Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szomory Dezső: Gyuri_EPUB

Szomory Dezső: Gyuri_EPUB
990 Ft990

A kamaszszerelem vívódásokkal, indok és ok nélküli szenvedésekkel és látomásokkal teli gyötrelmes jelenség. Alanya már nem gyermek, de még messze nem felnőtt, ám megérintette már az élet legnagyobb, legfelkavaróbb érzése. Szomory Dezső Gyuri című műve egy kamaszszerelem anatómiája, egyes szám első személyben elmesélve, mely mód még bensőségesebb, még meghittebb élménnyé teszi ezt a művet.
Gyuri, a tizenöt éves kamaszfiú Nyíregyháza mellett, Szamosligeten ismeri meg Mariskát, s lesz beléje fülig szerelmes. Majd tanulmányai előbb Debrecenbe, aztán pestre szolítják, ahol feltűnik Juliska - hogy vajon ő is szerelem-e, esetleg valaki más, és visszatér-e a tizenöt éves kamasz Szamosligetre, azt nem árulhatjuk el. Azt azonban igen, hogy a regény egyetlen fejezetből áll, melyben megállíthatatlanul áramlanak az érzelmek, hitek, világok és szerelmek.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Mariska hallgatott s nyelte a falatokat. Időn-ként, amint felnéztem volna rá, rögtön le kellett hunyni a szememet. Holott csak azt próbáltam ki ezzel a mártírtekintettel, ha vájjon lesz-e erőm megválni tőle! Soha nem láttam szebbnek, mint e percben, mikor le kellett számolnom magammal, megadni magamat a sorsomnak. Csak ült Mariska, csak hallgatott, csak falatozott, szinte odafűzve ehhez a ragyogó nyárhoz, amelynek utolsó napjait éltük. Egész testi formája, a félhomály ellenére is a nyári fényekhez tapadt s úgy bontakozott ki belőlük, a természethez való kötelékének olyan szépségével s olyan erejével, hogy ezt csak a legnagyobb költők tudnák kifejezni. Amellett ez a kötelék, megfinomultan sugárzott belőle s megenyhülten fiatal lénye körül, valami üde művésziességgé változott. Az egész kert, az egész táj visszatükröződött benne, úgyszólván lesűrítve egyetlenegy fénysugárra, az egész nagy néma zengése az egeknek egy magányos melódiára. Az egész táj a Szamos partjáig s azon is túl, a legtávolabbi egek hajlatáig valósággal eláztatta nem tudom micsoda harmatossággal, melyben testi vonala megkönnyebbülten, mint egy kék virág hajlott az asztalra.
    - Ötkor itt lesz a kocsi, - mondta Borcsa, aki jött vissza, csattogva.
    S már készült lehordani az asztalt, mert vége volt a búcsúebédnek. - ötkor itt lesz a kocsi, - ismételte, holott senki sem kérdezte.
    Nagynéném sóhajtott s csak nézett a levegőbe, mint egy tragédiába. A komondor feljött a lépcsőn, a kandúr is megmozdult a muskátlik mögött. Nagybátyám lerázta a kenyérmorzsákat magáról s megtömve a pipáját, rágyújtott és ment. A füst szállt vele, a feje körül, ahogy ment.
    - No Isten veled, - mondta hirtelen felém fordulva. - Tisztelem az apádat, - tette hozzá s egy nagyot fújt a pipából.
    Akkor, hármasban végül, a sírás fojtogatta a torkomat.
    - Szeretnék elbúcsúzni Mariskától, - hebegtem oda nagynénémnek, ahogy engedelmét kértem.
    - Azt lehet, - felelte, - azt lehet! - és csak nézett a szőke fejével féloldalt fordulva, gémnyaka hajlékonyságán.
    - Kedves egészségére! - mondta még Mariska s aztán jött felém.
    - Gyere le a kertbe, - szólott bátran.
    S megindult a lépcsőn s úgy nézett vissza utánam.
