Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szerb Antal: A királyné nyaklánca_MOBI

Szerb Antal: A királyné nyaklánca_MOBI
890 Ft890

TARTALOM

Előszó
A nyakék
A grófné
A nagyúr
A varázsló
Vénusz lugasa
Szellemek a kancsóban
A királyné
így történt
Figaro és Haga grófja
A nyaklánc explodál
A Bastille, a parlament és a király
Az ítélet
Epilógus

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Amikor Rohan kezd belebonyolódni Jeanne intrikáiba, tulajdonképpen nem hiszékenyebb, mint a franciák kilencven százaléka. Elhiszi a királynéról, hogy ő is olyan, mint századának többi fiatal, szép és előkelőasszonya és nem veszi túlságosan komolyan a házasságszentségét. Ebben az időben Marie Antoinette személye körül már egész erotikus legendakör alakult ki. Ennek a legendának kialakulása bizonyos fokig független attól, hogy volt-e valami alapja vagy sem; akár volt, akár nem, a legendának ki kellett alakulnia. Minden közösségnek vannak bizonyos közösségi lelki igényei: szüksége van férfiakra, akikért kollektíve lelkesedhet, innen a hős-tisztelet, a történelem legfőbb mozgatóinak egyike, és szüksége van nőkre, akiket kollektívé megkívánhat. Korunkban a nagy moziszínésznők ezek a nők, apáink idejében az operaénekesnők, táncosnők és cirkuszi műlovarnők voltak. A moziszínésznőt erotikus legenda veszi körül, és a propaganda a legnagyobb gonddal ügyel ennek a legendának ápolására és fenntartására.
    A XVII. és XVIII. században, a monarchiák fénykorában a királyhoz tartozó nő állt annyira az érdeklődés középpontjában, mint később a színésznők: a királyné vagy a király maltresse-e. Helyzetük annyiban is hasonlított a színésznőéhez, hogy életük a nagy nyilvánosság előtt játszódott le, és lényege a reprezentálás, a szerepjátszás volt. A hagy színésznő és a régi királyné: a kollektív nő, a nő, akibe a közönség belevetíti mindazt, amit a nőről álmodott.
    Ez a kollektív nő felfokozott fontossághoz jut a XVIII. században. Ez a század, amint már sokszor hallottuk, a nők százada. A szellemi élet hölgyek szalonjaiban, hölgyek beleszólásával játszódik le, az akadémiai tagság, a színdarabok sikere a hölgyek kegyétől függ. A gazdasági életben a pénzemberek azért gyűjtik a nagy vagyonokat, hogy lányaikat főrangúakhoz adhassák férjhez. És nők uralkodnak népeken és birodalmakon: Mária Terézia, Nagy Katalin, Farnese Erzsébet spanyol királyné, Mme de Pompadour és Mme Du Barry. Mintha a földközi-tengeri kultúra legősibb, matriarkális hagyományai törnének újra fel a vérből és a kollektív tudatalattiból; mintha újra eljönne az az idő, amikor az asszonyminden a törzsben, övé a vagyon és a hatalom, s a férfi „feleséghez megy”, beköltözik az asszony törzséhez, ahol kedves, becézett, de többé-kevésbé felesleges here. marad. A XIX. században azután 'kiegyenlítődés' áll be, ez az egyenjogúsítás kora. A XX. században pedig bekövetkezik a reakció, ma megint erősen patriarkális korban élünk, a politikában is az ősi férfiszövetségekhez hasonlító, többé-kevésbé fegyveres alakulatok ragadják magukhoz és gyakorolják férfi-erőszakkal a hatalmat. Hogy mi azok annak, hogy a történelemben férfi és női korszakok váltakoznak, a tudomány egyelőre még nem tudja megmagyarázni; el lehet képzelni, hogy a változást nem történelmi, hanem biológiai okok idézik elő.
    A nők századában elkerülhetetlen, hogy a kimagasló nőalakok körül ne keletkezzék erotikus legenda. Nemcsak Mme de Pompadour és Nagy Katalin körül, akik a legendához bőséges anyagot szolgáltattak, hanem még a szentéletű Mária Terézia körül is, aki pedig teljesen felolvadt uralkodónői, feleségi és anyai kötelességének teljesítésében: a magyar népajkán mindmáig számos borsos történet él a királynőről és a magyar huszárról.
    Mindez, amit mondtunk, fokozott mértékben áll Franciaországra. A nők itt érik el a legnagyobb hatalmi pozíciót, és itt a legerősebb, a francia hagyománynál és alkatnál fogva, az erotikus mozzanat.
