Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szerb Antal: Utas és holdvilág_EPUB

Szerb Antal: Utas és holdvilág_EPUB
990 Ft990

Az Utas és holdvilágban egy fiatal pár olaszországi nászútra indul, ám a férjben, Mihályban a velencei sikátorok ellenállhatatlan vágyat ébresztenek elvesztett kamaszkora iránt. Megszökik feleségétől, és sorra felkeresi ifjúsága még életben lévő szereplőit. Közben mégis leginkább halott barátja, Ulpius Tamás foglalkoztatja. Tamás húga, Éva segítségével Mihály is majdnem öngyilkos lesz, ám végül mégis az életet választja, hiszen „ha az ember él, még mindig történhet valami".

Mihály folyamatos ingázása felnőttség és kamaszkor, polgári lét és lázadás, élet és halál között Szerb Antal életében is jelen volt.

Az író személyiségét mindig jellemezte egyfajta ellentmondásosság. Minden visszaemlékező kiemeli, milyen gyermekiség, kamaszos báj áradt megjelenéséből még negyvenéves korában is. A kamaszosság velejárója volt, hogy Szerb mindenbe óriási lelkesedéssel vetette bele magát – különösen igaz ez a tudományokra, hiszen szinte nem volt olyan terület, amit ne tanulmányozott volna. Főleg a történelem, a filozófia és a vallástudomány iránt rajongott. Azonban a lelkesedés pátoszának ellensúlyozásául Szerb mindig használta az iróniát (gondoljunk csak A Pendragon-legendára) – egyáltalán nem véletlen, hogy ma is őt tartjuk az egyik legironikusabb írónknak.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    4.
    - El kell neked mondanom ezeket a régen történt dolgokat, mert nagyon fontosak. A fontos dolgok általában nagyon régen történtek. És amíg azokat nem ismered, addig, ne haragudj, bizonyos fokig mindig csak jövevény maradsz az életemben.
    Gimnazista koromban a sétálás volt a legfőbb szórakozásom. Vagy talán inkább a csavargás. Kamaszról lévén szó, ez a kifejezés találóbb. Pest minden városrészét külön-külön, szisztematikusan felfedeztem. Minden városrésznek, sőt minden utcarészletnek külön hangulati értéke volt számomra. Különben ma is éppúgy el tudok szórakozni a házakkal, mint akkoriban. Ebben nem öregedtem. A házak nekem nagyon sokat mondanak. Nekem olyanok, mint amilyen régebben a természet volt a költők számára, vagy az, amit ők természetnek neveztek.
    De legjobban mégis a budai várat szerettem. Régi utcáit sose untam meg. A régi dolgok akkor is jobban vonzottak, mint az újak. Csak annak volt mélyebb valósága a szememben, amibe sok-sok emberélet ivódott már bele, amit úgy tett maradandóvá a múlt, mint Kőmíves Kelemenné magas Déva várát.
    Milyen szépen fejezem ki magam, figyeled? Talán ez a jó Sangiovese-bor teszi.
    Ulpius Tamást sokszor láttam fent a Várban, mert ott lakott. Már ez magában nagyon romantikus volt a szememben, de tetszett arcának szőke, főhercegi, törékeny mélabúja és sok minden más is. Kimérten udvarias volt, sötét ruhákat hordott, és nem barátkozott az osztálytársaival. Velem sem.
    És most megint magamról kell beszélnem. Te engem mindig úgy ismertél már, mint izmos, széles, idősebb fiatalembert, kisimult, nyugodt arccal, azzal az arccal, amire Pesten azt mondják, hogy pléhpofa, és úgy tudod, hogy mindig többé-kevésbé álmos vagyok. Hát kérlek, gimnazista koromban még egészen más voltam. Mutattam neked az akkori arcképemet, láthattad, milyen vékony, éhes, nyugtalan, eksztatikus lobogású arcom volt. Sejtem, hogy nagyon csúnya lehettem - de mégis jobban szeretem az akkori arcomat. És képzelj hozzá egy megfelelő kamasztestet, egy vékony, szögletes, a gyors növéstől hajlott hátú fiút. És egy megfelelő nyurga és éhes karaktert.