    Még többször megfordult és nézte, jövök-e utána? Nem is azt nézte, ha jövök-e utána, mint inkább azt a siralmas formámat, mellyel a sorsomat cipeltem utána. Ahogy megfordult, sugárzón a kékszemével, úgy láttam, meg van velem elégedve. Éppen azzal van megelégedve, ami a legszánalmasabb bennem. Azzal a bús formámmal van megelégedve, ahogy követem, alázattal. Ahogy egy bús vizsla megy rezignáltan, egy nő után, egy kertben. Két-három lépéssel voltam mögötte. Nem tudom, micsoda ösztönöm tartott vissza, hogy hozzá csatlakozzam s odamenjek egyenest melléje. Hogy inkább úgy kullogjak utána, mint egy állat. Inkább így találtam meg magamat, benső fájdalmasságaimmal, ebben a hűségben, ahogy kullogtam utána. Minél messzebbre ment már a kert határában, minél többet került az árkok mentén s a szilvafák alatt, annál inkább örvendett, hogy ott vagyok a nyomában, egy szó nélkül, meg-adással, akár a világ végéig. Most már nem is nézett hátra, csak élvezte magában, hogy ott vagyok a nyomában, odafűzve! Olykor megállott, lehajlott a fűbe s tépett egy virágot. Ilyenkor magam is meg-álltam és vártam. Alig mertem nézni hajlékony formáit, ahogy lehajlott a fűbe s karcsú lábszára a térde hajlatáig tűnt elő, a harisnyája kapcsaival, a szoknyája alatt. Hová megy? Meddig megy? Nem is kérdeztem, nem is bántam. Bús sorsom sugallatában, nem várva semmi jót, még arra sem gondoltam, hogy valami különösebb célja van velem, mikor így elvezérel, ilyen messzire a háztól. Tiszta gondolatom, tiszta lényével párosultan, nem ígért semmiféle élményt ebben a kalandozásban. A nyári délutánban, kettős ifjúságunk sugárzott az egekből, merőben érzéktelenül. Ami remény van ezen a világon, ami kevés öröme lehet az embernek, az mind be volt fejezve számomra úgy tűnt. Csak éppen virult és illatozott minden, csak éppen szállt a madár s hullott a szilva a fáról, a nyár ez utolsó szakán. Csak éppen, hogy éltem fiatalon s elmúltam az életemmel, ahogy letelt az időm ebben a nyárban. Mindjárt öt óra lesz, gondoltam s jön a kocsi értem.
    - Mariska! - kiáltottam majdnem sírva.
    S megálltam a szérűskert kerítésénél, két napraforgó alatt.
    Akkor ő is odajött a kerítéshez, a napraforgókhoz, olyan derűsen, olyan sugárzón, olyan fiatalon, akis vékony ruhájával olyan egységben a fénnyel, hogy nem is tudtam kiválasztani belőle. A nap a szemembe sütött. S már a szájam szélén éreztem a könnyeimet.
    - No lám, - mondta, - csak ezt tudsz te, sírni! - holott soha ilyen gyönyörrel még nem nézett bele az eltorzult arcomba.
    - Én tudok mást is, - kockáztattam, - de ezt is csak elsírhatnám neked. Én nem is tudom, - hebegtem, - de mindent, amit tudnék, csak sírva tudnám, Mariska. Mi történt velem? Mert valami történt! - vallottam be, ahogy a könnyeim inspiráltak.
    - Az egész szívem megváltozott s azt hiszem, el vagyok veszve!
    Nagyon nézett, nagyon figyelt, két kék szemének azzal a különös derűjével, ami e fiatal tekintet komolysága volt, angyali komolysága egy mosolygással.
    - Hát jól van, - mondta, - de ezzel nem védheted, amit hibáztál, mert hibáztál, ezt nem tagadhatod. Én nem tudom, mi az élet, nem is tudhatom, de te még kevésbé tudod. Te azt hiszed, mindent megoldasz azzal, ha elfordítod a szájadat és sírsz. Én egész máskép képzeltem ezt a nyarat, mikor átjöttem Füzesről s tudtam, te is itt vagy, sőt talán vársz is engemet. Én egészen máskép képzeltem. Én olyan jókedvű voltam, nem igaz? Még a szilvafára is felmásztam a kedvedért, holott az már nem is illik hozzám. Híttalak fürödni, csapkodtam a vizet, vártalak, hogy odaússzál hozzám, nem tetted. Zongoráztam, nem jöttél oda hozzám! Híttalak kocsikázni magammal, mikor befogtam a kis lovamat, nem jöttél! Én, látod, mindent megmondok neked őszintén. De te, egyszerre csak bezárkóztál magadba s mindenkit elriasztottál magadtól. Nem tudom, mi szállott meg, hogy egyszerre, se szó, se beszéd, csak elvontad magad mindenkitől s jártál, mint egy beteg, mint egy kísértet. Még én is megijedtem tőled, holott, megvallom, te tetszettél nekem. Most aztán itt állunk és se jobbra, se balra. Azaz, hogy téged hazaküldenek, olyan kiálhatatlan vagy!
