Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szomory Dezső: Lőrinc emléke_MOBI

Szomory Dezső: Lőrinc emléke_MOBI
690 Ft

TARTALOM

Blidáh.
Charentonban.
A gyáva oroszlán.
Lőrinc Monakóban.
Római temetés.
A kis madárkák.
A pénzverődében.
A menyegző.
Levél Bretagne-ból.
Játékosok karácsonya.
Változatok a feledésről.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Változatok a feledésről.

    Vannak órák, a melyekben az ember állomást tart a saját életénél. Mi állitja meg az embert? Egy hangulat néha, egy jól égő szivar, vagy egy hasztalan keresett cigaretta, egy nyári est melankoliája a város valamelyik utcája fölött, a melyen a még fel nem gyujtott gázlámpák mintegy bele vesznek a szürkeségbe. Máskor meg a bánat állit meg, bizonyos ismeretlen és meghatározhatlan fájdalom, mely mintha rajtunk kivül volna s hordaná a lelkünk, mint gyümölcsöt magán... És ekkor érezzük, hogy meg kell állanunk, érezzük forrón, majdnem kéjesen és nincs vágyunk és nincs epedésünk, csak az, hogy megálljunk és megmaradjunk, önmagunknál. Sajátságos és édes honvágy önmagunkhoz, mig ugy érezzük, hogy el vagyunk veszve a világon; sajátságos és édes visszatérés önmagunkhoz, mig ugy érezzük, hogy soká távol voltunk magunktól. És akkor megállunk. És akkor rendesen este van. És akkor látjuk a kis állomást, a kis falusi állomást, magányosan, szomoruan, néhány pislogó mécses világában, mig csendesen esik rá az eső. És azt is látjuk és azt is érezzük, hogy nincs az állomáson senki, egy árva lélek. Csak a mi lelkünk.
    Nagy csend. Halk csilingelés mindössze, de folytonos, makacs, majdnem ijesztő. Ez olyan mint a lelkiismeret... Az eső csendes esése, egy-egy vastagabb csepp tompa koppanása nem jelent egyebet szomoruságnál. De az apró mécsesek, itt elől s ott távolabb, az alvó és láthatlan falu házaiból küldve felénk a magok bágyadt tekintetét, ezek a mi emlékeink - az egész alvó falu. Kivehetetlen és elveszve az estében, ime ez volt az életünk.
    És akkor csendesen, megilletődve, visszanézünk a mécsesekre, megbámuljuk a sötét falu világos ablakait. Holott olyan kevés köztük világos! Egyszer, hajdan, minden ablak kigyulladt volt, az egész falu világos volt. Ma már hiába keressük a meghalt dicsőségét. Persze az idő, az idő... évről-évre meg-megsápadt a fény és egy nap végkép elhalványult. A gyermekkorunkból nem maradt semmi, csak egy nagy sajnálkozás. Istenem, miért nem tudtuk akkor, hogy gyermekek vagyunk és hogy boldogok vagyunk! Miért nem tudtunk örülni annak, hogy nem vesztettünk el semmit, a mikor az eltörött játékszerünket sirattuk! Miért voltunk annyira ostobák, annyira öntudatlanok, hogy most nem is hisszük, hogy voltunk...