    A század franciája még uralkodójában is elsősorban szerelmes férfit lát és aszerint értékeli. XV. Lajosa népszerűségét nem politikai tehetetlensége miatt veszíti el, hanem Mme Du Barry miatt - mégpedig nem annyira azért, mert maitresse-t tart, hanem azért, mert maitresse-ét nem tudja jobban megválogatni, olyan nőt választ magának, akivel egy rendesebb alattvalója nem állna szóba. És hogy XVI. Lajos is elveszti kezdeti népszerűségét, abban megint annak van nagy szerepe, hogy nincsenek megelégedve feleségével, Marie Antoinette-tel, továbbá, mert úgy érzik, nem viselkedik odahaza eléggé férfiasan és nem felel meg a francia férfieszménynek, nem hasonlít a gáláns IV. Henrik királyra. Ez jellegzetesen francia vonás; az angolok például csak legfranciásabb korszakukban, II. Károly uralkodása alatt érdeklődtek a király kegyencnői iránt; a XVIII. században az angolok annyira nem törődtek királyuk szeretőivel, hogy azok neve nem is került bele a történelmi tudatba. Ami nem erkölcsösség kérdése; az angolok akkoriban ezerszerte erkölcsösebbek voltak a franciáknál, mégsem háborodtak fel a király viszonyain, eléggé utálták királyaikat attól függetlenül is. Nem, ez inkább a franciák erotikus természetével és főképp nyárspolgári hajlamával függ össze. A nép alapkaraktere nem változik, és a franciák többsége valószínűleg már az udvari századokban is éppoly nyárspolgárias volt, mint később. Nyárspolgári jellemvonás ugyanis az a kéjes és kielégíthetetlen csámcsogás az uralkodó személyek szerelmi élete körül, amely Marie Antoinette életét tönkretette. Amikor felháborodtak Marie Antoinette állítólagos erkölcstelenségén, lelkük mélyén azon háborodtak fel, hogy nem velük erkölcstelenkedett, és egyúttal az erkölcstelenség részletes kiszínezésében bizonyos erotikus kárpótlást is találtak.
    Hozzájárul még ehhez a századnak már említett hihetetlen pletykálkodó hajlama, amely azzal függ össze, hogy az emberek nem hisznek már a nagy dolgokban, nincs érzékük a távolság iránt, szeretnek mindent meghitt és leleplező közelségből látni: a lakájok százada.
    De mindez csak elmélet, mondod, kedves olvasóm, azért mégsem mozog a haraszt, és valami alapjának mégis kellett lennie. Ezért nem kerülhetjük el, hogy ne vegyük szemügyre az erotikus, legenda anyagát, amikor is természetesen ügyelnünk kell, nehogy az legyen a látszata, mintha magunk is a nyárspolgári csámcsogás bűnébe esnénk..
    Essünk túl mindjárt a legkényesebben.
    Marie Antoinette 1770-ben ment férjhez, de csak 1777-ben lett XVI. Lajos felesége. Egy reggel így szólt Mme Campanhoz:
    - Végre Franciaország királynője vagyok.
    A következő évben megszületett első gyermeke, Madame Royale, akit Rohan keresztel meg; majd 1781-ben a Dauphin, aki 1789-ben hal meg; és 1785-ben a normandiai herceg, a későbbi XVII. Lajos, a Temple szerencsétlen gyermekfoglya, akinek további sorsa a misztérium homályába vész. „Ha Marie Antoinette előbb megismeri az anyaság boldogságát - mondja a kitűnő Casimjr Stryenski -, nem szokja meg, hogy felületes szórakozásokban keressen orvosságot tétlen unalmára, nincs ideje meghallgatni a hízelgőket és az önző tanácsadókat, nincs ideje intrikákba bocsátkozni: akkor talán magától elhallgat a rágalom, vagy legalábbis nem fog életén, amelyet betöltenek a gyermekek nevetéséből és sírásából fakadó örömök és bánatok.”
    Ma már meglehetősen közismert dolog, hogy mi okozta a hét év késedelmet; hiszen Stefan Zweig kissé vulgáris pszichoanalízissel erre az adatra alapítja Marie Antoinette egész sorsát. XVI. Lajost bizonyos vele született jelentéktelenfizikai rendellenesség akadályozta. Sok évig tartó habozás után - II. József is azért jött Franciaországba, hogy sógora lelkére beszéljen - végre mégis rászánta magát a szükséges kisebbfajta műtétre.