    Egy mélyet lélegzett e hosszú beszéd után s az-tán még mondta egyszer, mintegy a maga számlájára:
    - Hát igaz! Olyan kiálhatatlan vagy!
    És nézett s mindig csak nézett, e fölényes szavak ellenére nagyon érdeklődve, nagyon mélyen, nagyon komolyan az angyali mosolyával a két napraforgó alatt.
    - Mariska, - hebegtem a könnyeimet szárítva, - te nem tudod! Te nem tudod!
    Hát persze, hogy nem tudom, - felelte, - ha nem mondasz soha semmit! De mit is tudhatnék? Mit is tudhatnék mást, mint amit látok? A nők szeretik a regényességet, nem mondom, de nem az olyat, ami így elzárkózik magába, amit lépten-nyomon csak ki kellene találni. Amin törni kell a fejemet, mint egy keresztrejtvényen, egy-egy szóval a segítségemre, egy fél mondattal, ami adva van. Mert többet nem adtál te sem. Hány szót mondtál az egész nyáron, amíg így együtt voltunk? Meg tudnám számlálni. Egyáltalán beszéltél hozzám, udvaroltál? Nohát ezt nem mondhatod, még ha tudnál is mondani valamit!
    - Most hazamegyek Debrecenbe, - mondtam, - s megint tanulni fogok. Te még meg fogsz ismerni engem, Mariska! - sóhajtottam.
    - Jaj, de hiszen én ismerlek! - kiáltotta, - csak te nem ismered magadat!
    De már ekkor a Borcsa hangja szólott mindenfelől a kertben, ahogy keresett engem.
    - Itt a kocsi ifiúr! - kiáltotta.
    - Isten veled, Mariska, - szóltam és vártam, mit vártam? Te jó Isten, hogy nyújtsa a kezét, hogy megcsókoljam!
    - Én nem akarok elbúcsúzni tőled, - mondta hirtelen elborulva s ment.
    S úgy ment most, hogy már nem fordult vissza.
    A veranda alatt, a fal mentén, az árnyékban, állt a kocsi és várt. Nem a kis hintó volt, csak az a kis sárga rázós kocsi, amelyen már nem járt senki, régi bricska, kajla kerékkel. Inkább csak szénát hordott ez a kis kocsi a Szamos partjáról s a tejeskannákkal döcögött Gyarmatra, kora hajnalban. Most nekem húzták ki a színből, az én dicsőségemre! Egész szomorú sorsomat ahhoz a négy kerékhez láttam fűzve, mely görbén hajlott elő kétoldalt a tengelyen, olyan fáradtan! s beleroskadt a homokba. A két kis szürke ló a fekete hámban, nyugtalanul küzdött a legyek ellen és csapkodta a farkát. A kápa alatt egy-egy fűzfagaly volt áttűzve a lovak hátán, dús lombozattal. A bakról, az ostornyéllel, öreg Paraj bácsi is piszkálta le a legyeket a lovakról. Egycsíkos mellény volt rajta hiányosan begombolva, mert csak amúgy ingujjban volt, parasztosan. Kis pörge kalapjáról két szalag lógott le a tarkójára, két kopott szalag, rojtos szélű, egyenlőtlen hosszúságban. A kis bőröndöm is ott volt vele, két csizmás lába között őrizetben, hogy valahogy el ne veszítse útközben. Kis bőröndöm mint egy kincsesláda azzal a pár gyűrött ingemmel és könyvemmel benne.
