Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Sienkiewicz: A római patrícius_EPUB

Sienkiewicz: A római patrícius_EPUB
540 Ft

TARTALOM

A római patrícius
A mindennapi kenyér
A harmadik
Orso
Dráma a sivatagon


  • Részlet az e-könyvből:

     

    Caius Septimius Cinna, a római patriczius, miután ifjusága éveit a légiók között töltötte, visszatért Rómába, hogy élvezze az uj életet, minden fényüzésével, örömével és gyönyörüségével. Cinna gazdag volt, bár öröksége jó részét eltékozolta s mióta Rómába jött, folytonos tivornyában, dőzsölésben mulatta át éjszakáit patriczius-ismerősei villáiban, palotáiban, nappal pedig vivott, birkózott a lanistájával, vagy eljárt a fürdőkbe, a hol filozófiáról vitatkozott a rhétorokkal, vagy Róma és a világ napi eseményeiről, botrányairól beszélgetett barátaival.
    Bálványozta a czirkuszt, a szinházat, a gladiátorok véres játékait; szerette hallgatni a görög cziterák lágy zenéjét, gyakran megkérdezte a thrák jósnőket jövendő sorsa felől s nagy élvezettel gyönyörködött az ión tánczosnők buja tánczaiban.
    Anyja a nagy Lucullus leánya volt, a ki fényes örökséget hagyott reá, de ezzel együtt, mintegy családi hagyományképen, vérébe oltotta a Lucullusok hirhedt élvezet-vágyát, pompa-szeretetét és finom izlését is, ugy hogy Cinna az inyesmesterség dolgában csaknem túltett még kortársain is: asztalára csak aranyat érő görög bor, nápolyi osztriga, pontusi sáska és hymettusi illatos méz került. A halakat a Vörös-tengerből hozatta, a foglyokat a Bosporus vad partjairól - s különben sem szalasztotta el soha, a mi ritka, drága és jó akadt Róma piaczain.
    A nagy vagyont, fényüzést, bőséget finom uri izléssel élvezte; nem annyira magának az élvezetnek kedvéért, mint inkább azért, hogy a roppant vagyonnal járó kötelességet, a tékozlást, előkelően, esztétikushoz illően teljesitse. Tudott valamelyest a müvészetekhez is és mivel a szépet veleszületett ösztönből szerette, rengeteg sok korinthusi szobrot, etruszk vázát, jerikói ámforát gyüjtött össze, - a római mozaikot, a perzsa szőnyegeket és Arábia illatszereit pedig szenvedélyesen szerette.