    Marie Antoinette tehát hét esztendeig asszony is volt, meg nem is. E hétesztendős bizonytalanság az övénél kevésbé törékeny idegrendszert is megviselt volna. Mindenesetre nagyon sokat megmagyaráz: szórakozási vágyát, szeszélyességét és azt a furcsa, erotikus atmoszférát, amelyet maga körül teremt, a ki nem elégített nők nyugtalanító légkörét.
    Vajon Marie Antoinette úgy is vigasztalódott, mint ahogy helyzetében a legtöbb francia nő vigasztalódott volna? Az egykorúak mindenesetre számos vigasztalót hoztak kombinációba.
    Legelőször azt, aki a legközelebb állt; sógorát, Artois grófot. XV. Lajos három férfiunokája közül csak Károly, Artois grófja hasonlít a régi francia királyokra, XVI. Lajos félénk és nyomott kedélyű ember, Provence grófja pedig okos, ravasz, kétszínű. Artois azonban kellemes, csinos, életvidám ember, rangos szeretőket tart, irtózatos adósságokat csinál. Könnyelmű és érzékies, igazi Bourbon. Az a szomorúsors vár rá, hogy X. Károly néven ő lesz az utolsó a francia trónon a Bourbon-ház idősebb ágából. A könnyelmű fiatalemberből kemény király lesz, ő az a Bourbon, aki az emigráció idejében semmit sem tanult és semmit sem felejtett, királyiságából semmit sem enged, inkább elveszíti trónusát. Amikor rendíthetetlen híve, Chateaubriand sok-sok évvel a trónvesztés után felkeresi Prágában, az agg X. Károly, úgy találja, hogy még mindig ugyanaz, aki volt, és ha elölről kezdené, megint csak ugyanazt tenné, amit tett.
    A királyné és Artois közt eleinte csakugyan őszinte baráti kapcsolat állhatott fenn. Hiszen a királyi család fiatal tagjai XV. Lajos életében együtt étkeztek, együtt jártak mindenhová, egymás közt szórakoztak; Artois még kötélen táncolni is megtanult, mert Marie Antoinette nagyon tisztelt egy kitűnő kötéltáncost. Szórakozáskereső, vidám vérmérsékletük is közel hozta, őket egymáshoz. A királyné talán szívesen hallgatta Artois vallomásait bőséges szerelmi tapasztalatairól, mert minden ilyen történet nagyon érdekelte. A rágalom hamar felkapta kettőjüket, már 1779-ben közkézen forgott egy kimondhatatlanul trágár költemény ezzel a címmel: Les Amours de Charlot et de Toinette.
    Erősen kombinációba hozták Marie Antoinette-et egy bizonyos Édouard Dillon nevű fiatal és feltűnően csinos udvaronccal. A legenda úgy tudja, hogy egy udvari bálon Marie Antoinette azt mondta:
    - M. Dillon, tegye csak ide a kezét, hogy dobog a szívem!
    Mire a király flegmatikusán megszólalt:
    - Madame, M. Dillon elhiszi önnek becsületszóra is.
    Egyesek szerint Marie Antoinette a nem egészen fiatal, 40 és 50 közötti Coigny herceget tüntette ki kegyeivel. Így tudja Tilly, aki pedig nem rosszindulatú a királynéval szemben, továbbá Lord Holland; ez utóbbi szerint Madame Campan, aki emlékirataiban Marie Antoinette-et mint a nemes tartózkodás példaképét rajzolja meg, fiatalkorában nem volt ilyen diszkrét és Talleyrand előtt nem titkolta, hogy ő közvetített a királyné és Coigny herceg közt. De vajon Talleyrand az az ember, akinek mindent el lehet hinni?
    Unalmas volna felsorolni mindazokat, akiket a királynéval összefüggésbe hoztak. Hiszen 1792-ben egy röpirat a következő címmel hirdeti önmagát: „Akiknek fejére díjat kell tűzni. Továbbá listája mindazon személyeknek, akikkel a királyné bűnös viszonyt folytatott.” A lista hosszú és vegyes. A fő-rangúak mellett szerepelnek névtelenek is: egy testőr; egy hadügyminisztériumi hivatalnok; Guibert, egy színész fia. És végül a röpirat is megunja a felsorolást és sommásan megállapítja: toutes les Tribades de Paris. „Pamphlet imbécillement enragé" - írja E. de Goncourt a birtokában levő példányra. A listán inkább nők szerepelnek, mint férfiak. A legmeglepőbb bejegyzések: Jeanne de la Motte; Rohan bíboros; Mme de Marsan, akit a királyné mindenkinél jobban utált; és Campan, a jeles Mme Campan jámbor férje.
