Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját_EPUB

Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját_EPUB
890 Ft890

Szerb Antal síron túli ajándéka az olvasónak: cikkeinek, kisebb írásainak gyűjteménye. A romantikáról, a lángész házaséletéről, a boldog szigetekről, a reménytelen szerelemről, a nagy emberek gyerekkoráról, az angolok hallgatásáról, az újság-írásról, Anglia változásairól, a Napkirályról, az új klasszicizmusról, az irodalmi vezérekről, a magyar pesszimizmusról, a költők szerelméről, a finnekről, Shakespeare-ről, Don Juan titkáról, a trubadúrokról. Goethe fiáról, Vörösmartyról, Mérimée-ről, a század betegségéről, Cagliostroról, a holdvilágról, a macskákról, Petrarcáról, a dekadensekről, a betegségről, a bennszülöttekről, Don Quijote szerelméről, Machiavelliről, a hallgatásról, a Lánchídról, a jellemről, Hölderlinről, a legrégibb Görögországról olvashatunk ebben az új Szerb Antal-kötetben, mely 1937-től 1944-ig, hét éven át irt írásait gyűjti össze. Két cigaretta közt - ez a címe utolsó cikksorozatának és csakugyan a cigarettafüst eloszlása közben felmerült gondolatok, jutó tűnődések kedves sorozata ez. Akár új felfedezést közölnek a cikkek, akár köz-ismert dolgokat mondanak el új és meglepő megfogalmazásban - mindig Szerb Antal kényes műveltsége, kétkedő szellemessége, meleg humora szól belőlük szívünkhöz. Egy varázsló szelíd mosolya néz ránk ebből a könyvből.

  • Részlet az e-könyvból:

    APÁK ÉS FIÜK

    A mai angol, amint tudjuk, hidegvérű, flegmatikus. Londonban: siető embert ritkán látni. Az angol civilizáció egyik legnagyszerűbb vívmánya az angol ember csodálatos időérzéke. A nélkül, hogy sietne; sőt a lehető legkényelmesebb életmód mellett, mindig pontos tud lenni. Ha vacsorára hívják meg, percnyi pontossággal akkor jelenik meg, amikorra a meghívás szól. Egyébként a meghívó percnyi pontossággal meg is jelöli, hogy mikor kell megjelennie, például 8 óra 20 perckor. Ha egy angolnak elmesélném, hogy Magyarországon, ha az embert este fél kilencre hívják meg, neveletlenség tíz óra előtt megérkezni, nem is hinné el.
    De az angol flegma nemcsak a nemsietésre vonatkozik. Az angolt valóban nehéz kihozni a sodrából. Megdöbbentő türelemmel tud félnapig egyhelyben állni, ha valami látványosság ígérkezik, például a király hazajön valahonnan, vagy a lordmayor teljes díszben végigvonul a városon. Egy nevezetesebb színházi premier előtt már előtte való este sorba állnak olcsó helyekért és egész éjjel és egész nap ott állnak, illetve ülnek, kis zsámolyokon, amelyeket magukkal hoznak. A franciák is nagyszerű sorba állók, de az angolok el sem tudják képzelni az életet sorbaállás nélkül.
    És sosem vesztik el a fejüket. Ezért olyan kiválóak hajótörésben, áruházak és színházak égésénél és amikor egy ingadozó világbirodalmat kell megőrizniök. Dühbe gurulni nem szoktak. Rendkívül tisztelik azokat, akik társadalmilag felettük állnak, a sznobizmus talán sehol sem olyan erős, mint Angliában, de azért, ha személyesen kell érintkezniök a magas rangúakkal, megőrzik méltóságteljes nyugalmukat, sosem válnak ijedtükben alázatosakká vagy szolgaiakká. A moziból ismeretes angol komornyik az iskolapéldája ennek. Valóban, csak a művészi ábrázolás eszközeivel lehetne érzékeltetni azt a nyugodtságot, ahogy, mondjuk, egy hotelportás beszél az emberrel. Minden mozdulata tisztelettudó elismerése annak, hogy az ő legfőbb kötelessége az, hogy szolgálatomra álljon, de ugyan-akkor nyugalmával kifejezi azt is, hogy ő is ad emberi méltóságára és elvárja, hogy én se feledkezzem meg arról.
