Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szerb Antal: A világirodalom története_EPUB

Szerb Antal: A világirodalom története_EPUB
2 990 Ft2990

Szerb Antal nem az "egyetemes irodalom", hanem a goethei értelmezésű világirodalom történetét dolgozta fel nagyszabású munkájában. Az átfogó nagymonográfia tizenkét fejezete nagyjából az időrendet követi: az első fejezet az antik görögség irodalmát mutatja be, a továbbiakban a rómaiakéval, a Szentírással, a keresztény ókorral, Bizánc és az iszlám, a középkor, a reneszánsz, a barokk, a felvilágosodás, a romantika, a 19. századi realizmus és a századforduló irodalmával foglalkozik. Az utolsó rész a két világháború közötti modern törekvések föltérképezése. Szerb Antal a jelenségek történetfilozófiai rendezésére Spengler világfölfogását alkalmazza, ugyanakkor irodalomszociológiai és esztétikai-stilisztikai értelmezésekre is vállalkozik, miközben egyensúlyban tartja a tudós tényföltárást az esszéisztikus ábrázolásmóddal, a rácsodálkozó fölismerésekkel, a didaktikus vagy épp zsurnalisztikus közléssel. Néhány megállapítását, könyve egy-egy részletét túlhaladta az idő, maradandó érdeme viszont, hogy aligha írnak jobb könyvet, amely alkalmasabb lenne az olvasás szenvedélyének fölkeltésére és tudatos mederben tartására. (Legeza Ilona)

  • Részlet az e-könyvből:

    A klasszikus humanizmus

    Végeredményben mi a humanizmus mérlege? A terhükre kell írni, hogy az európai irodalmat egy új klasszikus pseudomorphosisba terelték, amelytől évszázadokon át nem szabadulhatott. Az irodalomra antikos sallangokat aggattak: egy meg nem értett mitológiát, nehéz körmondatokat, az állami életjelenségeit nem megfelelő antik fogalmakkal azonosították és így zavaró terminológiát vittek bele a politikába; a teremtő alkotásmód helyett úrrá tették a szolgai utánzást.
    A hamis ókor
    Felfedezték az ókort, de nem azt az ókort, amelyet érdemes lett volna felfedezni. Görögül kevesen tudtak, a köztársasági Róma iránt nem volt érzékük; a quattrocento, amint Voigt rámutat, a késő Rómát ásta ki sírjából: Senecát, Plutarchost, Gaudianust.
    A régiektől legfőképp a retorikát és a sztoikus pózokat tanulták el, tehát olyan „késői“, civilizációs termékeket, amelyekhez kultúrájuk tulajdonképpen még túlságosan fiatal volt, nem is tudták szervesen magukhoz hasonlítani.
    Középkori
    És ezt az ókort is középkori módra élték át. Az antik nem felszabadulás a számukra, hanem ellenkezőleg, tekintély. A módszer semmit sem változik, csak az anyag bővül: most már nemcsak a szentatyákra hivatkoznak, hanem az ókori nagyokra is, éppoly kritikátlan tisztelettel. Beccadelli, amikor szemére vetik erkölcstelenségét, arra utal, hogy az ókori nagyok is írtak erkölcstelen műveket és ezzel megnyugtatja a humanisták lelkiismeretét.
    Osztályöntudat
    Viszont javukra írandó, hogy Petrarca nyomdokain továbbhaladva kiépítették a szellemi ember öntudatát, megalapozták kedvező társadalmi helyzetét és ezzel előkészítették a következő századokat, a kulturális javak általános megbecsülését. A Humanitatis Studia, az antikos műveltség, kezükben a társadalmi szelekció eszköze lett. A legtöbb humanista származását homály fedi; maguk nem beszélnek róla és ha ellenfeleikre hallgatunk, a legalacsonyabb rétegekből kerültek fel: Filelfo Poggio szerint egy napszámos gyermeke, egy pap fattyja, mégis fejedelmek versenyeznek barátságáért. A humanista műveltség által a tehetség feltörhet a mély rétegekből és kivívhatja megérdemelt helyét a társadalomban.
