Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Sienkiewicz: Quo vadis_EPUB

Sienkiewicz: Quo vadis_EPUB
690 Ft

A regény története Néro idejében játszódik, bemutatja a császár rövid, de véres hatalmának utolsó éveit, az uralkodó osztály dekadenciáját, a kereszténység elterjedését. Cselekménye több szálon fut. A romantikus szerelmi ág szinte földöntúli érzelmeket ábrázol. Vincius katona beleszeret a gyönyörű Lygiába, a Rómában túszként élő királylányba. Poppea, Néro felesége féltékeny a királylányra, s bosszút forral a fiatal pár ellen. A regény többi jelenete a császár környezetébe, az előkelőségek udvarába viszi el az olvasót.

Megelevenednek a vad tivornyák és a népszerűséget hajhászó, művészkedő Néro pojácaságai. A mágikus császár felgyújtja Rómát, hogy a tűzvész lángjainál játszhassa el öntetszelgő színészi szerepét. Tanácsadói sugallatára az új vallás követőit teszi felelőssé. Hatalmának végét érezve mindennél szörnyűbb cirkuszi játékot rendez a népnek. Megindul a keresztények összefogása, Lygia börtönbe kerül. Az áldozatokat vadállatokkal tépetik szét, nyilvánosan keresztre feszítik őket. A vérengzést végül a nép és a szenátus is megsokallja, s Néro - érezvén elkerülhetetlen bukását - önkezével vet véget életének.

A könyv megújuló népszerűségét több tényezőnek köszönheti. A minden akadályon győzedelmeskedő szerelem az olvasók romantikus igényeit elégíti ki. Írói erényei: a nemzeti érzésre való apellálás, a gazdag, színes, archaizáló stílus, feszes kompozíció, a kalandos meseszövés, a hősök epikus, csak egy-két jellemvonással történő, fekete-fehér jellemzése. Ezért a regényéért az írót irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. (Legeza Ilona)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Ursust senki se tartóztatta föl, egy ember se kérdezte, mit csinál. A vendégek, akik még nem hevertek az asztal alatt, már jó régen elhagyták helyöket s így, mikor a cselédség az óriást karján az ünnepségen résztvevő egyik nővel megpillantotta, rabszolgának tartotta őt, aki eszmélettel többé nem biró úrnőjét elvitte. Hogy Acte követte őket, teljesen kizárt minden gyanakvást.
    Igy akadálytalanul kijutottak a trikliniumból a mellette levő helyiségekbe s innét az oszlopos folyosóra, mely Acte lakásához vezetett.
    Ligiát oly bágyadtság fogta el, hogy holtként feküdt Ursus karjaiban. Csak mikor a friss, tiszta reggeli levegő körüllengte őt, nyitá ki szemét. Lassankint világosabb és világosabb lett. Miután az oszlopos folyosón áthaladtak, egy oldalvást eső portikusba fordultak, mely nem az udvarba, hanem a palota kertjeire nyílt, melyekben a piniák és cipruszok csúcsai már a regghajnal első sugaraiban fürödtek. A császári palotának ebben a részében egy lélek se volt, a zene hangjai, az ünnepi tivornya lármája csak kivehetetlenül hallatszottak idáig és Ligia olyasmit érezett, mintha a pokolból Isten szép világába vitték volna. Tehát mégis volt más valami, mint az a borzasztó triklinium, volt menny, hajnalpír, volt fény és béke. A fiatal leány hirtelen sirva fakadt és a ligiainak karjaiba simulva, zokogva kiáltá:
    - Vigy haza, Ursus, haza Aulushoz és Pomponiához.
    - Akkor hát menjünk! - felelé Ursus.
    Eközben az Acte lakásához tartozó kis atriumba értek. Itt Ursus az izgatott leányt a szökőkút közelében egy márványpadra ereszté, és Acte azon igyekezett, hogy megnyugtassa és meggyőzze őt, hogy itt semmi veszély se fenyegeti, mivel az ittas vendégek bizonyosan estig alszanak. De Ligia nem akart semmit se hallani. Mindkét kezét halántékához szorította és mint egy gyermek, újfent azt ismételte mindig:
    - Vigy haza, Ursus; vigy haza.
    Ursus erre ismét késznek nyilatkozott. Majd csak kijut vele mondá, habár a kapuknál praetoriánusok állanak. Az őrség nem tartóztatja föl a távozókat. A kapuk előtt számtalan gyaloghintó van, mert a vendégek csapatostól indultak haza felé. Azért senki se fog velök törődni. Ha az emberek közé elegyedtek, egyenest haza térhetnek. És azonkívül mit kell neki valakit kérdezni? Amit neki királyi gyermeke parancsol, azt kell tennie. Hiszen azért van itt.
