Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szomaházy István: A Clairette-keringő_EPUB

Szomaházy István: A Clairette-keringő_EPUB
340 Ft340

TARTALOM
A Clairette-keringő.
Mese a lantról.
Mese a szeszélyes asszonyokról.
A püspök halála.
Hófuvás.
A tömeggondnok.
A kolostor vendége.
Egy kinevezés története.
Szilveszter testvér álma.
Alkonytól hajnalig.
A tengelicz és a maczkó.
Téli hangulatok.
Titánia nászuton.
A páholy.
A lovagló iskola.
A mennyei iroda.
A hozomány.
A hütelen anyaföld.
Lőrincz pályadija.
A kulcsok.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    A tengelicz és a maczkó
    Egy közös barátunk a minap valami Jánosi Gyuri nevü urnak mutatott be a városligeti arénában, s később, mikor egy ligeti korcsmában együtt vacsoráltunk, Gyuri ur elmesélte, hogy két hónap előtt helyezték át Alsó-Kubinból Budapestre. Az árvamegyei székváros hirtelen eszembe juttatta életemnek egyik furcsa epizódját, s borozás közben megkérdeztem Jánositól:
    - Ismerte-e Kubinban a vörös Plecht Anicát?
    Jánosi elnevette magát.
    - Miért kérdi?
    - Mert Plecht Aniczának valaha naponként irtam a szerelmes leveleket.
    - Hogyan, ön ismerte a kis Plecht Aniczát?
    - Dehogy, sohasem láttam életemben.
    - És szerelmes leveleket irt neki?
    - Igen, - sőt ha akarja, el is mesélem, hogyan történt.
    Jánosi valami csodálatos érdeklődéssel szögezte rám csillogó szemét, én pedig elmondtam neki a szerelmi levelezés történetét.
    - A kis Plecht Aniczát öt év előtt jegyezte el egyik bizalmas barátom, valami bodóházi Német Albert. Német bérlő volt a káptalan birtokán, s huszonöt percznyire lakott a székvárostól, én pedig mint vakácziózó diák, odahaza lebzseltem a nyáron át. Mikor délutánonkint a puskámmal odakünn kóboroltam a vetések között, Albert néha rám kiáltott a szérü mellől, vagy a kis vadászkocsija bakjáról:
    - Hé, van-e egy kis időd, amit nekem szánhatsz?
    Gondolkodva számitgattam magamban.
    - Nincs sok, de talán mégis szánhatok neked valamit. Most julius eleje van, - körülbelül szeptember közepéig ráérek.
    Német tréfásan bökött meg ezüstcsillagos ostorával.
    - Bolondos, nem hetekről van szó, hanem csupán egy félóráról, vagy egy óráról, ami alatt egy ékes levél elkészül.
    Fölültetett maga mellé a bakra és gyorsan behajtattunk a sárga, földszintes urasági kastély elé. Albert gondosan szedett elő a selyempapirok közül egy doboz rózsaszinü levélpapirt, s dugóhuzóval bontott ki egy ujdonatuj alizarinos tintakorsót.
    - Itt van, - mondta - talán ennyi tintával beéred.
    - Hát micsoda levelet irjak?
    - Hallgass ide, - szólt. Tudod, hogy paraszt voltam egész életemben és soha sem bibelődtem az irással. Két hét óta jegyese vagyok egy gyönyörü kis leánynak, aki örök időkre rehabilitálta előttem a vörös szint. Az ember utoljára is nem irhatja azt a mennyasszonyának, hogy a csürjét uj szalmával födette be, vagy hogy egy béresét éppen tegnap verte beteggé. Az ilyen fiatal teremtés valami egyebet akar, valami holdvilágos, tejhabszerü állapotot, valami... de tudja az ördög, hogy minek is nevezzem. Te hat éves korod óta egyre a tintát nyalod, - bizony Isten, összeüthetnél a számomra valami ékesen hangzó mesterséget.
    Fitymálva csettintettem az ujjammal.
    - Ujjé, hiszen a kis ujjamban van az egész. Jobb emberre nem találhattál volna, ha tizenkét vármegyét összejársz. Ha akarnám, beszélhetnék magamról egyet-mást, de jobb lesz, ha a sanda Naczát kérdezed meg egyenesen.
