Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szini Gyula: Marion_EPUB

Szini Gyula: Marion_EPUB
840 Ft840

Egy gyönyörű, édes-bús szerelmes regényt alkotott Szini Gyula, mely a múlt század első harmadában játszódik Budapesten, egy szabad, nyugatias metropolisban, ami semmivel sem marad el dekadenciában, finomságban Párizstól.
Gábor, aki falja a nőket, egyszer csak rábukkan élete szerelmére, de kezdetben szíve szerelme őt, majd később ő nem veszi komolyan az imádott nőt. Marion, aki korán megismerte a férfiak sötét oldalát, az igaz, földön túli szerelmet keresi, miközben a férfiak többnyire csak gyönyörű testére áhítoznak. De Gáborba végérvényesen beleszeret. És Gábor viszontszereti. A mindig kínzó, kutató, vádló, csábító szerelemnek tökéletes története ez a letehetetlen regény, mely tele van váratlan fordulatokkal, és egy gyorsulva halad a lassan-lassan kibontakozó végkifejlet felé. (a Kiadó).
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Mikor Domby Ede meghalt, fiatal özvegye, Marion azt hitte, hogy most végre övé a világ. Fiatal is volt pénze is volt, függetlennek, erősnek érezte magát. Elhatározta és fejébe vette, hogy másodszor csak olyan emberhez megy feleségül, aki miatt érdemes elhagynia a függetlenségét.
    A férfiakban válogathatott, hiszen szép volt és körülrajongták. De mihelyt elkezdett válogatni a férfiakban, arra a megdöbbentő tapasztalatra jutott, hogy egy sincs köztük, akit a többinél előbbre helyezhetne. Amelyik nő fölcsigázott várakozással, rendkívüli igényekkel közeledik a férfiak felé, azt szörnyű csalódások érik. Így járt Marion is. Mihelyt egy férfit jobban megismert, már ki is ábrándult belőle.
    Mit is nyújthattak ezek a férfiak neki, akinek a lelke tele volt kimondhatatlan nyugtalansággal, aki egy férfiban magához akarta ölelni az emberiség minden szépségét és jóságát? Huszonhat fölbomlott eljegyzése után Marion joggal állíthatta, hogy minden férfi egyforma és nem érdemes válogatni köztük. Huszonhat ízben volt abban az időben Marion menyasszony. Vőlegényei sorában a társadalom minden rétege, minden nemzetisége, minden vallása képviselve volt, és mind a huszonhat esetben Marion ugyanazt tapasztalta: az első héten a vőlegény a világ legkiválóbb emberének mutatkozott, a második héten már jelentkeztek apró hibái, gyarlóságai, a harmadik héten végképp kiderült, róla, hogy épp olyan haszontalan kófic, mint a többi. Ezért okosak a kínaiak náluk vőlegény és menyasszony, akiket a szüleik válogattak össze egymáshoz, csak az utolsó pillanatban, közvetlenül az esküvő előtt láthatják egymást.
    Ebben az időben Marion olyan életet élt, ami jellemének, hajlamainak legjobban megfelelt. Minden hónapban más-más férfi belső életébe nyert bepillantást. Kíváncsiságának, kalandszomjúságának tökéletesen megfelelt ez a nagy változatosság és talán voltaképp azért szakított a vőlegényeivel, mert az állandóságnál többre becsülte a változatosságot.
    De idővel azt tapasztalta,, hogy mennél több férfival járt jegyben, annál inkább elkerülik azok, akik házasodni szeretnének. Nyilván azt hitték, hogy abban a nőben, aki annyi jelölt közül egyet sem tudott megfogni, valami alapvető hiba lehet. Elkerülték és Marion örökös menyasszonysága már gúnyos célzások tárgyát alkotta azokban a körökben, ahol megfordult.
    És azt is tapasztalta, hogy férjnél lévő nők körül szívesebben legyeskednek a férfiak, mint olyanok körül, akik elvárják, hogy feleségül vegyék őket. Így érlelődött meg Marionban az az elhatározás, hogy törik-szakad… de férjhez fog menni és hogy nem fog tovább válogatni, hanem a legelső kínálkozó komoly alkalmat megragadja.
    És senki, senki sem akadt. Marion annyit tapasztalt már férfiakról, hogy lemondott minden illúzióról, amit az élet úgysem válthat be... És egy zugban, mint valami szemetet, megpillantotta a körülötte forgó társaság söpredékét. Egy embert, akit senki sem akart észrevenni és aki úgy megvonta magát a kuckóban, mint a bútorok elbújt részén a por.
