Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Stevenson: John Nicholson viszontagságai_MOBI

Stevenson: John Nicholson viszontagságai_MOBI
690 Ft690

TARTALOM

JOHN NICHOLSON VISZONTAGSÁGAI.
I. fejezet,
amelyben John szelet vet.
II. fejezet,
amelyben John vihart arat.
III. fejezet,
amelyben John betakarítja a termést.
IV. fejezet,
amelyben John ismét szelet vet.
V. fejezet,
amelyben a tékozló fiú hazatér.
VI. fejezet,
amelyben megismerkedünk a murrayfieldi házzal.
VII. fejezet,
amely leírja a bérkocsiban lejátszódott tragikomédiát.
VIII. fejezet,
amelyből kitűnik, hogy milyen hasznos jószág a kapukulcs.
IX. fejezet,
amelyben Nicholson úr elfogadja az apanázs elvét.

A TETEMRABLÓ.


e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Hogy merre futott először John, azt maga sem tudta volna megmondani; arról sem volt sejtelme, mennyi idő telhetett el, míg egy mellékösvényre nem került, mely a ravelstoni Zugoly közelében húzódott. Nekitámaszkodott a magas kertfalnak, a tüdeje zihált, mint egy fujtató, a lába nehéz volt, mint az ólom, a lelkét egyetlen kívánság töltötte be: lefeküdni, ahol van, és eltűnni a föld színéről. Eszébe jutottak a sűrű bokrok a kőbánya tava körül, egy ember nem járta szegelete ennek a világnak, ahol biztos rejtekhelyet fog találni, míg az éjtszaka rá nem sötétedik. Elballagott hát ebben az irányban az ösvényen. De amikor odaért; majd elállt a lélekzete, a befagyott víztükör telve volt korcsolyázó fiatalsággal és a partmenti bokrok között bámész emberek szorongtak. Megfeledkezett a jégről! John maga is elnézte egy darabig a korcsolyázókat. Különösen egy karcsú, bájos leány vonta magára a figyelmét, amint egy fiatalemberrel összekapaszkodva siklott el előtte a jégen és ragyogó szemeit talán kissé tüntetően szegezte rá a gavallérjára. Johnt furcsa harag fogta el. Szeretett volna átkozódni, odarohanni, mint egy nyomorék csavargó és az öklét rázva szabad folyást engedni a dühének. Egy pillanatig legalább ez járt az eszében, de a következő másodpercben már a szíve vérzett a leányért.
    - Szegény teremtés; ez ugyan keveset ért a korcsolyázáshoz! - sóhajtotta John. - Hadd örüljön szegényke, ameddig jól esik neki!
    Eszébe jutott Flóra, mikor az őrá mosolygott korcsolyázás közben a Braid-tavon. Vajjon az is ilyen kellemetlen érzéseket kelthetett egy boldogtalan nézőben?
    Erről a kőbányáról eszébe jutott fagyos agyában egy másik kőbánya s rögtön elbaktatott Craigleith irányában. Északnyugat felől erős szellő támadt, mely kegyetlenül metsző széllé erősbödött és tűzként égette az arcát és megmerevítette ujjait. Az eget felhők borították el, sápadt, gyors, sietős felhők, melyek komor félhomállyal árasztották el a földet. John felkapaszkodott a mogyoróbokrok és kőtörmelékek között, amelyek körülfogják a kőbánya katlanát és lefeküdt az egyik sziklára. A szél végigsöpörte a földet, a kövek jéghidegek voltak és felvérezték a kezeit, a csupasz mogyoróbokrok hajlongtak és süvítettek körülötte. És nemsokára az esti szürkületben megpendültek azok a különös hangok, amelyek a havazás közeledését jelzik. A fájdalom és elkeseredés annyira erőt vett John barátunkon, hogy a tagjai reszkettek a türelmetlenségtől. Nem tudott többé egy helyen maradni; szeretett volna végighemperegni a kemény fekvőhelyen, míg az éles kavicsok le nem nyúzzák a bőrét; szeretett volna a mély szakadék szélére kúszni és lebámulni a szédítő sötétségbe. Látta a lejtőn a kocsiút kanyarulatait, a meredek szirteket, a hegyoldalon megkapaszkodó bokrokat, a hófúvás elszórt koszorúit és lent a mélységben az emelődaru kicsinyített alakját. Itt hamar véget vethetne összes bánatainak. De valahogyan nem érzett hozzá semmi kedvet.