    - Ki az a sanda Nacza?
    - A sanda Nacza tiz esztendő előtt szakácsné volt az édesanyám házában és harminczöt éves szive egész fiatalságával szeretett egy nagyszakállu ácslegényt. Mikor az ácslegényt katonának vitték, Nacza előttem öntötte ki a szivét s engem nevezett ki prokuristául az összes szerelmi ügyeiben. Ha láttad volna, micsoda leveleket irtam a konyhában egy megcsorbult petroleumlámpa alatt, egyszerüen térdreborultál volna előttem. Nacza bizonyos meggyőződéssel jelentette ki, hogy a nagyszakállu ácslegény után én vagyok a század legkülönb stilistája. Az ácslegény tényleg különb leveleket irt nálam, de ő rá nem igen számithatsz, mert Naczával együtt még tizenkét év előtt véglegesen elvesztettük a nyomát.
    Német baraczkot nyomott a fejemre, majd diópálinkát és szivart hozott. Mikor a szivart meggyujtottam, ujra elibém tette az aranyos Margaret-Mill-dobozt.
    - Nohát, - ösztönzött, - fogj hozzá öregem, iziben...
    Ittam még egy pohárral a diópálinkából, majd kezembe vettem a tollat. Nem kenyerem a dicsekvés, de becsületemre, pompás levél volt! Lángoló sorokkal festettem le azt a hatalmas szerelmet, amelyet a kis Ancsa iránt érzek, s megható szavakban emlékeztem meg jövendőnk reménybeli boldogságáról. Mikor a levelet egy fél óra mulva felolvastam, Német könyezve borult a nyakamba.
    - Gazember - mondta - hiszen ennél Vörösmarty vagy Vajda Péter sem irta volna meg különben.
    Harmadnap megjött az Anicza válasza és Német direkt behajtatott a székvárosba, hogy nekem sajátkezüleg vegyen száz szivart. Anicza ugyanis könyek közt jelentette ki válaszában, hogy ennél gyönyörübb levelet még a regényekben sem olvasott.
    Azontul naponta én irtam az Albert szerelmes episztoláit, s hetenkint hétszer vallottam szerelmet egy vöröshaju kisasszonynak, akit sohasem láttam életemben. Néha (mikor a szivarok fogyófélben voltak) mesterségesen előidéztem egy kis pörpatvart, de a nyári permeteg után megint hamarosan kibukkant az aranyos nap. Októberben pedig Német oltárhoz vezette a szerelmes Plecht Aniczát, s amikor nászutjáról visszatért, egy ó-velenczei mozaik melltüvel fejezte ki irántam való háláját. A melltüt, mint ime láthatjátok, még most is itt hordom a nyakkendőmben...
    *
    Mikor az elbeszélést bevégeztem, Jánosi olyat kiáltott, hogy az összes pinczérek odasereglettek az asztalunkhoz.
    - Mi történt? - kérdeztük ijedten.
    János dobolni kezdett az asztalon.
    - Nem volt még ilyen eset, szólott kipirulva, amióta az öreg Mózes lehunyta szemét a Nébó hegyén.
    - Micsoda eset?
    - Mint a Német Albert és a Plecht Anicza szerelmi levelezése. Az öreg Plecht Antal adótárnok volt Kubinban s ugyanegy házban lakott velünk, mikor én a politechnikumról hazalátogattam évenként. A kis Anicza akkor egy tizenhét esztendős kárpáti tündér volt, borzas, vörös hajerdejéből két szürke szem csillogott ki, arcza, kerek nyaka tündöklőbb a Tátra havánál. Fehér volt és kivánatos, mint a molett szepességi leányok. Egy nyáron, ahogy vakáczióra hazatértem, az egész ház azzal fogadott, hogy Anicza egy dunántuli fiatalember menyasszonya. Mikor estefelé a hátulsó udvar kerekes kutjánál találkoztam vele, Anicza szemlesütve köszönte meg az üdvözlésemet, majd kérőleg emelte rám szép, félelmetes szürke szemét.
    - Gyuri bácsi, - suttogta - ugy-e mindig szeretett engem egy piczurkát?
