Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szergejev-Censzkij Késő este MOBI e-könyv

Szergejev-Censzkij Késő este MOBI e-könyv
890 Ft

TARTALOM

1. Egy városka és három villa
2. Egyszer az történt
3. Natalja Lvovna
4. Pavlik
5. Az elemek szétválasztása
6. Egy ködös nap
7. Krizantém-csokrok
8. "Utólérem, visszahozom ifjúságom!"
9. Ilja
10. Idők és korok
11. Szélcsend
12. Este
13. Késő este
14. Éjszaka
15. Ember az embernek…

  • Részlet az e-könyvből:

     

    6.
    Egy ködös nap

    Egyszer reggel, amikor Alekszej Ivanics meglehetősen kései tea után kilépett a villából és az építkezéshez indult, ez történt vele.
    A reggel nagyon csöndes volt, csak sűrűn-ködös, és valahol a közelben, a szakadékokon túl, odalent legelészett nyilván egy nyáj, mert tompán és röviden, tavaszian bőgött majd itt, majd amott egy bika, futkározott és tavaszi nyugtalanság terjedt tőle tova a csendes ködben, bár november vége volt; a köd felett odafent (pedig az előbb nem is látszott ilyen magasnak) kiállt a Csecsel-hegy köves csúcsa, míg itt, a fasorban a ciprusok egész nedvesek voltak - miért is nem rázzák meg sűrű, rőt bundájukat? („Milyen rettenetes fa!“ - gondolta Alekszej Ivanics a ciprusokról.) És a csupasz, megnyírt mimózákról kopogva hulltak a vízcseppek a sapkára, és nemcsak a partot lent, de még tíz lépésnyire sem lehetet semmit sem világosan látni - és annyira illett ehhez a reggelhez az, amit felébredése előtt látott Alekszej Ivanics az álmában: mintha Valentyina jött volna el Mityával és ő maga megállt a távolban, Mitya meg egy levéllel odalépett hozzá; a levél kék borítékban volt, de a boríték már felbontott, feltépett. Megkérdezte Mityát: „Miféle levél ez? Nekem szól?“ - de Mitya megfordult és visszament az anyjához; és akárhogy is erőlködött Alekszej Ivanics, sehogy sem volt képes a levelet a borítékból kivenni, mikor pedig erősebben megrántotta, kétfelé szakadt s azután nem tudta úgy összeállítani, hogy a szöveg olvasható legyen.
    És most, miközben lefelé sietett nyugtalan, apró lépteivel, a szokott gondolatai jártak a fejében: ő maga, Valja, Mitya és ez a levél: „Miért is nem lehetett a levelet elolvasni? Miért? És mit írhatott benne Valja?... Vagy egy olyan levelet adott át, amelyet másvalaki írt neki? Talán Iljáét?... Minden valószínűség szerint Iljáét... Természetes; csakis Iljáét!... Azért is nem tudta elolvasni, mert Iljáé volt.“
    Ebben az álomban ugyanolyan homályos volt minden, mint ebben a reggelben... A bika tompán el-elbődült, a mimózaágak csepegtek, a rothadó haraszt édesen erős szagot árasztott és egyszerre csak léptek egyenlőtlen kopogása hallatszott az úton - szapora és gyenge, női lépteké - és először egy sötét, keskeny, imbolygó folt tűnt fel, amely közeledett, tisztult - és Natalja Lvovna lépett ki váratlanul a ködből.
    Annyira váratlan volt a találkozás, hogy Alekszej Ivanics kissé zavarba is jött és nem emelte meg tüstént a sapkáját; viszont Natalja Lvovna maga sem köszöntötte: megállt, szinte új, szégyenlős nagy szemekkel ránézett és halkan megszólalt:
    - Megharapott egy kutya.
    - Mi-i? Önt?
    - Megharapott egy kutya... - ismételte a leány ugyanolyan halkan, egy cseppet sem emeltebb hangon; az arc gyermeki, a bőr üde, halvány.
    - Bocsásson meg, de nem értem!... Hol harapta meg?