    Elitképződés; összefüggés a "Humánum“-mal
    Ezenkívül elősegíti egy zárt intellectuel-osztály, egy öntudatos szellemi elit kiképződését is. A humanisták levelezésük által megteremtik az egész Európában otthonos, nemzetfölötti tudós-köztársaságot, amelyet a világi hatalom is elismer és méltányol, tagjai pedig féltékenyen őrzik exkluzivitását.
    A későbbiek szempontjából ebben a társadalmi szerepben áll a humanisták legfőbb jelentősége. Itt függ össze a quattrocento a XVIII. és XIX. század nagyszerű humanitás-eszményével. A humanisták osztályöntudata az idők folyamán belevitte az európai tudatba, hogy a műveltség érték, ők maguk műveltségen még csak olvasottságot és kifejezésbeli készséget értettek; de az igazi antik fokozatos megismerése révén a műveltség fogalma elmélyült, és idővel a műveltségi anyag átélését, a harmonikus lélek kiépítését jelentette. Az ilyen ember már nemcsak művelt, hanem erkölcsileg is méltó műveltségének hordozására: humánus a szó mai értelmében. Ily módon a humanisták csakugyan előkészítették legszebb eszményünk útját a lélekben.

    Cinquecento

    Az olasz humanisták kora a XV. századdal lejárt. Burckhardt szerint a könyvnyomtatás ásta meg a humanista életforma sírját: az olcsó nyomtatott grammatikák, szövegkiadások és kommentárok feleslegessé tették a klasszikus ókor vándor-apostolait. De szellemük és tanuk eddigre már diadalt aratott és egy pillanatra úgy látszik, mintha életre kelne az az álmodott nagyszerűség, amelyet a humanisták az ókorba vetítettek vissza, új aranykor jönne Itália földjére.
    Lorenzo Medici
    Ebben a nagy átmeneti pillanatban a szellem még szabad és okos, mint a városlakóké és már fényes és előkelő, mint az udvari embereké. Az átmenet megtestesítője Lorenzo di Medici, Firenze méltán Magnificónak, Nagyszerűnek nevezett ura (1449-1492). Medici elődei teljhatalommal, de minden cím nélkül, polgári rangban kormányozták Firenzét, mint Periklész Athént. Címet Lorenzo sem keres, de életformája fejedelmibb a kor valamennyi fejedelménél. Megőrzi és óriásivá fokozza a nagypolgári és humanista vonásokat, a kor legnagyobb művészet- és tudomány-pártolója, de felveszi a kapcsolatot a lovagi-főúri életformával is. Vadász, hősszerelmes és bajvívó, udvari költőjének, Polizianonak legszebb olasz költeménye, a Stanze per la Giostra, a nagy lovagi tornát örökíti meg, amelyet Lorenzo szerelmének dicsőségére rendezett. Maga is költő, szerelmes versekkel ünnepli a Botticelli-festette Simonetta Vespuccit, akibe tulajdonképpen nem is ő, hanem testvére, Giuliano volt szerelmes. Uralma alatt Firenzében a játék és az ünnep udvari paradicsomát emelte a hétköznapok világa fölé.
    Udvara
    Udvara az újlatin irodalom legfényesebb fejezete. Itt él Angelo Poliziano (1454-1494). Az ő költeményeire csakugyan áll, amit Borinsky mint általános igazságot hirdet: hogy t. i. a megújhodott latin nyelvszínesebb, hangulat- és tájfestésre, egyéni árnyalatok kiemelésére alkalmasabb, mint a későközépkori konvenciókba merevedett nemzeti nyelvek. Lorenzo és Poliziano tagjai a firenzei akadémiának is, amelynek éltető szelleme Marsilio Ficino (1433-1499), a különös orvos és természetfilozófus, büszkesége pedig Pico della Mirandola herceg, (1463-94) mindketten aplatóni gondolatvilág és a keresztény tanítás egyeztetői, a panteisztikus világkép és életérzés előkészítői.