    Aztán hirtelen rájött az éhség, a szörnyű éhség. Elfelejtette a kínzó hideget, a kétségbeesés fagyasztó lehelletét s rettenetes, elkeseredett epekedés támadt benne valami táplálék után; nem bánta volna, bármi legyen is és bárhogyan jusson hozzá, csak valami étel kerüljön a gyomrába. Hátha elzálogosítaná az óráját? De az lehetetlen volt, hiszen karácsony napján (ez aztán karácsony!) csukva vannak a zálogházak. De hátha betérne egy kocsmába itt a közelben, Blackhallban és fölajánlaná az óráját, amely legalább tíz fontot ért, fizetésül egy darab kenyérért és sajtért? De ez viszont nagyon feltünő lenne; a jó emberek vagy kitennék a szűrét az ajtón vagy pedig rendőrért küldenének. Megint kiforgatta egymásután az összes zsebeit, talált bennük néhány sanfranciscói villamosjegyet, egy szivart, de egyetlen szál gyufát sem, a szülői ház kapukulcsát, egy zsebkendőt, melyen még volt némi nyoma a parfümnek - de mindebből nem lehet pénzt előteremteni. Nem marad más hátra, mint éhenhalni és végre is, mit bánta volna, ha éhen kell vesznie? Ez is egy útja a menekülésnek!
    A földhöz lapulva kúszott a bokrok között, a szél suhogott és csattogott körülötte, mint egy ostor; a hideg áthatolt a ruháján, mintha papirosból lett volna, az ízületei égtek, a bőr keményre fagyott a csontjain. Eszébe jutott egy magasan fekvő, hegyi legelő Kaliforniában, egy kiszáradt folyó ágya, ahol egy megmaradt iszapos tócsa körül tábort ütöttek a kaliforniai gulyások, a vaquerók: ragyogó verőfény árasztott el mindent, hatalmas pásztortűz ropogott és a nyárson nagy húsdarabok sültek és gőzölögtek; milyen jó meleg volt ottan, milyen kellemesen csiklandozta az orrát a pecsenye illata! Aztán eltűnt ez a látomás és megint a sokféle baj foglalkoztatta a képzeletét, a szégyen és gyalázat marta és emésztette. Majd megint Kaliforniában volt, épen a Frank-féle vendéglőbe lépett be a Montgomery Streeten, San-Franciscóban; rendelt egy adag vadhúst és palacsintát, amit nagyon szeretett, és amíg ott ült várva a vacsorát, Munroe, a derék pincér, hozott neki egy whisky-puncsot; látta a pompás italban úszkáló szamócákat és hallotta, amint a jégdarabocskák szétpattannak a szalmaszálak között. De ez a vízió sem tartott sokáig, megint fölébredt az átkos valóra, amint ott ült, meggémberedve, a kőbánya szellős peremén s körülötte egyre sűrűbb lett a sötétség, apró hópelyhek röpködtek szerteszét, mint tépett papirszeletkék, a testét rázta a hideg és a fogai összeverődtek, mintha csuklás rángatta volna.
    Láttuk Johnt a legviharosabb lelkiállapotában, láttuk őt jókedvében és láttuk a legnagyobb kétségbeesésben, amikor csaknem összeroppant a sors súlyos csapásai alatt; de mindennapi életéből, vidám, rendes, semmit magától meg nem tagadó énjéből még alig láttunk valamit. S így talán meg fogja lepni az olvasót, ha eláruljuk, hogy John nagy gondot fordított az egészségére. Ez a kedvenc foglalkozása most fölébredt benne. Ha most itt marad és megfagy a hidegtől, mi haszna lesz belőle? Ennél többet ér egy cella a rendőrségen és egy törvényszéki tárgyalás minden esélye, mint itt a biztos és nyomorúságos halál az árok szélén egy téli alkonyatban vagy valamivel később egy kórház gázfényű betegszobájában.