    Sokat tudott, sokat olvasott és irodalmi izlése, kritikai érzéke is finom volt; a lakomán szeretett elbeszélgetni a rhétorokkal és filozófusokkal s ilyenkor, rózsakoszorúval a fején, egymásután üritette a poharakat, sőt megesett, hogy az Iliászból és Odüsszeiából két-háromszáz verset is elszavalt egyfolytában, vagy pedig Horatius ódáinak és szatiráinak finom kommentálásával mulattatta czimboráit. Ha pedig többet ivott a kelleténél s kezdett kapatos lenni, rázenditette Anakreon egyik-másik dalát s addig énekelt, mig a pohár kihullott kezéből s a szemei lecsukódtak...
    A filozófusok közül nem kedvelte a stoikusokat, a kiket nagyon komoraknak, unalmasoknak tartott, mivel ellenségei voltak az élet örömeinek. Jobban szerette a szkeptikusokat, a kik, - bár fennen hangoztatták, hogy minden élvezet hiábavalóság s az élet czélja a tétlen és mivel sem törődő nyugalom, - azért mégis mohón ettek-ittak s épen nem vetették meg a kitünő fogásokat, az aranyként csillogó, édes görög bort.
    De Cinna, ámbár szerette a vitatkozást, egész lelkével mégsem merült el soha a filozófia nagy kérdéseinek fejtegetésébe, mert ő maga nem hitt semmiben s nem is tartotta érdemesnek, hogy fáradjon a meggyőződésért.
    Cato szerinte egyformán volt nagy is, bolond is; az élet olyan, mint a tenger, - ezt tartotta, - melyet sokféle szél, vihar szánt végig s az a bölcs, a ki bizton tudja vezetni élete kisded hajóját a viharverte habokon.
    Legjobban azzal törődött s főbüszkesége is az volt, hogy a tüdeje egészséges, a vállai szélesek, a mellkasa domboru, az alakja előkelő és főuri, az orra tiszta metszésü római sasorr; - s ezeket a tulajdonságokat biztos eszközöknek tartotta a boldogság megszerzésére, mert lelke legmélyén, talán tudtán kivül is, szkeptikus meg epikur volt egyszersmind, bár egyébként mind a két filozófiai iskolát megvetette.
    E lappangó lelki ellentétek okozták aztán, hogy noha épen nem hitt az istenekben, mégis gyakran megkérdezte az augurokat és jósokat, tiszteletben tartott sok babonát, hitt az álmokban s kiváncsian tanulmányozta a titokteljes keleti szekták ritusait.
    Rendesen elnéző gazdája volt rabszolgáinak, de néha dühében vagy rosszkedvében kegyetlenül, embertelenül sanyargatta őket. Szeretni nem szeretett soha, sőt magát a szerelmet is tagadta; de mivel hizelgett a hiúságának, hogy beszéljenek róla és irigyeljék hóditásait, sok botránynak, veszedelmes kalandnak lett a hőse. De aztán ebbe is hamar beleunt, mert az élvezethajhászás léha tüze is kialudt szivében.