    De az ünnepélyeken felvonuló pogány istenek ne tévesszenek meg bennünket. A középkor keresztényi értékrendszere nem veszett el, változatlan erővel uralkodik a szélesebb néprétegek fölött, Lorenzo mellett ott áll Savonarola, a festők vallási tárgyakat festenek, a Malleus Maleficorum, a boszorkányégetés humanista latinságú kézikönyve 1487-ben jelenik meg. És a két nagy író, aki új értékrendszer felé tájékozódik. Machiavelli és Castiglione, sokkal erősebb szálakkal kapcsolódik a középkorhoz, mint általában gondolják.
    A Fejedelem
    Machiavelli híres vagy hírhedt nagy műve az Il Principe, A Fejedelem. Tanácsgyűjtemény fejedelmek számára, hogyan kell megszerezni, megerősíteni és megtartani uralmukat; a hatalom utolérhetetlen kézikönyve. Tanácsai gyakorlatiak, hidegek, józanok, nem ismernek semmiféle erkölcsi vagy érzelmi szempontot, csak magát a célt tekintik, a hatalmat. „Az emberekkel", mondja, „vagy jól kell bánni, vagy össze kell zúzni őket, mert kisebb bántódásért bosszút állhatnak, a nagyokért nem; azért, ha valakit megsértünk, úgy kell tennünk, hogy ne félhessünk bosszújától". „A szerzés vágya igen természetes és általános, az emberek mindent megkaparintanak, amit megkaparinthatnak, és ezért dicséret illeti őket, nem szidalom." „A fejedelem abból legyen bőkezű, ami nem az övé, sem nem az alattvalóié, így tett Cyrus, Caesar és Sándor is; mert ha másét pazarolja, nem árt hírnevének, csak használ neki, míg ha a magáét pazarolja, az ártalmas." A fejedelemnek, ha hatalmát meg akarja szilárdítani, nem szabad visszarettennie semmiféle kegyetlenségtől, árulástól, szószegéstől, sőt mindez kötelessége, mert ha gyenge, kihull kezéből a hatalom és az állam anarchiába süllyed.
    Amoralitás
    Félig bevallott eszményképe Cesare Borgia, akinek környezetében élt egy ideig. Ott volt, amikor Cesare Sinigagliában hitszegéssel tőrbe csalta és megölte az ellene összeesküvő condottierekat, erről az eseményről mélységes elismeréssel áthatott jelentést küldött a firenzei köztársaságnak. A fejedelemnek csak két dologra van szüksége, e két dolog a fortuna és a virtu. A virtu a hatalom kérlelhetetlen akarása és az eléréséhez szükséges eszközök gyors és nem válogatós felismerése. Ez a virtu a legfőbb emberi érték; ez emel a többiek fölé, akik szintén gonoszok, de a mellett ostobák és gyengék is, és megérdemlik, hogy a zsarnok uralma alá hajtsa őket, mert „in mondo non c’é chevolgo“, a világon csak tömeg van.
    A nagy újság Machiavelli művében a gonoszság feltétlen, aggálytalan tudomásulvétele. Az emberiség erkölcsi elvei, a középkor magasztos keresztény és lovagi eszményei nem hagytak rajta semmi nyomot; a végletes realista szeme előtt csak az ősi ösztönök állnak, fejedelmének csak azokkal kell számolnia. A politikában nincsen erkölcs, csak szükségszerűség, necessitá.
    A középkori Machiavelli; a XIX. sz. felfogása
    A XIX. század, amely általában oly szigorúan ítélte meg régi írók erkölcsi magatartását, Machiavellivel szemben megértő és megbocsátó volt. Embertelen eszméit, mondták, szentesíti a cél, Itália felszabadítása az idegen járom alól; Machiavellinek lángoló hazaszeretete diktálta a kegyetlen elveket. Elismeréssel adóztak elfogulatlan, középkori hiedelmektől nem homályosított tekintetének, őszinteségének, amellyel elsőnek merte kimondani, hogy a világot érdek és hatalomvágy vezérli és hogy a ragione dello stato, az államérdek, nem törődhet erkölcsi meggondolásokkal.