    És Ligia ismétlé:
    - Igen, Ursus, vigy haza; menjünk.
    Acte kifejté minden ékesszólását, hogy kettőjüket szándékukról lebeszélje. Arról meg van győződve, jegyzé meg, hogy a palotából akadálytalanul kijutnának, mert senki se tartja vissza őket. De nincs megengedve, hogy valaki a Császár palotájából kiszökjék és aki ezt teszi, a fölséget sérti meg. Hiszen elmehetnek, de már este egy centurio fog megjelenni egy zsoldos csapat élén Aulus házában, hogy neki és feleségének megvigye a halálos itéletet. Magát Ligiát okvetetlenül visszahurcolják a császári palotába és akkor menthetetlenül veszve van. Aulus és Pomponia halála meg van pecsételve, ha födelük alatt oltalmat nyujtanak neki.
    Ligia csüggedten ereszté le kezét. Ah, hiszen nem volt menekvés! Csak Aulus és Pomponia pusztulása és a saját romlása közt választhatott. Csak csoda mentheti meg őt a fenyegető veszélytől. Csoda és Isten hatalma.
    - Acte - kérdé kétségbeesve - nem hallottad-e, amint Vinicius azt mondá, hogy a császár neki ajándékozott engem és még este előtt elküldi rabszolgáit és házába vitet?
    - Hallottam szavait - viszonzá Acte, mire kezével csillapító mozdulatot téve, hallgatásba merült. Ligia kétségbeesését ő nem értette meg, hiszen ő maga is Nero kedvese volt. Azért egyéb nemes gerjedelmei dacára nem volt képes ily viszony gyalázatát érezni. Mint korábbi női rabszolga, hozzá volt szokva a rabsághoz és azonkívül szerette Nerót. Ha ő most ismét visszatérne hozzá, feléje nyujtaná kezét, mint a boldogság felé. Világos volt előtte, hogy Ligiának a fiatal és szép Vinicius kedvesévé kell lennie, ha az előtte oly drágákat, ha magát nem akarja romlásba dönteni. Mit használ tehát minden vonakodás?
    - A császár palotájában - folytatá újfent rövid szünet mulva - épp úgy veszélyeztetve volnál, mint Viniciusnál.
    De Ligia kezébe rejté arcát, melyet sötét szégyenpír borított és hevesen kiáltá:
    - Nem maradok sem itt, se Vinicius házába nem megyek. Nem! Soha!
    - Hát Viniciust annyira gyűlölöd? - kérdé Acte, e szenvedélyes kitörésen elbámulva.
    De mikor Ligia minden válasz helyett ismét sirásra fakadt, Acte keblére vonta és vigasztalni igyekezett őt. Ursus pedig nehezen lélegzett és ökölbe szorítá hatalmas kezét, mert ő, aki egy kutya hűségével szerette királyi gyermekét, alig birta elviselni annak könnyeit. Ha ez a még félvad ligiai szive első gerjedelmére hallgatott volna, visszarohan az ünnepi terembe, hogy Viniciust, sőt szükség esetén magát a császárt is megfojtsa. De attól tartott, hogy ez által csak veszélyeztetné úrnőjét és nem is tudta igazán, vajjon az ilyen, bár reá nézve oly nagyon egyszerű tettet, a keresztre feszített Bárányka követőjének szabad-e magára vállalnia.
    Azonban Acte, ki még mindig Ligia megnyugtatásán fáradozott, ismét kérdé:
    - Hát annyira gyűlölöd őt?
    - Nem - viszonzá Ligia - nem szabad őt gyűlölnöm, mert keresztény vagyok.
    - Azt tudom, Ligia. Tarsosi Pál leveleiből azt is tudom, hogy a halált többre kell becsülni a bűnnél. De mondd meg, vajjon tanításod megengedi-e, hogy másokat megölj?
    - Nem!
    - Akkor mint szabad a császár bosszúját Aulus házára fölidézned?
    Mély csönd következett. Feneketlen mélység látszott megnyílni Ligia előtt.
    - Kérdelek - ragadá meg a szót aztán újra a fiatal szabados - mivel sajnállak, mivel részvéttel viseltetem a jó Pomponia, Aulus és az ő fiuk iránt. Már rég idő óta élek itt a palotában és nagyon jól tudom, mit jelent a császár haragja. Nem, neked nem áll szabadságodban, hogy innét menekülj. Csak egy út marad nyitva számodra: esedezzél Viniciusnak, hogy vigyen vissza Pomponiához.