    - Hogyne, szivecském, hát kételkedett valaha ebben?
    - Dehogy, hiszen éppen ezért akarom megkérni egy szivességre.
    - És mi az?
    - Egy nagy, igen nagy szivesség, amelyet az egész életemben sem fogok elfelejteni magának.
    - No, ki vele hát?
    - Tudja, - susogta szemérmesen, soha, de soha életemben nem irtam még szerelmes levelet. Ugy félek most tőle, szinte remeg minden tagom, ha a tintára vagy a papirosra nézek. Istenem, hogyan is lépjek én be ebbe a különös Tündérországba? Apát, anyát nem kérdezhetem meg, mert ők régen elfelejtették az ilyesmit, és magunk közt szólva, nem is igen hiszem, hogy bármikor is valami alaposan értették. Mit tegyek hát, jó Isten, mit tegyek? Hiszen ő kinevetne, ha valami bolondot irnék, - de meg én, ha kerékbe törnek, sem tudnék leirni egyetlen szót. Drága jó Gyuri bácsi, segitsen rajtam, ha nem akarja, hogy kétségbeessem...
    - Hát mit tegyek?
    - Fogalmazzon a nevemben valami szerelmes levelet!
    Ijedten néztem az Ancsa tágranyilt szemébe.
    - De lelkecském, hogyan képzeli maga, hogy én egy szép leány nevében levelezzek egy szerelmes fiatal emberrel?
    - Mindegy az, hiszen én a saját irásommal küldöm el. Nem tudja meg, sohasem tudja meg senki. Ugy-e megteszi, édes, aranyos Gyuricza? Tegye meg, a jó Isten meg fogja áldani a jóságáért!
    Mit szólhattam volna, mikor a kis leány ennyire könyörgött? Leültem a kerti filagóriában és czeruzával irtam meg negyven vagy ötven sort. Mig Anicza kiváncsian hajlott a vállamon át, én ilyeneket firkáltam az innen-onnan előszedett papirokra:
    “Mennyire szeretem magát, édes Albert, milyen sokat várok attól az uj világtól, amelyet Ön fog megnyitni a lelkem előtt...”
    Mikor a levelet felolvastam, Anicza kipirulva szólt néha közbe:
    - Nem, ezt nem lehet, ilyeneket nem irhatok le, ha csak azt nem akarom, hogy mindakét szemem kiégjen...
    - De szivecském, - szóltam - hiszen ezt a kedves nővér is megengedte volna, mikor magát a kolostorban nevelték...
    Anicza lemásolta a levelet és másnap reggel együtt dobtuk be a levélszekrénybe. Mikor a finom, könnyed kis levél hangosan megkoppant a zöldre festett bádogszekrény alján, Anica lesütötte a szemét.
    - Mit fog gondolni felőlem, ha mindezeket elolvassa...
    Albert ur azonban, mint a folytatásból látszott, nem gondolt semmi rosszra, mert válaszában lelkesedve jelentette ki, hogy száz millió csókot küld arra a kicsiny kézre, amely ezt az édes levelet megfogalmazta. Szégyenkezve dugtam el kemény, érdes kezeimet, Anicza pedig halványan rebegte:
    - Istenem, mi lenne abból, ha megtudná!...
    A félelem azonban nem gátolta meg abban, hogy tovább is velem irassa a leveleit. Mikor a megtisztelés ellen tiltakozni próbáltam, ismét esengve simitotta meg a kezemet forró, fehér tenyerével.
    - Hiszen olyan szépen tud irni, és most már ő is megismerné, ha más fogalmazná a leveleket. Irja csak tovább, meglássa, milyen borsos rétest kap nálam, ha asszonykoromban meglátogat...
    Folytattam hát a levelezést, néha kaczérságból hidegebb voltam kissé, néha merészen belekötöttem egy-egy homályos kifejezésbe. Csodálatos szerelmi ütközetek folytak le a jegyesség két hónapja alatt, egyszer állott vizzel könyeket is preparáltam a levelembe. Menyasszonykorom derekán pedig kerek öt napig duzzogtam, amiért ön “drága, egyetlen kis tengelicz”-e helyett csupán “drága tengelicz”-ének nevezett...
