Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szomory Dezső: Lőrinc emléke_EPUB

Szomory Dezső: Lőrinc emléke_EPUB
640 Ft

Szomory Dezső a mai köztudatban elsősorban mint drámaíró él. Darabjait (pl. Györgyike, drága gyermek, Glória) ma is játsszák. Ám prózája, ezen belül is kisprózája ma is eleven. Szomory a világ beteg részét szereti festeni. Vonzódik a különlegeshez, a szertelenhez, a misztikumhoz, és mindenhez, ami - aberráció. Amilyen érzékiek s mégis érzéken túliak (mert irreálisak) Szomory alakjai, oly buja és beteg a nyelve és stílusa is. Szavai, pianissimo- és fortissimo-i leginkább a muzsika hullámaira emlékeztetnek. Írásmodora egyenesen lisztferenci - írta róla Kosztolányi Dezső.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Római temetés.

    Csendesen végigjöttem volna a Palazzo Lovatti udvarán, de a nagy kapu küszöbéről Lőrinc idegesen intett és kiáltott felém:
    - Jőjj! Jőjj! Végre temetnek!
    Ekkor siettem. A temetésnél nincsen vidámabb dolog a világon, mondja Paul Verlaine. Az emberi szemnek és léleknek továbbá elengedhetetlen szüksége van arra, hogy a széles és kihalt tereken, a templomok szomszédságában halottasmenettel találkozzék; ezek sok tanulságot nyujtanak és van bennük valami komor büszkeség, mint a bevégzett művekben. Mióta Rómában csavarogtunk, szelid lélekkel én, és Szegény Lőrinc mély és értékes reflexiókkal: temetést még nem láttunk. Az emberek itten mintha szemérmetesen elrejtőztek volna, mielőtt végrehajtanák magukon a halálnak nagyszerü operációját. Lehangolt és bágyadt lelkünk végső vágyakozással egy-egy római embertársunk halálát és nyilvános elföldelését epedte, mert e városról való fogalmaink aligha lehettek teljesek és tökéletesek az emberi szinjáték végső jelenetének megpillantása nélkül...
    Láttuk már és éreztük is a római erkölcsöket, az előkelőbb nép s a tömeg életét. De ez az élet sajátságosan bénultnak, az egész város képtelenül holtnak tünt nekünk, hogy senki sem tudott meghalni benne. Valami szomorú és ismeretlen létezésről támadtak fogalmaink, valami ijesztő és mogorva életről, a melyből nem bukik ki senki, mert ez az élet már maga a halál. E percben azonban Lőrinc a nagy kapu küszöbén igen megelégedett volt és a közelébe kerülve, szép égésben láttam az ő olajos-fényü szemeit.
    - Végre temetnek! - ismételte megkönnyebbülten, és kinyujtott karjával a térnek mutatott. A tér, szent isten, ez a bus Piazza del Popolo, magányos obeliszkével, sóhajtozó kutaival és merev szfinkszeivel ismeretlen szépségben állott és rossz kövezetét szőkén beönté a napnak mély sugara. Az ég tökéletesen kék volt itten, és a levegőben, a Pincio fala körül halvány kék reflexek égtek. A tér szélén, szerényen és mégis büszkén, titokzatos és megfejthetetlen jelentőségével, a halotti menet jött s oly szép volt, olyan különösen vidám! Nagy távolságok, és a Via Flaminiának egész horizontja, a roppant égbolt, roppant messze egy kicsi halottas-szekér előtt, a melyet egyszerüen követett egy második kocsi, afféle falusias landau, megszürkült feketeségben, alacsony rugókkal, egy kevés szénával a hátulján és két apró hegyi lovacskával elül, a melyek nem tudják, mi történik... Aztán senki, egy árva lélek sem, mintha a halottért csak az elhunyt volna gyászban. De a mikor bus szekerén megállana a Santa Maria temploma előtt, a falusias batár is meginog egy kicsit. Sötét mélyéből egyszerü és szótalan férfiak kerülnek elő, kissé meggyürve és meggyötörve az ő sötétebb árnyalatu ruhájokban, mely félénken szinlelné a gyásznak fekete szinét. A Lőrinc éles megfigyelése rögtön felismeri bennük a szegény embereket. Aztán az olajos szemek a halott szekerét nézik: rövid és alacsony alkotmány, függöny, sallang és irónikus cifraság nélkül; egy lapos láda mindössze, a melyből hirtelen előkerül a koporsó. Lőrinc köszönti a távozót udvariasan s valami szertartásos jóindulattal, a mint azt Párisban tanulta... De a többiek mozdulatlanul állanak a templom lépcsőzetén. Odalenn a tér ragyog a napfényben és a kutak vizei csillognak mint a folyó ezüst, mig jön a koporsó, emberek vállán, mind följebb a lépcsőn és eltünik a templom kapujában. Mindez egyszerü, elég gyors, de mégis nemes mozdulatokban történt, békés és egyenes vonalakban, a milyeneket seholsem láttam. És a koporsó fehér rézből volt.