    Van egy önjelölt is, Lauzun herceg, e donjuani idők legnagyobb Don Juanja, a századvég cinizmusának legfőbb képviselője. „Mme de Lauzun végeredményben nem hozott nekem többet 150 000 font évjáradéknál” - így okolja meg, hogy miért hanyagolja el feleségét, a bájos Amélie de Bouflers-t. -„Ezekben a szavakban - mondja Sainte-Beuve - benne van az egész eltűnt Ancien Régime és az egész igazolása annak a forradalomnak, amely végeredményben és a hasonló szörnyűségekre való tekintettel mégiscsak jogos volt.” Lauzun volt az, aki éppen reggelizett, amikor érte jöttek, hogy kivégezzék, a forradalom alatt.
    - Ugye megengedik, hogy megegyem még egy tucat osztrigát - mondta.
    Lauzun azt írja emlékirataiban, hogy a királyné halálosan szerelmes volt belé; elkérte tőle kócsagtollát és azontúl ő hordta feltűnően; nem engedte Lauzunt eltávozni a közeléből; és egy ízben, amikor kettesben maradtak, Lauzun keblére borult és szép XVIII. századi kifejezésekkel felkínálta magát. De Lauzun elhárította magától e kitüntetést, mert nem akarta cserbenhagyni kedvesét, Czartoriska hercegnőt, meg férfias lelke nem is vágyott a királyné kegyencének kétes szerepére. De azért sejteni engedte, hogy szíve később mégis meglágyult. Mígnem azután egy évre Kelet-Indiába ment katonáskodni, és mire visszajött, a királyné elidegenedett tőle, és az egész udvar gúnyos hidegséggel fogadta.
    Lauzun emlékiratának nagy hatása volt a restauráció korában, és Mme Campan keserűen tiltakozik Lauzun rágalmai ellen. A kócsagtollból annyi igaz, hogy Lauzun addig erőszakoskodott, amíg a királyné elfogadta tőle ajándékba Guéménée hercegné közvetítésével. Nemsokára azután Mme Campan a szomszéd szobából hallotta, amint Marie Antoinette azt mondja Lauzunnek: - Távozzék, uram! - és Lauzun leforrázva hagyta el a termet; Marie Antoinette pedig megparancsolta, hogy többet ne engedjék vissza. Egyébként azóta erősen kétségbe vonják Lauzun emlékiratainak hitelességét, lehet, hogy nem is a nagy Don Juan írta, hanem egy hitvány bértollnok.
    Mindennél a meglehetősen levegőben lógó pletykánál és feltevésnél sokkal súlyosabban esik latba Besenval báró feljegyzése.
    A svájci Besenval a királyné legbelsőbb környezetéhez, a Polignac-ok köréhez tartozott. Ő volt az udvarnál a Naturhursch, a nyers, őszinte hegylakó, keresetlen szavakkal megmondta a véleményét, de az udvaronc biztonságával tudta, meddig szabad elmennie.
    Történt egyszer, hogy Artois gróf és Bourbon herceg összeveszett valamin, és az udvarban arról beszéltek, hogy párbajozni fognak. Marie Antoinette pedig rendkívül kíváncsi természet volt, hálószobája ablakából lorgnette-jén át leste, kik sétálnak a parkban, és állandóan megkérdezte, ki volt a színházban olyan estéken, amikor ő nem ment el, és csak akkor nyugodott meg, ha biztosították, hogy „nem volt ott egy macska sem”. Rendkívül kíváncsi volt a párbaj részleteire is, és Besenvaltól akarta megtudni. Ezért Campan igen sok titkolódzás közt elvezette a bárót a palota felső részébe, egy lakosztályba, amelyet az még sosem látott. A lakosztály egy kis előszobából és egy hálószobából áll. Ide vezette be Campan a bárót s azt mondta, várja meg a királynét. Ez a hálószoba tulajdonképpen a dame d’honneur lakása volt arra az esetre, ha a királyné beteg. És íme, a hálószoba az ősz hajú Besenvalt arra ihlette, hogy térdre boruljon a királyné előtt és felajánlja neki szívét.
    - Keljen fel, uram - mondta a királyné -, férjem sosem fogja ezt megtudni, különben örökre kegyvesztett lenne.