    *
    E pillanatban rajtam volt a sor, hogy egy nagyot üssek az asztalra.
    - Hogyan, hát ön volt a drága, egyetlen tengelicz?
    - És ön a czukros, imádott maczkó?
    - Ön biztositott arról, hogy kis fészkünket paradicsommá változtatja?
    - És ön akart engem erős karjaival az élet viharai ellen megvédeni?
    A földhöz csaptunk néhány poharat, majd Jánosi elmesélte, hogy Németék még most is boldog házaséletet élnek Kubinban, ahova az Anicza férje a bérlete lejárta után elköltözködött. Német még mindig bizonyos melankóliával őrzi a Jánosi megsárgult fogalmazványait, Anicza pedig az én rapszódiáimat rendezgeti vasárnaponkint egy világoskék plüss-dobozban. Mikor reggel felé hazamentünk, Jánosi, aki egy kissé akadozott a sötét ligetben, igy szólott hozzám selypitve:
    - Legyen udvarias kicsike és nyujtsa szépen a jobb karját...

    Téli hangulatok
    Hiszen Budapest is szép a maga ragyogó téli pompájában! Mikor a mult hetek egy reggelén fölébredtünk s az utczákat térden felül boritotta a hótömeg, a szél fujt, mint valahol a geleméri csárda környékén, s a barátok terének szürke kőszobra fehér hermelin bundában ékeskedett; mikor a modern közlekedési eszközök helyett a jó ősi alkalmatosság, a zsiráfnyaku szánkó vidám csöngetője verte föl a magyar metropolis reggeli csöndjét: a jobb fantáziáju ember okvetetlenül azt hitte, hogy Szent-Pétervárott jár, ahol a tarantászok vigan siklanak tova a gyémántfényü hómezőkön. A kerepesi-prospekt szemfüles rendőrbácsija, mikor duplarétü köpenyegét a nyakára huzta, olyan volt az ő mozdulatlan lova hátán, mint valami muszka poroszló az öreg “London News” fametszetén, aki titkos nihilista nyomdát fedez föl, vagy elitélt gonosztevőket kisér a szibériai ólombányákba. Még ennél is jobban tévutra vezette az embert az a ritka körülmény, hogy a piros-sapkás sarki gárda - ha nem is halt meg - de megadta magát a minus tizenhatnak s egytől-egyig elmaradt a posztról, melyet idegenszerü csönd vett körül az egész napon át. De legszebb volt odakünn, az Andrássy-ut köröndjén, ahol a nagy fehér hóréteget még nem szántotta föl a gördülő kocsik kereke, s melyet szinte hangtalan csönd boritott reggel kilencz óra felé is. A szitáló hópelyheken át idáig feketéllettek a liget kopár lombozatai, s az aranynyal ékes házak egyetlen hanggal sem árulták el, hogy bennük él valami. Szinte a Faubourg-Saint-Germain hangulata csapta meg az embert, a visszavonult franczia arisztokráczia, a legitim főuri családok tartózkodó csöndje. Hangulatos, finom téli kép volt; egészen szokatlan itt, Budapesten, ahol minden a maga egyhangu programmja szerint gördül le...
    De engem, az én vidékiesen konzervált kedélyemmel, mindez nem elégitett ki s élénk szivfájdalommal képzeltem el az olyan telet, a minők nálunk, a Bakonyban dulnak, amikor a havat harsogó szél fujja hegyeken-völgyeken át, amikor a szegény vásárosok hétszám rostokolnak egy-egy elhagyott, utszéli csárdában, rántottán és gulyáson tengetvén életüket s nyolczával-tizével huzódva meg éjszakára az ivóbeli asztalokon; amikor a gyorsvonatot a bakonyi hegyek közepén állitja meg a haragos förgeteg s aztán két hétig se ide, se oda, ha csak a jószivü márkói sváb létrás szánkóján nem; mikor a Papodban farkasok zengenek s a balatonmelléki vinczellérek a kéményen át ássák ki magukat reggelenként. Ez ám az igazán szép világ s annak van csak jó dolga, aki megreked egy-egy kis vidéki város kaszinójában, ahol őskorbeli troglodithok ütik a tarokkot s kergetik a bikát: mit sem tudva a külső világról s hirét sem hallva az ujságoknak két álló héten keresztül. Megalakul az önkormányzatu köztársaság, mely a világon senkivel sem érintkezik; intézi a belügyeket (t. i. nőegyleti kóstolókat rendez a Korona nagytermében) czélirányos külügyi politikát fejt ki (amennyiben az ottrekedt utazóktól kártyában elnyeri a pénzüket), közlekedési reformokat létesit, (t. i. átjárókat vágat a hóhegyeken keresztül az egyik járdáról a másikra), gondot fordit a hadügyekre, (kettővel megszaporitván az éjjeli bakterek számát), s az igazságszolgáltatást sem feledi ki a programmjából, (a konvencziós téli rabot a meleg téli hajduszobába csukják, ahol a téns városi huszárok lódingjait tisztogatja.)
