Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szabó Dezső: Jaj MOBI e-könyv

Szabó Dezső: Jaj MOBI e-könyv
590 Ft

TARTALOM

Az Isten jó.
Bors vezér megtérése.
Kirándulás
Bajkó Zsigmond öngyilkossága.
A halál
Ócskay László.
Különös utazás.
A jó Isten malaca.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    - Rúgd le a bitangot a mélységbe! - mordult fel a nagyúr.
    - Minek bántsuk, ha már nem mozog? Meghótt kutya nem harap, meghótt nímet nem ellenség. Ki tudja, milyen végzés védi a holtakat.
    Bors vezér egyetlen irtózatos rugással lelódította a holtat a mélységbe. A sisak leoldódott a fiatal fejről. Csillogva küldte fel a hold fényét, amint utánahullt holt gazdájának. A nagyúrból kilobogott a keserűség:
    - De az élőket nem védi semmi végzés! Minek jöttek ide, elvenni a földünket, a levegőnket, az isteneinket, a lelkünket! Oh, ha szembetalálkozhatnám irigy, gonosz, mézesbeszédű istenükkel, hogy mi ketten döntsük el a pert. Pusztuljon, aki alulmarad! Talán így még visszaperelhetném a fiamat.
    Utolsó szava eltört s zokogássá omlott befelé. Tovább haladtak. Az egyik szálfáról két nehéz szárny rebbent fel s széles habokat vert a hallgatás fényes vizére.
    Új gát állt útjukba az ösvényen. Egy fiatal nyírfa zsenge dereka félig megtört s fürtös fejét áthajtotta az úton. A hold összevegyült reszkető, szőke hajával, olyan könyörgő és szomorú volt. A szolga felemelte csatabárdját, hogy utat nyisson.
    Bors vezér megfogta a felemelt bárdot. Szavai lágyak voltak és melegek, mint a fiókáihoz visszatérő anyagalambok:
    - Ne bántsd szegénykét! Csak nemrég sebesülhetett meg, még lehet segíteni rajta. Hogy szenved szegény.
    Megvizsgálta a nyírfa kikönnyező friss sebét. Györkével gyengéden felemeltette a leomló szőke fejet. Maga egy szomszéd vén fáról szedett hánccsal gondosan bekötözte a törést. A fácska megint egyenesen állott s hálásan mosolygott a zord férfira. - Ha rossz zimankó meg nem bánt, holdfogyásra már semmi bajod - mondta Bors vezér.
    Aztán, amint az erdő komor, hallgató poroszlói közt haladtak, a vezér ajakára visszacsordult hajdani szíve:
    - Györke szolgám, a nyírfát minden fák közt legjobban szeretem. Pedig úgy szeretem a fákat, a nyilas isten merev katonáit, akik védnek és hűsítenek s hű bajtársak harcban és álomban. De a nyírfákat csodálatos élő lelkek lakják.
    Még fiatal legényke voltam s az István úr apja akkor még csak gyéren kacérkodott az idegen isten embereivel. A tar szikla tetején vadásztam.
    Nagyon meleg nyári nap volt, meglankultam. Lefeküdtem a bő forrás tövébe, szembe egy takaros, fiatal nyírfával.
    Hát csak fekszem, fekszem, nézem a nyírfát meg az erdőt. Egyszer csak a nyírfát homályos fényesség veszi körül, mint egy lenge fehér ing. Csak izeg, csak mozog, csak rezgeti szép, fényes, fehér lombját. Egyszer csak egy gyönyörűséges, kisded asszonyka áll előttem patyolatfehér ingben. Omló, szőke haján úgy csillogott a nap, hogy majd elvette a szemem fényét. Meztelen lábacskáját bemártogatta a bő forrás vizébe. Rám nézett és mosolygott. Azóta sem láttam két olyan fényességes kék szemet. Felugrottam, hogy megfogjam. És akkor már megint csak nyírfa volt, de még emberi beszéddel súgott valamit. Két esztendeig nem tudtam kivetni a képet a szívemből. Szegény boldogult feleségemet is csak azért hoztam haza, mert hozzá hasonlított.
    - Nagy kaszálás van odafenn. Hogy hullanak a tüzes virágok - mondta Györke, hogy mondjon valamit, hogy ne legyen az ura lelke egyedül.
    Az augusztusi ég szórta aranyait. De az éjszakában valami mozdulás történt. A szálfa súgott, az inda ki-kinyújtotta kezét Bors vezér felé. Az alvó madár fel-felkiáltott: - Arra menj! Arra menj! - A dolgokban élők láthatlan karjaikkal, hallhatóan szavaikkal űzték a nagyúr lelkét: - Ott van a fiad, ott van a fiad.