    Így elképzelheted, hogy nem voltam egészséges, sem testileg, sem lelkileg. Vérszegény voltam, és rettenetes depressziók gyötörtek. Tizenhat éves koromban, egy tüdőgyulladás után, hallucinációim kezdtek lenni. Mikor olvastam, sokszor úgy éreztem, hogy valaki áll a hátam mögött, és benéz a könyvbe, amit olvasok. Hátra kellett fordulnom, hogy meggyőződjem róla, hogy nincs ott senki. Vagy éjszaka rettenetes rémülettel arra ébredtem, hogy valaki áll az ágyam mellett, és néz engem. Persze nem volt ott senki. És állandóan szégyelltem magam. Családomban helyzetem lassanként tarthatatlanná vált állandó szégyenkezésem miatt. Ebéd közben egyre elvörösödtem, és egy időben már a legkisebb ok is elég volt, hogy úgy érezzem, hogy rögtön sírva fakadok. Ilyenkor kiszaladtam a szobából. Tudod, hogy szüleim mennyire rendes emberek; képzelheted, mennyire meg voltak döbbenve, és fel voltak háborodva, és hogy bátyáim és Edit mennyit gúnyolódtak. Végre odáig ment a dolog, hogy kénytelen voltam azt hazudni, hogy fél háromkor külön francia órám van az iskolában, és így magamban ebédelhettem, korábban, mint a többiek.
    Azután lassanként sikerült úgy intéznem, hogy a vacsorát meg félretették nekem.
    Mindehhez azután hozzájárult, mint legszörnyűbb szimptóma, az örvény. Az örvény, így, ahogy mondom. Időnként úgy éreztem, hogy megnyílik mellettem a föld, és egy rettenetes örvény szélén állok. Az örvényt azért mégsem kell szóról szóra venned, sose láttam ezt az örvényt, nem volt vízióm, csak éppen tudtam, hogy ott van az örvény. Illetve azt is tudtam, hogy nincs ott, csak képzelem, hiszen tudod, milyen komplikáltak ezek a dolgok. De annyi tény, hogy mikor elfogott ez az örvény-érzés, nem mertem megmozdulni, nem tudtam egy szót sem szólni, és azt hittem, hogy mindennek vége van.
    Ez az érzés egyébként nem tartott sokáig, és nem is volt sok ilyen rohamom. Nagyon kellemetlen volt egyszer természetrajz órán. Éppen megnyílt melletted a föld, mikor kihívtak felelni. Én meg se mozdultam, csak ültem tovább a helyemen. A tanár egy ideig még szólongatott, majd mikor látta, hogy nem mozdulok, felkelt, és odajött hozzám. - Mi bajod van? - kérdezte. Persze nem feleltem. Erre egy darabig nézett rám, azután visszament a katedrára, és mást hívott ki felelni. Olyan finom papi lélek volt, hogy nem szólt soha egy szót sem az esetről. Annál többet beszéltek róla az osztálytársaim. Azt hitték, hogy lázadásból, dacból nem mentem ki felelni, és hogy a tanár megijedt tőlem. Egy csapásra híres jópofa lettem, és hallatlan népszerűségnek örvendtem az egész iskolában. Egy héttel később a természetrajztanár Szepetneki Jánost hívta ki. Ezt a Szepetneki Jánost, akit ma láttál. Szepetneki legkalandorabb arcát vette magára, és ülve maradt. A tanár erre felkelt, odament Szepetnekihez, és rettenetesen felpofozta. Szepetneki attól kezdve meg volt győződve arról, hogy nekem óriási protekcióm van.