    És ime ez a gyermekkor, a gondtalanságunk és gyönyörüségünk soha le nem irt költeménye, a legfényesebb és legderültebb tájkép lett a legsötétebb. És emlék nélkül, csillogás nélkül, öröm nélkül, ugy hat mint valami nagy értelmetlenség. Még siratni sem tudjuk, gyászolni sem tudjuk, mert fogalmunk sincs róla, hol van a sirja, hol van eltemetve?... És sajnálkozást csak az okoz, hogy a saját gyermekéletünk, mintha nem is tartozna reánk. Valamikor boldogok lehettünk és nem tudjuk, hogy mikor. És valaki boldog lehetett és nem tudjuk kicsoda. Még egy lepkére sem emlékszünk, arra, a szegény kicsi lepkére, a melyet bizton elfogtunk és megkinoztunk... Semmi, semmi sem maradt és a mikor mégis egészen biztosan tudjuk, hogy gyakran sirtunk gyermekkorunkban, csak onnan van, hogy a később ontott könnyek ize régtől fogva ismerős előttünk. És jól esik kinozni magunkat, aggódva, vajjon az egész „gyermekboldogság” nem-e hazugság voltaképen? Mert ma, már későn az életben és messze az országutján, nem találkozva csak a gyötrelmek keresztfáival, szegény meggyötört lelkünk hitetlenné lett mindazzal szemben, a mit közönségesen boldogságnak nevezünk. Oda jutottunk, olyan messzire jutottunk, hogy nem látjuk többé régi éveink boldog tündérvárát. Pedig hiába, ez ott volt, ott állott a láthatáron, nemesen és nagyszerüen, mintegy a szivárvány glóriájában... Valami tüzvész pusztitotta el és nem maradt belőle semmi, még egy tenyérnyi hamu sem maradt...
    *
    Későn az életben... Ijesztő, mennyit éltünk már s milyen messzire kerültünk! S mig nézünk vissza a mécsesekre, ugy tetszik: mindjobban elhalványulnak... Sápadtan, szétromboltan, egy-egy keserves foszlány formájában jelennek meg előttünk mult életünk nagy eseményei, nagy örömök, nagy fájdalmak, eltompultan, halkan, mintegy gyászfátyol alól... Akkor, régen, a mikor üdék valának, a mikor találkoztunk velük, olyan fontosaknak tüntek és egész lélekkel hittünk az értékükben. Ezen, vagy azon a napon ugy gondoltuk: az örökkel találkoztunk, az életünk mélyét éljük, leszállottunk mintegy a saját létünk fenekére. Nagy, végtelen pillanatok valának, a melyekben nem voltunk elszórva, elveszve valahol és nem voltunk parány többé... De egy egész nagy központ élt bennünk, egy egész centrum voltunk, egy egész nagy világ és minden miértünk volt és minden körülünk forgott. Oh ezek a mély és széles percek hova lettek s mi maradt utánuk? Egy kevés emlék, mely elrongyolva és szintelen ma még él ugyan, de holnapra már el van jegyezve a teljes feledésnek, valami érzésféle talán, bizonyos enyhén keserü meghatottság, a melyen által egész öntudatlan, egészen akaratlan önmagunk felett érzünk sajnálkozást. De hát hogyan tudtunk hinni mindannak, a minek az emléke lim-lomhoz hasonlit!... Nagy fájdalmak, nagy örömök, vajjon valóban nagy fájdalmak és nagy örömök valának, ha el tudtak mulni nyomtalan és mindössze egy sápadt mécses ég utánok?... A nagy megrázkódtatásokból, a nagy nyomorokból, szerelmek nagy boldogságából ugy kerülünk ki, hogy a mi szivünk élvezte vagy nyögte őket és ime, ugy nézünk vissza reájuk, mintha nem mi lettünk volna. Pedig a lelkünk egy darabja lemorzsolódott s mig ez nem jut az eszünkbe, mintegy idegenek lettünk önmagunk előtt...
    *
    És épen ez késztet a megállásra és épen ez az ellenállhatatlan... Valami szilaj gyönyörünk van konstatálni, hogy az időn által elvesztettük magunkat, és az életünk ragyogó kincseinek koldusai vagyunk. Valami elbóditó, bánatos kéjesség, hogy ezek a ragyogó kincsek kimérák voltak, mig azt hittük, hogy birjuk őket és szorongatjuk a karjaink között. Hogy örvendeni tudtunk egy virágnak, a melynek elhervadt szirmait rég elsöpörte a szél; hogy hittünk szépségben, hüségben, erényekben és bünnek neveztük mindazt, a mit mások a kedvünk ellen tettek... Hogy tudtunk kacagni nyári hajnalokkor és zokogni az őszi alkonyban, mikor valahonnan a látatlanból harangszó csendült... Hogy örökről-örökre megcsalattunk, odadobtuk magunkat lázas hazugságoknak, vad s fuldokló szeretői voltunk elillant lidérctüzeknek... És akkor itt, az állomáson, a fájdalmasan pislogó tüzekben, a saját lelkünk ég és hamvad el. Egy-egy emlék az életünk egy-egy máglyája. De miért s hogyan éghet el ez az élet, a mikor az emléke semmit sem jelent?