    - Györke szolgám, nem hallottál valamit! - kérdezte a vezér és mélyebb volt a hangja, hogy ne remegjen.
    - Búvó madár nyikkant, megijesztette az éjszaka - mondta az öreg.
    - Györke szolgám, nem láttál valamit?
    - Gonosz gomba képe világlott redves fa tövén. Éhes boszorkányt hí lakomára.
    - Györke szolgám, nézd, a sebeimre megint kiserkedt a vér. Pedig már napeste óta elállt a vérzésük. Fiam vérét érzi a vérem.
    A fákon már átviláglott egy új tisztás fénye. Hallgatag és ijedt voltak a fák barna törzsei a fény nagy tágasságában. Kiértek a széles tisztásra. A széles tisztásra, ahol a meghatott éjszaka eltikkadva hallgatta millió virág szelíd énekét.
    Az ének szétterjedt és lassú, forgó ének lett a világ. A szőke élet virágot, erdőt, csillagos végtelenséget dalolt barna nénjének, a halálnak. Az magához ölelte forróajkú húgát s ámuló, komoly szemmel nézte a szétpárázó világot. - Csodálatos játék, csodás buborékok, furcsa látszatok!
    A világ éneke megfogta a Bors vezér szívét s fáradt, bús férfiszemei megnedvesedtek. A vén szolga taplós lelke is megérezte ura bánatát, mint hű kutya a távoli tűzvészt. Egy öreg nóta jött vén ajakára. Egy öreg nóta, melyben ott volt gazdája egész fiatalsága. De fázott az öreg hang az éjszaka nagy egyedülvalóságában s didergő kezei nem találták meg a visszhang alvó gyermekeit. Az öreg elhallgatott. Előre gázolt a virágok harmatos sűrűjében.
    Egyszer csak megállt. Egy pillanatra vizsla feszülésben nézett előre. Azután megfordult, bevárta urát. Öreg, ernyedt szeme nedves volt, tele szomorúsággal és hűséges szeretettel:
    - Madár se bántotta, kóbor állat se nyult hozzá - mondta halkan.
    Bors vezér már tudta, hogy megtalálták azt, akit kerestek. A virágtenger közepén, elnyúlva, mint múló pihenésre, mint nászéjszakán új csókot gyüjtő szendergésre: ékesen, királyian feküdt a Bors vezér fia, az utolsó Bors.
    Alig tizennyolc éves volt. Szép, halott arcába csodálkozva hajoltak a virágok, mint csendes tó felé. Homloka fényes volt, arca komoly és szelíd. Mint aki az életbe néz és hisz, bátor és szeret. Lehullt kezei örök cirógatásban simultak a föld szelíd leányaira. De a mellén egy széles seb véres kiáltása szakadt fel.
    Bors vezér nézte a holtat. Hozzá sem ért, meg sem hajolt. Merőn állt és nézte, nézte a holtat. De mint távol zúgó vihar fáradt szellője: kijött ajkára fojtott szavakban: - Óh, német isten, óh, német isten! - Az öreg szolga hosszan feküdt a földre, betemette arcát a virágok közé s szavatlan zokogással nyögött, panaszolt a szívtelen rögöknek.
    - Vigyük a többihez - szólt Bors vezér és hangja már nyugodt volt.
    Gyöngéden felemelték a holtat s megindultak a szomszéd orom fensíkja felé. Ott volt a magányos sátor. Utolsó otthona a nagyúrnak, akit széles palotájából István király hadai kivertek. Azóta bujdosás és harc volt az utolsó pogány nagyúr élete. Vitézeit egymásután hullatta el. Most idevetette magát a Bükkhegység sziklái közé s védekezett vadul, kétségbeesetten, mint egy megszorított vadkan. Ma végső csatáját vívta, elvesztette utolsó tíz emberét és elesett a fia is. Ketten maradtak, hogy eltemessék az utolsó harc halottjait. Két élő fejfája a megölt ősi világnak.
    Felértek a fensíkra. A fényes homállyá oldott éjszakában ott állott a sátor. A sátor előtt még füstölgőit az összeroskadt tűz. A tűz körül égre dermedt arccal feküdt a tíz halott vitéz. Sziklás zúgból, síkos ösvényről, patakmederből hordta őket ide a nagyúr és szolgája, hogy mind együtt legyenek. A holt vitézek mellé odafektették kisebbik urukat, a fiatal Borsot. Bors vitéz leült a fia mellé.
    - Éleszd meg a tüzet, tégy derékágakat rá, lobogjon nagy tűz a meghidegült vitézeknek - szólt Bors vezér.