    Föltápászkodott és fájt minden tagja, ide-oda botorkált a kőtörmelékek között, folyton a kőbánya tátongó kráterének a szélén vagy legalább ebben a hitben volt mindig, mert a sötétben alig láthatott, a havazás mind sűrűbbé vált és John úgy ődöngött, mint egy vak ember, egy vak embernek minden ijedelmével. Végre átmászott egy kerítésen, azt hitte, hogy kiért az országútra, holott egy szántóföld kőkemény barázdái közé tévedt, melyek nem akartak véget érni. Majd egy erdőben találta magát, s beleütközött a fiatal fákba, aztán egy házat vett észre megvilágított ablakokkal, a kapuja előtt várakozó karácsonyi hintókkal és karácsonyi kocsisokkal (milyen furcsa karácsony!), kiket hamar elborított fehér süvegével a hó. Az emberi vidámságnak ettől a ragyogásától úgy menekült, mint egy második Kain; belevetette magát az éjtszakába, nem törődve az útiránnyal, nem bánva, merre fog kibukkanni. Elesett, föltápászkodott, tovább baktatott, végre is, mint egy tündéri színváltozásnál, a kivilágított város kellős közepén találta magát, és épen egy lámpát bámult, amely fölvette hóból szőtt hálósipkáját. Valóságos hóvihar kerekedett; míg hunyorogva nézte a lámpát, a lábát eltemette a hó. Eszébe jutott egy hasonló jelenet a multból, egy utcai lámpa, melyet a viharverte oldaláról megkoszorúzott és belepett a hó, míg a szél fájdalmasan süvöltözött, ő maga pedig épúgy bámult, mint mostan. De a hideg nagyon megdermesztette az agyát és az emlékezete elhagyta, nem tudta, hol és mikor történhetett a dolog.
    Következő világos percében a Dean-Bridge-en találta magát, de vajjon ő volt-e John Nicholson, a sanfranciskói banktisztviselő, vagy pedig valami régibb John, egy írnok apja hivatalában, azt teljességgel elfelejtette. Megint ráborult az öntudatlanság s íme az apai ház ajtaja előtt állott és a kapukulcsot a zárba illesztette.
    Óráknak kellett közben eltelniök. Hogy mennyi ideig gunnyasztott a hideg kövek között és mennyi ideig vándorolt a szántóföldeken a hófuvásban, azt sohasem tudta volna elmondani; csak annyi bizonyos, hogy órák teltek el. Az előcsarnok órájának a mutatója közel járt a tizenkettőhöz; a gázcsap fölött egy kis lángocska táncolt és megremegtette az árnyékokat; és a hátsó szoba ajtaja - atyjának a szobája - nyitva volt és meleg fényt árasztott. Ilyen késő órában mindez rendkívülinek látszott; ilyenkor rendesen az összes lámpák le vannak oltva, az ajtók zárva és a derék emberek a meleg ágyban pihennek. John elcsodálkozott ezen a rendetlenségen és nekitámaszkodott az előcsarnok asztalának; elcsodálkozott rajta, hogy ő is itt van, s amint ott állt a fűtött házban, lassankint nekimelegedett és még jobban érezte az éhség kínjait.
    Az óra egy intő kattogást hallatott, öt perc mulva ez a karácsony napja is elköltözik a multba. - Karácsony!... micsoda egy karácsony! De most nem volt idő az elmélkedésre. John itt volt az apai házban, maga sem tudta, hogy került ide. Ha megint ki akarják kergetni, akkor legjobb mindjárt túlesni rajta. Azzal megindult a hátsó szoba felé és belépett az ajtón.
    Nem tudta, ébren van-e vagy álmodik, vagy pedig elment-e az esze, amint sokáig maga is hitte.
    Ime az apja szobájában, éjféltájban, ropogott a tűz és ragyogott a gázfény; az iratok, a szent iratok - mikhez csak bűnös kéz mert hozzányúlni - le voltak takarítva az íróasztalról és halomba rakva a szoba padlóján. Az íróasztal le volt terítve fehér abrosszal és rajta párolgó ételek. Az apja karosszékében pedig egy asszony ült, egy apáca és evett. Amint John belépett a szobába, az apáca fölkelt, halk hangon fölsikoltott és meglepődve nézte az idegent. Megtermett, erős asszony volt, kissé férfias vonásokkal, melyeken bátorság és értelem tükröződött. És amint John hunyorogva vizsgálta az arcát, valami halvány emlék kezdett derengeni benne, mint mikor egy dallam kísért a lelkünkben, anélkül hogy pontosan vissza tudnánk rá emlékezni.
    - Istenem, hisz ez John! - kiáltott föl az apáca.
    - Félek, hogy elment az eszem, - szólt John, önkénytelenül idézve Lear királyt. - De szavamra, azt hiszem, hogy maga nem más, mint Flóra.
    - Persze, hogy én vagyok, - felelt a nő.
    Pedig ez mégsem a régi Flóra, gondolta John. Flóra karcsú, félénk teremtés volt, akinek hamar az arcába szökött a vér és könnybe borult a szeme, s aztán milyen másképen csengett a hangja! De John mindezekből semmit sem árult el, amit talán jól is tett. Amit mondott, az csak ennyi volt:
    - De hát miért lett maga apáca?
