Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Somogyvári D. György: Egy vadaspark csodálatos élete_EPUB

Somogyvári D. György: Egy vadaspark csodálatos élete_EPUB
1 290 Ft1290

Hogy milyen egy vadaspark élete? Hát olyan. Reggel fölkelnek az állatok (kivéve azok, amelyek éjjel működnek), elvégzik a reggeli teendőiket, kicsinosítják magukat, hogy legjobb formájukat mutassák a látogatóknak, és várják a napi érdeklődőket.
Ezt értjük. És hogy ez mitől csodálatos? Hm... Hát olvassák el az állatgyülekezet kalandjait, mert lehet, hogy a gólya nyomán még Afrikába is eljut némelyik...

A könyvborító Csáki-Maronyák Éva grafikájának felhasználásával készült. (a Kiadó)

  • Részlet az e-könyvből:

    11. fejezet
    amelyben Gagó, a kiskelep elárvul, de a vándorútra vele tart
    legjobb barátja, Marci, a harkály is...

    - Egy dolog biztos, gyerekek - vakarja feje búbját Apu - ezen a télen nem teszitek tönkre a szánkótokat...
    Kari és Vali vágyakozva nézik a garázs falára akasztott csúszkacsodát. Tavaly kapták karácsonyra, van rajta kormány, fék, két kis ülés és a színe, ó a színe az versenyautó-piros! Idén csak egyetlen egyszer volt alkalmuk használni, január utolsó vasárnapján, de a hó nem volt jó, ragadt, mint a kelt tészta, így hamar föladták a ródlizást.
    - Ha jól belegondolok, nem emlékszem, hogy valaha is láttam ilyen meleg telet. - tárja szét karjait Apu mentegetődzve.
    Az ikrek megértően bólogattak. Apának igaza van. Ők sem láttak még ilyen hófukar telet. Ez pedig nagy szó az ő korukban...
    - Hanem, gyerekek, van egy jó hírem. Gyula bá’- nak váratlan vendége érkezett. Szeretné, ha találkoznátok vele.
    - Kicsoda? - kérdezik szokásuk szerint egyszerre az ikrek.
    - Azt én sem tudom. De ha tudnám, akkor sem mondanám el nektek. Annál is inkább, mert hiába könyörögtem magam is öreg erdész barátotoknak, nekem sem árulta el. Azt mondta, legyen meglepetés. Nos, kivigyelek benneteket Budakeszire?
    - Igen!! - zúgják kórusban az ikrek.