    Be kellett szállnom ebbe a kocsiba, azon magányosan, ahogy voltam. A ház, a kert, a szilvafák is a rigók a szilvafákon, az egész táj oly régi formájában, rokonságában és barátságában, mint egy sivatag borult le rám, egy ködös álomban. Ebben a régi világban körülöttem, ahol gyermeklelkem szinte benn rezgett a térben, ebben a régi szérűskertben, Szamos partjában, ahol minden pitypangot és fűszálat ismertem, valami nagy pusztában voltam, idegenben! valami nehéz súly nyomta a vállamat, valami keserű költészet, ami aludt rajtam. Alig tudtam fölkapaszkodni a kocsira, a könnyekkel a torkomban. Ahogy mégis felszálltam arra a rozoga bőrülésre Paraj bácsi mögé, a két szalagja mögé, ami lógott a nyakában, azt a hangtalan nyomorúságot vonszoltam magam után a fal mentén az árnyékban, ami mint egy barázda kíséri az embert bizonyos helyzetekben az életben, bizonyos letöröttségekben, bánatokban és sikertelenségben. Inkább Paraj bácsi mellé ültem volna a bakra. Inkább így utaztam volna, akár egy parasztember mellett, mint elveszve a világban azon a bőrülésen hátul, tej foltokkal s szénabolyhokkal, a két görbe kerék fölött. Hogy ebben a dermedtségében a szívemnek, valami kis mozgást lássak a két kis szürke ló poroszkálásával, a két fűzfalomb bólongatásával a sok légy ellen, ami egész rajokban szállott. Egész rajokban, útra készen, a két kis ló vala fekete hámban s velem az ülésen.
    Már indultunk is, már fogta a gyeplőt Paraj bácsi, már köpött is egyet szél irányában, már szólott a lovaknak családiasan. Megsemmisülve az ülésen, csak a két kereket éreztem, ami forgott alattam, nyikorogva. Ház, kert, szilvafák, szérűskert a napraforgókkal, - ez mind ellebegett a szemem előtt, mint valami fátyolra festve, amit lengetnek búcsúképpen.
    Akkor, hirtelen, megláttam Mariskát a kertajtóban, ahol várt. A kerítésnek dőlve, angyali tekintete végigsiklott bús kivonulásomon, részletekként és egységesen, a lovak szőrén, fűzfalombon, ostornyélen, keréken, rajtam, bőrülésen, az egészen! Ezt mind látta, figyelte, fölérezte, a kis sárga kocsin egész balsorsomat amit sodort a szél a Szamos felé. Ahogy még lépésben jöttünk, fel is szólott hozzám mint egy más világból, mely elmarad mögöttem:
    - No, isten veled, Gyuri! - mondta, mintegy leszámolásképpen.
    Éreztem, hogy nekem is mondanom kellene valamit, valami búcsúfélét, valami nagy utolsó szót az ülésről, valami történelmien szépet! De minden készségem elakadt abban a csodálkozásomban, hogy Mariska milyen könnyen talál szavakat, milyen tehetségesen, mikor én még csak dadogni se tudok. Csak bámultam, hajótörötten a kocsin. A két kis szürke, gépiesen, szaladni kezdett, alighogy kiértünk a kapun. Megfordultam az ülésen s úgy néztem vissza. Még ott állt a kapuban és intett, égi angyal! Már akkor magasan szállt a por s csak azt láttam, amit képzeltem, hogy ott van mögöttem a kert tájékán, a porban. Minden az eszembe jutott, amit mondhattam volna. Mint az olyan néma, akinek hirtelen megindul a nyelve, öntudatlanul kiáltozni kezdtem az ülésen, szétzúzva a szívemben.
    - Mi a baj, ifiúr? - kérdezte Paraj bácsi s csak hajtott vígan.
    Mikor beértünk Gyarmatra az állomásra, már az őszi égboltot láttam, kigyulladva az alkonyati fényben. Volt valami az apám tekintetében, amiben, nem tudom hogyan, de magamra ismertem, lezajlott bánataimmal. Ahogy fogadott, ahogy csöndesen magához ölelt mikor megérkezve Debrecenbe egyenest benyitottam a szobájába, ahogy megnézett és csak nézett, inkább rezignáltan, mint örvendezőn: mintha egy tükörben láttam volna magamat. Mintha a sorsomat láttam volna ami felém van szegezve ebben az atyai tekintetben, a bús sorsomat egy bús tekintetben. Korai gyakorlottságom bánatokban s keservekben, szomorú nyaram tanításai, kárvallásai és titkai Szamosligeten, egyetlenegy ösztön erejével irányították a szívemet bizonyos megértések felé, melyek elől inkább kitérni szerettem volna. Meggyötörve a szívemben, olyan fogékony voltam, úgy láttam és éreztem mindent amit nem akartam! Már szenvedtem abban a megsebzett szemérmetességemben, amellyel az apám kínjait felismertem.
