Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Stevenson: John Nicholson viszontagságai_EPUB

Stevenson: John Nicholson viszontagságai_EPUB
540 Ft540

Ebben a kisregényben ugyanazok a színes figurák, egyéni karakterek vonulnak föl, akiket Robert Louis Stevenson talán legismertebb regényében. "A kincses sziget"-ben már megismertünk. John Nicholson otthagyja részeges apját, hogy Edinburgh-ból átszelje az óceánt, kalandot, szerencsét és hírnevet keresve. Hogy megtalálja-e? Nos, ha kedvelik Stevenson stílusát, örömmel olvassák majd John kalandjait is.
A kötet ráadása egy másik történet,, aminek Király György, a hajdani fordító "A tetemrabló" címet adta. Ma inkább hullarablót említenénk... (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Nem az én feladatom, hogy elmondjam John Nicholson összes kalandjait, amiknek nem volt se szeri, se száma, csupán csak nevezetesebb viszontagságairól és bajairól akarok beszámolni. Ezekből is kivette alaposan a maga részét; valójában ennyi nyomorúságot sem nem kívánt magának, sem emberi mértékkel számítva, meg nem érdemelt. Hosszadalmas volna elmesélni, mint jutott el Kaliforniába, hogyan csalták, lopták, verték, éheztették s végre mint szedte föl és segítette meg egy irgalmas lélek, hogyan szerezte vissza némiképen önelégültségét és került mint tisztviselő egy sanfranciscói bankba. Ezekben az epizódokban hiába keresnők különben is a különös nicholsoni végzet ismertetőjeleit, olyan dolgok ezek, amelyeken keresztülment ezer meg ezer más fiatal kalandor ugyanabban az időben, ugyanazokon a helyeken. De amint bekerült a bankba, egyszerre rámosolygott a szerencse, bár ez, amint látni fogjuk, csak egy újabb katasztrófának a csiráit hordta magában.
    Johnnak az volt a szerencséje, hogy összehozta a sors egy fiatalemberrel, akit egy kártyabarlangban egyszer kisegített a nála levő havi fizetéséből s így megmentette őt pillanatnyi szorult helyzetéből s ki tudja, milyen más súlyos következményektől. Ez a fiatalember az unokaöccse volt egy nobhilli pénzarisztokratának, azok közül, akik a sanfranciscói értéktőzsde urai, bár tulajdonképen nem több hozzáértéssel játszanak, mint azok a szegény csirkefogók, akik nálunk a városliget egyik zugában a »fej vagy írás« egyszerű művészetének a mesterei: a fontos mindenekfölött a saját hasznuk, s a közérdekkel igen keveset törődnek. Igy hát ez a fiú könnyen megtehette, - s mivel hálás természetnek bizonyult, szívesen is tette - hogy John barátunknak megmutatta a meggazdagulás útját. Ne gondoljuk azonban, hogy ez nagyobb erőfeszítést vagy szorgalmat kívánt volna tőle, még csak az sem kellett, hogy tisztában legyen azzal a játékkal, amelyet űzött, egyszerűen vett és eladott, amint ajánlották neki, s így csakhamar egy kis vagyonkára tett szert, amely tíz-tizenkétezer font körül lehetett, vagy ahogyan most számított, körülbelül hatvanezer dollárra rúghatott.
    Hogyan szerezte a vagyont, ez olyan probléma, melyet nem lehet megoldani semmiféle filozófiával, épúgy mint azt sem, hogy mint érdemelte a sorstól azt a balszerencsét, amely odahaza érte. Igaz, hogy szorgalmasan dolgozott a bankban, bár nem szorgalmasabban, mint például a pénztáros, akinek hét apró gyermeke volt és sohasem tudott kivergődni a nyomorúságból. Sőt az a lépése, amely ehhez a szerencséhez vezette, - egyszer a hó elsején, egész fizetésével a zsebében betévedt egy játékbarlangba - mondom, ez a lépése sem minősíthető olyan kiválóan erényes vagy bölcs cselekedetnek, hogy megérdemelte volna vele az istenek jóindulatát. Talán ő maga is sejtette ezt és érezte, hogy egy rendkívül szédületes hintán ül - ma fönt az égben, holnap lent a pokolban -, amelybe hiába kapaszkodnak görcsös erővel az emberek; talán attól is félt, hogy a rossz nyelvek álnokul azt fogják költeni róla, hogy szerencséjének a gyökerei holmi apróbb sikkasztásokra mennek vissza - annyi bizonyos, hogy nyugodtan tovább folytatta mesterségét; nem szólt senkinek egy szót sem hirtelen gazdagságáról és a pénzt is egy olyan bankban helyezte el, amely a város túlsó végén feküdt. Ez a titkolódzás, bármilyen ártatlannak látszik, volt az első lépés John életének második tragikomédiája felé.