    De beszéljünk Ulpius Tamásról. Egy nap leesett az első hó. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, és bekapjam az extraebédet, rögtön rohantam fel a Várba. A hó különösen nagy passzió volt nekem, és az, hogy hóban a városrészek egészen mások, olyannyira, hogy el is lehet tévedni az ismerős utcák közt. Sokáig csavarogtam, azután kimentem a Bástyasétányra, és bámultam a budai hegyek felé. Egyszerre megint megnyílt mellettem a föld. Az örvény ezúttal annál plauzibilisabb volt, mert csakugyan magaslaton álltam. Minthogy akkor már többször találkoztam az örvénnyel, nem voltam annyira megrémülve, sőt bizonyos flegmával vártam, hogy majd már újra összenő a föld, és az örvény eltűnik. Így vártam egy ideig, nem tudnám megmondani, meddig, mert ilyenkor éppúgy elhagyja az embert az időérzéke, mint álmában vagy szeretkezés közben. De annyi bizonyos, hogy ez az örvény sokkal tovább tartott, mint az előzők. Már besötétedett, és még mindig örvény volt. Ez a mai örvény nagyon makacs, gondoltam. És akkor rémülten vettem észre, hogy az örvény növekszik, hogy már csak mintegy tíz centiméter választ el a szélétől, és az örvény lassan-lassan közeledik a lábam felé. Még néhány perc, és végem, lezuhanok. Görcsösen belekapaszkodtam a korlátba.
    És azután csakugyan elért az örvény. Lábam alól kicsúszott a föld, és ott lógtam az űrben, kezemmel a vaskorlátba fogózkodva. Ha a kezem elfárad, gondoltam, le fogok esni. És csendben, rezignáltan, imádkozni kezdtem, készültem a halálra.
    Akkor arra eszméltem, hogy Ulpius Tamás áll mellettem.
    - Mi bajod? - kérdezte, és vállamra tette kezét.
    Az örvény abban a pillanatban elmúlt, és én összeestem volna a fáradtságtól, ha Tamás meg nem fog. Odatámogatott egy padhoz, és megvárta, amíg kipihenem magam. Mikor jobban lettem, röviden elmondtam neki az örvény-dolgot, először életemben. Nem is tudom megmondani, hogy volt - pillanatok alatt ő lett a legjobb barátom. Az a barát, akiről a kamaszfiúk nem kevesebb intenzitással, de mélyebben és komolyabban álmodoznak, mint az első szeretőről.
    Akkoriban azután mindennap találkoztunk. Tamás nem akart hozzám eljönni, mert azt mondta, nem szeret bemutatkozni, ellenben nemsokára meghívott magához. Így kerültem az Ulpius-házba.
    Ulpius Tamásék fent laktak, egy nagyon öreg és rozzant házban. De csak kívülről volt a ház öreg és rozzant, belülről az is nagyon szép és lakályos volt, mint ezek az öreg olasz hotelek. Bár sok tekintetben kísérteties is volt nagy szobáival és műtárgyaival, olyan volt, mint egy múzeum. Mert Ulpius Tamás apja archeológus volt és múzeumigazgató. A nagyapja pedig valamikor órás volt, a boltja régebben ott volt abban a házban. Most már csak magánszorgalomból játszadozott nagyon régi órákkal és mindenféle különös óraműves játékszerekkel, amit maga talált fel.
    Tamás anyja már nem élt. Tamás és húga, Éva, gyűlölték apjukat, és azzal vádolták, hogy hideg komorságával halálba kergette anyjukat, mikor az még egészen fiatal volt. Ez volt az első megdöbbentő élményem az Ulpius-házban, mindjárt első látogatásomkor. Éva azt mondta az apjáról, hogy olyan a szeme, mint a cipőgomb - amiben egyébként teljesen igaza is volt, és Tamás a világ legtermészetesebb hangján azt mondta: - Mert tudod, az apám rendkívül undorító fráter - amiben szintén igaza volt. Én, hiszen tudod, erősen összetartó családi körben nőttem fel, szüleimet és testvéreimet nagyon szerettem, az apámat mindig imádtam, és nem is tudtam elképzelni, hogy szülők és gyermekek ne szeressék egymást, vagy hogy a gyermekek éppúgy bírálják el szüleik viselkedését, mint idegen emberekét. Ez volt az első, a nagy, primordiális lázadás, amivel életemben találkoztam. És ez a lázadás furcsa módon végtelenül rokonszenves volt a számomra, bár magamnak eszem ágában sem volt fellázadni apám ellen.