    *
    Éltünk s az életünk, mig visszafelé semmit sem jelent, csak előre mutatja az utat, előre a halálhoz. Bizonyos percekben el tud menni az ember a méltósága és nemessége határpontjáig s egy csendes, szomoru pillanatban, szelidséggel és megadással megpillantja azt a kopár és bánatos teret, a melyen még végig kell jönnie a néma alkonyatok enyhe és szép világában. Egészen egyedül, egészen elhagyva, mintegy önönmagát érti meg az ember s ez ama nagy és fönséges pillanat, a melyben egészen közel kerül önmagához. Szegény szivünk megérti ilyenkor, hogy az életünk, az örök emlékezés látszata alatt, nem volt egyéb örök feledésnél, a legkedvesebb emlékünk is, a legdrágább emlékünk sem egyéb a legdrágább dolgunk temetkezésénél. És ilyenkor mindaz a miért az életet szépnek és imádandónak láttuk, mindaz a mi kergetett, hajszolt, megörvendeztetett és a könnyeinket vette, mindaz a mi boldogság és fájdalom volt, - egy általános illuzió csalóka képjátéka lesz. Még egyszer központtá leszünk ilyenkor, a mely körül nem forog semmi. Afféle elhagyott régi pályaudvar, a hol vonat nem jár többé, s vén falai csendesen arra várnak, hogy lerombolják őket... Egyszer, innen, a nagy világnak lehetett menni... ma se ki, se be...
    Oh kárpótlást találni mindazért a mi szép volt és ma már el van felejtve, vigaszt találni és megkönnyebbülést, ime ez lehetne minden fájdalomnak kedves és szelid megoldása. Ámde az emlék nem nyujt kárpótlást és inkább eltünt szépségek sirfeliratának tünik. A szava, a hangja, a formája rideg melankoliájával csak még fokozza a szenvedésünk, megveszteget és megcsal. Ki ne látná az emlék szomoruságán keresztül még bánatosabbnak, gyötrelmesebbnek a mi gyötrelme volt hajdan? És ki ne látná szebbnek a mi szép volt, édesebbnek a mi édes volt? Az a fehér asszony, a ki szeretett s a kit szerettem, a letünt nap fénytengerében emelkedik, a maga örökre elvesztett silhouette-jével. Nincs csoda és nincs álom, mely szebb, mely ragyogóbb lehetne, a vele töltött időknél. Egy-egy szava, a melyet egy régi kertben ejtett, este, holdvilágnál, mig epedtek az érzéki rózsák s valami lágy zengés szólott nagyon messziről. Egy könnye a szeme szélén, egy kézszoritása... Oh mindez már-már felismerhetetlen, mert mindez nem igy volt és nem igy történt... Még hat ugyan reánk, még megállit, még megejti a szivünk, az elfelejtett s elvesztett gyönyörök csendes és forró gyötrelmével... De aztán mind jobban-jobban belesüpped az alvó falu sötétségébe, a mécses pislog és kialszik. És akkor mindaz, a mi a vérünk lázában égett, a mi a lelkünk, minden vágyunk, minden epedésünk, minden szenvedélyünk volt, már csak ugy hat mint egy szürke költemény, régi és kiapadt forrásokról, a melyek üres méhét sárga repkény futotta be...
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982624
Webáruház készítés