Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szabó Dezső Csodálatos élet MOBI e-könyv

Szabó Dezső Csodálatos élet MOBI e-könyv
540 Ft

TARTALOM

Előszó
I. Három halál
II. Megint halál
III. Éva
IV. A csodálatos sziget
V. Szent Elek éjszakája
VI. Asszony a kútnál
VII. Szomorú karácsony
VIII. Boldog karácsony
IX. A megtalált kereszt
X. Minden jól lesz

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Másnap már jókor reggel elöntötte a nép a palota környékét, a várost, az egész vidéket. Mindenki fehér ruhában volt, mert ez volt az öröm színe ebben az országban. A nagyon szegény embereknek ez jó volt, mert nem kellett az ingükre felvenni mindennapi rongyaikat, csak az ingüket kellett frissen kimosni, folyó pedig volt elég az országban. A pompás tavaszi napban boldog volt mindenki. Az ős szerelem megmozdult az emberekben s a fiatal pár láttára még az öreg ajkakra is visszacsiklandottak a régi csókok és saját fiatalságát érezte mindenki kisugározni a fiatal párból. Tizenkét fehér ló vitte a virágokba borított aranykocsit a templomba, melyben Pista és Viola ültek. Utánuk ragyogó hintóban jöttek a király és Zóra, aztán végtelen sorban az urak és az ünnepi kíséret. A templom egy köralakú roppant boltozat volt. Fenn, a mérhetetlen kupola levegőjében madarak repkedtek és énekelték az életüket. A templom közepén egy fa volt, melynek lombja mindig zöld volt s bíbor virágokat és bíbor gyümölcsöket termett. Az uralkodó hit szerint isten ős teremtő kedvében első élet gyanánt maga vetette ide ennek a fának a magvát s az volt a hit, hogy amíg ez a fa virul, az ország is szabad és hatalmas lesz. A fa alatt kitárt karokkal várt a főpap, egy nagy fehérszakállú, időtlen, öreg ember. A fiatal pár a fa alá állott. A főpap titkos szavakat mormogva feltette Pista fejére a koronát, azután Violát is megkoronázta. Akkor mondta:
    - Az ős isten akaratából csókoljátok meg egymást, hogy örökre egymáséi legyetek.
    Amíg a fiatalok csókolóztak, a pap megrázta a fát s a virágok bíbor szirmai tele hullták a két gyönyörű teremtést. Ez az ős isten áldását s a házasság végső megszentelését jelentette. - Legyen sok gyermeketek! - mondta a főpap és ezzel a vallásos ceremóniának vége volt.
    Az első lakodalmi nap azzal telt el, hogy a fiatal párt egy tizenkétökrös szekérre ültették s úgy vitték őket szerteszét az országban. Az ökrök hófehérek voltak, virágokkal és kalásszal voltak megkoszorúzva. Az udvar és a kíséret szintén ökrös szekereken ment utánuk, de ezeket csak hat állat húzta. Minden hídon leszállt a fiatal pár, az udvar és az egész kíséret s a hídon és a híd körül lakodalmas nagy zene mellett vidám táncot roptak. A nép is velük táncolt, annál vígabban, mert a királyi szakács minden hídnál bort, kalácsot s miegymást osztott ki nekik. A főkincstáros pedig aranypénzt hajigált közéjük. Este nagy elfáradva érkezett vissza a palotába a menet, mert az országban igen sok híd volt.
    A szertartás szokása szerint a második nap a fiatal párnak, az udvarnak, az egész országnak rongyokba kellett öltözködnie s egyik reggeltől a másikig koplalnia. Ezzel az önkéntes bajlódással a fiatal pár zavartalan boldogságát hitték megvásárolni. Mintegy jelképezték, hogy illő alázattal önként bemerítik ajkukat a nagy szenvedés folyóba s nem kell büntetéssel hajtani őket oda. Ezt a szokást szerette a legkevésbé a nép a lakodalmas hagyományok közül, bár legnagyobb részének ez került a legkevesebb fáradságába.
    A harmadik napon aztán a tengerpart mellett terítettek az óriási lakomára. Szabad tüzek mellett százával ölték le az ökröket s csak a cukros süteményeket háromszázharminchárom kukta sütötte. A tenger öblét roppant tölgyasztalokkal rakták körül, egy magas emelvényen volt a királyi asztal, mellette a zenészek és táncosnők emelvénye. A tenger hátán felvirágzott vitorlás bárkák keringtek, leláncolt foglyok ezüst színű evezőkkel verték a vizet és mindenik bárkáról halk zene szólt.