    - Itt... a jobbkaromon.
    - Tréfál? Nem igaz!
    - Megharapott... egy... kutya... - bólogatott Natalja Lvovna minden egyes szó után, de a hangja ugyanolyan halk maradt.
    Alekszej Ivanics belenézett a barnakarikás sötét szemekbe a maga csaknem fehéren kék (és tisztán érezte, hogy csaknem fehéren kék) szemeivel és bizonytalanul mosolyogva kérdezte meg újból:
    - Tréfál? ... Nem értem!
    Natalja Lvovna nyugodt, bánatos és tiszta tekintetet vetett rá és bal keze ujjával rámutatott a jobb könyökére:
    - Nézze... itten.
    Amikor Alekszej Ivanics lehajolt, két kis lyukat pillantott meg a plüsskabátja ujján: az egyikből vatta lógott ki fojtásszerűen.
    - Ez kutyaharapás? ... Hogyan történt? .,.. Miért nem vérzik? - hadarta a kérdéseket Alekszej Ivanics, de amint felpillantott Natalja Lvovna arcába, újból hitetlenkedve folytatta: - Nem tréfál? Egy varjútövisbe vagy szöges drótba botlott, köd van.
    - Nem tréfálok... Mondom, hogy nem tréfálok!
    - Szóval egy kutya tépte el a kabátját... Nagy volt?
    - Mondtam, hogy beleharapott a karomba!
    - De hiszen... dehát miért nem sír, ha így van?
    - Szükség van rá talán?... ön azt hiszi, hogy szükség van rá? Á-á-á!... - És Natalja Lvovna behunyta a szemét, lehorgasztotta a fejét, szenvedőn félrevonta a száját és sírni kezdett.
    - Nem, mit csinál... Bocsásson meg! Ki kell égetni... be kell kötni... Jöjjön be hozzám, bekötik... Gazdasszonyom, Hrisztya, mégis csak nők... Jöjjön.
    Balfelől karonfogta a gyermekként, tehetetlenül siránkozó leányt, aki támolyogva elindult vele.
    A kapitányáé csodálkozva fogadta őket az ajtóban és nem tudta, hogy mit gondoljon; Hrisztya is tüstént megjelent és mögötte méltóságteljesen feltűnt új, málnaszínű fezében Szeid-Memet és vékonyan felugatott a kis szobakutya, Maljutka.
    Alekszej Ivanics még akkor is értetlenül, kétkedőn, sőt hitetlenül állt, amikor Natalja Lvovnáról levették meleg kabátkáját és a kapitányné, akinek egész, nagy, lisztfehér, pörsenéses arca élénk részvétről tett tanúságot, a lelkére beszélt Hrisztyának: ,,Csak óvatosabban húzd!... Az isten szerelméért, ne teljes erődből!" De amikor a ruhaujjat felgyűrték és a váratlanul telt karon, a könyök körül, valóban két véres szemfoghely rajzolódott ki - az egyik kisebb, míg a másik tátongó és látszólag mély, alighanem csontig érő - egyszerre annyira borzasztónak tűntek fel a sebek, mintha nem is kutya, hanem halálos mérgű kígyó marta volna őket - és Alekszej Ivanics szíve belesajgott.
    - És még az is meglehet, hogy veszett volt!... Miféle kutya volt? Kinek a kutyája volt?
    A tehetetlenül kinyújtott kar hirtelen borzasztóan felizgatta Alekszej Ivanicsot, a kapitányné pedig őszintén szörnyülködött: - Veszett!... Rémes!
    - Nem, egyáltalán nem volt veszett, egészen közönséges kutya volt! - Natalja Lvovna arca gyerekesen bosszússá vált, könnyei pedig folytak, egyre folytak; sovány arca teljesen átlátszó lett tőlük.
    Szilszkin szőrmesapka volt rajta, egyszerű és szintén valahogy gyermeki, gyámoltalan; csomóba csavart, rit- kás, sötét haja, amely enyhén göndörödött a tarkóárok felett, kikandikált alóla; a nyakon pedig kis dudorodás volt hátul: a tövisnyúlvány kiállt, mint serdülőknél rendszerint.