    De a valóság az, hogy Machiavellire kiválóképpen áll az, amit Spengler az egész renaissance-ról mond: benne nem az új eszmevilág jut szóhoz, hanem a középkor ellen való reakció. Machiavelli nem elfogulatlan; elfogult mindennel szemben, ami jóság és magasabb rendű erkölcsiség. Szenvedélyesen gyűlölte a papokat és a keresztény vallást, ez a negatív szenvedély jut kifejezésre írásaiban. Nem is tárgyilagos, semmi sem áll távolabb tőle, mint a modern kor tudományos személytelensége. Ha választania kell két fejedelem közt, egy olyan közt, aki árulással és gyilkossággal és egy olyan közt, aki tisztességes eszközökkel éri el ugyanazt a célt, bizonyára a gonoszát választja. „A hatalomnak ez a szűzies szerelmese", ahogy Valeriu Marcu nevezi, kétségkívül gyönyörködött saját embertelenségében, mint a hatalom többi teoretikus imádója, Swift, Stendhal vagy Nietzsche. Dicsekedett azzal, hogy a hízelgésben már rég felvette a keresztséget, a felszentelést és a szentáldozást, hazudozásban pedig már doktorátust szerzett; nem hiányzott belőle az „épater le bourgeois" vonás sem. Bizonyára mindig valami jóleső érzés fogta el, ha sikerült egy megdöbbentően embertelen mondatot leírnia.
    Mandragola
    Éppen ezért nem szabad műveit a renaissance kori „nagy felszabadulás" okmányainak tekinteni. Nem jellemző saját korára: kortársai üldözték könyvét és neve a közvetlen utókor, pl. az Erzsébet-kori angol drámaírók nyelvhasználatában az ördöggel egyértelmű; Machiavelli mítosszá lett, az abszolút gonoszság megtestesítőjévé. Ez nem felszabadulás: aki ennyire az ellenkező végletbe csap át, az még nagyon is benne áll a középkori világképben. Machiavelli negatív módon gótikus lélek, mint a sátánosok, a középkor negatív vallásos megszállottjai. Nagyszerű vígjátéka, a Mandragola is a középkorból, a régi novellák drasztikus tréfáiból táplálkozik, de itt sátános cinizmussá lesz, ami azokban csak nyers jókedv volt. A darab hősnője nem érzékeit követve lesz házasságtörővé, mint a novellákbeli asszonyok, hanem elkeseredve, kényszerűen, anyja, gyóntatója és félrevezetett ostoba férje rábeszélésére, miután rájön, hogy ezen a világon minden a rosszat szolgálja és ő sem tehet mást, mint hogy rossz legyen.
    Castiglione
    A renaissance eszménykeresésének más irányú megnyilatkozása Baldassare Castiglione gróf (1478-1529) nagyszerű könyve, Il Cortegiano, Az Udvari Ember (1528). Szerzője maga is udvari ember, előbb az urbinói herceg, majd a pápa szolgálatában. Mikor meghalt, V. Károly császár azt mondta róla: ő volta legkülönb lovag az egész világon. Művében nem a teoretikus, hanem maga az udvari ember szól életformájáról és céljairól; ez az úri műkedvelő a renaissance legmesteribb prózaírója.