    - Micsoda csacsi beszéd! - felelt Flóra. - Nem vagyok én apáca, hanem ápolónő. Azért vagyok itt, hogy a maga nővérét ápoljam, akinek - magunk között legyen mondva - semmi komolyabb baja nincsen. De most nem erről van szó. Most ez a kérdés: hogyan jött maga ide? és nem szégyelli magát az emberek szeme elé kerülni?
    - Flóra, - szólt John síri hangon - egy falat nem volt a számban három nap óta, vagyis egyáltalában nem tudom, mióta. De érzem, hogy éhen halok.
    - Oh, maga boldogtalan! - kiáltott föl Flóra. - Hát üljön le tüstént ide és költse el az én vacsorámat! Én addig fölszaladok és megnézem a betegemet. Bár meg vagyok győződve róla, hogy mélyen alszik, mert Mária igazi malade imaginaire.
    Ezzel az irodalmi műveltségre valló francia szólással Flóra otthagyta Johnt atyja szentélyében. Az meg rögtön nekiesett az ételnek és föl kell tennünk, hogy Flóra mégis csak ébren találta betegét és egy ideig el volt foglalva az ápolásával, mert John azalatt mindent fölfalt az utolsó harapásig, kiitta a teáskannát, sőt újból megtöltötte az üstből, amely szeszélyes nótákat zümmögve gőzölgött az apai tűzhely fölött. Aztán eltompultan, zavartan és mégis jóleső érzéssel hátravetette magát a karosszékben, a balsorsát máris elfelejtette és az eszében az járt, nem minden sajnálkozás nélkül, hogy ilyen banális módon kellett találkoznia régi szerelmével.
    Épen ezen tünődött, amikor a serény leányzó nesztelenül belépett a szobába.
    - Megvacsorált? - kérdezte Johntól. - Akkor hát meséljen el szép sorjában mindent.
    Hosszú és (amint az olvasó tudja) szomorú história volt. De Flóra szótlanul, összeszorított ajkakkal hallgatta. Nem tartozott azok közé, kik folytonos kérdésekkel és megjegyzésekkel kísérik az emberi sors minden különös lépését, mint sajnos az én tollam, melynek akadékoskodó természetét tapasztalhatta az olvasó. Mert az olyanfajta asszonyok, mint amilyen ő volt, nem szeretik a filozofálást, hanem megelégesznek a puszta tényekkel. És az ilyen asszonyok bizony nagyon szigorúak a tökéletlen férfiakkal szemben.
    - No, nem baj, - szólt végül, mikor John mindent elmondott - most pedig rögtön térdre és imádkozzon az Úristenhez, hogy bocsássa meg a vétkeit!
    És John, a nagy gyerek, térdre esett és teljesítette a leány kívánságát, ami még nem lett volna baj. Hanem amint így, mondhatni igaz szívből, bocsánatért esdekelt, eleget téve az általános erkölcsi elveknek, viszont föltámadt benne az okoskodó természete és azon töprengett, vajjon vele szemben nem tartozik-e valaki szintén bocsánatkéréssel? S mikor teljesítette, amit az illendőség kívánt és fölkelt, először habozva tekintett régi szerelme arcára, majd fölbátorodva a következő kérdést intézte hozzája:
    - Mondhatom azonban, Flóra, hogy én az egész ügyben nem látom, mi vétket követtem el tulajdonképen?
    - Ha írt volna haza egyetlen levelet, - felelte a leány - akkor megkímélhette volna magát az egésztől. Sőt, ha kissé józanabb lett volna, mikor Murrayfieldbe ment, akkor nem aludt volna ott és elkerülte volna a legrosszabbat. Különben az egész baj eredete sokkal régibb időkre megy vissza. Mikor elkövette azt a fiatalkori ballépését és az édesatyja, ez a talpig becsületes ember, nagyon a szívére vette a dolgot, akkor maga csupa dacból vagy ijedségből megszökött a büntetés elől. Nos hát, most megkapta a magáét, John, és nem tehet érte szemrehányást senkinek.
    - Az igaz; sokszor beláttam, hogy milyen nagy bolond vagyok, - sóhajtott John.
    - Kedves John, - szólt Flóra - én azt hiszem, hogy ilyenkor majdnem igaza van.
    John a lányra nézett és aztán lesütötte a szemét. Kezdett némi haragot érezni, íme itt van ez a Flóra, akire nem ismer rá: milyen kemény vele szemben és nem rezdül meg a szempillája sem, nyugodt az arca, határozott, érett, férfias a viselkedése; nincs semmi nőies a beszédében, a ruházkodásában, sőt majdnem azt mondta, az arcában sem. És ez a megváltozott teremtés ugyanazt a nevet viselte, mint az egykori iruló-piruló, szerelmes leányka, aki olyan édesen tudott kacagni és olyan kedvesen sóhajtani, és olyan titkos, epedő pillantásokat vetni az emberre. És ami a legrosszabb, most úgy bánt vele, mint egy gyerekkel, bár John jól tudta, hogy régen egészen más viszony volt közöttük. John elhatározta, hogy megkeményíti a szívét ezzel az ápolónővel szemben.