    - Egészen fiatal ember, - mondja Lőrinc meghatottan, a templom küszöbén.
    Mielőtt bemennénk, megállunk még egyszer, arccal a tér ragyogó világának. Néha, ritkán, néhány ember jön el benne, csendesen és fáradtan és egészen céltalanul. Ezek erre jönnek, miért erre, mikor mehetnének bármerre is? És az obeliszk körül nyomoruságos fiakkerek sütkéreznek és a lovak és kocsisok alszanak. A viz zug a régi kutakban s üde csobogása szinte tragikus zaj a térnek mozdulatlanságában. De a Pincio magaslatán, egynémely pinia-fának bájos rajza van az égbolt sötétkék alapzatán. Mozdulatlan és miszteriózus fák ezek, nagy kerek asszonyi hajzattal, a mely alul hiányzik az arc és a szemek nincsenek sehol.
    - Miért halt meg ez az egészen fiatal ember ebben a szép időben? - kérdi Lőrinc tőlem.
    És rögtön hozzáteszi:
    - Én gyakran láttam lázasan lobogó, titánkék szinekben ragyogó égboltozatokat és valami rengeteg szőke haj aláomlásához hasonló napsugarakat, a mikor fiatal embereket temetnek. Ez különös. Veronában sohasem volt szebb idő, mint a mikor Montecchi Romeót temették. És a mikor Heloise ifju vőlegényét kivittük a Pére Lachaise felé, a téli nap magára ölté Cythere legderüsebb napjának narancssárga és rézkék szinekből szőtt palástját. Ez, gondolom, szépen volt elgondolva...
    - Igen, - feleltem.
    Lőrinc megragadta a karomat.
    - De a mikor Jézust temették, az ég komor volt és sötét.
    Ekkor már lamentáltak odabenn, a ravatalra helyezett és csipkés selyemkendővel letakart rézkoporsó körül. Beléptünk csendesen és az ujjainkkal gyötörtük a kalapunk karimáját. Egészen sötét templom; az alacsony ablakokat lefödte a szürke faredőny. Ez Santa Maria del Popolo. Szép nevével a nép szivéhez áll közel. Szegény meghalt embereket szentel be itt egy öreg pap; szemben vele, a koporsó fejénél egy bajuszos minisztráns. De mostan, mindenfelől, hirtelen gyermekek támadtak. Egyik-másik mezitláb didereg és meg-megkerülgeti a ravatalt, a nélkül, hogy zavarná a papot. Apró csunya leánykáknak gyér haját fekete fátylak födik be. A legcsunyább szegény, magas gyertyát tart szertartás közben. A rövid ima lemorzsolódik és senki sem sir és senki sem szenved. A falusi batár egyszerü utasai egykedvüen néznek. A koporsó nyers fehér szine ujra megjelenik, mert gyöngéden levonták róla a csipkés selyemtakarót. Lőrinc ekkor a halott neve és életkora iránt érdeklődik és ujra köszönti őt, aztán átfonja a karom nagy jóindulattal, miközben az egyszerü férfiak begyürődnek a falusi batárba és a cifrátlan halottas-kocsi immár vidáman üget tova... Mi ketten lejövünk a téren csendes beszélgetésben.
    - Tehát láttunk temetést is, - szól Lőrinc, édes ajkával a fülemhez hajolva. - Itt is csak ugy temetünk, mint másutt s ha külső vonalakban, egynémely formaságokban akad is különbség, ez magára az elhunytra nézve teljességgel közömbös lehet és a lényegen nem változtat semmit. A különös formáju gyászkocsi dacára s a lefátyolozott fejü, csunya leánykák asszisztálása nélkül is, ez az Ernesto Boletti, (mert igy hivták szegényt) tökéletesen meghalt és az ő bevégzett sorsán immár keveset változtat, hogy senki sem sir érte és csak én köszöntöm őt. Egyébként csakugyan egészen fiatal ember volt, alig tizennégy éves. Ha jól emlékszem, ismertem őt, és adtam neki két soldot egyszer, egy téli napon, a mikor hozzám simult a Via del Corson, hizelgőn és alázatosan...
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982617
Webáruház készítés