Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szabó Dezső Csodálatos élet EPUB e-könyv

Szabó Dezső Csodálatos élet EPUB e-könyv
540 Ft

Jönni fognak és én nyugodt mosolygással nézem az új termést. Mert jóízű kenyér és üdítő víz lesz ez a könyv azoknak, akik tiszta ajkakkal fognak utánunk következni. Izenet ez a könyv: a földnek, az egészségnek, a jóságnak izenő nagy hívása. Himnusz ez a könyv: jóakaratú sziveknek zengi himnuszodat örök Rend, örök Tisztaság! Egy nyolcvanéves asszony járja mindennapi szelid idézéssel a kolozsvári temetőt. Keresi szétszórt gyermekeit, keresi élete elfújt vetését, keresi Erdélyt. És mikor fáradtan hazatipeg, a holdviláguccai kis házban öreg Jókai meséin úszik el a lelke, hogy lehessen még egy napot élni, még egy napot várni, még egy napot imádkozni. Tőle jön ez a mese. Tőle jön minden jóságom, minden megváltó akaratom. Tőle jön végtelen szerelmem a megrabolt tragikus faj iránt. Ő zúduló erőim szárnya és minden hitem. Semmi sem lettem volna nélküle és minden ő általa lettem - írja regénye bevezetőjében Szabó Dezső.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Az éjszaka megint felemelte mérhetetlen mellét s egy nagy haragos lehelletet küldött. A gyertya körülcsóválta lángfejét s ijedten harapott saját lábába. Dörgés dörgésbe folyt s a felgyúló villámoknál a szénakazlak, a csűr, az istálló mint ellenséges leláncolt kutyák sötétlettek s mintha ezek morogtak volna. Pista mind veszettebbül kurjantott. Egyszerre egy óriásit csattant, az egész világ lángba borult, valahol leütött a villám. A szél is felmozdult s haragos tenyerével leütötte a gyertyát. Most vak sötét lett. Fenn a levegőben óriási szárnyak suhogása s küzdő seregek nehéz megtorpanása hallszott. A remegő dolgok fel-feljajdultak a nagy ítélet előtt, a szél dühös arkangyalai tépték a jegenyéket, a Feketeügy úgy zokogott, mint a pokol lakodalma. Az őrült világegyetem ezer hanggal és haragos titokkal támadt fel a szilaj gyermek ellen. Ő pedig tapogatva megkereste a borosüveget az asztalon, kihajtotta s harsogva kurjantott a világ nagyobb harsogásába:
    - Rossz leszek, azért is rossz leszek!

    3.

    Peti kinyitotta szemeit, azután behunyta. Azért húnyta be megint, mert nyitott szemeivel a sorsába meg a lelkiismeretébe látott s az nagyon keservetes látvány volt. De lehúnyt szemeivel, most, hogy már ébren volt, még ijesztőbben látott mindent. Felült a keskeny fapadon, körülnézett, mondta:
    - Ejha!
    A korcsmában borzasztó nehéz levegő volt. Künn még csak most sáppadt a szeptembervégi reggel s olyan megidézően volt halvány, mint egy fájdalmas anya arca. A korcsmaasztalon leégett gyertyacsutkák, feldült üvegek, kifolyt bor, felfordított sótartó közt nehéz lélekzéssel Pista aludt, kalapját az arcára szorítva. A korcsmaszobában a székek felborulva, a padlón bortócsák, a levegő bor és pipafüsttel zsúfolva. Ilyen lehetett a pokol előtornáca. Peti megborzongott. Megrázta Pistát.
    - Te Pista, megint reggel van.
    Pista először csak a lábaival rúgott egyet, de mert a kalapja leesett az arcáról, addig tapogatott utána a jobb kezével, míg beleébredt. Felült, megdörzsölte a szemeit, nyújtózott egyet.
    - A Krisztusát a világnak!
