Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Sienkiewicz: A római patrícius_MOBI

Sienkiewicz: A római patrícius_MOBI
540 Ft540
  • Részlet az e-könyvből:

     

    1.
    A müterem, a hol együtt laktam és festettem Swiateckivel, még nem volt kifizetve; először azért, mert kettőnknek együttvéve sem volt több pénzünk körülbelül öt rubelnél, másodszor és főképen azért, mert - lakbért fizetni egyikünk se szeretett.
    Bennünket, festőket, általában pazarlóknak tartanak, pedig én nem voltam az; mindig okosabbnak tartottam, ha eliszom a pénzemet, mintsem hogy lakbérre pazaroljam.
    A házigazdánk épen nem volt rossz ember; mindenkor találtunk rá módot, hogy lerázzuk a nyakunkról.
    Valahányszor feljött hozzánk a lakbérért, a mi rendszerint reggel történt, Swiatecki mindannyiszor félig fölemelkedett fekvőhelyéről, - a földre vetett szalmazsákról, a minek takarója az a török-függöny volt, amely rendesen képeink hátteréül szolgált, - s halotti hangon szólt:
    - Jó, hogy látom; azt álmodtam, hogy meghalt.
    A házigazda, a ki babonás volt, rettenetesen félt a haláltól és szörnyü zavarba jött; Swiatecki meg hanyatt vetette magát a szalmazsákon, kinyujtózkodott, kezeit összekulcsolta a mellén s tovább beszélt:
    - Ilyen volt egészen; hosszu ujju fehér keztyü volt a kezén, a lábán lakk-czipő, különben az arcza keveset változott.
    És azután rendesen azzal toldotta meg:
    - Az efféle álmok néha nem teljesednek.
    Ez a »néha« láthatólag zavarba hozta a házigazdát. A dolog vége az volt, hogy haragra lobbant, becsapta az ajtót és szitkozódva botorkált a lépcsőn lefelé.
    A jó lélek nem vette volna a lelkére, hogy nyakunkra küldje a végrehajtót.
    Az igaz, hogy nem sokat vehettek volna el tőlünk; s valószinüleg azzal is számolt a gazda, hogy ha a műtermét a konyhával együtt más festőnek adná is bérbe, nem sokat nyerne vele.
    Fájdalom! Idők multán ez az eszköz is elvesztette hatását. A háziur megbarátkozott a halál gondolatával. Pedig Swiatecki épen azzal az eszmével foglalkozott, hogy három képet fest ilyen czimek alatt: »A halál«. »A temetés« és »Föltámadás a lethargiából«; persze mindháromban a háziurnak jutott a főszerep.
    Az efféle halott-história volt a Swiatecki specziálitása; saját nyilatkozata szerint a »nagy hulla«, a »kis hulla« és a »közép hulla« festése volt az ő eleme. Valószinüleg ezért nem akadt a képeinek vevője, pedig tehetséges festő volt. Most is két »nagy hullát« küldött a párisi szalonnak; én is oda küldtem a »Zsidók a Visztula partján« czimü festményemet, melyet azonban a szalon katalógusa, - ő tudja, miért! - elkeresztelt »Zsidók a babyloni füzek alatt« czimre. Most aztán türelmetlenül vártuk a jury itéletét.
    Persze, Swiatecki előre tudta, hogy a pályázatunk eredménytelen lesz; a jury csupa idiótákból áll, vagy ha nem, én vagyok hülye, vagy ilyenféle; a képeink bolondok, megjutalmazásuk tehát a legnagyobb hülyeség volna.
    Hogy két évi együttlétünk alatt mennyire megkeseritette életemet ez a ficzkó, azt leirni sem lehet. Legnagyobb ambicziója az volt, hogy erkölcsi »nagy hullának« tartsa a világ. Igy pl. szerette játszani a nagy korhelyt, pedig épenséggel nem volt az. Leönt a torkán két-három kupicza pálinkát s körülnéz, vajjon látjuk-e; ha azt hiszi, hogy nem vettük észre, meglöki könyökével az egyiket vagy a másikat s merőn ránk szegezve szemeit, halotti hangon kérdezi:
    - A föld poráig sülyedtem, mi?
    A felelet az, hogy nagy bolond, más semmi.
    Erre aztán még inkább dühbe jön; mert semmi sem boszantja annyira, mint ha kételkednek erkölcsi sülyedésében.
    A valóságban pedig a megtestesült jóbarát.