    Kari és Vali az erdészlak melletti fészerben bukkannak Gyula bá’-ra. Az öreg a bejáratnak háttal görnyed a hüvelyknyi vastagságú asztallap fölé, az orra végén régimódi, szarukeretes okuláré billeg. Elmélyülten babrál valamit egy parányi szerszámmal. Az ikrek illedelmesen köszönnek, de a nyugalmazott erdőkerülő a füle botját sem mozgatja. Néha motyorog valamit az orra alatt. Olyasmit, mint „na, most megvagy...” és „ugye megmondtam, hogy be fogsz oda menni..” és hasonlókat.
    - Mi van a kezében? - kérdezi suttogva Vali a testvérétől.
    - Azt hiszem, csavarhúzó... - válaszol Kari.
    - Meg egy vörös légycsapó, vagy mi a csuda... - kuncog Kari fülébe Vali - Háromra köszönjünk rá még egyszer, jó hangosan!..
    - … rom! Jó reggelt, Gyula bá’!
    - He? - kapja fel a fejét az erdész, s egy pillanatig úgy néz az ikrekre, mintha most látná őket életében először. Arcán szétterül az öröm. Homlokára tolja szemüvegét.
    - Hát mégis eljöttetek? Persze, persze, a múlt éjjel sem esett hó...
    A gyerekek szemében ég a kíváncsiság, amint közelebb somfordálnak az asztalhoz.
    - Mi ez a vörös ízé az asztalon, Gyula bá’?
    Az erdész visszaejti szemüvegét az orra nyergére.
    - Az, kedveseim, egy… - De nem áll módjában befejezni a mondatát. A fészer homályos sarka felöl hirtelen csattogó zörej hallatszik. Mint mikor valaki egyetlen ütővel veri a dob fémes oldalát. Az ikrek megszeppenve húzzák be a nyakukat.
    A hőlégballon fonott gondolájának peremén egy fehér gólya áll. Egy lábon. Mint a gólyák, általában. Amikor észreveszi, hogy feléje fordul a figyelem, nyakát hátracsavarva vad kelepelésbe kezd.
    - Á, bocsánat, gyerekek. Hadd mutassalak be benneteket Gagónak, a kiskelepnek - Gagó, ez Kari és Vali, a barátaim.
    - Szia, szia.
    Gagó, a kiskelep most úgy csattogtatja hosszú, piros csőrét, mintha suttogna valamit. Gyula bá’ kérdőn néz a gólyára, majd felderül az arca.
    - Gagó elnézéseteket kéri, de amint mondja, ha odanyújtja a lábát nektek, akkor kénytelen lesz lehuppanni a fenekére.. Gagónak tudniillik, csak egyetlen lába van...
    Az öreg felkapja az asztalról a légycsapónak látszó valamit.
    - A másikat éppen most szervizelem...
    Gagó, a kiskelep vehemensen bólogat a fejével. Klep-klep. Úgy van. Úgy van.
    Az ikrek hitetlenkedve, kicsit irigyen szemeznek az erdész kezében lóbált gólyalábbal. Ebben a pillanatban vérfagyasztó kacagás hallik a Gagó mögötti sötétségből. Fekete tollú, piros sapkás, bohókásan mozgó madár ugrik a lámpa fénykörébe. A termete, mint egy jól fejlett varjúé.
    - Hát te is itt vagy, Marci? - kérdezi az öreg csodálkozva. Az ikrek felé fordul - Ez itt Marci, a harkály. Gagó legjobb barátja. És testőre..
    Marci hahotázva röpköd egyik gyerek válláról a másikra, erős csőrével gyengéden kopogtatva a kobakjaikon. Marci, a fakopács, nem ismer másfajta bemutatkozást. Világ életében mindenre, ami útjába akadt, rákoppintott a csőre hegyével.
    - Üljetek ide mellém, gyerekek - mondja Gyula bá’. Mialatt megolajozom és összerakom Gagó műlábát, elmesélem nektek a történetét.
    Kari és Vali felmásznak az öreg kézzel gyalult fapadjára, s rákönyökölnek a roppant érdekes dolgokkal teliszórt asztalra.