    Arca püffedt volt az italtól meg a sok éjszakázástól. Szemei rosszak voltak, mély kékjük elfakult, elment belőlük az egykori mesehallgató gyermek. Ajkai félregörbültek és keserű volt az ízük. Arcán lázadás volt, tartásában valami akart durvaság. Egy elzüllött titán kölyök volt ez a fiú, aki mert nem termett époszokat a falu neki, a rosszban kereste a végtelenséget s a pokol csatornáin zúgatta le erőit. Azóta a viharos májusi éjszaka óta ez a jó gyermeknek született fiú egészen elsötétedett. Mert szegény beteges anyja egy kissé igen karmos szavakkal fogadta, hát ismét lumpolt s azután ismét és megint. Olyan volt neki a rossz, mint egy roppant kinyújtózás. Fájt is, de mégis önmaga hosszára nyúlt ki benne. Adósságokat csinált, elhordta a háztól az elzálogosítható dolgokat, ivott, éjszakázott, izgágáskodott. A Petit mindenüvé magával cipelte s a szegény lélek ráfizetett a barátságra. Egyszer, jól becsípve, olyan férfiúvá kunkorodott, hogy visszafeleselt a Séra Mihály korholására s majd kiverte az egész családot. Onnan aztán végkép elkergették. Azóta úgy élt itt-ott egy kis munkából s etette lelkét a pokol vályújánál a Pista oldalán. Pista most már még a jobbfajta lányok közé sem járt, még azok sem lehelhettek egy kis szelídséget az elvadult lélekbe. Csak az ölelkező Rózsikkal mulatott, akiket csók után félredobhatott, mint egy rossz poharat. És mindennap, minden rosszasága jogán volt rosszabb. Mert ha most nagy ritkán szélcsend volt benne s kezdtek felmozdulni a nagyszemű kérdések és a sötét tettek alól felsírtak a múlt napok, olyan végtelen gyötrelmet érzett, hogy újból borba, éjszakába, rosszba ölte a lelkét, csakhogy ne nézzen szembe önmagával.
    Peti Pistát nézte, Pista pedig kibámult az ablakon. A korcsma udvara szemetes volt s még csatakos a tegnapi esőtől. Az égen is nagy árnyékok kergették egymást, a dolgok még megőriztek valamit az éjjel komorságából, mintha kérdenék: - Minek új reggel? Minek új komédia? A végtelen éjszaka előtt minek ezek a kölyök éjszakák és elrohanó napok? Peti nézte Pistát és Pistán keresztül nézte a saját lelke alját. Milyen szép fiú ez a Pista, milyen okos, milyen ereje van és így pazarolja magát, mint hirtelen öröklött vagyont. És ő sem rossz fiú, ő is néha nagy jóságokat érez magában mozogni s egy családot, ahol pufókképű, duzzadt gyermekek és egy dolgos, derék asszony van: az ő családját, mely életét kikövezett úttá tenné. És ő is hogyan él? Együtt züllik Pistával, együtt vetik az ítélet magját, együtt botránkoztatják a falut és rikkatják a jó Máriát. Gyermekkori imái felkeltek ugar lelkében, nagy szemük ránézett és kérdezte: - mi lett, szegény Peti belőled?
    Peti félénken, fázva mondta:
    - Pista, Pista, ez nem élet.
    Pista nem szólt, de sötétebb lett az arca. Peti halkan folytatta:
    - Meglátod, Pista, hogy elkárhozunk. Nekem már nehezek ezek a mulatságok.
    Pistában nagy földrengés történt. Kicsapott belőle a láva:
    - Az Istenedet! Hagyj nekem békét a kárhozatoddal! Hát azt hiszed, hogy nekem élet ez, hogy nekem gyönyörűség ez a piszkos korcsma, a Bogdán fekete pofája, ezek az éjszakák s ami utánuk jő? Eladtam, elzálogosítottam mindent, ami valamit ért otthon, az édesanyám, a hugom dugott holmiját, hát azt hiszed, hogy jó kedvből tettem? Anyám négy hete újból nyomja az ágyat, én vagyok az oka, kis húgom, akit Benedek bá’ haló perceiben rám bízott, meg-megütöm, hogy fél tőlem, mint az irtózattól. Hát ez mind könnyű nekem, ez mulatság nekem? De megfulladok itt, megfojt ez a falu s csak akkor lélekzem egyet, ha rosszat teszek. Kárhozat! Hát tehetek én róla, hogy az Isten úgy teremtett, hogy elkárhozzam? Miért nem születhettem én is rendes, illendő legénynek, mint a Bartalis Ábris, meg a többi? Ha te tudnád, hogy miket látok néha. Néha, mintha vadállatok volnának bennem, mint egy erdőben. Hátha rossznak kell lennem, megmutatom, hogy tudok rossz lenni. Minek legyek közben jó, mikor annál rosszabb jön utána, s ki tudja, egyszer mi nem jönne. Igy legalább egyszerre elfogyaszthatom a nekem kimért rosszaságot, s azután elpusztulhatok.