    Egyszer eltévedtünk a Salzkammergutban a Czelli-tó mellett. Ránk esteledett s mivel a sötétben könnyen nyakunkat szeghettük volna, hát Swiatecki igy szólt:
    - Halld csak, Wladek, te nagyobb tehetség vagy, kár volna érted. Én megyek elől... Ha lezuhanok a mélységbe, maradj veszteg reggelig, aztán majd csak kivergődöl valahogy.
    - Nem te mégy elől, hanem én, - feleltem, - nekem jobb szemeim vannak.
    Erre azt mondja Swiatecki:
    - Ha ma nem is töröm ki a nyakamat, mégis csak az árok szélén pusztulok el; nekem mindegy.
    Veszekszünk egy ideig. Ez alatt koromsötét lett körülünk.
    Végre elhatároztuk, hogy sorsot huzunk. Ugy történt. Swiateckire esett a sor; ő megy elől. Lassan haladunk a hegynyereg mentén. Eleinte meglehetősen széles az ut, de egyre szükebbre szorul. A mennyire a szemünk lát, jobbról és balról mély hasadékok tátonganak.
    A hegygerincz még szükebb lesz s a mi még nagyobb baj, kődarabok válnak le lábaink alatt a porladó szikláról...
    - Négykézláb csuszom, máskép nem lehet! - mondja Swiatecki.
    Nem is lehetett másként; négykézláb haladunk, mint két csimpanz.
    De csakhamar azon vesszük észre magunkat, hogy már ez sem segit. A sziklahát alig olyan széles, mint valami közönséges nyereg. Swiatecki fölül rá, mint a nyeregben szokás és mögötte két kezünkre támaszkodunk s ugy lovagolunk előre.
    Egyszerre megszólal Swiatecki:
    - Wladek!
    - No, mi baj?
    - A hegygerincz végére értünk.
    - Hát aztán?
    - Ugy látszik, mély hasadék áll előttünk.
    - Végy egy követ s hajitsd a mélybe... Halljuk, hová esik.
    Hallom, a mint Swiatecki a sötétben valami sziklatörmeléket kapar. Aztán mondja:
    - Vigyázz, dobok!
    Fülünket hegyezzük... Semmi hang!
    - Nem hallottál semmit?
    - Nem!
    - Szép csávába jutottunk! Talán száz ölnyi mélység tátong előttünk.
    - Hajits mégegyszer.
    Swiatecki nagyobb kődarabot talál s leguritja.
    Semmi visszhang.
    - Hát nincsen feneke? Az ördögbe! - kiált Swiatecki.
    - Nincs más hátra, itt kell ülnünk reggelig.
    Nem mozdulunk. Swiatecki még hajit egy pár követ. Hasztalan. Eltelik egy óra, két óra. Megszólal Swiatecki:
    - Wladek, el ne aludjál!... Nincs szivarod?
    Kisül, hogy van szivarom, de egyetlen szál gyujtónk sincs. A kétségbeeséshez vagyunk közel.
    Alig volt éjfél után egy óra.
    Az eső kezd permetezni. Köröskörül koromsötétség.
    Most látjuk csak, hogy nekünk, a kik városban, falun egyaránt mindig emberek között élünk, fogalmunk sincs a csendről. Mert az a csend, a mely itt vesz körül bennünket, valósággal harsog a fülünkbe...
    Szinte hallom, hogyan kering a vér ereimben.
    Eleinte érdekesnek találom a helyzetet. Sötét éjjel mély hasadék mellett a szikla-háton lovagolni - nem mindennapi élvezet.
    De csakhamar hüvösre válik az idő s hozzá még Swiatecki is elkezd bölcselkedni:
    - Mi az élet? Egyszerüen szamárság. Azt mondják: A müvészet!... A müvészet! Hogy a manó vigye a müvészetet. Egyenes majmolása a természetnek s hozzá egy adag alávalóság... Kétszer néztem meg a szalont. Annyi képet küldtek oda, hogy a sok vászonból a világ összes zsidajának szalmazsákot lehetne késziteni. És mi volt az egész? Közönséges szatócs-izlés kielégitése! Üzérkedés a zseb és a gyomor megtömésére! Ha müvészet, igazi müvészet lett volna ott, hát a guta ütötte volna meg! De szerencsére, - igazi müvészet nincs is a világon... csupán természet. Lehet, hogy ez is csak szamárság... Legjobb volna innen leugrani s azzal aztán vége! Szivesen megtenném, ha volna egy kis snapszom: de mivel nincs, hát nem tehetem; mert megesküdtem, hogy józanul nem megyek a másvilágra.