    Ulpius Tamás ki nem állhatta az apját, de annál jobban szerette nagyapját és húgát. Húgát annyira szerette, hogy az is lázadásnak tűnt már. Én is szerettem testvéreimet, nem veszekedtem velük túlságosan sokat, a családi összetartást komolyan vettem, amennyire elvont és szórakozott természetem megengedte. De minálunk az volt a szokás, hogy a testvéreknek nem illett mutogatni, hogy szeretik egymást, nevetségesnek, sőt szégyenletesnek tartottunk minden gyengédséget egymás közt. Azt hiszem, a legtöbb családnál így van. Karácsonyra nem vettünk egymásnak ajándékot; ha valamelyikünk elment vagy hazajött, nem köszönt a többieknek, és ha elutaztunk, csak szüleinknek írtunk tisztelettudó leveleket, és a végére odaírtuk: Üdvözlöm Pétert, Lacit, Editet és Tivadart. Ulpiuséknál egészen másképp volt. A két testvér választékos udvariassággal beszélt egymással, és búcsúzáskor meghatottan megcsókolták egymást, akkor is, ha csak egy órára mentek el. Amint később rájöttem, rendkívül féltékenyek voltak egymásra, és nagyrészt ez volt az oka annak, hogy nem barátkoztak senkivel.
    Éjjel-nappal együtt voltak. Éjjel is, mondom, mert egy szobában laktak. Ez volt rám nézve a legkülönösebb. Minálunk Editet tizenkét éves korában elválasztották mitőlünk, fiúktól, és azóta külön női lakosztály fejlődött ki körülötte, barátnők jártak hozzá, sőt barátok is, akiket mi nem is ismertünk, és szórakozásokat űztek, amelyeket mi mélyen megvetettünk. Kamaszfantáziámat meglehetősen foglalkoztatta az, hogy Éva és Tamás együtt laknak. Úgy képzeltem, ezáltal a nemek különbsége valahogy elmosódik bennük, és mind a ketten kissé androgün jelleget vettek fel a szememben. Tamással általában kíméletesen és finoman beszéltem, mint ahogy lányokkal szokás, Évával szemben viszont nem éreztem azt az unatkozó feszengést, amit Edit barátnőivel, a hivatalosan lányoknak deklarált lényekkel szemben éreztem.
    A nagyapát, aki a legvalószínűtlenebb időkben, sokszor az éjszaka közepén, és a legvalószínűtlenebb ruhákban, köpenyekben és kalapokban csoszogott be a testvérek szobájába, nehezen szoktam meg. A testvérek mindig szertartásos ovációkban részesítették. Eleinte untam az öreg bácsi történeteit, és nem is értettem jól, mert az öreg németül beszélt és kissé rajnavidéki tájszólással, mert Kölnből vándorolt be Magyarországra. De később azután rájöttem meséinek az ízére. Az öreg a régi Pest eleven lexikonja volt. Nekem, a házak barátjának, valóságos főnyeremény. El tudta mondani minden várbeli háznak és gazdáinak a történetét. Úgyhogy a Vár házai, amelyeket addig csak látásból ismertem, lassanként személyes és meghitt ismerősökké váltak.
    De az apjukat én is gyűlöltem. Nem is emlékszem, hogy egyetlenegyszer beszéltünk volna egymással. Ha meglátott, csak morgott egyet és elfordult. A két Ulpius rettenetesen szenvedett, ha apjukkal kellett vacsorázniuk. Egy nagy teremben ettek, és vacsora közben egyik sem szólt egy szót sem. Azután a két testvér leült, és apjuk fel és alá járkált a nagy teremben, amit csak egy állólámpa világított meg. Amikor apjuk a terem túlsó végébe ért, alakja elveszett a homályban. Ha szóltak egymáshoz, apjuk odajött: - Mi az, amiről beszéltek? - kérdezte ellenségesen. De szerencsére ritkán volt otthon. Kiskocsmákban itta le magát egyedül, pálinkával, mint a rossz emberek.
