szándékozik most itt maradni?” kérdezte Hurstwood.
    „Csak szerdáig. Felutazom St. Paulba.”
    „George Evans itt volt szombaton és elmondta, hogy múlt héten találkozott magával Milwauke-ben.”
    „Igen, láttam George-t,” válaszolta Drouet. „Nagyszerű öreg fiú, mi? Pazarul elszórakoztunk egymással.” A csapos elibük állította a poharakat és az üvegeket és beszélgetés közben beöntöttek maguknak. Drouet, amint ezt illendőnek tartották, csak egy harmadrészig töltötte meg poharát, Hurtswood egy korty whiskyt ivott és azt is szelídebbé tette ásványvízzel.
    „Mi van Caryoe-vel?” kérdezte Hurstwood. „Két hete nem láttam már itt.”
    „Azt mondják beteg. Köszvényes az öreg.”
    „Na, jó csomó pénzt összeharácsolt annak idején, mi?”„Igen, halomszámra,” válaszolta Drouet, „nem sokáig él már. Alig jön be mostanában az üzletbe.”
    „Csak egy fia van, mi?” kérdezte Hurstwood.
    „Igen és az is kótyagos természetű,” válaszolta nevetve Drouet.
    „Azt hiszem, nem sokat árthat az üzletnek, mert társak is vannak.”
    „Nem, annak nem árthat.”
    Hurstwood kigombolt kabáttal, hüvelykujját zsebeibe dugva állt ott, úgy hogy ékszerei és gyűrűi kellemesen érvényesültek kezein. Büszke kényelem képét mutatta. Komoly gondolkodású emberben, akinek nincs kedve inni, különös gondolatokat ébreszthet a természetről és az életről egy ilyen fényesen kivilágított helyiség, melyben sok ember megfordul, fecseg és lármázik. Végtelen sorban, molylepkék módjára röpülnek ide, hogy sütkérezzenek a lámpák fényében. A beszélgetések, amelyeket hallani lehetett, nem tennék ajánlatossá szellemi okokból az ott tartózkodást. Világos, hogy azok, akik terveket szőnek, zárt helyiségeket választanak maguknak, hogy gondolataikat kicseréljék. Itt, ahol éles fülek meghallhatják őket, politikusok sem gyűlnek össze másért, mint hogy jelentéktelen dolgokról beszélgessenek. Szomjúsággal sem magyarázhatjuk meg ezt a jelenséget, mert a legtöbben azok közül, kik e pompás helyeket fölkeresik, nem éreznek kívánságot italra magukban. Mégis azonban meg kell magyarázni valahogy azt a tényt, hogy itt emberek gyűlnek össze, fecsegnek és szívesen vannak egymás társaságában. Csak a szenvedélyek és sötét vágyak különös hatalma idézhet elő ilyen sajátos társadalmi intézményt, különben nem lenne.
    Drouet-t a szórakozás vágya vonta ide és az a törekvése, hogy magasabb társadalmi helyzetben lévőkkel legyen együtt. Sok ismerősével találkozott, akik talán csak azért voltak itt, mert önkénytelenül is sóvárogták a társaságot, a fényt, a levegőt, melyet itt találtak. Tulajdonképpen az emberiség fejlődésének kellene tekintenünk ezt, mert az, ami itt kielégítette az embereket, habár érzéki jellegű is volt, de mégsem volt rossz magában véve. Semmi baj sem származhatott abból, hogy egy fényesen berendezett helyiséget néztek. Legrosszabb hatása talán az volt, hogy anyagias gondolkozású emberekben feltámaszthatta a becsvágyat, hogy életüket hasonló pompás alapon építsék fel. Végső elemzésben ennek sem a helyiségek berendezése lehetett az oka, mint inkább az egyes emberek született hajlandósága. Azt, hogy ez a látvány a kevésbé jól öltözött embereket arra ösztönzi, hogy versenyre keljenek az elegánsan öltözöttekkel, azt valóban semmi másnak nem róhatjuk fel, mint az illetők hamis becsvágyának. Ha pedig eltávolítanók azt az elemet, mely ellen panaszkodnak, - az alkoholt -, akkor nyilván senkinek sem volna kifogása ama szép holmik ellen, melyek lelkesedést idéznek elő. Bizonyítja ezt az állításunkat az a megelégedés, melyet fényes, modern vendéglőinkben érzünk.
    Azonban itt van a kivilágított helyiség, a feltűnően öltözött, mohó társaság, a sekélyes önző beszélgetések, az alárendelt céltalanul kóválygó szellemesség ténye - a fény, a magát mutatás és a cicomák szere te tével együtt, amiket egy kívülálló, az igazi örök csillagok szelíd fényealatt üres pislogásnak láthat. A csillagok alatt, a viharos éjszakai szélben minő lámpavirágot érlel ez meg - különösen villogó, erősen illatos, rovarokat magához csalogatóéjszakai lámpavirágot, az élvezetek virágát, melyet megszúrtak a rovarok.
    „Látja azt az embert, aki most jön be?” kérdezte Hurstwood és egy cilinderes hosszúkabátos úriemberre pillantott, aki éppen belépett. A jövevény kövérarcú, piros és felfújt volt, mint aki túlságos bőven táplálkozik.
    „Nem; hol?” kérdezte Drouet.
    „Ott,” mondta Hurstwood és abba az irányba hunyorított. „Az a cilinderes ember.”
    „Ó igen,” mondta Drouet és úgy tett, mintha látná.„Ki az?”
    „Jules Wallace, a spiritiszta.”
    Drouet érdeklődve nézett az ember után. „Nem nagyon látszik olyan embernek, aki szellemeket lát, mi?” szólt Drouet.
    „Ó, nem tudom,” válaszolta Hurstwood, „pénze azonban bőven van neki,” folytatta és sokat jelentően pislogott.
    „Én nem sokat tartok a dolgokról. Hát maga?” kérdezte Drouet.
    „Hát - biztosat nem lehet tudni,” mondta Hurstwood. Talán mégis van benne valami. Ami engem illet, én nem sokat törődnék vele. De különben hová készül ma este?
    „A ,Lyuk a pokolban’-hoz„ felelte Drouet és ezzel az abban az időben kedvelt vígjátékot említette.
    „Helyes, de akkor már mennie is kell. Mindjárt félkilenc” és előhúzta óráját. A tömeg már láthatóan gyérebb lett - néhányan színházakba, mások klubjukba és megint mások a legelbűvölőbb szórakozáshoz, - már mint az itt lévő férfiak számára, - nőkhöz indultak.
    „Ügy van, megyek már,” szólt Drouet.
    „Jöjjön majd erre színház után. Szeretnék mutatni magának valamit,” szólt Hurstwood.
    „Szívesen,” válaszolta Drouet örömmel.
    „És későbbre van valami terve?”
    „Semmi.”
    „Akkor jöjjön csak el ide.”
    „Bájos kis teremtéssel ismerkedtem meg pénteken a vonaton,” jegyezte meg Drouet, amikor már indulóban volt. „Az ördögbe, meg kell látogatnom, mielőtt még elutazom.”
    „Kár a fáradságért.”
    „De igen, bájos kis jószág, mondom magának,” folytatta tovább Drouet bizalmasan és igyekezett hatást gyakorolni barátjára.
    „Tizenkét órakor,” mondta Hurstwood.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987872
Webáruház készítés