    2.
    Nem sok időbe tellett és Cinna végkép nyakára hágott roppant vagyonának. A mi megmaradt belőle, széthordták a kapzsi uzsorások.
    Megtörve, kimerülten, csalódva és megundorodva mindentől, - a mi a tulságos élvezet rendes eredménye, - hirtelen valami uj, különös, szinte gyötrő érzés lepte meg Cinnát: a kételkedés és félelem vegyes szorongása.
    A gazdagságot, tétlenséget, gyönyört és élvezeteket, a csaták dicsőségét, a tudás szomját, a költészet szépségeit, a müvészet örömét: szóval mindent, a mit az élet csak adhat, fenékig élvezte és még sem volt boldog soha.
    És most valami uj, még nem érzett öröm szorongó vágya emésztette; ugy rémlett előtte, hogy az élet tulajdonképeni szebbik és jobbik felét még nem is ismeri s hogy mindeddig hiábavalóságokra tékozolta el éveit.
    Maga sem tudta, hogy voltaképen mire vágyik, de ha rágondolt, vagy rejtélyes szorongásán töprenkedett, még jobban kimerült s undorodott meg az élettől, önmagától és mindentől, a mi környékezte. Néha azt vélte, hogy két külön lélek, két ellentétes természet testesült meg benne; az egyik, melyet folyton a szorongó kételkedés és félelem gyötör s a másik, mely mindig azt kutatta a multban, hogy mi lehetett az oka ennek a kételkedésnek és félelemnek.
    Nem sokkal azután, hogy koldusbotra jutott, Alexandriába ment proconsulnak. A tönkrement római patricziusoknak rendesen ez volt a végső menedékük; proconsulnak mentek valamelyik tartományba, melyet pár esztendeig kegyetlenül zsaroltak, hogy az ujon szerzett vagyont ismét Rómába vigyék s eltékozolják.
    Cinna elborult lélekkel szállt hajóra Brundusiumban és búskomorsága, életunt szorongása vele utazott mindenfelé s nem teljesedett az a reménye sem, hogy az uj élet, az uj barátok, a Kelet fényüzése és élvezetei megszabaditják gyülölt szorongásától.
    Lassanként, a hogy a napok és hónapok teltek, a kételkedés és félelem egyre hatalmasabban burjánzott föl lelkében, - a mint az itáliai gabona is sokkal erőteljesebben hajt ki a Nilus iszapos, termékeny határában.
    Eleinte mámorba, élvezetekbe akarta fojtani sötét töprengéseit és ujra kezdte Alexandriában, a mit Rómában abbanhagyott. De hiába!...
    Akkor aztán az öngyilkosságra gondolt.
    Hány barátja kérte már a haláltól azt a nyugalmat, melyet a megunt, örömtelen élet nem adhatott meg neki!... S egyetlenegy rövid, muló pillanat elég volt a meghalásra, az örökkévaló nyugalom megszerzésére.
    És már el is határozta halálának a módját és idejét, midőn egy különös álom visszadöbbentette.
    Azt álmodta, hogy csónakon kelt át a folyón. A tulsó parton, nyomortól, aggságtól elgyötört rableány alakjában, látni vélte tulajdon nyomoruságát, mely már ott várta őt és panaszosan nyögte:
    - Előre jöttem és megvártalak.
    Cinna, életében talán most először, megrettent s azt vélte megérthetni ebből az álomból, hogy szorongása, kételkedése elkiséri a siron túlra is és ott sem hagyja nyugodni.
    Ekkor elhatározta, hogy utolsó kisérletképen a Serapeion filozófusaihoz fordul, a kik, azt hitte, bizonyosan megfejtik szenvedéseinek rejtélyes problémáját... De náluk is hiába járt... A filozófusok nagy tisztességgel választották őt maguk közé, de ez is csak bántotta Cinnát, mert jól érezte, hogy tudásuk nagyon csekély, ha még azt a kételkedést sem tudják megfejteni, a mi az ő lelkét gyötörte.
    Ebben az időtájban az athéni Timon volt a város legbölcsebb és leghiresebb filozófusa, a ki már néhány év óta lakott Alexandriában, hová az egiptomi tudomány kutatása végett jött. Hire járt, hogy minden tudományt és minden filozófiai rendszert ismer és mindenki tudta, hogy igen szelid és fölötte éleseszü férfi. Cinna csakhamar tapasztalta, hogy az athéni Timon egészen más, mint a többi pedáns, sivárlelkü filozófus és rövid időn nagyon megkedvelte a tiszteletreméltó ősz tudóst.
    Timonnak magas ideálja volt az embernek földi küldetéséről, melyről nagy ékesszólással beszélt; de a fiatal római patriczius szivét leginkább azzal a csendes, lemondó szomorusággal hóditotta meg, a mely minden szavában megnyilatkozott. Ez a bánat, mely bizonyos lelki rokonságot teremtett köztük, gyakran ösztönözte Cinnát, hogy megkérdezze az ősz filozófust, miért olyan szomorú?... De nem puszta kiváncsiságból, hanem azért, hogy cserében ő is elpanaszolhassa szorongó aggodalmait.