    E hideg, hófehér milieu keretében még most is gyakorta megjelenik az emlékeim között egy kicsiny szoba, odahaza, ami girbe-gurba városunk legmagasabb pontján, ahol a legszebb, legkedvesebb téli napjaimat eltöltöttem. Ez a kis szoba egy zordonul épitett kastélyforma épületben volt, melynek kéményein át a szél egész nap rémitő historiákat dudolt be, s melynek hátulsó részén apró, börtönforma ablakok nyiltak a konyhából és a folyosókról, növelve a mi romanticzizmusunkat, mely az ablak vasrácsán ugyis szalmazsákból font köteleket látott, ahol a rabok viharos éjszakákon leereszkednek. Ebben a házban lakott az én tizennégyesztendős korom legjobb barátja, egy halvány, komoly, öröklött mellbetegségben szenvedő fiu, akit a szegény anyja még a szellősuttogástól is féltett s aki valóságos rab volt ebben az óriási épületben, ahol nagy kényelemmel laktak vagy tizenhat szobát. Jómódu vagyonos népek voltak s még a nagymamától is sok örökség nézett rájuk, aki ott lakott velük egy házban: csakhogy alant, a földszinten, pár világos, meleg szobában, ahol apró porczellánkutyák álltak az etagére-okon s mindig finom, ódonszerü pacsuli-illat volt érezhető. Az egész ház: a jóságos nagymama, az apróbb fivérek, a halovány, ideges mama, a kis szőke, filigrán-testalkatu leányka, mind-mind a fiu kedvét keresték, akiről tudták, hogy nagy beteg s hogy nem igen viheti tovább egy-két esztendőnél. Óraszám elüldögéltünk odafenn az ő szobájában, melyet a szalontól csupán egy üvegajtó választott el; s mig a francziás kandallóban vigan lobogott a tüz, mi hosszan bámultunk ki az ablakon a hóval boritott hegyekre s a távol, szürke látóhatár szélére, ahol már szinte láthattuk a Balatont, ezt a bübájos kék tavat, melynek à la Jules Verne való áthajózására egész programmokat készitettünk. A melankólikus hajlamu álmodozó Miklós (a beteg fiu) egész nap itt állt, e mellett az ablak mellett, s bámult-bámult ki a messze hórétegre, amig csak a kora téli alkony be nem fedte homályával az egész vidéket. Komoly fiu volt, akit csak ritkán láttak mosolyogni s a jó nagymamája minden tréfája s a szegény anyja minden hizelkedése teljesen kárba vesztek nála. A mulatsága az volt az egész napon át, hogy sakkozott magában s szorgalmasan tanult angolul. (Mintha bizony odaát ezt a nyelvet beszélnék!) S a melankóliára hajló kedélyét még jobban leverte, mikor a kis hugocskáját, ezt a kis szőke, vidor madárkát, akit Edithnek hivtak, egy nap virágos koporsóba tették s a lépcsőkről nehézkes emberek kopogása hallatszott ide fel... S a kinos köhögés odaát a szobában örökre megszünt s a nagymama megint erős kezdett lenni, (az volt a legszomorubb, mikor ő azt affektálta, hogy nincs megtörve s odalenn egész éjszakákon át zokogott a szobájában), s mikor a mama halavány arczszine még átlátszóbbra fordult... Oh mennyire remegtek azóta a Miklós életéért! Sejtették, tudták, hogy ő nemsokára elmegy a hugocskája után s megint érzik itt a szobában a koporsóra helyezett koszoruk átható illatát. A vagyonukat odaadták volna, ha a fiu párszor jóizüen mosolyog; de hiába volt minden, nem birták fölviditani... Azaz, hogy mégis - igen... amikor én fölmentem... Engem nagyon, nagyon szeretett s én is igazán