    Besenval továbbra is az udvarnál maradt.
    A történetből természetesen az derül ki, hogy Besenval is csak önjelölt volt, annyira, hogy a hosszú listákon nem is igen szerepel. Viselkedését megmagyarázza a határtalan férfiostobaság és -hiúság, amely e szerelmes század elkényeztetett lovagjaiban még erősebb lehetett. Mégis szöget kell hogy üssön az ember fejében, hogy Besenval, aki okos ember és nagyon közelről ismeri a királynét, ősz haja ellenére azt hiszi, hogy a királyné gáláns szándékkal hívta őt a kis szobába.
    És ha mindezt alaptalan pletykának minősítenők is, ha el is hisszük Ligne hercegnek, hogy e rágalmak alapja „a királyné kacérsága, amellyel mindenkinek tetszeni akart”, hogy „a királyné állítólagos galantériája csak felfokozott barátságérzés volt”. Ha el is fogadjuk hitelesnek azt a nagyon nemes és magasztos arcélt, amelyet Mme Campan és nyomában a XIX. századi irodalom rajzolt róla - még akkor sem vonhatjuk kétségbe a királyné szerelmét Axel Fersen iránt.
    Ez a szerelem ugyanis egyáltalán nem rontja meg az idealizált arckép gyönyörű vonalvezetését, sőt mintegy kiegészíti, illik hozzá, a nemes lélekhez a nemes szenvedély, a gáláns kor hideg és frivol szerelmi játékai közt az egyetlen komoly, mélységes és igazán romantikus érzelem.
    A múlt század közepén kiadták - igaz, hogy a szemérmes és diszkrét XIX. század szellemének megfelelően megcsonkítva - a leveleket, amelyeket Marie Antoinette írt Fersenhez. „E kiadás - mondja Stefan Zweig - az eddig könnyelműnek hitt asszony jellemrajzát megváltoztatja. Mély dráma tárul fel, veszélyes és hatalmas, félig a királyi udvar, félig már a vesztőhely árnyékában lejátszódó idill, egyike azoknak a megrázó regényeknek, amelyeket valószínűtlenségükben csak a történelem tud létrehozni. Két ember, akit forró szerelem köt össze és akik kötelességből és óvatosságból kénytelenek mélyen elrejteni titkukat, mindig újból elszakadnak és vágyódnak egymás után, rettentő távolságban levő világukból, az egyik Franciaország királynéja, a másik egy kis északi nemes. És a két embersors mögött egy összeomló világ, az apokaliptikus idő...”
    E nagy szerelem fontosabb fejezetei a mi történetünk után játszódtak le, a királyné nagy elszigeteltségében, amely a Nyaklánc-pert követte; de a kezdete nagyon messzire nyúlik vissza, és erről Rohan is tudhatott.
    Axel Fersen svéd gróf 19 éves korában európai grand tour-ja alkalmából 1774-ben érkezett Párizsba. A Dauphine álarcosan ismerkedik meg vele egy bálon, és a fiatalember csak később tudja meg, hogy kivel beszélgetett olyan hosszasan. 1778-ban visszatér Párizsba, és Marie Antoinette régi ismerősként üdvözli. Az ifjú közben az akkori Európa legszebb embere lett: magas, karcsú, szőke, olyan, mint az északi mondák egy fiatal hőse. Külsejében és belsejében világok választják el a Lauzanöktől, a rouéktól, azoktól a férfiaktól, akiket a francia hölgyek bálványoznak. Félénk és büszke, tisztalelkű, hallgatag és diszkrét, érzelmes és ugyanakkor egy kissé szárazon rendszerető is, északi ember. Marie Antoinette-ből hiába formált franciát Vermond abbé és a francia udvar; a fajta titokzatos hívószava a szőke germán nőt a szőke északi férfi felé vonzza, az Észak érzelmi gazdagsága és lelki tisztasága felé. Míg körülöttük a franciák a Liasions dangereuses lapjaiból lépnek ki az életbe, ők ketten Werther kortársai.
    Bár mind a ketten északi szeméremmel titkolják érzelmeiket, talán még egymás előtt is, az udvar szeme rajtuk van. Creutz, a svéd követ, bizonyos hazafias büszkeséggel értesíti királyát, III. Gusztávot fiatal honfitársa sikeréről.
    Az embernek Verlaine egy versszakja jut az eszébe, a Fetes galantes kötetből, amely a XVIII. század könnyű lelkének legszebb formába rögzítése:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984536
Webáruház készítés