    Mikor megismerkedtünk, Tamás éppen egy vallástörténeti tanulmányon dolgozott. A tanulmány az ő gyermekkori játékairól szólt. De a témát az összehasonlító vallástörténet módszerével dolgozta fel. Nagyon különös tanulmány volt, félig a vallástörténet paródiája, félig pedig halálosan komoly tanulmány önmagáról.
    Tamás éppolyan mániákusa volt a régi dolgoknak, mint én. Nála nem is lehetett csodálni: egyrészt apai örökség volt, másrészt a házuk olyan volt, mint egy múzeum. Tamás számára a régiség volt a természetes dolog, és a modern a furcsa, idegen. Állandóan Olaszországba vágyódott, ahol minden régi és neki való. És íme, én most itt ülök, és ő sose jutott el... Az én vonzódásom a régi dolgokhoz inkább csak passzív élvezés és intellektuális vágy a megismerés után, Tamás vonzódása aktív fantázia-tevékenység volt.
    Állandóan megjátszotta a történelmet.
    Úgy kell elképzelned, hogy a két testvér élete az Ulpius-házban állandóan színház volt, állandó commedia dell’arte. A legcsekélyebb dolog elég volt, hogy megindítsa a dolgot, hogy Tamás és Éva megjátsszanak valamit, illetve hogy játsszanak, ahogy ők mondták. A nagyapa mesélt valamit egy várbeli grófnőről, aki szerelmes volt a kocsisába, és Éva mindjárt grófnő lett és Tamás kocsis; vagy elmesélte, hogyan ölték meg Majláth országbírót oláh inasai, és Éva országbíró lett és Tamás oláh inasok; vagy sokkal hosszabb, komplikáltabb és folytatásos történelmi rémdrámák fejlődtek ki. A játékok természetesen csak nagy vonásokban jelezték az eseményeket, mint a commedia dell’arte: egy-két ruhadarabbal, főképp a nagyapa kifogyhatatlan és megdöbbentő ruhatárából, jelezni tudták a kosztümöt, azután következett egy nem nagyon hosszú, de rendkívül barokk, nyakatekert dialógus, majd a gyilkosság vagy öngyilkosság. Mert ahogy most visszagondolok, ezek a rögtönzött színjátékok mindig az erőszakos halál képei felé csúcsosodtak ki. Tamás és Éva naponta egyszer megfojtották, megmérgezték, ledöfték vagy olajba főzték egymást.
    A jövőjüket nem tudták másképp elképzelni, mint a színházzal összefüggésben, amennyiben egyáltalán gondoltak jövőjükre. Tamás drámaírónak készült, Éva pedig nagy színésznőnek. De a készülés szó nem egészen helyes, mert Tamás sosem írt drámát, és Évának álmában sem jutott eszébe, hogy színiiskolába kellene járnia. Annál nagyobb szenvedéllyel jártak színházba. Csak a Nemzetibe; a könnyű színpadtól Tamás éppúgy undorodott, mint a modern építészettől; leginkább a klasszikus drámákat szerette, amelyekben bőven van gyilkosság és öngyilkosság.
    De ahhoz, hogy színházba menjenek, pénz kellett, apjuk pedig, azt hiszem, egyáltalán nem adott nekik zsebpénzt. Valami kis jövedelmet jelentett az öreg szakácsné, az Ulpiusok lompos földi gondviselése, aki a háztartáspénzből félrespórolt néhány fillért az ifjúság számára. Meg a nagyapa, akinek rejtélyes forrásokból akadt itt-ott néhány koronája; azt hiszem, mint zugórás kereshette. De mindez természetesen nem volt elég, hogy az Ulpiusok színházi szenvedélyét kielégíthesse.