    De Ligia térdre hullott, hogy más valakihez esedezzék. Ursus azonnal mellé térdelt és így imádkoztak együtt Nero palotájában, a kelő nap első sugaránál.
    Előbb még soha se hallott Acte ilyen imádságot és nem tudta szemét levenni Ligiáról, aki, arcéllel felé fordulva, fölemelt kézzel, ég felé irányzott tekintettel térden állt és onnan látszott várni menekülést. A reggeli fény hajára, fehér peplosára esett, visszatükröződött szeme bogarában és így, fénytől körülözönölve, maga is fényalaknak látszott. E halvány arcból, e nyitott ajkakból, e fölemelt kezekből, ebből az égre irányzott pillantásból földöntúli lelkesedés szólt. A legnagyobb bámulattal tölté el őt ez az imádság itt, a gonosztett és gyalázat házában. Még egy pillanattal ezelőtt erősen meg volt róla győződve, hogy nem lehet menekvés és most az a hit támadt benne, hogy valami rendkívüli fog történni, a leány oly hatalmas segítségre talál majd, hogy az ellen maga a császár se bír küzdeni. Az égből bizonynyal angyalsereg száll le Ligia védelmére, vagy a nap kilöveli sugarait és magához fölhúzza őt. Acte már annyi csodáról hallott, mely állítólag a keresztények közt történt és most, miután jelen volt Ligia imádságán, nem kételkedett többé e csodák igazságában.
    Jó idő mulva Ligia reménytől sugárzó arccal emelkedett föl, Ursus szintén fölállt és a padra támaszkodva, úrnője szavaira várakozott.
    De annak a szeme könnybe lábadt és nagy csepp gördült le arcán.
    - Isten áldja meg Aulust és Pomponiát - mondá - nem szabad őket szerencsétlenségbe döntenem és így nem szabad őket többé viszontlátnom.
    Aztán Ursushoz fordult és azt mondá neki, hogy most már senkije sincs a világon, csak ő, tehát neki kell mostantól fogva atyjának és oltalmazójának lennie. Mivel sem Aulus házában nem kereshet menedéket, mivel különben a császár bosszúját idézi föl e házra, sem a császári palotában vagy Vinicius házában nem maradhat, vigye őt ki Ursus a palotából, a városból és keressen számára valahol rejtekhelyet, ahol se Vinicius, sem az ő szolgái nem találhatnak reá. Ő kész mindenhová követni őt; ha kell, átmegy vele a tengeren, hegyeken, a barbárokhoz, oda, ahol nem hallani többé római szót és ahová többé nem ér Nero hatalma. Reá, Ursusra bízza megmentését, mert hiszen most ő egyedüli menedéke.
    A ligiai tüstént késznek mutatkozott és az engedelmesség jeléül átölelte úrnőjének lábait. De Acte arcán, ki csodát remélt, észrevehető csalódás látszott. Hol maradt amaz imádság hatása? A császár palotájából való távozást a felség elleni bűnténynek tekintették, melyet mindig megtoroltak és ha sikerülne is Ligiának elrejtőzni, a császár bosszúja mégis utolérné övéit. Ha már minden áron meg akar szökni, vélekedék Acte, akkor távozzék Vinicius házából és a császár, aki soha se szeret mások ügyeibe avatkozni, bizonynyal bajosan támogatja Viniciust az üldözésben és szökése semmi esetre se lesz bűntény, mely a fölség ellen van intézve.
    De Ligia más tervet eszelt ki. Sem Aulus, se Pomponia ne tudják meg, hol van, mondá. Azonban nem Vinicius házából, nem, az oda való menetel alkalmával fogja a menekülést megvalósítani. Hiszen az utóbbi, borközi állapotában, elárulta neki, hogy másnap, este felé, rabszolgáival elviteti őt. Kétségtelenül igazat beszélt, amit soha se tett volna, ha józan. Valószínűleg ő maga, vagy Petroniusszal együtt a lakoma előtt Nerónál volt és tőle azt a biztosítást nyerte, hogy másnap a leányt kiszolgáltatják neki. És ha Vinicius azt első nap elfelejti is, elviteti őt másnap. De Ursus megmenti őt. Majd eljön és kiveszi őt a gyaloghintóból, amint a trikliniumból kivitte és aztán együtt neki mennek a nagy világnak. Hiszen senki se bír Ursusnak ellenállni, még az a hatalmas bajvívó sem, aki a trikliniumban győzött. De mivel Vinicius talán nagyszámú rabszolgát küld, menjen Ursus Linus püspökhöz, hogy attól tanácsot és segítséget kérjen. A püspök, aki bizonynyal szánalmat érez iránta és nem akarja őt Vinicius kezére bízni, minden esetre megparancsolja a keresztényeknek, hogy Ursusnak segédkezet nyujtsanak.