    Emberi külső volt rajta, sőt még a divattal is lépést tartott, de a keze például olyan formájú volt, mintha nem tudná letenni valahová anélkül, hogy pecsétet ne hagyjon ott. Hiába volt új ruhája, a legfeltűnőbb részén, a mellén a nyakravalója elcsavarodott, mint akasztott ember nyakán a hurok. A mandzsettája két percig sem tudott tiszta maradni, mintha ösztönszerűleg keresné és felcsókolná a legkisebb mocskot. És egész köpcös, ormótlan lénye, röfögő nevetése, kicsücsörödött vastag ajka, pocsolyába illő lomha mozdulatai... mindez szinte nem is volt emberi.
    - Minek is él ilyen renyhe lény a világon? - gondolta el a fiatal özvegy. Idővel azonban látta, hogy ez az ember sem jobb, sem rosszabb a többinél. Hozzá még pénze is volt, amit volt vőlegényeiről nem igen mondhatott el Marion.
    Ami ennek a férfinak a pongyolaságát illette, Marion már tudta, hogy a férfiak csak a turbékolás, tetszeni vágyás pillanataiban erejükön felül szépek, de az első bizalmassággal mondjuk az első padlóra való köpéssel lehámlik róluk a csábító, magukra erőszakolt külső. A sok közül jóformán ez az egyetlen ember, Vendelin Bódog viselt a társaságban is lelki pongyolát.
    Marion egy ízben meglátogatta Vendelin Bódog anyját. A mély ablakfülkében szőnyeges dobogón a kis csipkés dolgozóasztal előtt ült az öregasszony és harisnyát kötött. Csak a fiáról beszélt folyton és kötés közben minden „szem"-nél valami újabb, anyásan meleg dolgot tudott róla elmondani. Milyen nagyszerű ember, milyen pontos ember: mindennap bejár a gyárába, ahol egész nap dolgozik.
    És egyszerre csak hallatszott a másik szobából a fia hangja, a lépése, közeledése. Az öregasszony fürgén sietett eléje, a fiatal özvegy azonban ülve maradt. Hiába volt az anya minden szépítő törekvése. Vendelin Bódog megint csak azt a visszataszító hatást tette Marionra, mint első ízben. Nyakravalója olyan volt, mint az akasztott emberé. A keze lompos, párnás, talán maszatos is. Röfögő nevetése, sörteszerű haja, nyújtózkodó, álmos mozdulatai már ismert dolgok voltak Marion előtt.
    Az anya enni adott Bódognak, simogatta a tarkóját, becéző szókat mondott neki és a fia jólelkűen szuszogott hozzá.
    Az én fiamnak - ujjongott az öregasszony - olyan pompás étvágya van, mint senki másnak. Amit én főzök neki, mindet megeszi.
    És szerelmes pillantással simogatta a fia arcát.
    - És most le fog pihenni a fiam és úgy fog aludni, mint kevés ember tud a világon - motyogta az öregasszony és fölrázta, földagasztotta a puha pamlagvánkost, amelyre a fia némi csámcsogás után - és tekintet nélkül a vendégként jelenlevő fiatal szépasszonyra - egykedvűen lehajtotta a fejét.
    A nők újra elbújtak a mély ablakfülkében és nem mertek egy szót sem hangosan szólni. A fiatal özvegy pedig furcsának találta, hogy ilyen lompos csak félig emberi dolognak is lehet… édesanyja. Hogy a fia horkolásának melódiájával megtelt lassankint a kis szoba, az öregasszony halk biztonsággal szólalt meg:
    - Most már beszélgethetünk, mert nem ébred föl. Mélyen alszik.
    És újra még újra a fiáról beszélt. Meg-megcsillanó pápaszeme szinte szuggeráló erővel hatott Marionra úgy, hogy kezdett hinni az öregasszony szavaiban. Csak egyszer, mikor a pamlag rugói megzendültek, mert a köpcös test egyet fordult rajtok... riadt föl a valóságra.
    De az öregasszony tovább beszélt. És annak a pamlagon heverő dolognak kezdett lassankint emberi jelleme lenni. A vonásait szelíd, jóságos álom kezdte rendezni. A homlokán nyugodt, szinte szomorú révedezés jelent meg, mint jó emberek arcán. Az egész alak lassankint mintegy átszellemült, és az ifjú özvegy, szívében valami furcsa, kellemes meglepetést érzett.
