Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szomory Dezső A párizsi regény EPUB e-könyv

Szomory Dezső A párizsi regény EPUB e-könyv
1 190 Ft

Tudásunk és hitünk szerint Szomory Dezső A párizsi regénye a magyar irodalom egyik legértékesebb és legmaradandóbb alkotása – szerves és méltó folytatása Mikes Kelemen Törökországi levelekjének vagy Kazinczy Ferenc Fogságom naplójának, de rokonságot és szellemi kompatibilitást mutat Rousseau Vallomásokjával – amúgy Szomory egyik sokszor olvasott és idézett olvasmányával –, Kassák Lajos Egy ember életével vagy Marcel Proust nagy, a regényformát átalakító, emlékezéskiáradásával. Hiszen A párizsi regény – elvileg non fiction – a honvágy, a szeretethiány, a magány regénye, s az akkori századforduló Budapestjének és Párizsának egymásra kopírozott lírai szociográfiája, s ezenkívül, illetve csak ez, nagy költészet – prózában. (moly.hu)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    11

    Már többször mondtam, nem akarok itt nagy színekben szólani és karmazsinba festeni. Nagy zenekarom pihen, szabadságolva s csak házi gitárom pengetem, a lehető legszerényebben, ha tudom.
    Horváth Gyula igazi úr volt Erdélyországból. Szenvedelmes lénye sugárzott attól a maximális energiától, ami e távoli kor naivitásaihoz, álmaihoz, egész derűs világához szabta szárnyait. Még így is több égett és zúgott a lelkében, mint ami szükséges volt e tündéri Magyarországon. Tisza Kálmán, mint egy elaggott Jézus Krisztus, közös trónon az Atyaúristennel, úgy ült bársonyában tizenöt évig, mint igazi metatronos, Ferenc József mellett. A többi mind mellékes volt.
    Ezt akkor kevesen tudták, mert csak az idő beszél az ember igazságához.
    Horváth küzdött, szenvedelmesen. Már pusztára a szakálla revellálta benne a harcost, a gavallért s a romantikus szívet. Igazi liberális abban az értelemben, ahogy ezt mindmáig gondolják Magyarországon, egyszerűen Apponyi Albert tiszteletére alapította a Magyar Hírlapot, Tisza Kálmán ellen. Megfordítva talán több sikere lett volna. Apponyinak nem sokat használt, Tisza Kálmánnak semmit sem ártott. Hasznom csak nekem volt az egészből, sietek hozzátenni, főként erkölcsi hasznom, mert noha párizsi levelező lettem fix havi fizetéssel, a bizonyos csak az volt, hogy egy gyönyörű levelet is kaptam ebből az alkalomból Apponyi tollából, gyönyörű kezeírásával! Már a boríték is elbűvölt, ahogy így címezte, előkelő lelkével szegény fejemnek: „Monsieur Désiré de Szomory”. Legyen csak kormányelnök!, gondoltam (mert mindig vártuk, hogy az lesz), s kérni fogom ehhez az előlegezett particule-höz igazi magyar nemességemet! Ez idő tájt még nemigen tudtam, amire rájöttem azóta, hogy az ilyen rangot és díszeket művésznek csak a tulajdon lelkiismerete adományozhat. Aki híven dolgozik érzésben és fantáziákban, és elmerül líraian olyasféle történetekben, amilyen például egy hulló csillag története lehet egy augusztusi égen, az rendszerint fejlődik is s megnemesül lelkében.
    Csak a közönség nem nemesül s nem fejlődik soha. De belül is olyan finoman írt Apponyi, hogy mindmáig őrzöm e sorokat:
    „... örülök, hogy nemcsak a P. N.-nál töltött elmúlt idők, hanem jelenlegi működése a »Magyar Hírlapinál is politikai köteléket tart fenn közöttünk.”