    Az Udvari Ember
    Könyve platóni dialógus. Az urbinói udvar lovagjai és hölgyei társalognak arról, hogy milyennek kell lennie a tökéletes udvari embernek. Előtérben a lovagi-középkori vonások állnak: az udvari ember természetesen előkelő származású, bátor harcos, kitűnő vívó, minden férfias ügyességben elsőrangú, vallásos és a hölgyek tisztelője. De művésze a társalgásnak is (külön rész foglalkozik a tréfa elméletével), remekül táncol, megállja a helyét, hogy úgy mondjuk, a szalonokban is, - ez a barokk és rokokó felé mutató vonás. Renaissance-vonás: tud latinul és görögül, jártas a nagy írók műveiben, maga is költöget, énekel, esetleg fest, mindenesetre műértő - de mindebben csak úri dilettáns marad, rangján alul áll, hogy versenyezni akarjon a hivatásos tudósokkal és művészekkel. Legfőbb jellemvonása pedig az, amit Castiglione sprezzaturának nevez: amit tesz, mellesleg, könnyeden, mintegy fél kézzel viszi véghez, még a legnehezebb dolgokat is. Ebből áll az igazi előkelőség. A törekvés, az erőfeszítés polgári erénye nem méltó hozzá; az előkelőség kegyelem dolga, nem az akaraté. Itt válik az arisztokrácia osztályöntudata naivból tudatossá, törvénnyé.
    Legszebb az utolsó könyv, amelyben a szerelemről beszélnek; a platóni hagyomány és a lovagkori idealizálás, ókor és középkor szintézisre jutnak Castiglione szerelemtanában és a könyv végén az urbinói terem hajnali szürkületén is átsuhog az Isten-közelség nagy pillanata, mint egykor az athéni symposion fölött.
    Ariosto
    A Cortegiano átmenet lovagvilág és barokk udvari kultúra között; ugyanezt lehet mondani Ariosto Örjöngő Lórántjáról. Ariosto is udvari ember, eseménytelen élete az Estéknek, Ferrara urainak szolgálatában telik el. De nem lelkesedik az udvarért, csak jobb híján választja ezt az életet. Ábrándos és szórakozott költőlelkének - a legenda szerint egyszer papucsban indult el Carpiból Ferrarába - jobban megfelelt volna az a világ, amelyről pásztori költeményeiben szokatlan élményszerűséggel énekel. Az udvari élet túlságos kötöttséget jelentett számára; mikor ura, Estei Ippolito érsek 1517-ben Magyarországra készült, hogy érseki székét elfoglalja, Ariosto nem volt hajlandó követni, mondván, hogy úgyis mindig náthás, nincs kedve a hyperboreusok földjére menni.
    Olasz lovagi epika
    A francia vitézi énekek világa, a karoling mondakör, Olaszországban sokkal szívósabb életű, mint hazájában. Az olasz városok népe még a XVI. században is változatlan érdeklődéssel hallgatja a cantastoriekét, utcai énekeseket, akik a paladinokról dalolnak, az előkelőbbek szívesen olvassák a róluk szóló verses és prózaregényeket. A kor ízlését szolgálta a Lorenzo il Magnifico udvarában élő Luigi Pulci (1432-1484), aki Morgante Maggiore c. hosszú elbeszélő költeményében a lovagi témát félig humorosan dolgozta fel, középpontjába egy nagyevő, groteszk óriást állítva.
    Pulci; Boiardo
    Matteo Maria Boiardo, Scandiano grófja, (1440-1494) pedig e népies költészetet felemelte az udvari költészet síkjára Orlando Innamorato c. epikus művével. Boiardo halálakor hatalmas terjedelmű költeménye olvasóinak nagy bánatára befejezetlen maradt. Többen próbálkoztak meg folytatásával, míg végre Ariosto vette fel az elejtett meseszálakat és megírta az Orlando Furiosot, az Őrjöngő Lórántot.
    Udvari eposz
    Ebben a költeményben a chanson de gestek anyaga már teljesen udvari öltözetben jelenik meg.
    A keresztény hitért való harc már csak névleg mozgatja az eseményeket, keresztény és pogány lovagok általában igen jól megértik egymást, az igazi mozgató az udvari szerelem. Boiardo költeményében Angelica, a tatár khán lánya azért jön Nagy Károly udvarába, hogy a lovagok belészeressenek és távol maradjanak a harctól. A rendkívül ravasz hadicsel be is válik, mindenki beleszeret Angelicába, ő pedig mindenkit az orránál fogva vezet. Itt folytatja Ariosto. A vitéz Orlando megtudja, hogy Angelica egy jelentéktelen közlovag, Medoro kedvese lett; nagyszabású őrjöngésbe kezd és teljesen hasznavehetetlenné válik, a keresztény sereg nagy kárára. De végül is Astolfo herceg, a szerencse fia, a hippogriffen, a szárnyas paripán felszáll a holdba, itt vannak mindazok a dolgok, amelyeket az emberek a földön elvesztettek, itt megtalálja egy nagy üvegben Orlando eszét is és leviszi. Orlando okosabb lesz, mint valaha volt és a keresztények legyőzik a pogányokat.