    Peti ijedten nézte a sötét fiú háborgását, mint a kutya az éjjeli fergeteget. Mindketten hallgattak. De mindkettő élete mélyén, az alaktalan homályok elsuhanásánál egy érzés volt, mint egy nagy árnyék: hogy könyörtelen az élet és nagy adósság a születés.
    Sokáig hallgattak. A csűr tetején már látszott a nap fénye. Ijedt, felhők közül jött sápadt nap volt. Pista odament az ablakhoz, felnyitotta: legalább levegő legyen.
    A reggeli friss levegő bejött, őszi széna fojtott sírását hozta be. A kis korcsmaszoba határtalan mély lett az ősz végtelenségével. Peti levetette fejét a két öklére s hosszú gyermeksírás buggyant ki belőle:
    - Oh, ha nekem édesanyám volna!
    Pistába úgy ütött ez a mondat, mint egy halálos kiáltás. Összecsikorgatta a fogait, öklét öklöbbé szorította, nehogy áttörjön rajta az a sírás, melytől olyan rég félt. Bogdán úr bejött a szobába:
    - Hát ti még itt vagytok? Menjetek már a fenébe! Nem szégyellitek magatok? Még engem szólnak majd meg miattatok.
    - Adjon bort, Bogdán úr! Beteg a lelkünk gyökere, meg kell öntözni - szólt Pista.
    - Az ördög rágja el a ti lelketek gyökerét! Adjak bort! Hát nem csináltatok már elég kontót? Azt hiszed, hogy én lopom a bort? Mutass pénzt, kapsz bort.
    - Adjon csak, ne prézsmitáljon, aztán írja fel a jégre.
    - Menjetek dolgozni, mint más rendes legény. Bizonyisten nem adok. Isten engem úgy segéljen, nem adok.
    A Pista szemei rosszak lettek:
    - Hát így is jól van, Bogdán úr. Maga tudja, hogy mit hordtam én magához s most nem akar egy kis bort adni, mert egyszer nincs pénzem. Hát nézze, én itt ülök a Petivel ennél az asztalnál, amíg bort nem ad. Ha délig nem ad, délig ülök itt, ha estig nem ad, estig ülök itt. De nagy baj lehet belőle.
    Lekönyökölt az asztalra, elhallgatott. Bogdán úr kiment, becsapta az ajtót, de magában kérte az örmények istenét, hogy az őszi égben kerítsen egy ottfelejtett menykőt ennek a két semmirevalónak a fejebúbjára. Peti megkockáztatta:
    - Talán mégis menjünk, Pista.
    - Fogd be a szád s ha megmozdulsz, leváglak.
    Peti nemsokára elszunnyadt. Pista sötét lobogással nézett maga elé. Nyolc óra tájt kinyílt az ajtó és Sárika surrant be rajta. A kis lány orcája meg volt fogyva, sápadt is volt, szemei nagy könnyben úsztak. De látszott, hogy egy nagy fájdalom teszi vakmerővé.
    - Ki hívott? - riadt rá Pista.
    - Pista, gyere rögtön haza, édesanyám nagyon rosszul van - mondta kétségbeesett odahajlással a gyermek.
    - Ezt már hallottam. Ilyennel akarsz te hazacsalni! Mondd, hogy nincs időm.
    - Pista, az istenért, most igazán nagyon beteg az édesanyám. A Szűcs Mózesné azt mondja, hogy halálán van.
    - Mondd meg annak a vén k...nak, hogy ne huhogjon a más háza fedelén, te pedig takarodj.
    A kis leány egy percre kiegyenesedve nézte a rossz fiút és mintha pallos villant volna ki a szemeiből. Aztán szó nélkül kiment a szobából.