    Reggel óta tartott a roppant dáridó. Már tovaúszott a nap, mint dúsan megrakott bíbor hajó. Az éjszaka nagy fája megrázta sötét lombját és hullott, hullott az este. A tengerben felragyogtak a csillagok, a bárkákon felgyúltak a fáklyák s a parton is ezer és ezer fáklya és örömtűz lobogott. A hold, fényesre mosdva a messzi habok alján, felmerült a tengerből s nagy ezüst folyammal folyt, mintha szét akarna oszolni a boldog világban. A király diadalmas boldogsággal ült Zóra mellett és boldog volt Viola is. De Pista sötéten mondta magának: Fejemen van a korona, enyim a félország és nem vagyok boldog és nem érzek örömet. - Nagy üresség hidege volt benne és sajgó vágyakozás egy végtelen elnyújtózás után.
    Mikor már minden tánc, minden ének, a lakodalmas kedv minden új fogása elfogyott, a király szólt:
    - Vezessétek elő a fogoly királyokat.
    Előhozták a két királyt nehéz láncokban. A király parancsolta:
    - Oldjátok le a láncokat róluk.
    A láncokat levették, a király újból szólt:
    - Ne legyen a mai nap szenvedés nektek. Üljetek az asztalhoz és vegyétek kezetekbe az öröm poharát. Ma legyen boldog mindenki az én boldogságommal.
    Az öreg király megállott a lakodalmas nép előtt és vigyorogva nézett szét. Azután, hogy hallotta a zene halk ütemét, szólt:
    - Ni, muzsika! Majd én táncolok, én szépen tudok táncolni.
    És reszkető öreg lábával elkezdett szerteszét kalimpálni. Megbotlott, leesett. Diadalmas vigyorgással ült a földön:
    - Én akartam leülni, én akartam!
    Nagynehezen feltápászkodott, oda ingadozott egy székhez, keresztbe ült rajta, mintha az ló volna. Elkezdett lovagolni és mondta:
    - Gyí, cocó, menjünk meghódítani a szomszéd országot!
    Szomnu király szólt, halvány volt és szomorú, de nyugodt:
    - Látod, király, mivé lesz az ember?
    És ekkor eszébe jutott mindenkinek, hogy ez a roskatag, idétlen váz, hatalmas király volt, aki évtizedekig tartotta rettegésben az országot s egy ízben adófizetővé is tette. Hogy akarata mindent letipró zsarnok volt s hogy háromszáz felesége és ezer szeretője volt. Hogy szép volt, mint a fiatal nap és erős, mint a világítótorony.
    Megállott a zene. A király Zórára nézett, mintha elrohanó hajó után nézne és megcsordultak a könnyei. A lakodalmas nép hallgatott. Az időse külön érezte minden ősz hajszálát, a fiatalja előtt ködálarcát lehullatta a cél. Pistában mélyre ásott harangok kondultak meg. Egy percig mély csend volt, csak a tenger örök zokogása hallszott.
    A király erőt vett magán és Szomnu király felé fordult:
    - Te fiatal vagy, ne legyen a te sorsod nehéz. Zenészek, húzzátok a Szomnu király szíve szerint. Te pedig vedd a poharat és énekelj valamit nekünk.
    A fiatal fogoly király odament az asztalhoz, kezébe vett egy telt poharat és énekelni kezdett:
    - Csend van az én országomban, csend és mozdulatlanság. Az eke nem szánt, a kalapács nem üt, a munka nem énekel. Hol vannak a szépek és az erősek, hol vannak a bölcsek és a fiatalok?
    Nincsen már város és eltűntek a falvak. Csak rom van, rom és heverő hullák. Hideg mezőkön feküsznek sorba, nyitott szemük az égre mered. Mit néztek, holtak, halott szemetekkel?
    Oh, ti láttok csak, halotti szemek! Aki él, káprázik, de ti láttok. Aki él, mindig rab és győzetve van mindig. Csak az győzött, aki már meghalt.
    Nem látjátok magatok az örömötökön keresztül? Mindnyájatokban ott ül az egyarcú halál. Részeg bárkák vagytok örömszínre festve, de belül egy és ugyanaz a hallgatag vendég. Ő evez rajtatok, ő adja az irányt. Két evezője van, az öröm s a bánat. Két evező, de egy az út.
    Az én népem már elérte a partot. Hogyan lennétek ti a győzők, kik még az út felén rángtok, küzködtök, eveztek? Azok a győzök, kik már célhoz értek. Halál, halál, halál, holt népem ura üdvözöl téged!