    Szerkezete
    Ez a vázlat természetesen nem ad képet a nagy terjedelmű költemény tartalmáról, legfeljebb hangulatát sejteti. Tartalmát nem lehet elmondani. Az epizódok össze-vissza keverednek benne, Ariosto, mint elődei, a cantastoriek, történetét mindig a legérdekesebb résznél hagyja abba és átcsap egy másik történetbe, nehogy egyhangúvá váljék. Szerkesztésmódját a szőnyegszövéshez hasonlítja.
    Művésziessége
    Legfőbb értéke a feltétlen művésziesség. Verselésén, dikcióján, képzeletének választékos színességén ugyanaz a grácia és tökéletesség ragyog, amely a cinquecento festőit oly egyedülállókká teszi. Külső szépség tekintetében az Orlando századának igazi és nagyszerű képviselője.
    De egyebekben a felelőtlenség hőskölteménye.
    Felelőtlensége
    Semmihez sincs köze, ami realitás, ami a kor vagy az emberi lélek nehezékével lehúzná a földre, az egész költemény Astolfo hippogriffjén lovagol valahol a hold alatt. „Ariosto" mondja Huizinga a Homo Ludensben, „úgyszólván a játék és költészet azonos voltának bizonyítéka". Keresztényei nem keresztények és pogányai nem pogányok, a lovagokat mozgató szerelem nem is szerelem, hanem a szerelemnek nevezett udvari fikció, a vitézek nem igazi vitézek, hiszen felfegyverzett amazonok lépten-nyomon kiütik őket a nyeregből. A költő maga sem hisz saját történetében, ironizál rajta, megengedi a lefejezett lovagnak, hogy fejét visszategye a helyére és tovább harcoljon s a puskát, amelyet feltalál egy gonosz varázsló, Orlando a mély tengerbe dobja, mint lovaghoz nem méltó fegyvert. De nem ironizál annyira, hogy Hegellel a középkor végleges legyőzését lássuk benne; nagyáltalában mégis komolyan veszi a lovagi dolgokat, a műnek legalább felét bajvívások foglalják el, ezért oly kevéssé szórakoztató, ha az ember egyfolytában olvassa - vagy talán azt lehetne mondani, hogy Ariosto még az iróniát sem veszi komolyan. Azok közé a nagy alkotások közé tartozik, amelyekkel szemben igen nehéz mai ízlésünkkel állást foglalni.
    Sehová sem tartozásával is kifejezi az olasz renaissance sajátságos szociológiai helyzetét; félig népi, félig udvari, de sehová sincs igazán lehorgonyozva, megmarad szivárványos, szép és múlandó légköri tüneménynek, amíg fel nem szívódik a barokk masszívabb sugaraiban.
    Renaissance
    Soha költők nem voltak annyira biztosak halhatatlanságukban, mint az olasz renaissance költői, különösen az újlatin költők. Pedig ki olvassa ma a cinquecento nagy irodalmi vezéreit, Bembot, a humanista imitáció bajnokát (1470-1547), Bibbiena (1470-1520) bíbornokot, a komédia mesterét, a nápolyi Sannazarot (1456-1530), aki latin eposzt írt a Boldogságos Szűzről, vagy Tríssinot, aki olasz eposzban a gótoktól megszabadított Itáliát énekelte meg (1478-1550) vagy akár az „isteni" Aretinot? Pedig Aretino legalább ezer évig élő hírnevet ígért azoknak, akiknek annyi pénzük volt, hogy egy dicsőítő költeményt vagy levelet vásárolhattak nála.