    Pista valami közeledő végzetes sötétség, valami utolsó döntő párbaj előtt érezte magát. Rossz lenni a végsőig, az utolsóig, hátha összedűl a világ, hátha kicsapnak a pokol lángjai, vagy lesz valami, valami nagy döntő dolog. Peti aludt, hortyogott, szájából csurgott a nyál. Pista ránézett alvó pajtására és lúdbőr futott végig a hátán. Hát ez az ember, hát ilyen hulla egy ember! Odament a sötét falnak nyitott ablaktáblához s mint egy tükör előtt igazgatta göndör fürtjeit a kezeivel és kipödörte a bajuszát. Azután visszaült a helyére.
    Bogdán úr megint bejött. Most a jobbik eszéből vette a szavait:
    - Légy okos, Pista, menjetek már haza.
    - Ad bort?
    - Ugyan fiam, hiszen csak most végeztétek. Majd gyertek este, akkor majd meglátjuk.
    - Amit mondtam, megmondtam.
    Ebben a percben felpattant az ajtó és Sárika rohant be. Fürtjei szétcsapzottak, mint egy esővert gyöngyvirág, nagy kék szemei halálos döbbenettel meredtek valami irtózatosra. Látszott, hogy a külső dolgok nem mennek be a szemébe, mert azok tele vannak valamivel, amit a könnyek sem tudnak kimosni. A meglőtt madár halálos visítása volt a szava:
    - Pista, édesanyám meghalt, édesanyám meghalt.
    Peti felébredt a hangra. Rémület volt az arcán, mintha sötét pincéből kergették volna ki, tátott szemeit zavartan nyitotta a szobára, a kis lányra, szája nyitva volt. Sárika újból felkiáltott, most már omló zokogásban:
    - Meghalt édesanyánk, Pista, meghalt! meghalt!
    Peti felugrott. Ránézett Pistára s mintha a fiatal legényen túl egy végzetes ítéletet olvasna, halálos döbbenettel dagadtak ki a szemei. Nagyot kiáltott:
    - Jaj, Pista, mi lesz, jaj, mi lesz!
    Kirohant az ajtón, át az udvaron, neki a kerteknek. Pista felállt és ment a kis lány után. Nagy hideg csend volt benne, csak mintha mélyen, legmélyén életének fekete gyásszal borított dobon dobolnának. Sárika csendes sírással zokogott.
    Megérkeztek haza. Beléptek a házba. A konyhában Szűcs Mózesné végezte a nagy esemény sürgős teendőit. Nagy, perbe álló szemekkel nézett Pistára. Benn Kis Márta imádkozott a halott mellett.
    Senki sem szólott. Pista megállott a szobában, elég távol a halottól. Ott feküdt a szerencsétlen asszony hátraszegzett fejjel, őszes, kétfelé fésült fekete haja alatt világított halotti fehér arca. Nagy fekete szemeit lehúnyta, de mintha a pillák közül még kiserkedt volna valami odadermedt élet, elküldhetetlen szeretet. Nyakában ott volt a nagy ezüst kereszt. Öreg, dolgos jó kezei imára voltak kulcsolva az elhallgatott kebel fölött. Sárika az ágyhoz ment, odafektette kis fejét az alvó anya mellé. Nehéz, csendes sírása mintha mondta volna: - Édesanyám, hogy mehetsz el, mikor én még itt vagyok?
    Pista nem hallott, nem érzékelt. Az egész roppant világ egy fekete tó volt, melynek színéről ez a fehér arc világított feléje. De a Sárika sírása lassanként - talán nem is a fülein keresztül - mégis beléje folyt. Mintha egy mérhetetlen sötét vaskaput zártak volna be mögötte. És neki künn kell maradnia örökre, jóvátehetetlenül. Mintha nagy fekete szárnyak suhanása verné az elborult világot.
    Azután alaktalan, féktelen düh kezdett gomolygani benne. A hajnalban még vakon érezte, hogy közeledik valami megbánás, talán az egyetlen igazi megbánás, a végső megváltó akarat. És most az Isten rádobja ezt a hullát, hogy szörnyű súlyával örökre lenyomja. Isten, a végzet, az egész harapós, utálatos világ azért van, hogy ő rossz legyen, hogy ne legyen visszatérése.
    Szűcs Mózesné belépett s úgy loccsant ki a szó belőle, mint fövő víz a forró fazékból:
    - Nézd te, nézd az istentelent, még le sem veszi a kalapját halott édesanyja mellett!