    Az öregasszony egy albumot lapozott föl és mutatta:
    - Nézze, ilyen volt a fiam gyermekkorában. Ugy-e, milyen édes, milyen pufók?
    A fényképről bodor, fürtű, szőke angyalarc mosolygott a fiatal özvegyre. Tiszta, nagy, ártatlan szemeit, finom csigavonalú ajkát, fitos orrát valahogy meg lehetett ismerni az alvó férfi szétterpedt vonásaiban is. És az ifjú özvegy, valami ébredő részvétet érzett a szívében.
    Ekkor, a legjobb pillanatban, Vendelin Bódog fölnyitotta a szemét. Vonásai lassankint megelevenedtek és jobban kezdtek hasonlítani az albumbeli csecsemő jellemére. Még az ásításában és nyújtózkodásában is volt valami ártatlan, szimpatikus bohóság.
    És mikor jobban kinyitotta a szemét, megpillantotta az ablakfülkében az özvegyet, aki épp merengőn kedves pózban ült ott. A lusta ember mohóságával örült meg Vendelin Bódog ennek a kalandnak, amely úgyszólván odaröppent a pamlagához. A kabátját egy gombbal szűkebbre gombolta és az özvegy elértette ezt a bókot.
    - Eddig észre sem méltóztatott engem venni! - mondta Marion némi gúnnyal a köpcös embernek.
    - Ó, bocsásson meg! - szólt Vendelin. - Hiába, ilyen medvetermészetem van nekem. Ha nem alszom az én kis délutáni álmomat, egész nap rosszkedvű vagyok és nem lehet semmi hasznomat venni.
    Fölkelt a pamlagról és - ó mily udvariasság! - a kezével takarta el az ásítását. Korábbi neveletlenségét azzal igyekezett jóvá tenni, hogy állva maradt az ifjú hölgy előtt, de ez az erőlködése szemmel láthatólag nem esett jól neki.
    - Üljön le - mondta barátságosan, csaknem bizalmasan a fiatal özvegy és alája igazította a kissé elcsúszott díványpárnát. Ez a váratlan gyöngédség végtelenül meghatotta a köpcös embert. Az öregasszony megsimogatta a fia haját és a tüskés sörte a meleg keskeny ujjai alatt szinte finom plüssé változott.
    Elmerengve gondolta magában Marion:
    - Tehát ő?... Ez lesz a férjem?... - és mosolygott magában. Nem volt túlságosan megelégedve a dologgal, de aztán eszébe jutott, hogy nem szabad válogatnia, hiszen sietnie kell az élettel, a szerelemmel...
    És így lett Marionból Vendelin Bódogné. Ő maga beszélte ki az egészet abban a kis, eldugott cukrászdában, amelyben már ismételten találkoztunk.

     

    6


    A kis cukrászdában hiába vártam Mariont. Kínosan, gyászosan teltek el egymás után a negyedórák, de ő nem jelent meg. Egyre idegesebb, érzékenyebb és bánatosabb lettem. Úgy rémlett, mintha a cukrászdabeli kisasszony, aki épp oly ízetlen volt és új sohasem friss, mint a süteményei, titokban mulatna rajtam, a fölültetett szerelmesen. Hogy jobban teljék az idő, Marion nevének, a Máriának különböző változatait hajtogattam magamban: Mariette... olaszul. Mary, Molly, angolul. Marion, Manetta, Marotte franciául. Maruja spanyolul. Masa, Marja szlávul... aztán Marcsa, Mariska, Rici, Mici…
    De az idő nehezen telt. Mindennél kínzóbb volt rám nézve, hogy kezdtem érezni, mennyire hiányzik nekem ez az asszony. Az életemet már hozzá igazítottam ahhoz, hogy van egy furcsa barátnőm, aki rokon lélek az enyémmel, aki mellett boldog vagyok anélkül, hogy törődném vele, mi lesz tovább velünk.
    Rokon léleknek éreztem Mariont: őt is az a nyugtalan kalandorvér - amelyben a kíváncsiság és változatosság vágyának erjesztő és forraló csíráig élnek - hajtotta előre rejtelmes útjain, mint engem. Örültem, hogy társam akadt, akinek nem kellett sokat magyarázkodnom, mert ahogy megértettem én őt, úgy megértett ő is engem. De állhatatlanságára mégsem voltam elkészülve. És ilyen hamar!