    Ó, Istenem, politikai kötelék! Ez csak annyi volt, hogy ellenzéki létemre nem sok jutott nekem földi javakból, mint általában azoknak a puritánoknak, akik ellenzéken vannak. De rajongtam Apponyiért, s igen bölcsen azzal vigasztalódtam, hogy mint kormánypárti is csak éppúgy szenvednék, mert az csak anyagiakon múlt, hogy ne szenvedjek politikai tekintetben. Azonfelül, valahányszor Párizsba jött az ellenzék e nagy vezére, rögtön felkerestem fiatal szívem minden vonzalmával s azon kötelességtudóan, ahogy Blowitz, a Times levelezője, kereste fel Gladstone-t, ha ez Párizsba érkezett. Ilyenkor hasábos tudósításokat küldtem úgynevezett lapomnak Apponyi Alberttel való történelmi beszélgetéseimről, s írói ösztöneim végzetes sarjadásával bőven leírtam azt a szerény manzárdot a Grand Hotelben, ahol emberfölötti alakjával ki sem tudott egyenesedni az alacsony plafon alatt, mint egy sudárfa egy padláson, vagy mint egy ógörög titán egy hugói versben, s akinek a vállán van az ég! Ami irodalmi tervem, álmom, vágyam és honvágyam volt, mind közöltem s fejtegettem, egész keserű utamat elmondtam kellő tapintattal és minden finomsággal, „tristis usque ad mortem!” Olykor, nyilván, egy-egy könnyemet is látta a szememben, és elmerenghetett magában, magasan Párizs fölött, az emberi illúzió minden bánatos hívságán, mikor megváltásom reményszálait, kantilénaszerű vallomásokban, az ő kormányához fűztem, mint egy jobb világhoz, mint a mennyek országához, ami elérkezik egy nap! Aztán, ha lejöttünk a boulevard-ra s tiszteletteljesen kísérhettem egypár lépésnyire, büszke szívemmel a Café de la Paix előtt, szinte ámultam, hogy az a sok ember a kávéház teraszán nem pattan fel és nem hajlik meg előtte. Így rajong az ember, mikor húszéves, a lobogó szívével, mint egy zászló. Istent se ismernék fel, ha itt jönne köztük, ezt gondoltam, s azt hittem, hogy ezzel valami zseniálisat gondolok. De amikor búcsúzásul nyújtotta a kezét! Megválni Apponyitól, kilépni abból az atmoszférából, amit szuggesztív egyénisége vont köréje varázslatosan, s hangja dallamosságával - a lelkem hasadt belé! Megválni fájdalmasabb volt, mint amilyen örömteljes találkozni vele. Ez annyi volt, mint megválni a hazától, minden jótól, minden múltaktól, Jászai Mari tragikánktól s meghalni mindannyiszor! Amint még néztem utána, mintegy koldusbotra jutva, a szívem sajgott, hogy még sokáig láttam, az emberek feje felett az utcán, mint egy tűnő hajó árbocát a tengeren, mert mindenkinél magasabb volt. Politikai kötelék? Nem! Ez egyszerűen a költő szíve volt.
    Mit tudtam akkor, amit sajnos, mind megláttam azóta! Apponyi Albert küzdelmes fiatalsága, azzal a saskeselyű aggastyánnal, aki mint egy Rajna menti burgrave leszállt naponta a Taunus hegycsúcsáról, hogy a Sándor utcai parlamentbe jöjjön - ez Magyarország legszebb kora. Ha megírnám egy nap, Isten engedelmével, azt a michelet-i könyvemet „Magyarország nagysága és hanyatlása” címmel, ahogy azt jeleztem „Levelek egy barátnőmhöz” című kötetemben, itt volna, e két államférfiúban, az a két főprincípium, amelyből kiindulnom kellene. Apponyi éppúgy nagy, mint Tisza, egy másik, egy talán tragikusabb értelemben, mert kettőjük közül, örök álma múlhatatlanságával, Tisza Kálmán a boldogabb. A történelem nyilvánvalóan úgy szövi szálait az idők éjszakáján, hogy az emberre, akit a dolgok központjába sodor, nincs gondja lelki értelemben. Hogy ez mit szenved, vagy minek örvend, azt már a rideg életre bízza, az ember sorsára egyenest...