    Felbuzdulásában kipirultak Ligia orcái és csaknem derült mosoly vonult át ábrázatán, mert keblében újfent bátorság és bizalom ébredt és nem kételkedett többé megmentésében. Hirtelen ösztönzéstől indíttatva, Acte nyakába borult, remek száját Acte arcára nyomta és azt sugá neki:
    - Nem, Acte, nem árulsz el bennünket!
    - Anyám árnyékára - viszonzá a szabados - nem árullak el benneteket! Csak kérd Istenedet, hogy sikerüljön Ursusnak megszabadításod.
    Az óriási ligiainak kék gyermekszemei boldogságtól ragyogtak. Neki nem jutott eszébe semmi menekvés, akárhogy törte is szegény fejét, de ilyen vakmerőségre bátorkodott vállalkozni. Kijelenté, hogy akár nappal, akár éjjel, bármikor kész úrnőjeért síkra szállani. Azonnal elmegy a püspökhöz, mert a püspök az égről olvassa le, mi szükséges és mi nem szükséges. Keresztényeket pedig ő maga is elegendő számban össze tud szedni, hiszen nem keveset ismer a rabszolgák, a gladiátorok és a szabadosok közt, úgy a Suburában, mint a hidakon túl. Ezret, igen, kétezret is képes összehívni. És úrnőjét kivágni, erre képesnek tartja magát és abban is bízik, hogy kivezeti őt a városból és vele a nagy világba menni, az van még csak igazán kedvére. A világ végére is elmegy vele, ha meg kell lenni, elviszi oda, ha kivánja, ahonnét jött, ahol egy ember se tud Rómáról semmit.
    És merően maga elé nézve, mintha valami réges-régen elfelejtett dolog jutna ismét az eszébe, hozzá tette:
    - Az erdőkbe megyek vele! Hej! Milyen erdők vannak ott. Erdők, semmi más, mint erdők!
    De újra összeszedte magát és erélyesen kijelenté, hogy azonnal megy a püspökhöz, de estére mintegy száz szövetségessel lesbe áll a gyaloghintóra. Megszabadítja királyi gyermekét, akár rabszolgák, akár praetoriánusok kisérjék őt. De senkinek se tanácsolja, hogy ökle ügyébe kerüljön, még a vasfegyverzet se védi meg őt. Mintha a vas olyan erős volna! Csak istenigazában vágjon reá az ember, a fej nem sokáig birja ki alatta.
    - Ursus! - kiáltá most Ligia, ujját figyelmeztetőleg fölemelve, mély és mégis gyermeki komolysággal - Ursus, ne ölj.
    A ligiai a legnagyobb zavarban dörzsölte nyakát hatalmas jobbjával. Mitévő legyen, dörmögé, hiszen csak meg kell mentenie szőke királyi gyermekét! Hiszen ő maga, az ő úrnője, egyetlen védőjének nevezte őt. Majd igyekszik, amennyire csak lehet, magát féken tartani, de ha akarata ellenére elragadja őt az indulat, mi lesz akkor? Az már szent, hogy meg kell őt mentenie. És ha valami bűnt követ el, majd bűnbánatot tart és az ártatlan Báránykához addig esedezik bocsánatért, míg a keresztre feszített Bárányka megkönyörül rajta, a bűnösön... Csak azt kivánja, bár keze kevésbbé súlyos volna, mert Isten mentsen, hogy a Báránykát megszomorítsa.
    - Most megyek a szent püspökhöz - végzé szavait, mélyen a föld felé hajolva, hogy meghatottságát elrejtse.
    Acte pedig átölelte Ligia nyakát és sirásra fakadt. Ismét föltámadt benne az a sejtelem, hogy van egy világ, mely minden fájdalom ellenére nagyobb boldogságot képes nyujtani, mint a császári palota az ő bőségével, pompájával, még egyszer föltárult előtte a kapu, mely az üdvösségre vezet, de egyúttal érezte, nem méltó arra, hogy a küszöböt átlépje.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982532
Webáruház készítés