    Amint énekelt, hangja sötéten zúgott, mint gyászszövettel borított dob zenéje. Fázás húzott át a lelkeken s kizuzmarásodtak a szívek. Dermedt téli tájak lettek a lelkek s tarlott remények és köddé vált látszatok közt fújt a halál szele.
    Pistának szemébe nyílt a lelke s lobogó fáklyákon, örömtüzeken, lakodalmas pompán, minden látszatok csalitján át életének mélyére nézett. Látta, hogy nem öröm az elért magasság és most látta, hogy végtelenül szereti a mellette ülő lányt, de hogy ez a szerelem nincs benne az élet akaratában. Levette a fejéről a koronát, mintha nyomná és megfogta Viola kezét.
    Szomnu király felemelte poharát és kiürítette. Aztán eldobta a serleget s harsány hangon, hogy megcsendültek a szívek belé, kiáltotta:
    - Király, én most szabaddá leszek! Vigyázz, király, a győző ne örüljön soha.
    A lakodalmas népet széttolta maga előtt, odafutott egy parti sziklához és bevetette magát a tengerbe. A víz felcsapott. És akkor mintha minden szívre zuhant volna valami. - Gyere, gyere, menjünk innen! - mondta Pista menyasszonyának.
    Viola boldogan követte. Mikor a tündöklő nászszobába értek, a pompa és virágok dús tavaszában édes várással állt a menyasszony. És akkor, mint Szent Elek azon a nevezetes éjszakán, Pista meglátta az életet és zokogva borult menyasszonya lábához:
    - Viola, bocsáss meg, hogy átmentem az életeden és nagy bűn volt ez tőlem. Azt hittem, hogy nem szeretlek, hogy csak eszköz vagy királyi felemeltetésemre. Ma elértem a koronát és most tisztán látok. Nem a hatalom volt az, amiért végtelen vágyak világbujdosóvá vetettek ki. Én már csak holt báb lennék és nem tudnék uralkodni. Mert a haláltól nem tudnék hinni eléggé az életben, hogy akaratom és célom legyen. És nekem szerelemmel sem szabad az életbe kapaszkodni. Jaj volna neked, ha szeretnélek, ha életed életemhez kapcsolnám. Az én szerelmem egyszer egy hullába fult s minden új szerelmem hullaméreggel volna tele. Nem tudnék hinni benned, mert nő vagy, mint az volt s boldog család helyett véres gyötrelem volna együttlétünk. Nekem tovább kell mennem, nekem keresnem kell valamit, te maradj tőlem érintetlen tisztán. Az én bűneim ne árnyékolják be a te tisztaságodat. Majd jön valaki, aki tiszta lesz, akinek lesz hite s elég fiatal lesz, hogy jövőd és boldogságod legyen. Bocsáss, bocsáss meg, Viola, szeretlek!
    A két csodálatos élet összeomolt s nehéz zokogás verte a menyasszonyi szobát. És mintha széles zúgású folyással arra vette volna útját az örök múlás. Pista kifejtette magát a lány karjaiból. Hangjába csordult a szíve, ahogy mondta:
    - Isten veled, Viola, légy boldog!
    - Áldjon... - akarta mondani a lány, de lehullott a padlóra. Pista felemelte, feltette szűzi ágyára, mely nem fogja ismerni az édes csók örömeit. Ott feküdt fehéren, aléltan s karjai bús özvegységgel hullottak alá. Pista nézte ezt a csodálatos teremtést.
    - Oh, ha hinni tudnék! - zokogta egész élete.
    Megcsókolta a lányt és elhagyta a szobát. Azután lakosztályába ment, levetette a pompás királyi ékességeket s szegény halászruhát vett magára. A tükör elé állott.
    - Milyen hamar lehet egy királyból szegény embert csinálni, - mondta magában.
    Félóra járásnyira a palotától egy kis eldugott öböl volt, hol a szegény halászok bárkái állottak. Odament, kiválasztott egyet. Senki sem volt rajta. Pista eloldotta a bárkát. Evezni kezdett, neki a tengernek.
    A holdat már messzi hullámok görgették új világok felé. Nehéz éjszaka volt. Sötét volt a víz s részvétlenek az ég szemei. Az evező verte az örök habokat, vergődött, zúgott a pihenés nélküli tenger. Pista visszanézett az elmaradt partra, honnan még átvöröslött egy égve felejtett diadalmi tűz, mint egy izzó korona.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989333
Webáruház készítés