    A pénzről Évának kellett gondoskodnia. Tamás előtt ezt a szót, hogy pénz, nem volt szabad kiejteni. Éva gondoskodott is; pénzszerzés dolgában rendkívül leleményes volt. Minden eladható holmijukat jó áron el tudta adni; időnként a ház muzeális értékeiből is el-eladott valamit, de ez nagyon kockázatos volt apjuk miatt, és Tamás sem vette jónéven, ha valami megszokott régiség hiányzott. Néha egészen meglepő kölcsönöket vett fel Éva, a zöldségesnél, a cukrászdában, a patikában, sőt a villanyszámla-inkasszánstól is. És ha mindez nem segített, akkor lopott. Lopott a szakácsnétól, halálmegvető bátorsággal lopott az apjától, felhasználva annak részegségét. Ez volt még a legmegbízhatóbb és bizonyos tekintetben legtisztességesebb jövedelmi forrásuk. De egyszer egy cukrász kasszájából sikerült kiemelnie tíz koronát, amire nagyon büszke volt. És bizonyára voltak olyan esetek is, amelyeket nem mondott el. És lopott tőlem is. Majd amikor észrevettem, és keserűen tiltakoztam ellene, lopás helyett rendszeres adót vetett ki rám, hetente bizonyos összeget be kellett szolgáltatnom a családi alapra. Tamásnak persze nem volt szabad tudni erről.
    Erzsi itt közbeszólt:
    - Moral insanity.
    - Igen, az - folytatta Mihály. - Az ilyen szakkifejezések rendkívül megnyugtatóak. És bizonyos fokig felmentést is adnak. Nem tolvaj, hanem elmebeteg. De Éva nem volt sem elmebeteg, sem tolvaj. Csak nem volt semmi erkölcsi érzéke a pénzzel összefüggő dolgok iránt. A két Ulpius-testvér annyira kívül állt a világon, a világ gazdasági és társadalmi rendjén, fogalmuk sem volt arról, hogyan szabad és hogyan nem szabad pénzt szerezni. A pénz számukra nem létezett. Ők csak azt tudták, hogy bizonyos, nem is nagyon szép papírszeletek és ezüst korongok ellenében színházba lehet menni. A pénz nagy absztrakt mitológiája, a modern ember vallásos és erkölcsi érzéseinek az alapja és a pénz-isten áldozat rítusai: a “becsületes munka”, a takarékosság, a gyümölcsöztetés és hasonló dolgok számukra ismeretlen fogalmak voltak. Az ilyesmi az emberrel vele születik, de velük nem született; vagy megtanulja az ember otthon, mint én, de őket otthon legfeljebb a várbeli házak történetére tanította meg a nagyapjuk.
    Nem is tudod elképzelni, mennyire irreálisak voltak, mennyire irtóztak minden gyakorlati valóságtól. Újság sosem volt a kezükben, sejtelmük sem volt, hogy mi történik a világban. Pedig akkor világháború volt; de őket nem érdekelte. Az iskolában egyszer kiderült, felelés közben, hogy Tamás sosem hallott Tisza Istvánról. Mikor Przemysl elesett, Tamás azt hitte, hogy egy orosz tábornokról van szó, és udvariasan örömét fejezte ki; majdnem megverték. Később az intelligensebb fiúk már Adyról és Babitsról vitatkoztak; Tamásnak az volt az elmélete, hogy mindenki tábornokról beszél, és Adyról is sokáig azt hitte, hogy tábornok. Az intelligensebb fiúk Tamást butának tartották, éppúgy, mint tanárai. Különös géniusza, történelmi tudása teljesen ismeretlen maradt az iskolában, amit ő egyébként egy csöppet sem sajnált.