    Mindez így van ma.
    De 1725-ben, amikor a svájci Béat de Murait könyvet írt az angolok és franciák jellemének különbségéről, még úgy látta, hogy a franciák civilizált kimértségével szemben Anglia a szenvedélyek és katasztrófák hazája. El is hihetjük neki. Elég, ha felületesen ismerjük az angol történelmet és az angolirodalmat. A piros és fehér rózsa Angliája, a feleség- és szerzetesgyilkoló VIII. Henrik és a bosszúálló Véres Mária birodalma, az ország, ahol Cromwell „vasoldalú" katonái oly kéjjel és oly soká irtogatták a gavallérokat, amíg a kocka nem fordult és a gavallérok nem kezdték irtogatni ellenfeleiket - ez az ország nem volt a hidegvér hazája.
    Az angol történelem a legszenvedélyesebb történelem és egyáltalán nem volt igaza Heinének, amikor azt mondta, hogy a sors iróniája, hogy Shakespeare angolnak született, Shakespeare-nek és kortársainak drámája csak Angliában születhetett meg, a szenvedélyek és katasztrófák hazájában, ahol a Shakespeare-t ihlető krónikák még őrizték az ősi szenvedélyeket és a napi események az új szenvedélyek pusztító hatalmáról beszéltek. A mai hidegvérű angol még csak játszani sem tudja a Shakespeare-drámákat. Láttam egy Othello-előadást Londonban: Othello még eléggé meggyőzően játszott, mert nem volt angol, hanem igazi néger, - de már Desdemona jólnevelt angol úri hölgy volt és aprókat sikongatva, kecsesen dobálta magát az ágyban, mialatt férje megfojtotta.
    Ha a világirodalom egészét nézzük a nemzeti jelleg szem-pontjából, talán azt mondhatjuk, hogy minden nagy nemzetnek egy bizonyos lényegbevágó emberi vonás kifejezése jutott osztályrészül: a franciának az ész és a törvény; a spanyolnak a hit és az őrület; az olasznak a ragyogó égi látomás; a németnek a homályos sejtés a lét végső titkairól; az orosznak a lélek mélyei... az angolnak pedig, régi irodalmában, az volt rendeltetése, hogy a szenvedélyeket tanítsa meg beszélni.
    És a régi angol szerző egy vele rokonlelkű színházi közönséghez beszélt, ami természetes is. Az angol színház története viharosság, szenvedélyesség szempontjából semmiféle másnemzet színháztörténetével nem hasonlítható össze. Hiszen sokszor már az is kaland volt, ha a Shakespeare-kor közönsége el akart jutni a színházba, mert a színházak a Themze déli partján álltak, már Middlesex grófság területén, ahová nem ért el a színészgyűlölő puritán londoni városi hatóság hatalma. A közönségnek tehát át kellett kelnie az esetleg nyugtalan Themzén és még veszedelmesebb volt a haza jövetel, mert addigra a délután éjszakába fordult és London környéke annyira tele volt útonállókkal, hogy ha valaki akárcsak Islingtonba akart eljutni (ma már a város közepén van ez a negyed), jobbnak látta megvárni, amíg egy tizenöt-húsz tagnyi csoport verődik össze és haranggal jelt adnak az indulásra.
    Magában a színházban a verekedések napirenden voltak. A rossz közönség akkoriban a földszinten foglalt helyet és igazán rossz közönség volt. Shakespeare nem hiába beszél hagymaszagukról, hiszen előadás alatt is folyton ettek-ittak és mindent elkövettek hagymaszaguk fokozására. A helyekért közelharcot vívtak, már csak virtusból is. De szenvedélyességük nem is annyira egymás ellen irányult, mint inkább a színpad ellen.