    Pista odakapott fejéhez és tényleg ott volt a kalap. De Szűcs Mózesnéből most már zsiliptelen árral zúgott elő a megtorló igazság:
    - Nézd, nézd, te elvetemült, nézd ezt a szerencsétlen kiszenvedett teremtést. Te ölted meg, érted, te ölted meg! Rázd meg még egyszer, kiáltsd neki, hogy keljen fel a sírjából, adjon neked pénzt, mert inni akarsz, mert fehérnépre akarod pazarolni az anyád keserves garasait. Örvendj neki, ez a te munkád. Ráírhatod a fejfájára: itt nyugszik Szabó Áronné, megölte a fia, Pista. Ha van benned egy krajcár ára becsület, veszed a ruhaspárgát és felkötöd magad az első fára, te anyagyilkos, te gazember, te utolsó, te!
    Pista arca rettenetes lett. Szemeibe valami őrült lobogás gyúlt, izmain egy irtózatos ütés megindulása dermedt. Fojtott, de halálos izenettől nehéz hangon mondta a két nőnek:
    - Menjenek ki!
    Márta kifelé indult. Szűcs Mózesné dacolni próbált, de Pista szólt s most már sötéten mozdult egész teste:
    - Menjen ki, mert...
    Kimentek. Akkor Sárikának intett:
    - Menj te is.
    Sárika is kiment. Egyedül maradt a halottal. A Szűcs Mózesné szavai felgyújtották benne a pokolt, tikkasztó hőséget érzett s egy irtózatos, egetöklöző dacot. Érezte, hogy a szemeit húzza, húzza valami. A nagy ezüst kereszt anyja nyakán úgy ütött tudatába, mint neki hajított kés.
    És ekkor egy halálos igézet megdöbbenése fagyott rá. Érezte, hogy benne, már attól a tavaszi éjszakától fogva, mikor anyját pénzért álmából felrázta, egy idegen akarat van: lelkében egy akarat, karjában egy mozdulat, hogy azt a keresztet elvegye onnan. És hogy ennek a mozdulatnak ki kell jönnie belőle, ezt meg kell tennie, mintahogy egy lökött golyónak tovább kell mozdulnia. Ugy közeledett a kereszthez, mint az alvajáró a ház meredélyén a hold kisértése felé.
    Az ágynál egy pillanatra megállott. Olyan volt a roppant csend a szobában, mint egy halálos zuhanás. Kivette bicskáját, kezei kinyultak. A kezek elvágták a szalagot, vették a keresztet és a zsebébe tették. Egy idegen ember különös hangon mondta benne:
    - Most már van, miért adjon bort Bogdán úr.
    Nem nézett a halottra, sem a szobára, de benne volt a halott és a kis szoba és onnan néztek farkasszemet vele. Hátat fordított az ágynak, kiment. A konyhában Szűcs Mózesné morgott, mintha a pokol kapuját őrizné, de ő csak a lelke könyökével érezte. Nehéz léptekkel ment a korcsma felé.
    Egész nap, egész éjjel ivott és senkit sem engedett magához közel. Peti mégsem került elő. Reggel felé aludt, ott a korcsmában, az öklein, egy gombolyagban, mélyen egy nagy sötét álomüregben. Kilenc óra tájt felébredt. Ez a mondat jött ki belőle.
    - Ma temetik az édesanyám.
    Kiment a korcsma udvarára. A kútnál megmosdott. Bogdán úrtól tükröt kért, gondosan megfésülte magát s bajuszát is nyalkára gondozta. Hazafelé indult.
    Nagy Ferencék kertje mellett szembe kerül vele Boriska, meg a Bartalis Ábris. Egymás kezét fogták és nevetgéltek. Pistában megkondult a vészharang és vörös lett előtte a világ. Hogy mer ez a leány élni s nevetni, mikor ő elfordult tőle!
    - Ereszd el annak a lánynak a kezét! - hörögte Ábris felé.
    A Bartalis fiú józan, jószívű legény volt. Látta, hogy ez a bőszült bika most vesztét keresi, nem akart segíteni neki. Eleresztette a lány kezét, jó mosolygással mondta:
    - Hát jó, na, teljék kedved benne.