    Ha később kiléptek a fészer elé, s felnéztek a tetőre, látni fogtok egy viharvert szekér kereket, mely a búbos kemence kéményére van fölszerelve. Sok éven át azon állt Gagó szüleinek a fészke. Hatalmas, kényelmes fészek volt, sok kisgólya látta meg benne a napvilágot. Tavasszal, amikor a gólya pár megérkezett, rögtön nekiálltak a téli viharkárok javításának, az ősszel, mielőtt elrepültek volna a messzi Afrikába, erős fűzfavesszőkkel megerősítve hagyták maguk után otthonukat. Négy évvel ezelőtt, április elején, egy különösen aszályos afrikai nyárból érkeztek haza, soványan, gyengén, s így csak egy tojás került a fészekbe, a szokásos három helyett. Ebből született Gagó, a kiskelep. Talán két hónapos volt, amikor egy villám csapott az erdészházba, s megölte a szülőket. Csodával határos módon, a kiskelepnek az ijedtségen kívül semmi baja nem történt. A vihar elmúltával lehoztam őt a háztetőről, s itt a fészerben készítettem neki almot, szalmakötegekből. Egész nyáron etettem, itattam. Képzelhetitek, a fél napom arra ment el, hogy hálóval rohangáltam a Vadaspark körül és szöcskéket, bogarakat, békákat gyűjtöttem Gagónak, hogy legyen mit ennie. Szépen fejlődött, júniusban már éjjel-nappal nyitva hagytam az ablakot, gondoltam, ha el akar repülni, hadd menjen. De a kiskelep megszelídült, ellustult, esze ágában sem volt kimenni a szabadba, hogy megtanuljon repülni és vadászni. Kétségbeestem. Rohamosan közeledett az idő, amikor a környékbeli gólyák gyülekezni kezdenek Szarvas-árok mezején, hogy együtt induljanak délre, a hideg tél elöl. Magammal vittem a szomszéd domboldal egyik tisztására, s próbáltam rávenni a repülésre. Gondoljátok el, én, a nyolcvan éves öregember le és föl szaladgáltam a fűben, a karjaimmal csapkodtam, mintha szárnyak lennének. Kudarcot vallottam. Gagó, a kiskelep a földön fetrengett a nevetéstől. Marci, a harkály mentette meg a helyzetet. A közeli bükkfa törzsén férgek után kutatva figyelt fel a jelenetre. Egy ideig elnézett bennünket (később bevallotta, jót szórakozott rajtunk...), aztán megsajnált, hisz évek óta ismertük egymást. Villámgyorsan Gagó nyakára röppent, karmaival megragadta a nyakát és csőrével nagyot koppintott a gólya fejére. Kiskelep azonnal kijózanodott.
    - Ha nem tanulsz meg repülni, elpusztulsz, érted? - rikoltotta Marci éles fakopács hangján - Csontjaidat széthordják a rókák. Egy toll nem sok, annyi sem marad belőled!
    Gagó gólya szepegve, félszemmel méregette a váratlanul felbukkanó pedellust.
    A másikkal engem fürkészett, vajon igazat adok-e a harkálynak. Szigorú arcot vágtam, de belülről majd kipukkantam a nevetéstől. Kiskelep behúzta a nyakát és megadta magát. Attól a naptól kezdve Marci, a harkály tanította repülni Gagót, a gólyát. Egyre messzebbre, egyre magasabbra szálltak, egyre több ideig maradtak fenn a levegőben. Mint tudjátok, a fekete harkály az egyetlen egyed a tíz fajta harkály családból, amely egyenesen és kitartóan tud repülni. Gagó és Marci elválaszthatatlan barátok lettek. Amikor a kiskelep már úgyszólván anyányi nagyságura nőtt, a levegőben hátára vette a harkályt, s ekképpen vitorláztak együtt, spirálban fel a magas égbe, a későnyári meleg légáramlatok hátán. Gagónak csak ki kellett terjesztenie hatalmas, hófehér szárnyait, a felfelé haladó levegőoszlop alákapott, s úgy emelkedtek fel, harkályok által soha nem látott magasságokba, hogy Marcinak elakadt a lélegzete. Esténként együtt tértek vissza az erdészház udvarába, kánonban énekelve, ki-ki a maga nyelvén azt a dalt, amelyre megtanítottam a kiskelepet, amikor még én etettem:
    „Gólya-gólya gilice,
    Mitől véres a lábad?
    Török gyerek elvágta,
    Magyar gyerek gyógyítja,
    Síppal, dobbal,
    Nádi hegedűvel.”
    A fejemet csóválva néztem utánuk, amint eltűntek a fészerben éjszakára. De a szívemben túlcsordult az öröm. Akkor még nem tudtam, ez a kis dalocska mennyire közel fog járni egyszer a rettenetes valósághoz.
    Eljött az augusztus, a Budai és a Pilisi gólyák valóban gyülekezni kezdtek Szarvas-árok mezején. Együtt gyakorolták a csoportos repülést, megbeszélték a váltott vezetés rendjét, tisztázták az útvonalat. Gagó, a kiskelep egyre vidámabb, Marci, a harkály egyre szomorúbb lett, ahogy az elválás pillanata közeledett. Éjjel-nappal a gólyák társasága körül sündörgött. Egy este csak ennyit mondott Gagónak:
    - Veled megyek.
    - Mit beszélsz? - kérdezte hitetlenkedve a gólya.
    - Veled megyek és kész. Akár magam is végig repülöm a távot Afrikáig.
    - Az lehetetlen! Hisz tudod, a harkályok télidőben is otthon maradnak. Bele fogsz pusztulni. És a rókák a te csontjaidat fogják széthordani!
    - Nekem mindegy - vonta meg a szárnyát Marci - Ha egyedül hagysz, abba is belepusztulok.
    Ezen mindketten elgondolkodtak. Még aznap éjjel visszarepültek ide, az erdészházhoz és felvertek az ágyból. Gagó vitte a szót.
    - Gyula bá’, Marci velem jön Afrikába....
    Először szóhoz sem jutottam, aztán próbáltam őket lebeszélni, de hiába. Bár sikerült volna mindkettőt itthon tartanom! Akkor nem kellett volna Gagónak, a kiskelepnek és Marcinak, a harkálynak végigszenvedniük mindazt, ami történt velük Afrikában.
    Augusztus közepén mindketten elrepültek a többiekkel. Ahogy Petőfi Sándor írta:
    „Jön az ősz, megy a gólya már,
    Hideg neki ez a határ...”
    Azt, hogy mi történt az úton, a kettejük nagy kalandjáról a következő alkalommal mesélek nektek, gyerekek...