    De ami mind e matériákban már csak mint sápadt múlt dereng a „Levelek”-ben s Apponyit, mint egy Julius Classicianust idézi s Tisza Kálmánt, mint egy fehér íbiszt a szent madarak fajából, aki csak ült bársonyban, odafagyva, mozdulatlanul, szegett szárnyával, mint kettős tojásokon a kettős monarchián - ez mind, ez mind még lázas emlék, még az élő kor volt akkor a szívemben. Sajgó hazavágyásommal e képekhez voltam fűzve, s új impresszióim egy idegen világban nemhogy elmosták volna a régi színeket és körvonalakat, de még élesebbre fokozták előttem.
    Azt a harcot, azt a forrongást a szívekben, azokat a hosszú, zajos közjogi vitákat, olykor csak egy kötszó körül, azt a nagy svungot és pátoszt a sokféle vitatkozásokban, olykor csak egy árnyalat körül, azt a nagy zenebonát olykor, hogy az ember nem tudta, miért van és miért harsog minden ember - azt nem lehetett elfelejteni! Azt az izzó légkört, azt a Hegyet, azt a sok dúlt, haragos arcot sem a baloldal viharában, mely fokozatos dörgedelmeiben annál zengőbbé és zajosabbá vált, hogy mind e harcosoknak e csatákban, a magyar nyelv szókincsén kívül aligha volt más fegyverük ama bibliai aggastyán ellen, aki sinai Mózes bárónál is tehetségesebb volt, s csak ült s csak ült a foteljében s csak hunyorgatott és hallgatott. A természet ritkán ilyen művész öreg emberek megmintázásában, mint ahogy Tisza Kálmánt formálta ki, egymagában, valami zord téli fagy legendájává! Csak a legtávolibb hegycsúcsokon, havas kunyhókban látni ilyen véneket, akik félistenek volnának, ha nem mint pásztorok élnének. Volt benne valami nagyon ősi, valami dermedten hagyományos, valami azokból a legrégibb más-más héberekből ezelőtt ötezer évvel, akik Rómában Caesar barátjai voltak s Szent Pálnak esküdt ellenségei. Hogy elmenjen, hogy kimozduljon, hogy otthagyja bársonyát: ez a világ végének tűnt! ez maga volt az Apokalypsia. Ez valami olyasféle volt, mint mikor Salamon királynak lett vége. És ötezer sas állott meg egy szirten a Kaf-hegység fölött és öt évig búsult, ötezer sas! mozdulatlanul.
    Holott elment egy történelmi napon és mások is elmentek utána, kevésbé történelmi napokon, de az sohasem jött, akit szívszorongva vártam: Apponyi! Olykor az ilyen nagy emberi sorsokhoz kis életek is vannak fűzve, mint nagy hajókhoz az óceánon a kis csónak a végükben... Egy évtizeden át Párizsban, egymagám, nyomorból ki, nyomorba be, padlásszobákról fel és le, mint egy ismeretlen bolygó kerengtem, térben és időben, egy olyan naprendszerbe kapcsolódva, mely soha fel nem ragyogott! Elepedve, kimerülve, megint fellelkesedve, romantikus eshetőségekhez, álmokhoz s illúziókhoz kötve változó kormányokon át, megint csalódva s megint újra kezdve: az a tragikus ember voltam, aki meghal a reménytől. Mert a remény gyönyörű dolog, de mennyi idő szükséges ahhoz, hogy soha be ne teljesedjen! Leapadva a benső tüzeimben, a lelkemet leőröltem tulajdon kincsein, s felhagyva a reménnyel végre, lassanként felismertem közös líraiságomat ifjúkorom eszményképével... A hitem, igaz, nem változott s nem lettem hűtlen Apponyihoz, csak az élet az, ami hűtlen s az ifjúság, ami elmúlik egy nap. Rájöttem, hívságokon túl, örök szépségek eszményiségére s elnézek egy Démoszthenész fölött, alázatosan egy Beethoven felé... Az élet minden varázsa, hogy az ember egymással ellentétes dolgokat akarhat, s nincs kötve, ha bírja szárnya, sem a valósághoz, sem a lehetségeshez. Viszont a politikában, sajnos, nincs álom, nincs ábránd, s még az igazságom is csak akkor válik eleven valóvá, ha meg tudom olvasztani vele, mint az ércet, az összes szíveket.