    Pista zsarnoki paranccsal rontott Boriskának:
    - Mondd, hogy semmi közöd ehhez a legényhez, mondd, hogy engem szeretsz.
    De Boriskából kicsapott a megcsúfoltak haragja:
    - Téged, te részeges korsó, aki lumpolsz, mikor az anyád a ravatalon fekszik! Téged!
    Pistának már kezében volt a bicskája és rettenetes csapással döfött az Ábris mellének:
    - Nesze hát, itt van a vőlegényed.
    A legény a levegőbe kapott karjaival, aztán hátrabukott. Szép fiatal melléből pirosan folyt az élet a csatakos földre. Pista egy percig mozdulatlanul állott. De amint Boriska elkezdett üvölteni: - Gyilkos, gyilkos! - vad ugrásokkal szaladt el.
    Szaladt egyik uccából a másikba. Ember nem került eléje. A templom elé ért. Odament, megpróbálta az ajtót: a templom nyitva volt. Bement, óvatosan betette maga után az ajtót. A templomban senki sem volt.
    - Elbújok az oltár mögé, majd az éjszaka továbbsegít - mondta magában.
    Minisztráns gyermek korában sokszor bújtak az oltár mögötti zúgba. Most nagynehezen tudott a keskeny résen átjutni. Ott levetette kabátját, letette a földre és elterült rajta. Egy percre valami alaktalan meleg jólesést érzett. Aztán vak, fekete álomba hullott.
    Sokáig alhatott, dermedten, mozdulatlanul, tagolatlan egy álommal. Egyszerre felébredt. A harang jajgatott, sírt, könyörgött, mint egy didergő lélek az örök kapu előtt. A templom felé temetés közelgett. Hallszott az öreg rektor nagy kanyargású bús éneke és asszonysírás. Pista felült. - Valakit temetnek - mondta.
    Az ének közeledett, az asszonysírás mindnagyobb hullámokban jött be a templomba. Azután hallotta a csizmák kopogását a templom padlóján, az orrfúvást, tüsszentést és a halkabb sírásokat is. A koporsó letételét s aztán az öreg tisztelendő hangját.
    - Vajjon kit temethetnek? - kérdezte. Az oltárszárny egy repedésén kikukucskált. Látta a fekete koporsót, mellette egy szép szőke zokogó leánygyermeket és síró nőket. Az agg pap hangja sötéten hullott lefelé, mint egy nehéz sírás:
    Circumdederunt me, genitus mortis,
    Dolores inferni, circumdederunt me.
    Pista nézte, nézte a jelenetet s nagyon messziről, mint egy másik élet elsüllyedt mélységéből jött vissza az emlékezés:
    - Ni, hisz ez Sárika.
    És akkor élesen visszalátta a Peti alakját s hallotta, frissen tapogatva hangja szövetét:
    - Oh, ha nekem édesanyám volna!
    A homlokához kapott:
    - Hiszen ez az én édesanyám koporsója!
    Csodálkozva nézett magára, hogy ő miért nincsen ott a temetésen. - Jaj, igaz, a Bartalis Ábris! - mondta.
    És akkor olyan különös, tőle egészen idegen valótlanságnak tetszett, hogy egy Szabó Pista nevű legény él, hogy gyermek volt, hogy az apja meghalt, hogy a Bodor Benedek helyébe jött, hogy Sárika van, hogy az a Szabó Pista rossz volt, sírba juttatta az édesanyját és végre gyilkolt. És most temetnek, temetnek és semmit sem lehet jóvátenni. Nagy értelmetlen szemekkel meredt előre.
    A gyászmenet elhagyta a templomot. Az ének és a sírás apadt, mint lezúgott zápor halkuló vizei. Pista megint elaludt.
    Arra ébredt fel, hogy oldala s jobb karja nagyon fáj, megnyomta a föld. Vak sötét volt. Felállott, felvette a kabátját, előre lépett. Valamibe beleütközött. Eszibe jutott, hogy hol van.