     

    12. fejezet
    amelyben egy nílusi krokodil csaknem átírja a történetet,
    de minden jóra fordul, s a kiskelep újra tud guggolni

    - Klep, klep..
    Gagó gólya fel és le ugrál Gyula bá’ munkaasztalán.
    - Teljesen olyan, mintha az igazi lenne…
    Az asztal szélére lebben, megnézi magát a falon lógó, fényét vesztett tükörben. Billegeti a testét, kényesen emelgeti a lábait, forog körbe-körbe.
    - Tökéletes. Tö-ké-le-tes - hajtogatja, félrecsapott fejjel. Marci, a harkály, barátja vállára ereszkedik. Együtt szemlélik tükörképüket.
    - Mint a régi szép időkben... - sóhajt a harkály. Komikus mozdulatokkal rázza tolldíszes fejét, az ikrekből kipukkan a nevetés. Az öreg erdész a szerszámait rakosgatja vissza a ládikóba, gondosan megtörülgetve minden egyes darabot az olajos ronggyal. Néha felpillant, s a szakember szemével mustrálja kiskelep megjavított műlábát. Valóban, alig lehet megkülönböztetni az igazitól. Ki fog tartani néhány évig. Eszébe jutnak a kezdeti, kemény hónapok, amikor magához vette az elárvult kisgólyát és felnevelte. Gyula bá’ a homlokára csap.
    - Kari, Vali, gyertek közelebb, hadd fejezem be Gagó történetét arról, miképpen veszítette el lábát a messzi Egyiptomban.
    Az ikrek felmásznak a fapadra. Az öreg leveszi orráról vénséges, rozoga szemüvegét, s óvatos mozdulatokkal belehelyezi az asztalon heverő tokba.