    Ó, Istenem, utoljára, hogy fellobogtam Párizsban, még egyszer! mikor Apponyi Albert a Ház elnöke lett! Micsoda nagy napom volt ez, micsoda hajnalhasadásom! A kávéházban, magyar újságjaim fölött, az izgalomtól remegve olvasván a jó híreket, a pincér rögtön tisztában volt vele, hogy itt most mindjárt szülni fogok legalább tíz cikket, és már hozta a műszereket, az ingyenes quoi écrire-t. Holott csak egyetlenegy cikket írtam, francia nyelven, a Figarónak, hogy az egész világ megtudja, mi történt! Elkészülvén, estefelé, már rohantam is a Figaróhoz s átnyújtottam művemet egy Glaser Fülöp-Emmánuel nevű fiatalembernek, aki a főszerkesztő titkára volt, magyar születésű fiú! Az apja ama jó Glaser Manó, szélcsapott szakállal, igazi Ahasvérus, aki elvándorolt hajdan a hazából, s rég Párizsban élt mindenféle rejtélyes írásokból. Az ifjú Fülöp-Emmánuel átvette a cikket, bevitte a főszerkesztőnek s amint megálltam mögötte az ajtó küszöbén és vártam, hallottam is, hogy felolvassa! Aztán néhány percig még tanácskoztak rajta. Nyilvánvalóan meg is lepte őket költői franciaságom. Jobban is írtam franciául, mint ahogy ők magyarul írtak volna, ez kétségtelen. De ami ez idő tájt magyar dolog volt ezen a világon, az talán csak engem érdekelt, egyedül csak engem, millió páti- zsiak között! Az ilyen cikkért, az ilyen líraiságért, fiatal hitem izzásával benne, fizetnem kellett volna, hogy megjelenhessen... Fizettem is volna, de olyan szegény voltam!
    Most itt van megint előttem, évtizedek múltán, régi papírjaim között, ez a hajdani cikk, mint egy préselt virág egy emlékkönyvben. Még illatos a régi illatoktól, letűnt időknek ez a bús akáclombja...
    S ez így kezdődött:
    Le comte Albert Apponyi
    L’élection unanime et joyeuse du comte Albert Apponyi á la présidence de la Chambre hongroise, inaugure une nouvelle époque dans l’histoire de la Hongrie.
    Ce noble magnat au front lumineux et á l’áme ardente offensa longtemps les regards comme une insupportable injure á la laideur commune. Par sa voix étrangement sonore et par ses idées qui jaillissaient dans un souffle mélodieux, il aviva la haine implacable. L’outrage et la calomnie se jetérent sur ses traces. L’hômmé fut rejeté, renié... cependant il resta invincible.
    Il semble que son heuze arrive enfin, et c’est maintenant comme un coup d’horloge formidable, qui sonne trente ans de vie, d’effort et de bataille sur le boucliér triomphal. Désormais le comte Albert Apponyi conduira la nation hongroise. Et déjá, les grands chemins de l’avenir s’ouvrent fleuris devant son régne; on y voit un peuple au seuil de la clarté.
    L’heure de l’avénement et de la justice... mais c’est aussi l’heure tragique oü l’áme meurtrie par la lutte, regarde ses blessures sous le pále soleil de la victoire et se trouve soudain douloureuse de sa joie.
    Le cas du comte Albert Apponyi offre, dans 1’ensemble de sa vie dépensée, un rare exemple de beauté grave. Le voici sur l’estrade présidentielle! Comment en monta-t-il les marches? Se pencha-t-il, le coeur étreint de regrets sur sa propre image, que lui refléte le clair métái de la cloche? II sonne...
    De meg kell állnom, minden kísértés ellenére, hogy az egész cikket itt lemásoljam. Már idáig is kellőképp kiérzik benne egy fiatal hang romantikája. A politika nem költészet, de a bánat mindenütt csak bánat, s ezen a bánaton foszlik el a régi írás minden sora, rejtélyesen, szegény emberi létünk hívságai felé.
    Azonfelül, nem is tud mindenki franciául. Erre is gondolnom kell, ha nem akarok senkit megbántani.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634742692
Webáruház készítés