    Elkeseredésemben korholtam magamat, hogy miért is kezdtem ki ilyen nővel, kinek a múltja már inthetett volna előre, hogy benne mindent találok, csak állandóságot nem. És én mégis beleszaladtam a nyitott késbe... tessék, most meg is sebeztem magam... fáj, hogy Marietta nem jött el, le vagyok sújtva, nem találom sehol a helyemet... Valami rettenetes, vigasztalhatatlan és pótolhatatlan űrt éreztem magam körül. Mi ez? Talán... a szerelem?...
    Másnap estig jártam kóvályogva és idegenül az életben. Akkor kaptam meg Marion üzenetét, hogy rendkívüli dolog miatt akadályozva volt a megjelenésében, de újabb találkozót kért a cukrászdába, ahol mindent el fog mondani.
    A jelzett időben, sőt egy negyedórával hamarább ott voltam a csöndes kis helyiségben, amelyet már kezdtem megszeretni. Végtelenül kedves, régies ablaka volt az utcára és ez olyan csipkefüggönnyel volt eltakarva, amilyet már csak tisztes kisvárosi családoknál lehet látni: csupa kézimunka, horgolás, szalag, satöbbi. Nagy nyugtalansággal tekintettem ki az ablakon: jön-e már Marja. Pedig éreztem, hogy jön és a házicica, amelyik békésen, sokat ígérőén mosakodott, minden jóval biztatott.
    És egyszerre fölcsendült a szomszéd helyiségből Marion édesen bongó, lágy hangja:
    - Van-e ma csokoládés habroló?
    Ez volt akkor a kedves süteménye. Tányért kért, válogatott az édességekben, szóval még mindig várakoztatott magára. Egyszer csak hallom, hogy a cukrászkisasszony ezt mondja:
    - A férje már itt van, nagyságos asszonyom.
    - Úgy? Köszönöm - mondta Marion egészen természetes hangon és benyitott hozzám.
    - Jó napot, drágám - köszöntött, miközben a szája tele volt cukros habbal - nem várattam meg sokáig?
    Pajzán, jókedvű volt, fölényesen kacsintott rám, mintegy behozta magával az utcáról a napsugarat a hűvös, halk szobába. Odajött hozzám, a fürtjeit kedvesen hozzádörzsölte a homlokomhoz, mint valami cica és még mindig teli szájjal kérdezte:
    - Haragszik? - Fölhasználtam a pillanatot, hogy a cukrászkisasszony nem volt ott, hevesen magámhoz öleltem a derekát, megcsókoltam az arcát és szinte dadogva, őszinte lázzal mondtam:
    - Imádom...
    Leült mellém és kedvesen csicseregve elmondta, hogy képzeljem csak, mi történt vele a múltkor, amikor nem jöhetett el...
    Moziban volt, most szeret moziba járni. Az előadás után igyekezett kifelé, hogy le ne késsen a velem való légyottról. A kijárat előtt egy idegen sofőr megszólította:
    - Nagyságos asszonyom, nem parancsolja a gépemet? Most szabad vagyok.
    Marion az ajánlatot furcsának találta, de aztán elgondolta, hogy a cukrászda úgyis messze van, nem ártana a gépkocsi.
    - Ha olcsón elvisz, megfogadom - felelte a sofőrnek.
    - Bármi csekélységért - szólt a gépvezető, - A gazdámért csak egy óra múlva megyek, addig ráérek a magam szakállára dolgozni.
    Marion beült az autóba, a gép pöfögve-zúgva neki indult és mindjárt kezdetben igen nagy sebességgel. Az utca már sötét volt. Marion nem igen láthatta, merre mennek, csak egy bizonyos idő múlva tűnt fel néki, hogy már feltűnő hosszú ideig van az autóban, pedig a cukrászdát már rég elérhették volna. Nem tévedett-e a sofőr?
    Marietta kinézett az ablakon és megdöbbenve látta, hogy az utca két feléről eltűntek a házak. Rögtön a veszedelem érzése lett úrrá rajta. Dörömbölt a sofőrnek, de az rá sem hederített, Marion látta, hogy kelepcébe került. Segítségért kiabáljon?! Ki hallja meg azt azon a néptelén, sötét, úttalan mezőn, amelyen keresztülszáguldtak? Vagy leugorjék a kocsiról, amely a jóég tudja, hány kilométernyi őrült sebességgel rohan? És aztán felötlött benne a kérdés: ugyan ki akarja megszöktetni? Mert a sofőr nyilván megszöktette. A maga számára?