    Az egész idő alatt egy levelet sem írt haza. Lehet, hogy bátortalanságból vagy szégyenkezésből nem mert írni, lehet, hogy némi harag is élt még benne, vagy puszta halogatás volt az oka; lehet, hogy azért, mert (amint láttuk) nem nagy tehetséget mutatott az íráshoz vagy azért, mert (amint néha hajlandó vagyok föltenni) van egy törvénye az emberi léleknek, mely megakadályozza a fiatalembereket - olyanokat is, akik különben nem ostobák -, hogy elvégezzék a gyermeki kegyeletnek ezt az egyszerű aktusát, - elég az hozzá, hogy múltak a hónapok, múltak az évek és John barátunk nem írt. El kell azonban ismerni, hogy ez a szokása gyökeret vert benne, még mielőtt belecsöppent volna a gazdagságba; és valóban csak az tartotta vissza attól, hogy rövidesen megtérítse az ellopott, vagy ahogyan ő szerette nevezni, a kölcsön vett pénzt, mert nehezére esett megszakítani a hosszú hallgatást. Hiába ült neki a levélírásnak, hiába várta az ihletést, az isteni múzsa csak annyit sugallt neki: »Kedves atyám«, egyébként makacsul hallgatott. És John hamar összegyűrte a papirost és elhatározta, hogy amint a »jó szerencse« engedi, személyesen viszi haza a pénzt. És ez a halogatás, amit szintúgy nem lehet menteni, volt a második lépés, mely a balszerencse hálójába vitte.
    Tíz év elmúlott és John közel járt a harminchoz. Testileg megtartotta gyermekkori igéretét, köpcös fiú volt és hajlott az elhízásra. Kedves arcvonásai, nyájas tekintete, előkelő modora, elpusztíthatatlan jókedve, hosszú szőke barkója, kissé amerikaias kiejtése, egy híres amerikai humoristával való rokonérzése, és hasonlósága egy bizonyos királyi személyiséghez, akit nem akarok megnevezni - mindez olyan külső megjelenést biztosított neki, amelyet szívesen láttak volna a legjobb társaságban. Belsőleg, vaskos testalkata és katonás barkója ellenére, inkább egy aggszűzhöz hasonlított, mint egy huszonkilencz éves férfihoz.
    Egy nap, amikor épen a Market Streeten ballagott, kétheti szabadsága előestéjén, a szemébe tűnt egy vasúti hirdetés és puszta szórakozásból kiszámította, hogy épen karácsony napján érhetne haza, ha másnap reggel fölülne a vonatra. Ez az ötlet csakhamar vággyá erősbödött benne és egy pillanat alatt elhatározta, hogy hazautazik.
    A dolog azonban nem volt olyan egyszerű: be kellett csomagolnia, pénzt kellett fölvennie abból a bankból, amelynek előkelő kliense volt, viszont bizonyos ügyeket elintéznie annak a banknak a részére, amelyben mint egyszerű tisztviselő dolgozott. És így történt, az emberi természetnek megfelelően, hogy az utóbbi kötelességéről szinte teljesen megfeledkezett. Késő éjjel vette észre, hogy nemcsak a saját pénze van nála, hanem (mint akkor tíz évvel ezelőtt) egy jelentékeny összeg, amely más emberek vagyonát képviselte.
    Nos, történetesen ugyanabban a penzióban, ahol ő volt szálláson, egy tisztviselőtársa is lakott, egy tisztességes fiatalember, akinek egyetlen gyöngéje az ivás volt, - bár ebben az esetben nem annyira gyöngeségnek, mint inkább erőnek lehetett volna nevezni, mert a jó lélek néha heteken keresztül ittas volt, anélkül hogy egy percre kijózanodott volna. Erre a boldogtalan emberre bízta John azt a borítékot, melybe a nála maradt értékpapirokat zárta, azzal az utasítással, hogy adja át másnap a bank igazgatójának. Igaz, hogy nem kerülhette el a figyelmét most sem, milyen bizonytalan volt barátjának a tekintete és zavaros a beszéde, de John sokkal vérmesebb természetű ember volt, semhogy ez visszatarthatta volna; egyszerűen elnyomta a szívében az intő szózatot és ugyanazzal a mozdulattal, mellyel átadta a pénzt Kirkman barátjának, önmagát is kiszolgáltatta a végzet önkényének.