    Egy színpadi bukás akkoriban meglehetős zajosan mentvégbe és nem minden tüzérségi manőver nélkül. Narancsot, söröskorsót, szafaládét, ami éppen a kezükbe akadt, mindent feldobáltak a színpadra. Az angol színháztörténet számos esetről tud, amikor a közönség megostromolta a színpadot, amelyet pedig az előrelátó színházépítők olykor tüskékkel kirakott kerítéssel védtek a közönség túlságos érzelem-megnyilvánulásaitól. Volt rá eset, hogy a cumberlandi herceg, a királyi család egy tagja vezette a csalódott nézők rohamcsapatát. A felháborodott közönség több ízben összezúzta a színház bútorzatát, egy ízben felgyújtották a színházat, megtörtént, hogy a színészek kardot rántottak a maguk védelmére és háború tört ki. Ezért később, a XVII. század második felében, királyi rendelet alapján két alabárdos katona őrködött a színpad feljáratánál.
    Erre az intézkedésre más ok is vezetett. Az angol színészek ugyanis Shakespeare korában egy-egy magas állású úr pártfogását élvezték, Shakespeare társulata például a Lord Chamberlain szolgáinak nevezte magát. Természetesen, ha a magas pártfogó eljött a színházba, magán a színpadon foglalt helyet, esetleg kíséretével együtt. Ez a dolog a XVIII. században már odáig fajult, hogy az előkelő világ tagjai általában a színpadon ültek és az előadástól nem zavartatva folytatták magántermészetű beszélgetéseiket. A színészek nem fogadták ezt osztatlan lelkesedéssel. Történt egyszer, hogy Quin, a század egyik legnagyobb színésze Shakespeare Macbethjében lépett fel és éppen azt a hátborzongató jelenetet játszotta," amikor egy tőr jelenik meg előtte és vonzza mágneses erővel a gyilkosság felé. Ekkor a színpad egyik oldalán megjelent egy nemesember, leült, körülnézett és a színpad másik oldalán nagy örömére felfedezte egy jó barátját. Mindjárt fel is kelt és keresztülsétálta színpadon, hogy barátját üdvözölhesse. Quint, akinek nagymonológját így tönkretették, annyira kihozta ez a sodrából, hogy a kezében tartott tőrrel nekirohant a nemes embernek. Nagy dulakodás támadt, az áldozatok számára most már nem emlékszem, elég az hozzá, hogy ettől kezdve senkinek sem engedték meg, hogy fent üljön a színpadon.
    Hát ilyenek voltak a régi angol színházlátogatók. Annál nagyobb csendben vannak a maiak. Tapsolni sem szeretnek.
    A mai angolról alkotott képnek egyik legfontosabb, az angolok által is leginkább kiemelt vonása a humanitás. Az angol emberséges, igyekszik segíteni a szenvedőkön, szereti a békés megoldásokat, nem bántja azt, aki bajba került stb. Jósága és emberségessége az állatokra is kiterjed, hatalmas szervezet tiltakozik Angliában a viviszekció ellen, sőt a mai angolra semmi sem olyan jellemző, mint a kutyák és lovak mérhetetlen szeretete.
    Anglia a kutyák paradicsoma. Az igazi angol nő, ha külföldön van, állandóan gyanakodva kémlel maga körül, vajon nem bántják-e a bennszülöttek a lovakat és ha ilyesmi mégis előfordulna, képes lenne száz aljas külföldivel is szembeszállnia ló védelmében. Egy hollandi író azt írja, hogy kísérletképpen megkérdett számos angolt, hogy vajon ha egy égő házban egykutya és egy beteg ember volna, melyiket mentené meg előbb, az embert, vagy a kutyát? Az angolok valamennyien habozás nélkül a kutya javára nyilatkoztak. A kutyák számára gázálarcokat is csináltatnak és hetenkint meghal egy öreg úr vagy öreg hölgy, aki vagyona jelentékeny részét kutyakórházakra és egyéb kutyanépjóléti intézményekre hagyja.