    Minden más tekintetben is kívül álltak az élet megszokott rendjén. Évának esetleg éjszaka kettőkor eszébe jutott, hogy az előző héten a Svábhegyen felejtette francia füzetét; akkor mind a ketten felkeltek, felöltöztek, felmentek a Svábhegyre, és ott csavarogtak reggelig. Tamás másnap királyi egykedvűséggel mulasztotta az iskolát, Éva gyártott neki bizonyítványt az öreg Ulpius aláírásával. Éva egyáltalán nem járt iskolába, és semmiféle elfoglaltsága nem volt, de olyan jól elszórakozott egyedül is, mint egy macska.
    Akármikor be lehetett hozzájuk állítani, az ember sosem zavarta őket, tovább folytatták a maguk életét, mintha az ember ott se lenne. Éjszaka is szívesen látták az embert, de gimnazista koromban éjjel nem mehettem hozzájuk az otthoni fegyelem miatt, legfeljebb színház után, rövid időre - s folyton arról ábrándoztam, hogy milyen jó volna náluk aludni. Érettségi után gyakran maradtam ott éjszakára.
    Később egy híres angol esszében olvastam, hogy a kelták alapvonása a lázadás a tények zsarnoksága ellen. Hát a két Ulpius ebből a szempontból kelta volt. Mellesleg megjegyezve, Tamás is, meg én is őrjöngtünk a keltákért, a Grál-mondáért és Parsivalért. Valószínűleg azért éreztem magam oly jól köztük, mert ilyen kelták voltak. Közöttük megtaláltam önmagam. Rájöttem, hogy miért éreztem magam a szülői házban mindig szégyellni való idegennek. Mert ott a tények uralkodtak. Ulpiuséknál odahaza voltam. Mindennap odamentem, és minden szabad időmet náluk töltöttem.
    Mikor bekerültem az Ulpius-ház atmoszférájába, állandó szégyenérzésem elmúlt, és elmúltak az ideges szimptómák is. Az örvénnyel akkor találkoztam utoljára, amikor Ulpius Tamás kihúzott belőle. Senki sem nézett át többé a vállam fölött, és nem bámult rám éjszaka a sötétben. Nyugodtan aludtam, az élet megadta azt, amit vártam tőle. Testileg is összeszedtem magam, az arcom kisimult. Ez volt életem legboldogabb időszaka, és ha valami szag vagy világítás felkelti bennem az emlékét, most is átfut rajtam az az izgatott és szédelgős és távoli boldogság, az egyetlen boldogság, amit ismertem.
    Ezt a boldogságot sem adták persze ingyen. Ahhoz, hogy otthon lehessek az Ulpius-házban, nekem is el kellett szakadnom a tények világától. Vagy-vagy: nem lehetett kétlaki életet folytatni. Én is leszoktam az újságolvasásról, és szakítottam intelligens barátaimmal. Lassanként engem is olyan hülyének tartottak, mint Tamást; nekem ez nagyon fájt, mert hiú voltam, és tudtam, hogy okos vagyok - de nem lehetett rajta segíteni. Az otthoniaktól teljesen elszakadtam; szüleimhez és testvéreimhez azzal a kimért udvariassággal beszéltem, amelyet Tamástól tanultam; azt a szakadást, ami akkor állt be közöttünk, azóta sem tudtam megszüntetni, bármennyit igyekeztem, és azóta is rossz a lelkiismeretem családommal szemben. Később azután ezt a távolságérzést engedelmességgel igyekeztem korrigálni, de az már más történet...
    Az otthoniak megdöbbenve vették észre átalakulásomat. Aggodalmas családi tanácskozásra ültek össze nagybátyáméknál, és elhatározták, hogy nekem nőre van szükségem. Nagybátyám nagy zavarban és számos jelképes kifejezést használva közölte is ezt velem. Érdeklődve hallgattam, de nem mutattam semmi hajlandóságot; annál kevésbé, mert akkor Tamás, Ervin, Szepetneki János meg én már megfogadtuk, hogy nőhöz nem nyúlunk, mert mi leszünk az új Grál-lovagok. A nő azután lassanként elmaradt, és szüleim tudomásul vették, hogy olyan vagyok, mint amilyen vagyok. Anyám, azt hiszem, mindmostanig óvatosan figyelmezteti a háztartási alkalmazottakat és az új ismerősöket, akik a házhoz jönnek, hogy vigyázzanak, mert én nem vagyok mindennapi ember. Pedig hát... hány éve már, hogy mikroszkóppal sem lehet bennem semmit sem kimutatni, ami nem volna mindennapi.