    Az autó hirtelen bekanyarodott egy üres telekre, amely palánkkal volt körülvéve! A telek végén ház állt, kicsi, egyemeletes. Ott a sofőr megállította a gépet, kinyitotta az ajtót és szólt levett sipkával:
    - Kiszállhat, nagyságos: asszonyom... De ne sikítson! Itt úgyse hallja meg senki.
    Marion a földre hágott.
    - Mit akarnak tőlem? - kérdezte fölháborodottan, minden ízében reszketve. És az életéért kezdett el aggódni.
    - Ne nyugtalankodjék, nagyságos asszonyom. Ha nem érzi magát bűnösnek, nincs semmi oka a félelemre. Odabenn a rendőrség emberei várják…
    - A rendőrség? Engem?
    A sofőr bevezette Mariont a házba, ahol az egyik szobában, ahol íróasztal is volt, elegánsan öltözött, nem épp fiatal úr fogadta nagyon udvariasan:
    - Báró N. V. titkosrendőr vagyok. Országos érdekű ügyben nyomozok. Annyira fontos és rendkívüli dologról van szó, hogy kénytelen vagyok a legkellemetlenebb eljárás alá vetni a nagyságos asszonyomat (és előre is bocsánatot kérek, ha tévedtem...). A szomszéd szobában várja az öltöztetőnő. A többit ott megtudja.
    Marion reszketve, fölindultan bement a szomszéd szobába, hol nyájas mosolyú, alázatos idősebb asszony fogadta:
    - Nagyságos asszonyom, le kell vetkőznie - szólt - mégpedig bőrig… Én majd segítek.
    Anélkül, hogy Marion ellenállást tanúsított volna, az asszony szakavatott kézzel húzta le róla a ruhát, míg ott nem állt azonmód, ahogy az asszonyok őse, Éva élt a paradicsomban. Összeszedte Marion ruháit és kivitte. A helyiség kellemes, enyhe volt. Marion mégis borzongott, ismeretlen félelem reszkettette meg minden ízében, rémregényekre gondolt és néha azt kérdezte magában, hogy nem ezek-e az életének utolsó percei.
    Hirtelen valahogy megérezte, hogy nézik. Ablaknak, amin be lehetett volna látni, vagy ilyesminek nyoma se volt a szobában, minden jól el volt függönyözve. És mégis érezte Marion, hogy figyelik, lesik minden mozdulatát, valami titkos, ismeretlen helyről. A rettegése már olyan nagy volt, hogy föl akart sikoltani... Ekkor azonban belépett az öregasszony:
    - A vizsgálat semmi gyanúsat nem talált - jelentette. - Nagyságos asszonyom újra felöltözhet és elmehet. Az öltözködésben segítek. Az autó pedig oda viszi, ahová akarja...
    Marion gyorsan felöltözködött. Mikor elkészült, megint az elé az úr elé vezették, aki fogadta.
    - Nagyságos. asszonyom - kezdte ez az úr töredelmes hangon - meg tudja-e bocsátani a mi ballépésünket, elhamarkodott cselekedetünket? Bevalljuk és szánjuk-bánjuk hibánkat, de nem tudtunk ellentállni a kísértésnek...
    - Nem is tudom, miről van szó és miért kellett levetkőznöm.
    - Fogadásról van szó, nagyságos asszonyom - folytatta mentegetőző hangon báró N... - A múltkor az operában méltóztatott lenni. Én, két barátommal együtt messzelátón vizsgálgattam a hölgyek vállát és egyéb látható szépségét. Valamennyien megegyeztünk abban, hogy a legszebb válla és általában a legszebb termete nagyságos asszonyomnak van. Az egyik barátom, R. gróf fölkiáltott „Tízezer koronát adnék érte, ha ruhátlanul láthatnám." Erre én kijelentettem: „Fogadjunk tízezer koronába, hogy én bemutatom neked fővárosunk legszebb hölgyét ruhátlanul..." A többit már tudja, nagyságos asszonyom…
    - És ha én önt:most följelentem a rendőrségen - szólt Marion - csalásért és hamis név használatáért?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980095
Webáruház készítés