    - Biztosan egy pásztorkutya harapta meg a kisasszonyt - mondta ajkait csücsörítve Hrisztya. - Nagyon vadak, útálatosak!
    - Vagy Tyerehové. Alattunk, a Száraz-Szakadékban - kapott a szón a kapitányné. - Nem fekete volt?
    - Fekete.
    - Akkor úgy is van! Tyerehové!... Most majd fizethet! Huszonöt rubelt! Jelentse be a rendőrségen, feltétlenül jelentse be!
    - Megyek és tüstént lelövöm! - határozta el gyorsan Alekszej Ivanics és kapkodva kezdte keresni revolverét.
    - Mi jut az eszébe! Hová gondol! - vetette fel rá Natalja Lvovna egyszerre felszáradt szemeit. - Hiszen nem önt harapta meg, vagy igen?
    - Nem; de ezt mégsem lehet annyiban hagyni!
    - Csak hagyja annyiban!
    Még Szeid-Memet is, akiből csak úgy dűlt a dohány, a fokhagyma és a kávéalj sűrű szaga, torkát köszörülte, fezét csóválta, vállát vonogatta és szánakozóan mondta:
    - Em… hű... mm... c-c... Megharapta?
    - Menj, menj; azt hiszed, hogy mindenkinek kellemes a jelenléted? - taszigálta ki a kapitányné és egy még férje idejéből megmaradt hosszú kötést, gézt és vattát vett elő a szekrényből.
    A sebeket kimosták, bekötözték s minthogy Alekszej Ivanics nagy szamovárja még az asztalon állt, a kapitányné, aki nagy buzgalmat, szakértelmet és. ügyességet fejtett ki a segélynyújtásnál, Natalja Lvovnához fordult:
    - Maga nagyon elgyengült, lelkecském, milyen sápadt! ... Igyék egy pohár teát!... - És megfeddte Alekszej Ivanicsot: - Miért olyan udvariatlan és nem kínálja maga?
    Alekszej Ivanics, persze, bűnbánóan kezdett sürgölődni.
    A gömbölyű Hrisztyát a kapitányné kiküldte a konyhába és maga sem maradt sokáig, affektálóan elköszönt, megbiccentve három színnel, narancssárgával, pirossal és sötétbarnával festett fejét - és kiment; az ajtót különben távozásakor nem csukta be kilincsre, úgyhogy neki is módjában volt elhaladóban kétszer is bekukucskálni a nyíláson és Hrisztyának is.
    Hrisztya egyáltalában nagyon idegeskedett: Alekszej Ivanics elfecsegett és eltréfált vele néha, mint ahogyan megszokásból mindenkivel elfecsegett és eltréfált; de Hrisztya különleges értelmet vélt e mögött: állandóan várta a magáét, az igazit, kiváltképp amikor megtörtént, hogy későn éjjel nyitott neki ajtót - és most ez a kisasszony a Schmidt-villából... miért? „Vannak különös percek - gondolta közben Alekszej Ivanics - még nem ködös napokon is elő szoktak fordulni, amikor az élet körülöttünk nem rajzolódik ki világosan, csak a messzeségben villan fel, távolodva. Acélos akaratú és hideg logikájú emberek ezt persze tagadni fogják; feleletül csak kedvesen rájuk kell mosolyogni, és nem szabad vitába szállni velük. S hogy jelentkezik ez a felvillanás? ... A következőkben... Olyan ez, akár egy körhinta ünnepnapokon, vagy mint egy homályos talány, vagy mint egy szó, melyet pillanatnyilag elfelejtettünk, de ott forog, ott forog a közelünkben - tüstént rákerül arra a pontra, ahol már teljesen látható lesz... rá kell, feltétlenül rá kell kerülnie erre a pontra azonnal - de nem... forog, forog, forog... Ilyen percekben az idő tudata elvész, a teret szinte nem érzékeli a lélek - s hirtelen minden lehetségesnek és egyszerűnek s egyszersmind lehetetlennek és bonyolultnak látszik... Milyen a színe? - Nem ismeretes, hogy milyen a színe és az sem, hogy milyen az alakja... Ez nem az ébrenlét, amelyhez hozzászoktattuk az öntudatunkat és azután az öntudat hozzászoktatott bennünket; és nem is álom, amelyben az ember semmit sem változtathat meg, hacsak félig fel nem ébred; ez majdnem ugyanaz, amiből az Isten teremtette és teremti a világokat. Valahol megvan az életben és mindig van és mindig volt és egyszerre váratlanul megnyilvánul. Megmagyarázni semmiképp sem lehet, mert nem lehet, és ha lehetséges volna, már világos is volna még a hideg logikájú és acélos akaratú emberek számára is, szóval megszűnne az lenni, ami.