    Emlékeztek, ott hagytuk abba, hogy Gagó és Marci augusztus közepén, egy nagy csapat gólyával felröppentek Szarvasárok mezejéről és elindultak Egyiptom felé. Tettek néhány kört Budakeszi és a Vadaspark fölött, majd amikor úgy érezték, izmaik bemelegedtek, követték a tapasztalt vezérgólyát a delelő nap felé. A Duna medre fölött haladtak, hogy ne kelljen átrepülniük az Erdélyi Havasok magas csúcsai fölött. Két nap alatt tették meg az utat Mohácsig, az ország déli határáig. Az első éves gólyák miatt indultak ilyen lassú tempóban, hogy legyen idejük hozzászokni a hosszú repülésekhez. De Marci harkály az első nap estéjén már olyan fáradt volt, hogy nem is érdekelte a vacsora. Ott gubbasztott egymaga, egy folyó menti bokor alján, míg a többiek elmentek békászni. Másnap reggel már Gagó nyakába kapaszkodva emelkedett a magasba, s amíg úton voltak, úgy használta barátja széles hátát, mint vadászrepülőgépek az anyahajót. Repkedett a gólya körül, ha elfáradt leszállt rá. Természetesen nem bírták az iramot úgy, mint a csapat többi tagjai, akik ráadásul elkezdtek türelmetlenkedni.
    Így soha nem érjük el a Nílus folyót, mondogatták. Gagó és Marci eleinte csak el-elmaradoztak, de mire leértek a Duna delta vidékére, végképpen leszakadtak a társaságtól. Kiskelep egyáltalán nem aggódott.
    - Addig, amíg ilyen terülj-terülj asztalkámra bukkanhatunk, mint ez a lápvidék, én nem félek - csattogtatta csőrét.
    - Én sem - szajkózta barátját a harkály. Napokat bóklásztak a sekély, meleg vizű mellékágak gázlóiban. Gagó termetes békákat hapsikolt fel a sás és nádszálak között, Marci megtermett kukacokat kopácsolt ki az ártéri, korhadt fák törzséből. Amikor elérték a tengerpartot, nem jutottak szóhoz annyi víz láttán. A kisgólya ösztöne azt súgta, forduljanak délre, a tengerpart mentén. A Boszporusz szoros fölött repültek át Ázsiába. Maguk alatt látták Isztambul mecsetjeinek tornyait, a híres török nagyváros ezernyi utcáját, autóját. A nagy török folyók rendszerét követték az Anatóliai- magasföldön át, s a gyakran felbukkanó tavak partjain éjszakáztak. A legnagyobbnál, a félig kiszáradt Tuz Gölü mocsaraiban egy teljes hetet töltöttek el, fekete gólyák társaságában. Iskenderun öblénél érték el a Földközi tengert, innen délre fordultak a tengerpart szélét követve. Elhaladtak az arab mesék országai, Szíria és Libanon mellett, majd Izraelt maguk mögött hagyva átrepültek a Szuezi csatorna fölött, s megérkeztek Afrika földjére, oda, ahol Egyiptom legnagyobb folyója, a Nílus ezer ágra szakadva ömlik a tengerbe. Az iszapos, langyos vizekben hemzsegtek a halak, békák és siklók, a pálmafák ágain a hernyók és kukacok, a lepkék és bogarak. A Nílus folyamát kutatva elkalandoztak a nagy kikötőváros, Alexandria felé, majd átröpültek a fáraók piramisai fölött, s egyszeriben Egyiptom legnagyobb metropolisza, Kairó fölött találták magukat. Néhány nappal később megérkeztek az egyiptomi királyok