    - Nohát hazajöttél, - mondta egyszerűen s azontúl nem is kérdezett semmit.
    Inkább arra várt, hogy én beszéljek. Ez volt egész fiatalságom gyötrelme, hogy mindig, mindenki azt várta tőlem, hogy beszéljek. Elfúlva a lelkemben, egész szótömegek párzását és szaporulatát éreztem valami zűrzavaros formátlanságban, amit nem lehetett kifejezni. Csak befelé tudtam beszélni magamhoz, mintegy zárt kapuk mögött, ahol a szó, tartalom nélkül is megjelölte az érzéseket, vagy ahol az érzésnek nem kellett a szó. Elborult megnyilatkozásom azokon a rejtélyes utakon szabadult föl s omlott tova megváltva, ami egyben a könnyek útja az ember szívéből a szeme szögletébe. Most is csak azt tehettem, hogy kéz-kézben az apámmal, hirtelen elsírtam magam. Vájjon mi történt itt körülötte azalatt a hat hét alatt amíg oda voltam? Nem tudom, valahogy meg volt szaggatva egész lényében, azzal a két izzó szemével, amely csak nézett. Csak hosszan nézett, panasz nélkül. Milyen különös ez, gondoltam, mennyire nem hasonlít táblabíró testvérbátyjához, aki oly szigorú volt hozzám! Inkább a nagynéném emlékét idézte, nyugtalan nagynéném fehér árnyát, elborulását, titkos mártiromságát abban a nyári tájban a Szamos partján, ami most már mintegy ködökből derengett felém, az egész part, a kert, a fűzek és a szilvafák, minden! Mintegy ködökből, ahol elveszett mögöttem. Ahol elveszett mögöttem az egész nyár.
    - Hát nem jól mulattál? - kérdezte részvéttel, ahogy nem értette könnyekbe ázott elérzékenyülésemet. - Hát persze, Tóni bácsi olyan fura ember, - folytatta s rázta a fejét. - De a nénéd, az csak kedves volt hozzád? Az finom, borús nő a nénéd, igaz?
    - Mariska is ott volt, - mondtam, - Mariska Füzesről, - magyaráztam, ahogy nem igen emlékezett távolabbi rokonaimra.
    Holott azt vártam, hogy megértse az egész szívemet rögtön, az egész tragédiámat. Valami sóvárgó reménységem támadt az apámban azzal az omlatag gyöngédséggel, amellyel hozzátapadtam. Azt hittem, szét fogja szedni apróra a lelkemet, szétszedni azzal a balzsamos kutatással, ami oly jól esik szülőtől. Azt hittem, csak a Mariska nevét kell kimondanom, hogy rögtön megtudja mért kellett hazajönnöm. Anyám már rég nem volt. Csak az apámban hittem. S csak álltam előtte és vártam. Egy szót nem mondott, egy hangot nem értett. Csak nézett és hallgatott. Nagyon megváltozott, úgy láttam. Sok minden megváltozott körülötte, úgy láttam. A szobája is más, a falak, a bútor, holott mind a régi s mégis más! Nem is tudom, mi változott meg, csak azt a súlyos nyomot éreztem, amit az élet hagy maga mögött. Az élet néhány hét alatt. Az élet a szenvedésben.
    De akkor bejött Bartáné s megállott meglepődve, amint meglátott. Nagy barna nő volt, összeforrt szemöldökkel, amit most magasra fölnyomott a homlokába s úgy nézett.
    - Eredj csak ki fiacskám mostan, - mondta az apám.