    Ezzel szemben az angolok dédapjai egyáltalán nem voltak ilyen emberségesek az állatokkal szemben. Az angolok nemzeti szórakozása évszázadokon át az állathecc, egy időben komoly vetélytársa volt a színpadnak. Különösen a kakasviadalt szerették, egy-egy nevezetesebb csatakakas olyan népszerű volt, mint mainapság egy futballista. A kakasviadal még emberséges szórakozás volt a medveheccekhez képest, amikor a gyakran megvadított medvére kutyákat eresztettek, vagy más állatokat kombináltak össze. Fogadási szenvedélyük sem maradt mindig a humanitás határain belül. A XVIII. században ha valaki összeesett egy londoni utcán, a járókelők körülállták és fogadtak, hogy meghal-e vagy sem és sokszor órákig türelmesen álltak körülötte és várták az eredményt. Akik halálára fogadtak, természetesen nem engedték meg, hogy orvost hívjanak, mert az már sportszerűtlen beleavatkozás lett volna.
    A mai angol nagy nőtisztelő - talán csak Amerikában tartják a nőket még nagyobb tiszteletben. Különösen az öregnőknek van nagy becsületük; öregasszonyok és kisasszonyok sehol a világon nem játszanak akkora szerepet a társadalom, az ízlés, sőt a politika irányításában, mint ott. Tisztelik a nőket, de nem szeretik. Ebben minden angolszakértő egyetért. Más országban kevésbé tisztelik a nőket, de jobban szeretik. Az angolok azzal a nagy szereppel, amit a nőknek juttatnak, ösztönösen kárpótolni akarják őket azért, hogy kevesebb szeretetet és szenvedélyt adnak nekik, mint a kontinens férfiai. Az angol hidegvérű, hidegvérű a nőkkel szemben is. Az átlag angol csak férfitársaságban érzi igazán jól magát.
    Ez ma így van; a dédapák korában ez is egészen máskép volt. A régi angol nem volt hidegvérű a nőkkel szemben és nem is tisztelte őket túlságosan. Ha hihetünk a régi vígjátékoknak, amelyek a XVII. és XVIII. századi Anglia erkölcseit festik, azt kell gondolnunk, hogy a férfiak sehol sem voltak oly felelőtlenül gonoszak és kegyetlenek a nőkkel szemben, mint Angliában. A sportiv angol szellem, úgy látszik, akkor abban nyilvánult meg, hogy sportszerűen rontottak meg és hagytak cserben fiatal lányokat, főkép számszerű eredményekre törekedve.
    A mai angol, amint mindenki tudja, ízig-vérig sportember. A nagy futball- és rugby-mérkőzések egész Angliát mozgásba hozzák, az Anglia-Skócia mérkőzésre ötvenezer skót jön kedvezményes jeggyel Londonba, még nagyobb nemzeti esemény a két nagy egyetem evezősversenye és főkép a nagy lóverseny, a Derby, amikor a bankok becsuknak és minden élet megáll Angliában, ez a legnagyobb nemzeti ünnep. Minden valamirevaló angol úriember teniszezik vagy golfozik szabad idejében és golfteljesítményeire sokkal büszkébb, mint arra, hogy esetleg jó orvos, ügyvéd vagy mérnök. Ezek ismeretes dolgok.
    A dédapák nem voltak ilyen sportszerűek. Legfeljebb a rókavadászatot űzték, azt is csak az előkelőek és akkor is elsősorban a róka sportolt. Az angolok ugyanis azt mondják, ha szemükre vetik a rókavadászat kegyetlenségét, amit oly nehéz összeegyeztetni egyébkor megnyilvánuló nagy állatszeretetükkel, hogy a róka is szereti a sportot, örül, ha egy kicsit kiszaladhatja magát. A régi angol nem sportolt, ellenkezőleg, nagyon is ülő életmódot folytatott. A mai angol a legnagyobb gonddal vigyáz az alakjára, kövérnek lenni Angliában sokkal kellemetlenebb, mint például hülyének lenni. Ezzel szemben a régi angol rettenetesen kövér volt, elég, ha egy pillantást vetünk a hercegekre és generálisokra, akiket Reynolds és Gainsborough és kortársaik festettek. A nők is kövérek voltak, a híres Lady Hamilton, Lord Nelson utolsó szerelme, sem volt sovány. Kövérek és köszvényesek voltak, állítólag a portói bor mértéktelen élvezésétől, és mert köszvényesek voltak, még kevésbé voltak hajlandóak mozogni.