földjére, Luxor körzetébe. Gagót ösztöne egy Asszuán nevű város felé irányította. E helység után a Nílus hatalmas tóvá szélesedik ki, mely tele van öblökkel, kisebb félszigetekkel. A partokat búja növényzet borítja, sok helyen még a fák is vízben állnak. Igazi madárparadicsom ez a hely, zsúfolásig telve gólyákkal. A két barát egy Kalábsha nevű falucska templomromjai mögött vert tanyát, a nádasban. Látótávolságon belül csak egyetlen kunyhó állt, melyben egy magányos arab fiú élt. Mahmud - mert így hívták - órákig elnézte a gólyákat maga körül, amint vadásznak, pihennek vagy egymással szórakoznak, civakodnak.
    Egy napon Gagó, a kiskelep a szokásosnál mélyebbre gázolt a tóba, mint annak előtte. Megtörtént a baj. Forrni kezdett körülötte a sárgaiszapos víz. Hatalmas nílusi krokodil bukkant fel a mélyből, elkapta a gólya egyik lábát, s lerántotta a madarat a víz alá. Gagó csapkodni kezdett a szárnyaival, amivel elérte, hogy mindketten ismét a felszínre bukkantak. Ekkor pillantotta meg őket Marci, aki éppen egy akácia fát doktorolt a közelben. Mint a puskagolyót, úgy lőtte ki magát a fa törzséről, egyenesen a krokodil feje búbjára. A csőrével akkorát koppintott a ragadozó homlokára, hogy az ijedtében elengedte kiskelepet és egy hátraszaltóval eltűnt a mélyben. Igen ám, de az ütközéstől Marci elájult. Ott lebegett a víz színén a két madár, mint akikből elszállt a lélek. A krokodil minden pillanatban visszatérhetett. Mahmud, aki véletlenül szemtanúja volt a jelenetnek, lélekszakadva rohant a tó partjára. Gondolkodás nélkül belegázolt a vízbe és felszedte az élettelen madarakat. Még meg sem fordult, amikor a bestia ismét támadott. Centiméterekre a vízből kiugró Mahmud sarkai mögött csattantak össze a félelmetes fogak. Marciból csak kikellett rázni a vizet, amit lenyelt a becsapódás pillanatában, s máris magához tért. De Gagó nagy bajban volt. A bal lába úgy össze lett roncsolva, hogy Mahmudnak nem volt más választása, le kellett csípnie, ha nem akarta, hogy a gólya elvérezzen. Az arab fiú hetekig ápolta kiskelepet. Marci idejének jó részét azzal töltötte, hogy Gagó számára fogdosott halat és békát a sekélyes parti vizekben. A siklóktól félt, azokat nem merte bántani. A déli nyár derekán Mahmud egy botból kezdetleges műlábat faragott, felszíjazta az épen maradt lábszárra és újra megtanította a gólyát járni. Mire eljött az egyiptomi ősz, Gagó már vidáman kopogott ide s oda a műlábbal, amelynek csak egy baja volt: nem tudta maga alá hajtani. Kiskelep így vágott neki ismét a hosszú útnak hazafelé, Marcival a hátán. A falábra kötözve, vízmentes nejlonzacskóba csomagolva egy üzenet állt, amelyben Mahmud elmesélte, mi történt a gólya lábával, s egyben megkérte a gólya magyarországi költőhelyének lakóit, hogy csináljanak Gagónak egy ügyesebben működő műlábat. A gólya természetesen hozzám tért vissza azon a magyarországi tavaszon. Megtaláltam az arab fiú levelét, a többit már tudjátok.