    Nagy nehezen kimászott a zúgból. Jobbra-balra ténfergett a sötétben. Lassanként hozzászoktak szemei a nagy feketeséghez. Különös alakú dolgok álltak a sötét csendben, mint alvó kísértetek. Tapogatózó léptekkel odaközelített egyhez s a sötétséget átrontotta fiatal szeme. Visszahőkölt, mintha mellbe ütötték volna. A feszület volt, rajta Jézus, a szemei átnéztek rá a sötéten. Egy másik árnyék felé közeledett. Egy asszony állott közel az egyik ablakhoz s a holdtalan éj gyönge világa ráserkedt arcára. Fájdalmas mosolygás volt az arcán és végtelen szeretet. És akkor Pistába megint belekondult a Peti kiáltása s odatört szivébe, mint egy jól hajított tőr:
    - Oh, ha nekem édesanyám volna!
    És most, mint egyetemes végtelen fergeteg, melyben hegyek üvöltenek, erdők zokognak, nagy síkok jajgatnak és városok reszketnek, mint fekete végítélet jött a fájdalom és tiporta, rázta, harapta, sodorta fekete árján a félrehullott fiút. A szívében egy szőkehajú, tiszta szemű gyermek sírt, visszasírta élete minden hajdani jóságát, hogy annál jobban sajogjon az elvesztett élet. Az a mosolygó fájdalmas anya az ő édesanyja volt, akit halálra marcangolt, akinek a szívét megtaposta. Az asszony nyakában nagy kereszt csillogott s ez úgy belemarkolt Pistába, hogy majd felordított rá. Ledobta magát az asszony lábaihoz és zokogott, mint a megvert folyó. Hát elvesztett mindenkit, aki szerette, elvesztette magát, szép erős ifjúságát, elvesztette a jövő élet minden boldog ígéretét s az egész örökkévalóságon át anyjától távol szörnyű lángok fogják jajgattatni, mert van igazság és van ítélet. Nehéz zokogása mintha a megdöbbent templom felvert szíve lett volna.
    Sokáig sírt és hogy kifacsart szivéből elfogytak a könnyek, imádkozni akart. De olyan sötét és csend volt és nem mert imádkozni. Jaj, hátha a belőle jövő szavak véresen szállnak fel, mint hulláról felvert hollók, hátha már neki kopogtatni sem szabad az örök irgalomnál! És akkor határtalan kétségbeesett vágy fogta el, hogy mégegyszer lássa az otthont, minden volt gyermek tisztasága temetőjét, anyja holmiit, a bútorokat, mindent, ami benyúlt mindennapi életébe, mint füzek lombja a csendes folyóba. Aztán elmegy, ki tudja, hová, ki tudja merre. Valahol csak meg fogja találni a neki szabott mérhetetlen büntetést.
    Kiosont a templomból, halkan ment át a fekete uccákon. A szive vert mint egy részeg dobos. Néha, mintha léptek kongtak volna fel mögötte, néha mintha valamelyik ház szegleténél sötét árnyék leste volna. Néha a megtaposott rög furcsa hangot adott, mintha figyelmeztetően suttogta volna az ítélő éjszakának: vigyázz, gyilkos jön! Hidegek voltak a sötét égre szórt csillagok.
    Végtelen időnek tetszett a pár percnyi út. Elért az otthon elé. A kapu tárva, kihullva egyik sarkából, szomorúan, mintha tudná, hogy hiában van váró megtárulása. Az udvaron ottfelejtett tárgyak panaszkodnak, mint elhanyagolt mostoha gyermekek. A konyhaajtó sincs kilincsre betéve. Pista itt a küszöbön egy percre visszadöbbent a sötét háztól. De mégis belépett.
    Üres volt a ház. Sárikát, szegényt magához vitte Szűcs Mózesné, ne legyen egyedül a bánatával az árva. És jaj, a tűzhelyen nincs tűz, sötétség reszket felette, mint egy omló sirás. Pista megállott a sötétben és megtiport szive felszepegett: - Istenem, ó én jó Istenem!
    Tapogató kezei megkeresték a gyertyát és meggyújtották. Füstös lobogással gyúlt fel világa és jaj, Pista most már mindent látott. Az elhagyott tűzhely, az árva bútor, az üres ágy, a gazdátlan dolgok, még a szomorú füstű gyertya is csendes síró énekbe kezdtek az eltávozott anya után és kérdezték:
    - Pista, hova tetted az édesanyádat?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989326
Webáruház készítés