    Viszont kétségtelen, hogy a régi Londonban sokkal jobban lehetett szórakozni, mint a maiban és ezzel nem mondtunk sokat. A mai Londonban, ha az ember el akar menni este egy hölgyismerősével vacsorázni és egy kicsit táncolni, öt font kell, hogy legyen a zsebében, vagyis körülbelül száz pengő. És a vacsora nem lesz olyan jó, mint amilyent Pesten öt-hat pengőért ennének és táncolni egy füstös night-clubban fognak. A mai Londonban nincsenek kávéházak. Szeszes italt csak bizonyos előírt órákban, délfelé és estefelé, tizenegy óráig mérnek ki, akkor is méregdrágán. Tizenegy óra után már csak a megfizethetetlen night-clubok vannak nyitva és a szörnyen sivár Lyon’s Comer House nevű étkeztetési és zeneélvezeti nagyáruházak. A diákhotelek halljában még szórakozhatsz a barátaiddal éjfélig, éjfélkor bejön a háziasszony, jóéjszakát kíván és eloltja a villanyt.
    Milyen más volt London hajdanában, mondjuk Casanova idejében, másfélszáz évvel ezelőtt. A régi Londonnak nagyobb „kávéház-kultúrája“ volt még a mai Pestnél is. Az egész élet a kávéházakban zajlott le, amelyek szakmák szerint oszlottak meg. Külön kávéház szolgált a politika, a sport, a tengerészet, az irodalom, a hamiskártyázás stb. céljaira. Óriási nagy mulatóparkok álltak az emberek rendelkezésére, mint Vauxhall és Ranelagh; minden városrész vásárt tartott az év bizonyos napján és akkor messze földről odacsődült mindenki, aki szórakozni akart.
    Amikor a régi írókat olvassuk, mondjuk éppen Casanovát,aki leírja, hogyan sétálgatott a Vauxhall útjain, jobbra-balra köszöngetve ismerőseinek és féltékenyen keresve azt a kis francia táncosnőt, aki oly szörnyen meggyötörte őt, bosszút állva az egész női nemért, - azt kell gondolnunk, hogy London akkoriban jó néhány délkörrel lejjebb délfelé feküdt, mint ma, sokkal napfényesebb és melegebb lehetett ott. Hiszen- a szórakozások nagy része szabad ég alatt folyt le, az angolok az utcán éltek, mint az olaszok; a ködről alig hallani.
    Igaz viszont, hogy amikor a XIX. század íróit olvassuk, mondjuk Dickenset, az az érzésünk, hogy az ő idejükben pedig London jó néhány délkörrel feljebb fekhetett észak felé, mert a XIX. században mindig tél volt, a városon mindig barna köd borongott, mindig este volt, a nap sohasem sütött. Dickens idejében London csakugyan sokkal ködösebb volt, mint ma. A köd ugyanis a Themze mocsaraiból szállt fel, amióta a mocsarakat kiszárították, az igazi nagy barna londoni köd nagyon ritka, alig egyszer-kétszer jelenik meg egy esztendőben.
    Mert íme, még az éghajlat sem állandó, az is alakul, változik, fejlődik a történelem folyamán, alkalmazkodik az emberekhez és a körülményekhez. Akkor azon sem csodálkozhatunk, hogy az emberek és a nemzetek jelleme is sokszor és sokat változik.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984567
Webáruház készítés