    Képzeljetek el a szántók felett tavaszi párát, amelyben a vonalak és színek mind vibrálnak: a színek mintha felfoghatók volnának, de nem azok, a vonalak mintha érződnének, de hagyjátok csak megnyugodni őket... Csakhogy miért? Hogy ismét világosság legyen és zsúfoltság?... Hadd vibráljanak és vibráljanak hát örökkön örökké... Ilyen láthatatlanul vibrál a közelünkben (de a távolban) valami, ami néha hirtelen megvilágosodik és megvilágít. Valahol ott, rajtunk kívül, az örök munka folyik, és térről és időről megfeledkezve - azaz megfeledkezve önmagunkról - hirtelen érintjük véletlenül tekintetünkkel... Éppen ez a mi örökkévalóságunk" - gondolta Alekszej Ivanics.
    Alekszej Ivanics szobájában reggeli felfordulás volt, amely feszélyezte kezdetben: ez nincs rendben, ez nincs a helyére téve - de most olyan figyelmesen vette szemügyre Natalja Lvovnát, hogy megfeledkezett a reggeli rendetlenségről, és oly átható tekintettel, mintha addig még egyáltalán sohasem látta volna.
    Natalja Lvovna szokatlanul telt karját most bekötözve pihentette a keskeny csipkével szegélyezett, fekete kabátka ujjában, míg a poharat a bal kezében tartotta. A teától vagy a melegtől, vagy attól, hogy izgalma elmúlt, az arca kipirult, és sovány ováljával és finom, hangsúlyozatlan állával annyira hasonlatos lett ahhoz a fehér- kötényes kislányhoz (az albumból), hogy Alekszej Ivanics, mint akkor, megint világosan elképzelte kettejüket Mityával; sietve előkereste hát Mitya képét és megmutatta Natalja Lvovnának:
    - A fiam, Mitya.
    - Á-á… Amelyik meghalt... Hallottam - ön elmondta, hogy meghalt... Pompás fiú volt!
    - Igen... Más fiam nem is volt.
    Alekszej Ivanics az ablak felé fordult, egy ideig a párkányon dobolgatott, és amikor Natalja Lvovna visszaadta a fényképet, arcával lefelé fordítva s anélkül, hogy megnézte volna, visszadugta az asztalon abba a skatulyába, amelyből kivette. De hirtelen ez a gondolat támadt fel benne világosan: „íme, Mitya behatolt belé is...“ Natalja Lvovna homloka széles volt a szemek felett, sima, fehér és most látszólag nyugodt: oda hatolt be Mitya.
    - Semmi az egész... Hamarosan begyógyul, igen, igen - szólalt meg élénken Alekszej Ivanics. - Csak semmit sem szabad csinálni a jobb kezével... Miért mosolyog?
    - Semmit sem szabad csinálni a jobb kézzel, hanem mindent a ballal... Így? ... A teája nagyon jó... Innék még egy pohárral - lehet?
    És kissé ravaszkásan, pajkos fiú módján, Alekszej Ivanicsra vetette nagy szemét, amely olyan tiszta volt most, mintha szándékosan mosta volna le könnyeivel.
    S amikor Alekszej Ivanics egy második pohár teát töltött neki, kérőn mondta, ahogyan gyermekek beszélnek:
    - Talán akad valami jó falat is magánál?... Van?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740674
Webáruház készítés