    Nem is tudnám megmondani, miből állt ez a változás, amit szüleim oly nyugtalanul észleltek. Igaz, hogy a két Ulpius minden tekintetben megkövetelte, hogy az ember alkalmazkodjék hozzájuk, és én szívesen, sőt boldogan alkalmazkodtam is. Leszoktam a jó tanulásról. Revideáltam véleményeimet, és undorodtam egy csomó dologtól, ami addig tetszett nekem: a katonaságtól és a harctéri dicsőségtől, az osztálytársaimtól, a magyaros ételektől, mindentől, amire az iskolában azt mondhatták volna, hogy “stramm” vagy “jó pofa”. Abbahagytam a futballt, amit addig szenvedéllyel űztem; a vívás volt az egyetlen megengedett sport, azt annál nagyobb szorgalommal gyakoroltuk mind a hárman. Rengeteget olvastam, hogy Tamással lépést tartsak, bár ez nem esett nehezemre. Ebből az időből datálódik érdeklődésem a vallástörténet iránt, amiről azután később leszoktam, mint annyi másról, mikor megkomolyodtam.
    És mégis rossz volt a lelkiismeretem a két Ulpiusszal szemben. Úgy éreztem, hogy becsapom őket. Mert ami nekik természetes szabadság volt, nekem nehéz, görcsös lázadás. Túlságosan is polgár vagyok, és túlságosan annak neveltek otthon, hiszen te tudod. Nekem nagy lélegzetet kellett vennem, és nagy elhatározásomba került, hogy a cigarettahamut a földre szórjam; a két Ulpius nem is tudta másképp elképzelni. Ha néha hősiesen rászántam magam, hogy Tamással együtt iskolát kerüljek, egész nap gyomorgörcseim voltak. Nekem olyan a természetem, hogy reggel korán felébredek, és éjszaka álmos vagyok, délben és vacsoraidőben vagyok a legéhesebb, szeretek tányérból enni, és nem szeretem a tésztával kezdeni, szeretem a rendet, és kimondhatatlanul félek a rendőröktől. Ezeket a tulajdonságaimat, egész rendszerető és lelkiismeretes polgári lényemet titkolnom kellett Ulpiusék előtt. Ők ugyan tudtak róla, meg is volt a véleményük, de finomak voltak, és nem szóltak, nagylelkűen elnéztek másfelé, ha a rendesség vagy a takarékosság olykor-olykor kitört belőlem.
    Legnehezebb az volt, hogy részt kellett vennem a játékaikban. Belőlem minden színész-hajlandóság messzemenően hiányzik, legyőzhetetlenül szégyenlős vagyok, és eleinte majd meghaltam, amikor rám adták a nagyapa vörös mellényét, hogy VI. Sándor pápa legyek egy folytatásos Borgia-drámában. Később megtanultam ezt is; de sosem tudtam olyan szép barokk szövegeket rögtönözni, mint ők. Ellenben kitűnő áldozatnak bizonyultam. Engem lehetett legjobban megmérgezni és olajba főzni. Sokszor én csak a tömeg voltam, amely Rettenetes Iván kegyetlenkedésének áldozatul esik, és egymás után huszonötször kellett hörögnöm és meghalnom, különböző módokon. Különösen a hörgési technikámnak volt nagy sikere.
    És azt is meg kell mondanom neked, bár nehezemre esik erről beszélnem, még ennyi bor után is, de a feleségemnek erről is kell tudnia: nagyon szerettem én lenni az áldozat. Már reggel arra gondoltam, és egész nap arra vártam, igen...
    - Miért szerettél áldozat lenni? - kérdezte Erzsi.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984666
Webáruház készítés