    Aretino
    Pietro Aretino (1492-1556) a cinquecento legünnepeltebb írója volt; népszerűsége minden írói népszerűségnél rejtélyesebb és érthetetlenebb. Nem írt semmit, ami irodalmi értékre tarthatna számot; itt-ott leveleiben sikerült egy kitűnő impresszionista vázlatot adnia, mint abban a híres levélben, ahol Tiziannak témául ajánlja és mindjárt le is írja az alkonyatot a Canal Granden, az ég megdöbbentő színeivel. Fiatal korában gúnyiratokat intézett a kor egyes hatalmasai ellen és azután büszkén hordta a címet, amelyet Ariosto adott neki: il flagello dei principi, a fejedelmek ostora. De később már nem annyira ostorozta, mint inkább óriási árért egekig magasztalta a fejedelmeket.
    Hire
    Írónak még sosem volt ekkora tekintélye és hatalma, mint neki - utána is csak Voltaire-nek és Goethének. De azok sem kerestek annyit, mint ő. A legnagyobb fényűzés között élt velencei palotájában, háremet tartott, kegyencek vették körül, vagyonát mindig két kézzel osztogatta a koldusok, bohémek és utcai nők minden fajának. Barátságát a pápák és fejedelmek keresték, a császár mint komoly szövetségessel tárgyalt vele, Giovanni Medici „dalle Bande Nere“, a híres zsoldosvezér, Aretino karjai közt halt meg, Tizian nem tudott nélküle élni, raronak, divinissimonak, adorandonak, miracolo di naturanak nevezte és ami mindennél több, Michelangelo signore e fratellonak szólította. A hírnév megszerzéséhez, az önpropagandához csodálatosan értett. Levelezőit állandóan értesítette arról, hogy milyen hódoló leveleket, milyen értékes ajándékokat kapott - hogy azok is kedvet kapjanak hódoló levelet írni, ajándékot küldeni; utcai énekeseket fizetett, hogy énekeljenek róla és ügynököket tartott, akik tudatták, ha találtak valakit, akinek jó áron lehetett a nyakába varrni egy dicsőítő költeményt.
    A művészek; Michelangelo
    A cinquecento szépirodalma távolról sem áll egy magasságban a kor képzőművészetével. Éppen ezért az utókort legjobban azok az írások érdeklik, amelyek a nagy festőkkel és szobrászokkal függenek össze.
    Így Michelangelo költeményei. Szavakban fejezik ki a titáni vergődést, amely képein és szobrain az óriások homlokát és ruhájuk redőzetét tragikus ráncokba vonja. Michelangelo szonettjei nem követik a könnyed petrarcai hagyományt. Küzdelmes soraiban Dante magas idealizmusa és mély kétségbeesése szólal meg újra - és híres utolsó szonettje a nagy remekművek közé tartozik:
    Nyugtot nem ad ma már ecset, se véső,
    A szív csak égi szerelemre vár,
    Mely a kereszten int, kitárva karját.
    (Ford. Rónay György.)

    Vasari; Cellini
    Ide tartoznak Giorgio Vasari (1511-1574) kitűnő, naiv és meleg festő-életrajzai, a műtörténet legfőbb forrása; és idetartozik Benvenuto Cellininek (1500-1571), az ötvösnek, szobrásznak és kalandornak csodálatos önéletírása. Cellini a cinquecento erkölcsi anarchiájának képviselője: minden emberi mértéket felülmúló önérzet, dac, indulatosság és bosszúvágy tölti be ezt az életet. Minden második oldalon megkésel valakit, vagy őbelé döfnek kést hátulról. Ez csakugyan vita pericolosa, veszedelmes élet, olyannyira, hogy az olvasó alaposan bele is fárad, nem bírja izmokkal és elszántsággal Orlando és Münchhausen eme csodálatos keverékét, aki, ha igaz, amit ír, fogadásból Róma faláról célba vette és lelőtte Bourbon Károlyt, a nagy-conétablet, az ostromló sereg vezérét.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984581
Webáruház készítés