    Ahogy kijöttem az ajtón, rögtön meg is álltam tanácstalanul, mint egy koldus, akit menesztettek. Itthon ebben a régi házban, ebben a régi lakásban, néhány lépéssel a szobámtól: nem tudtam merre forduljak, merre menjek, olyan idegenben voltam! Magányosságom terhe, ismeretlen bánataimmal vegyülten, olyan zord súlyokkal nehezedett a szívemre, hogy tájékozatlanul ebben a lelki konfúziójában, mint egy sötét erdőben éreztem magam. Még az az ingatag alap is eltűnt a lábam alól, amelyen meg tudtam állani idáig. Mi lesz velem? kérdeztem s bámultam magam elé és néztem, gyermeki alázatommal, ha vajjon jól betettem-e az ajtót magam mögött? Ha vájjon nem zavarok-e azzal, hogy itt állok, s nem tudom mihez fogjak? Gyámoltalanságom érzete úgy ledöntött magam előtt, hogy szinte atomonként kellett összeszednem magamat, ahogy próbáltam segíteni magamon s megérteni silány életemet.
    Megérteni az életemet egy zárt ajtó előtt, ahol ostobán megálltam! Holott még azt sem értettem, mért álltam meg, s mért nem kotródtam a szobámba. Óh istenem, micsoda omlatag lélek volt ez bennem, micsoda lassú üteme vérnek s lendületnek, ami így letört magamhoz minden helyzetekben s keserű fiatalságomat olyan gyászosan nevetségessé tette! Csak meg kellett nyílnia az ajtónak hirtelen, hogy olybá tűnjön, mintha alattomosan, romlottan, gonosz gyermek, hallgatódznék itten... Egész erkölcsi lényem megint azon a vékony hajszálon függött, mely rendszerint elszakadt velem, végzetes felismerésekben. Egy pillanatra, ezeken a képzetbeli kapcsokon, a Mariska kékszemű árnya lebegett elém, olyan derűsen, olyan neheztelem s olyan magasan is, hogy siralmas sorsommal már nem is egy erdőben, de egy örvény mélyén éreztem magam. Minden az én hibám, az egész életem az én hibám! ezt éreztem. Valami jóvátehetetlen hibám, amit még csak komplikálok, forgatok és halmozok, hogyan? Minden mozdulatommal, mindenlépésemmel, minden hallgatásommal és tartózkodásommal, azzal az egész második életemmel, mely a lelkemből, mint egy felhő rászáll a fiatalságomra. Hát csakugyan nincs senki az én számomra? kérdeztem és csak álltam, úgy álltam bölcsen, elborulva a szívemben, elmerülve az önön búvárkodásban, letörve minden keservekben, hogy aki így meglátott volna, pap, tudós, tanár, szakértő! csak valami nagyon buta kamasznak tartott volna. Valami szamárkölyöknek, akinek se célja, se jövője ezen a világon. Mennyire vigasztaló az, ha az ember már tudja is ezt másokról, hogy ezek rendszerint tévednek ítéleteikben? Mit használ ez annak, akit sújtanak? A legtisztább lélekre is rátapad egy hamis szó, egy téves hang moszatja. Már nem is tudtam, ha csak-ugyan az vagyok-e, akinek érzem magamat? A kezemet tördeltem és csak álltam. S akkor, csakugyan,néhány hangos szó után amit hallottam, hirtelen rám nyílott az ajtó. Olyan hevesen nyílott, felpattanva a félszárnyával, hogy egyenest a mellembe vágott.
    - No lám! - kiáltott Bartáné diadalmasan, - nem megmondtam?! hát nem!? Itt kaptam rajta az ajtóban, ahogy ide tapadt a fülével! S ez még csak a kezdet! - hirdette evangélikusan, - az első nap, az első negyedóra! Mi lesz ebből, mi lesz ebből? - kérdezte az apám felé fordulva.
    - Egy szó nem igaz! - hebegtem kétségbeesetten, ahogy a förtelmes vád alatt szinte szédültem elfojtott energiámtól.
    - Nem igaz? Még tagadja is! - csattant ki olyan ijesztő hangfokozással, olyan magasra nyúlva ki előttem összeforrt szemöldöke sűrűjével, hogy varázslatos női erejének, zord lelkének és egyéniségének, nem tudom micsoda sejtelme támadt bennem. Ez egy ritka nő, ezt éreztem, egy borzalmas nő, amilyen kevés van. Aki ellen nem lehet küzdeni, ezt éreztem. Aki legyőzte az apámat, ezt éreztem.
    - Hát ez bizony szomorú - mondta az apám, - nagyon szomorú! Nem ismerek rád, Gyuri, - mondta és csak nézett.
    S főleg az tűnt fel, ahogyan ugyanakkor Bartánéra is nézett...
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982631
Webáruház készítés