szivből szerettem őt. Bánatos, komoly arcza szeliden mosolygott, mikor meglátott s melegen nyujtotta felém hosszu fehér kezét. S a család, a nagymamától a legkisebb fivérig mind szeretett, kényeztetett engem, a Miklós egyetlen barátját. A boldogtalan mama szinte könyekben uszott az örömtől, uzsonnára a kedvencz ételeimet adatta fel s odalenn a szakácsnak ki volt adva a parancs, hogy a csokoládékrém-czukorkáimból, melyet egy parányi vanille zamatjával tettek ellenállhatatlanabbá, mindig elegendő legyen készletben. Engem mindenki ugy szeretett ott a háznál, mintha a saját fiuk lettem volna s a Miklós valóságos testvére. A nagymama egy furcsa arczu, porczellán kéményseprővel ajándékozott meg, aki örökösen elfintoritott arczczal állt nála a kétszázéves iróasztal fölött. A mama a névnapjaimra halmozott el czukrokkal, könyvekkel s egy egész croquet-fölszereléssel; sőt még az elhalt kis leány egy képes könyvét is odaadták emlékül. Mikor a háziorvos, a kopaszfejü megyei fizikus, a maga csontfejü botjával belépett, az is barátságosan nyomott baraczkot a fejemre s néha a nyakamat is megcsiklandozta, ami nála a legteljesebb jóakarat jele volt. Mindannyi hizelgett nekünk, biztatott bennünket: “Csak játsszatok, mulassatok és szóljatok, ha valami kell!” Csak a szegény anya tette hozzá aggódva: “Hanem aztán, kis Mikolóm, az anyácskád kedvéért ne beszélj ám hangosan!”...
    S mi játszottunk egész délutánon át, azaz hogy nem, ennél komolyabbat cselekedtünk: felolvastunk. A kedélyünk mindakettőnknek romantikus volt a végletekig. A Schmidt Kristóf, Hoffmann könyvei nem kellettek; hanem a vadölő, a kém, a bőrharisnya, a Nautilus és Nemo kapitány, meg a hires utazók illusztrált kalandjai. Egész délutánokon keresztül az őserdőkben kószáltunk, ahol paradicsommadarak ugrálnak a liánok között, a tengerparti sziklákon, melyeknek barlangjaiban meg lehetne huzódni éjszakára, az amerikai pampászokban, a prairie közepén egy barátságos farmban, valami lakatlan szigeten, ahol az ember ugy vadászsza meg naponként a táplálékát, az Amazon mellékén, vig karaván közepette, s a sik tenger habjain, egy pompás yacht vagy brick-goelette szalónjában, amelylyel pár hó alatt az egész világoczeánt át lehetne kóborolni... S a szegény Mikoló szemei fölragyogtak ilyenkor, mintha már csakugyan ott járna valahol a messzeségben...
    Egy év mulva, a következő télen, mikor Mikoló ismét erősebben kezdett köhécselni, itt, ebben a szobában találtuk ki azt a pompás mulatságot, amelylyel az egész téli évadot eltöltöttük. Nem tudom, melyikünknek jött előbb az az eszméje, hogy mi tőlünk a haza joggal várhat egy szépirodalmi hetilapot, habár illustrácziók nélkül is. A munkatársak meg voltak (mi ketten és Laczi, a Mikoló öcscse), a nyomdát és a papirmasszát hamar megvásároltuk (három tollat, harmincz iv papirt s egy kis üveg alizarin tintát) s azzal megnyitottuk a redakcziót. Előfizetési felhivásokat nem bocsátottunk ki, mivel az előfizetők - a nagymama, a mama, a doktor, sőt egy falusi öreg nagynéni is - csakugy özönlöttek, hanem a szoba ajtajára kifüggesztettünk egy hatalmas papirlapot ezzel a felirással:
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633644560
Webáruház készítés