    - És hogy kerül maga ebbe a házba? - kérdezte John a leánytól.
    Flóra elmesélte neki, hogyan ápolta a saját édesapját hosszú betegsége alatt és mikor az meghalt és ő magára maradt, hogyan ápolt másokat, részben megszokásból, részben, hogy valami munkája legyen ezen a világon, részben talán szórakozásból is. - Az ember hamar megszokja ezt a foglalkozást, - mondotta s aztán elmesélte, hogyan járt régi ismerőseinek a házaiba, ha szükség volt rá és hogy milyen szívesen látták olyankor, nemcsak mint jó barátot, hanem mint tanult ápolónőt, akire az orvosok rábízhatják legsúlyosabb betegeiket is.
    - És el kell árulnom, hogy kész komédia, ha Mária végett itt vagyok, - folytatta Flóra - de az édesapja annyira a szívére veszi a leány panaszait és olyan szépen tud nekem könyörögni, hogy nem utasíthatom el a kérését. Nagyon jó barátok vagyunk mi ketten, Nicholson úr és én; nagyon kedves volt az öreg úr énhozzám, egyszer régen - tíz évvel azelőtt.
    John különös nyugtalanságot érzett a szíve tájékán. Tíz év mult el s ő azalatt csupán magára gondolt. Miért nem írt egyetlen egyszer Flórának? És bűnbánó ellágyulásában megragadta a leány kezét és az, a fiú nagy ijedelmére és zavarára, húzódás nélkül átengedte neki. Egy hang azt súgta neki, hogy mégis csak ez volt a régi Flóra - először csak súgta, majd hangosan, ujjongva sikoltotta:
    - És maga nem ment férjhez? - kérdezte John.
    - Nem, John; nem mentem férjhez, - felelt a leány.
    Az előcsarnok órája kettőt ütött és figyelmeztette őket, hogy az idő múlik.
    - Most pedig, - szólt Flóra - miután jóllakott és fölmelegedett, én pedig meghallgattam a maga történetét, itt a legfőbb ideje, hogy fölkeltsem az öccsét és ide hívjam.
    - Oh, - kiáltott föl John, elszontyolodva - azt hiszi, hogy ez föltétlenül szükséges?
    - Persze, hogy szükséges. Nekem elvégre nincs jogom ahhoz, hogy magát itt tartsam, hiszen én idegen vagyok. Vagy megint el akar rohanni az éjtszakába? Azt hittem, elég volt már belőle.
    John lehajtotta fejét a szemrehányás súlya alatt. Ez a leány lenézi őt, gondolta magában, mikor ismét magára maradt. Szörnyű dolog, ha egy nő lenéz egy férfit, és ami a legfurcsább, John úgy érezte, hogy Flóra mégis szereti őt. Vajjon az öccse is lenézi-e? Vajjon az öccse fogja-e szeretni?
    És íme az öccse megjelent az ajtóban Flóra kíséretében és onnan a küszöbről kitágult szemekkel bámult regényünk hősére.
    - Igy, hát te vagy az? - tört ki belőle végre a szó.
    - Igen, Sanyi, én vagyok... én vagyok, a bátyád, John, - szólt amaz halk hangon.
    - És hogy kerültél be a házba? - kérdezte tovább Alexander.
    - Oh, hát nálam volt a kapukulcs! - mondja John.
    - Milyen jó volt neked! - szólt a fiatalabbik. - Te még jobb világban éltél. Nekem bezzeg nem adnak kapukulcsot.
    - Bizony, apa sohasem szerette, - sóhajtott John.
    És azzal megszakadt a társalgás fonala és a két testvér szótlanul nézett egymásra, de csak úgy félszemmel.
    - Nos, hát mi az ördögöt tegyünk most? - kérdezte az ifjabbik. - Ha a rendőrség tudomást szerez róla, hogy itt vagy, hamar hűvösre tehetnek.
    - Ez attól függ, vajjon megtalálták-e a holttestet vagy nem, - válaszolt John. - Aztán meg ott van a bérkocsis, az is igaz!
    - Ah, ördög vigye a holttestet! - szólt Alexander. - Én a másik dologra gondolok, az sokkal komolyabb.
    - Amire az édesapám célzott? - kérdezte John.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980088
Webáruház készítés