    Kari és Vali az ablakhoz szaladnak. Odakint, a Vadaspark előkertjében, a gólya és a harkály azt játsszák, hogy menetközben átugorják egymást. Ez könnyen megy Gagónak, annál rosszabbul Marcinak. A gólya túl magasnak bizonyul számára. Kiskelep végül is megszánja barátját s leguggol a harkály előtt. A gyerekek elkerekedett szemmel nézik, amint Gagó mindkét lába éppen úgy hajlik össze, mint azoknak a gólyáknak, akik még soha sem találkoztak nílusi krokodillal…

     

    13. fejezet
    amelyben kiderül, hogy a kamcsatkai barnamedvék nem is olyan félelmetesek,
    annál is inkább, mert imádják a spenótfőzeléket kemény tojással

    Apu elhúzza a szobaablak függönyét, amikor az ismerős dudaszó felhangzik az utca felől.
    - Megérkezett Gyula bá’ - fordul titokzatos mosollyal az ikrek felé. Kari és Vali a földön hasalnak, fejtől fejig, s ugyanazon a papíron rajzolják ugyanazt a Marslakót. Így egyáltalán nem csoda, hogy ugyan csak egy kobakja van a szerencsétlen űrszökevénynek, de valamiképpen két szája, négy szeme, négy füle, négy keze és négy lába sikeredett a mesterműben. Apu szavainak hallatán ledobják ceruzáikat, felugranak, s a bejárati ajtóhoz rohannak. Erdész barátjuk éppen akkor fordul be a kitárt kertkapun viharvert, erdészeti terepjárójával. Vadul integetnek neki, de Gyula bá’ azzal van elfoglalva, hogy ne hajtson a bejáró két oldalán ültetett rózsabokrokba.
    Korát meghazudtoló frissességgel ugrik ki az autóból, körbesétál, kinyitja az utas ajtót… és…
    … nem telik el egy pillanat sem, Kari és Vali már az ebédlőasztal alatt kucorog, félelemtől kerekre tágult szemekkel. A terepjáróból hatalmas kamcsatkai medve kászálódik ki lassú, komótos mozdulatokkal! Hogy honnan tudják a gyerekek, miként a meglepetésállat valóban egy kamcsatkai medve? Onnét, hogy Anyu szokta azt mondani: „ha rosszak lesztek, odaadlak benneteket a kamcsatkai óriás medvének!”
    Márpedig Gyula bá’ utasánál óriásibb medvét az ikrek el sem tudtak volna képzelni.
    - Ha-hó! - harsog az öreg - gyertek elő, Kari és Vali, ez az uraság itt a barátom, s nem bánt benneteket. Még soha nem evett gyerekeket reggeli után, ha-ha.
    Az ikrek kioldalognak az előszobába, s bizonytalanul ácsingóznak a bejárat szemöldökfája alatt. A medve karba tett kezekkel álldogál a gépjármű előtt. Két lábon állva, valóságos toronynak látszik. Megpróbál mosolyogni, már amennyire egy mackó mosolyogni tud, és hát boccs - afféle barátságos vicsorgás kerekedik ki belőle.
    - Látjátok, mennyire örül nektek Dönci - veregeti meg a medve kétaraszos felsőkarját Gyula bá’. Ekkor már Anyu is az ajtóban áll, kissé sápadtan, de nem szól egy szót sem. Apu már jó előre felkészítette erre a különös vendéglátásra.
    - Gyertek, kölykök, bemutatkozunk Döncinek - mondja Apu, s kézen fogja az ikreket. A medve a fenekére huppan, hogy mégse legyen olyan rémisztően magas. Előrenyújtja a mancsát és dörmög valamit az orra alatt.
    - Azt mondja, csapjatok bele - közli Gyula bá’, aki ezek szerint a medvék népének nyelvén is ért. Sorban megpaskolják a mackó párnás tenyerét, majd ő teszi ugyan ezt mindenkivel, végül összeütik kezeiket és mancsaikat a levegőben mind a négyen, s ezzel megvolna a bemutatkozás.
    - Dönci Veresegyházról jött hozzánk látogatóba, a Vadasparkba. Igazi Nyuszival akar találkozni. Emlékeztek, a farsangi bál után Igazi Nyuszit az állatok közfelkiáltással megválasztották szószólójuknak. Igazi Nyuszi azóta sok jót és okosat tett a Park állataiért, így a híre eljutott a Veresegyházi Medve Otthonba is, ahol Dönci a harminchat mackót számláló mackófalka vezére úgy gondolja, tanulhat egyet, s mást Igazi Nyuszitól. Ami fölöttébb izgatja - az a kerítések ügye. Erről kíván komolyan, négyszemközt tárgyalni Igazi Nyuszival.
    A medve fölkászálódik a földről, s halkan mormol valamit az erdész fülébe.
    - Ahá! Éhes a picikém, kimerítette az utazás.
    - Jöjjenek be, Gyula bá’ - sürgeti a vendégeket egy fokkal rózsásabb arccal Anyu.
    Az asztalnál Dönci félretolja a mézes csuprot.
    - Azért, mert Micimackó állandóan mézes hordókból nyalogat, az nem jelenti azt, hogy mi, a kamcsatkai nemzedék is édesszájúak lennénk. A kamcsatkai medvék csak a lazacot szeretik - fordítja kissé restelkedve Gyula bá’ az asztalkörül ülőknek.
    - Lazac?! - kap fejéhez Anyu - Honnét szerezzek a hosszú hétvége előestéjén néhány vödör lazacot Döncinek?
    Dönci medve a neve hallatán megpróbál ismét mosolyogni, de csak azt éri el, hogy a nyála belecsöppen az üres tányérba. Rettenetesen marcangolja gyomrát az éhség.
    - Tálaljon csak, Anyuka - adja ki a vezényszót Gyula bá’ - Ha egy medve éhes, megeszi a tányért is.
    No, erre meg az ikrek kapják fel a fejüket. Még sohasem láttak medvét tányért enni. Ez lesz csak az igazi mulatság! Anyu féltett porcelánjait majszolja egy kamcsatkai mackó! Alig várják, hogy odáig fejlődjenek az események.
    Megjelenik Anyu, a konyhában található lábasok legnagyobbikával. Leteszi a gőzölgő ételt az asztal közepére.
    - Az mi? - kérdezi Dönci Gyula bától, az étel tetején úszkáló fehér labdákra bökve körmeit.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981672
Webáruház készítés