    Györke felrugdosta a tűz szunnyadt kutyáit s azok kilógó, vörös nyelvvel rohantak az odadobott hatalmas ágaknak. Vörösen és nagy zúgással lobogott fel a tűz. De véres fénye csak a Bors vezér meghajló alakjára borult. A holt arcokra puhán, halkan esett a holdvilág. Mintha jó testvér borítana rájuk lenge szemfedőt. Mintha édesanya takarná le fehér kendőjével alvó fia arcát.
    Bors vezér lelke kitágult a végtelen éjszakával s néma beszédben ölelte magába a holtakat. A vén szolga körötte szorgoskodott s ura sebeit próbálta megkenni, bekötözni. Bors vezér csak nehezen vette észre:
    - Hadd az öregebbjét, vén szolgám, a seb régi szokás nekem. Talán már azt sem tudnám, hogy élek, ha nem sajognának a sebeim. De ezt a karcolást a homlokomon, ezt kend meg a jótevő írral. A többit az István úr németei ejtették. Német kutya harapásába csak nem halok bele. De ezt itt a homlokon lenn a pulyáknál is fogom érezni. Egy magyar legény nyila karcolta. Olyan fiatal volt, majdnem még gyermek. Úgy csillogott a szeme és olyan büszke és szép volt. Hogyan tudtam volna bántani, mikor olyan apja vagyok minden fiatal magyarnak. Bevetettem magam az erdőbe s a tacskó most azt hiszi, hogy Bors vezér félt tőle. Hej, német isten, ha egyszer mi elszámolunk egymással!
    A vén szolga megápolta a sebet. Azután egy roppant nyársra felhúzott egy egész őzcombot és sütni kezdte a parázs fölött, A megpörkölt hús vad szaga bement a Bors vezér orrába és szájába nyál gyűlt. Bánata keserűbbé lett hatalmas állkapcái ingerével.
    Mikor a hús megsült, Györke két fakupát keresett elő. A sátor mellett, lombbal takart kis veremben bújt egy kisded tömlő, benne a nyilas isten vigasztaló itala. Odakészített mindent a hallgató nagyúr elébe.
    A tűzre most már könnyebb galyt dobott, kiszáradt fenyő rőt ágbogát, hogy világítson a Bors vezér torának.
    Bors vezér meghasította a párolgó húst. Aztán felállott s az első, nagy falatot szélesre lendített karral dobta be a hallgató erdőbe:
    - Föld istene, erdő istene, víz istene! Beszéd nélküli dolgok élő lakói, legyetek jók alvó fiamhoz, vigyázzatok pihenő vitézeimre! Tiétek minden, ami enni jó.
    Most a kupát fogta s szinültig töltötte az erős itallal. De csak ajkát érintette bele. Aztán nagy ívben önté a holdvilágban ázó füvek közé:
    - Nyilas nagyúr, haragos magyar isten! Föld, víz, levegő urai! Fogadjátok be harcos fiam lelkét és hűséges vitézeimét! Legyen tágas mező számukra nálatok, jó paripák és gazdag húsú vadak. Tiétek minden, ami inni jó.
    Akkor visszaült a földre s a két férfi mohón kezdte enni a forró húst. Bánatukat és haragjukat jobban érezték a táncoló fogak vad kéjében. Közben telt kupákkal töltötték magukba az ősi ital vigasztalását. Az éjszaka széles szárnyai meg sem suhogtak a két torozó vitéz felett.
    A Bors vezér arca mind sötétebb lett, szemei mind irtózatosabb lobogással nézték a holtakat. Mérhetetlen sötét ravatal volt a lelke s felgyúlt tüzeiben egy elzuhant világ égett. Hatalmas testét befolyta a tűz bíbora, vonásaira zord gőg keményedett. Ő volt a minden fájdalmak fejedelme: A levegő roppant szélessége ékes mennyezetű királyi pompás sátra volt. Királyi dús trón volt alatta a nyárral takart hegy rengeteg domborodása. Szinültig töltötte poharát s kitartotta a lobogó éjszakába:
    - Világíts fáklyám, hold, és ti, forgó egek gyertyái, nagyobb fénnyel lobogjatok. Virrasszátok elaludt fiam arcát.
    Légy sírásóm, megnyílt keblű éjszaka s bánatom zúgása, te végtelen erdő. Ti sírjatok helyettem, mert Bors vezér nem tanult sírni.
    Im, egyedül vagyok az éjszakában, egyedül az országban, halott hadak élő vezére. Kérdő szemű döbbent ősök, megvert istenek, ma én vagyok az egyetlen égő tűzhely számotokra. Ha én meghalok, egy világ hal meg és nem lesz szó, mely megmondja a halottak fájdalmát. Sírjatok rögök, könnyezzetek füvek, zokogjatok éjszaka sötét húrjai. Bors vezér parancsol, a fájdalmak fejedelme. Az én sírásom a világ.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988596
Webáruház készítés