    Megszoktam már a Swiatecki fecsegését; de most, a mély csend közepette, a siri magányban, hidegben, sötétségben, a feneketlen mélység szélén, nagyon lehangoltak a szavai. Szerencsére kidühöngte magát s elhallgatott. Pár követ hajitott még a mélységbe, megismételte néhányszor, hogy »semmi hang« s aztán órák hosszán át hallgatott.
    Ekkor ugy tetszett, mintha csakhamar pitymallani kezdene; hirtelen károgást és szárnyak suhogását hallottunk a fejünk fölött.
    Még mindig sötét volt; semmit sem láttunk. De meg voltam győződve, hogy sasok keringenek a mélység fölött; a sötétben egyre hangosabb lett a károgás. Csodálkoztam, hogy annyi sivitó hangot hallunk, mintha a sasok légiója tanyázna e helyen. Mindenesetre a hajnal közeledtét jelezték.
    Lassacskán láthatókká lettek a kezeim, a melyek a sziklahátra támaszkodtak; majd Swiatecki vállának a körvonalai bontakoztak ki szemeim előtt, mint valami sötét kép a kevésbbé sötét háttéren. A háttér egyre halványodott. Pompás halványszürke fény kezdett derengeni a sziklán s ez a fény lassan átterjedt a Swiatecki vállára, egyre jobban áthatotta a sötétséget, mint valami ezüstös folyadék, átszivódott, összevegyült vele, a feketeséget szürkére, a szürkét gyöngyfehérre változtatta. Egyuttal az egész mindenséget nedvesség hatotta át; nemcsak a szikla, hanem a levegő is nedves volt.
    Mindegyre jobban világosodott.
    Körülnézek s azon igyekszem, hogy a szinárnyalatok változásait jól megjegyezzem s lefessem a lelkemben. Hirtelen félbeszakit Swiatecki:
    - Pfuj, ostoba szamarak vagyunk!
    Háta eltünik a szemem elől.
    - Swiatecki, - kiáltom, - mit csinálsz?
    - Ne kiabálj, ide nézz.
    Előre hajlok s mit látok? Sziklaháton ülök s előttem alig egy méter mélyen fekszik a rét!
    A sürü moh felfogta a kövek visszhangját; a rét sima, mint a szőnyeg; a távolból az ut fölött varjak serege szállong, ezeket tartottuk sasoknak. Csak le kellett ereszkednünk a sziklaélen s a legrövidebb uton lakásunkon voltunk. És mi az egész hosszu éjszakát dideregve, fogvaczogva a sziklán töltöttük!
    Nem tudom, miért merült föl szemeim előtt másfél év után épen most ez az eset, a mikor Swiateckivel a háziur érkezését várom a müteremben.
    Ez az emlék szokatlan jókedvre deritett s vidáman szóltam Swiateckihez:
    - Emlékszel még, Antek, azt hittük akkor, hogy valami sziklahasadék szélén ülünk s aztán kitünt, hogy sima ut állt előttünk? Lehet, hogy most is ilyenténképen állunk. Szegények vagyunk, mint a templom egere, a házigazda ki akarja tenni a szürünket a müteremből s mégis minden jóra fordulhat. Nem nyilhatik meg számunkra a dicsőség és pénz csatornája?...
    Swiatecki épen a szalmazsákon ült, a csizmáját huzta föl s e közben azt mormogta, hogy az élet nem egyéb, mint a csizma felhuzása és levetése és az az okos ember, a kinek van bátorsága arra, hogy fölakassza magát; s hogy ő még nem tette, annak csupán az az oka, hogy nemcsak a legnagyobb bolond, hanem a leggyávább ember is egyszersmind.
    Optimisztikus nyilatkozatommal félbeszakitottam elmélkedését, ő reám meresztette potykaszemeit és igy felelt:
    - Neked meg épen nagy okod van az örömre; Suslovszky tegnapelőtt utasitott ki a házából s a leánya szivéből, ma meg a házigazda fog kidobni a müteremből.
    Sajnos, Swiateckinek tökéletes igaza volt.
    Három nappal ezelőtt még Suslovszky Kazia jegyese voltam és kedden reggel... igen! kedden reggel a következő levelet kaptam atyjától:
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982525
Webáruház készítés