    Bocsássák meg nekem, hogy annyit időzök John apróbb hibáinál s kiteszem magam annak, hogy unalmasnak fognak találni, de el kell ismerni, hogy az eset a legtapasztaltabb moralistát is zavarba ejtheti. Különben most egyszersmindenkorra végeztem e fejtegetésekkel, a mérték betelt, az olvasó megtudta a legrosszabbat, amit szegény hősömről elmondhattam, s most maga megítélheti, vajjon ő vagy John érdemelt-e kevesebbet. Ezentúl egyszerűen követni fogom egy olyan ember sorsát, aki labda volt a végzet kezében és akinek meg nem érdemelt bajait még a humorista sem nézheti sajnálkozás nélkül s még a filozófus sem megdöbbenés nélkül.
    Még ugyanazon az éjtszakán John társa úgy lerészegedett, hogy meglepte vele még legbizalmasabb barátait is. Ennélfogva kora reggel kitették a szűrét a penzióból, csomagostul rábízták egy teljesen idegen emberre, akinek Kirkman még a nevét is elfelejtette, ő maga hosszas hánykódás után végre bekerült, úgy ahogy volt, egy sacramentói kórházba. Itt a derék iszákos egy ágyszámnak rejtélyes jeligéje alatt néhány napig öntudatlanul hevert, megfeledkezve mindenről és nem is sejtve, hogy a rendőrség kétségbeesetten keresi mindenfelé. Két hónap is eltelt, míg a sacramentói kórház betegében fölismerték Kirkman urat, a sanfranciscói eltűnt bankhivatalnokot s még vagy két hétbe került, mig föl tudták hajszolni azt az idegent, akinél a csomagja le volt téve, s így John levele végre eljuthatott a rendeltetési helyére, teljesen sértetlen pecsétjével és érintetlen tartalmával.
    John pedig azzal kezdte a szabadságát, hogy szó nélkül elutazott, ami már magában véve szabálytalan volt; s vele együtt eltűnt egy bizonyos pénzösszeg, amit még kevésbé lehetett menteni. De tudták róla, hogy hanyag, bár becsületes ember; a bankigazgató különben is a pártfogásába vette. Igy keveset beszéltek, bár kétségtelenül sokat gondoltak az ügyről, míg végre a két hét letelt és John még mindig nem jelentkezett. Ekkor azonban kezdett a dolog kellemetlenné válni, s mikor rövid nyomozás után rájöttek, hogy a pénztelen tisztviselőnek ezerszámra voltak dollárjai egy konkurrens banknál letétben, anélkül hogy erről bárkinek sejtelme lett volna, a legjobb és legbizakodóbb barátai is elpártoltak tőle. Átvizsgálták az üzleti könyveket, hátha valami régi és ravaszul kieszelt csalásnak a nyomára jutnak, és bár semmit sem találtak, mégis az volt az általános benyomás, hogy sikkasztás történt. Rögtön sürgönyöztek és mivel megtudták, hogy John Edinburghbe utaltatta át a pénzét, megbízták ottani levelezőjüket, hogy lépjen érintkezésbe a rendőrséggel.
    Ez a levelező pedig véletlenül Nicholson apának volt a jó barátja, aki tudta, hogy mért tűnt el annak idején John olyan hirtelenül Edinburghból. S most a két ügyet összevetve, rögtön gyanut fogott és elsietett a botrányos hírrel nem a rendőrségre, hanem Nicholson barátjához. Az öreg úr régóta leszámolt azzal, hogy fia nincs az élők sorában; lassanként megfeledkezett róla és bűneinek az emléke már olyan régi fájdalmak sorába sülyedt, melyek hébe-korba az eszébe jutnak ugyan az embernek, de némi akaraterővel mindig el lehet terelni róluk a figyelmet. De most, hogy a rég eltűnt fiú föltámadt s új bajokat hozott a házra, ezzel csak még nagyobb fájdalmakat okozott.
    - Macewen, - szólt az öreg Nicholson - ezt az ügyet, ha lehet, agyon kell hallgatni. Mondd, ha adok neked egy utalványt arról az összegről, amely a fiúval eltűnt, akkor el tudnád igazítani a dolgot úgy, hogy nyilvánosságra ne kerüljön?
    - Megteszem, - szólt Macewen - magamra vállalom az ügyet.
    - Tudod, - folytatta Nicholson úr nyugodt hangon, bár fakóvá vált ajakkal - tudod, csak a családom kedvéért teszem, nem azért a szerencsétlen fiatalemberért. Ha azonban kiderülne, hogy a többi gyanusítások is alaposak és a fiú nagyobb összegeket sikkasztott volna, akkor leveszem róla a kezemet: ki mint veti ágyát, úgy aludjon!
    És az apa fölnézett Macewenre azzal a furcsa fejbólintással és kesernyés mosollyal, amelyet jól ismerünk.
    - Isten veled, köszönöm, - szólt és Macewen belátván, hogy a dolog sokkal súlyosabb, semhogy bármi vigasztalásnak helye lehetne, elbúcsúzott és áldotta magában az Úristent, hogy neki nem adott gyermekeket.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980071
Webáruház készítés