    3.
    Egy este, nem sokkal napszállat után, Timon és Cinna egyedül maradtak a verandán, mely a tengerre nyilt.
    A lélekvándorlásról beszélgettek s az alkonyat bánatos szelidsége, meg az ősz bölcsnek meleg ékesenszólása ellenállhatatlan erővel ragadta meg a fiatal patriczius lelkét. Kézen fogta a görögöt, egészen a veranda párkányához vezette s ott megvallotta neki élete nagy terhét, a melynek könnyitése végett a filozófusok társaságát kereste.
    - Legalább, - mondta végül, - meg van az az örömöm, hogy téged megismertelek s ha te sem fejted meg az én életem talányát, bizonyos vagyok benne, hogy más annál kevesbbé.
    Timon sokáig nézte a fodrosan ringó tenger tükrét, melyen a hold ezüstös barázdákat szántott s aztán igy szólt:
    - Megfigyelted-e már, hogy a madarak seregestül költöznek ide a sötét, ködös Éjszakról?... Tudod-e, hogy mit keresnek Egiptomban?
    - Világosságot és meleget.
    - Az emberi lélek is keresi a világosságot, a mi nem egyéb, mint az igazság és a meleget, a mi nem egyéb, mint a szerelem. De a madarak meg tudják találni a boldogságot, mig a lelkek szomorusággal, szorongással telve kóborolnak az élet kietlen utjain.
    - De mondd hát, bölcs Timon, miért nem találja meg a lélek az igazi utat?
    - Hajdanában az istenekben találták meg a békét, de most elfogyott a hit, mint a hogy az olaj elfogy a lámpásban. Azt hitték, hogy a filozófia lesz a lélek éltető napja; de te is jól tudod, hogy Rómában és Athén akadémiáiban a skeptikusok a filozófia romjain búsulnak s bár a béke hirdetőinek vallják magukat, bizonytalan nyugtalanságnál egyebet nem adhatnak. Vakok vagyunk, tántorgunk a sötétségben, de hiába tapogatódzunk, hiába keressük a kijárást a sötétségből.
    - Te sem találtad meg, bölcs Timon?
    - Kerestem, de nem találtam meg. Te az élvezetekben kerested, én az eszmében, a gondolatokban; de mind a ketten sötétben maradtunk. Nem magad szenvedsz, barátom; a világ lelke szenved benned... És mióta nem hiszel már az istenekben?
    - Rómában nyilvánosan tisztelik az isteneket, sőt egyre ujakat és ujakat hordanak oda Ázsiából meg Egiptomból, de őszintén, igazában senki sem hisz bennük, kivéve tán a zöldségárusokat, a kik mindennap bejárnak a városba kordéikkal.
    - És ők az egyedüliek, a kik nem boldogtalanok.
    - Ugy van; de boldogok azok is, a kik az állatokat és a fákat imádják...
    - Meg azok is, a kik jóllakott barmokként elfekszenek és tunyán heverik el a napot.
    - Mondd meg hát, Timon, érdemes-e élni?
    - S ki tudja, jobbat ád-e a halál, mint ez az élet? - felelte Timon sóhajtva.
    - De mi hát a különbség közted és a szkeptikusok közt?
    - Az, hogy a szkeptikusok beletörődnek... vagy legalább szinlelik, hogy beletörődnek a sötétségbe, én pedig szenvedek miatta.
    - És nem látod a szabadulás útját?
    Timon hallgatott egy darabig, majd szinte ábrándozva igy szólt:
    - Nem látom... de várom.
    - Honnan?
    - Azt nem tudom, - felelte Timon halkan.
    És föltámasztván könyökét, kezébe fektette fejét; majd a néma csendben sóhajtva mondta:
    - Különös! De néha ugy tetszik, hogy ha a világban nem volna semmi egyéb és semmi több, mint a mit tudunk, ismerünk s ha nem éreznők, hogy többek, jobbak lehetnénk, mint a minők vagyunk, - ugy tetszik, mondom, hogy akkor nem gyötörne bennünket ez a szorongó kételkedés... És lásd, én mégis épen ennek a betegségnek a forrásától várom a gyógyulást... Az Olympusban és a filozófiában való hit megsemmisült, de egy olyan igazság, a melyet még nem ismerünk, megadhatja a szabadulást.
    Ez a beszéd, szokása ellenére, fölötte nagy vigasztalására volt Cinnának. Mikor azt hallotta, hogy nemcsak ő maga, hanem az egész világ szenved, ugy érezte, hogy Timon nagy terhet vett le a válláról és sok-sok millió ember vállaira rakta...

    4.
    E beszélgetés után Cinna és Timon barátsága egyre bensőbb lett; minden nap összejöttek, bizalmasabbak lettek s végre annyira megszokták egymást, hogy akkor voltak boldogok, mikor együtt lehettek.
    Különben Cinna, bár sok csalódás érte és sok szenvedésen ment keresztül, még mindig fiatalnak érezte magát és ebben nem is tévedt, mert az életnek még sok oly ismeretlen ingere volt, a mely hatott reá. S egészen uj, hatalmas ingert, a melyről nem is álmodott, az örömnek egy nem sejtett forrását találta meg Timon házában Anteában, a görög bölcs leányában.
    Anteát épen ugy ismerték, tisztelték és becsülték Alexandriában, mint az apját. A római matrónák szerették, a Szerapeion bölcsei tisztelték, a nép rajongott érte és Timon nem zárta be leányát a gynaecaeumba, hanem már zsenge korától fogva elvitte magával az akadémiába, végigolvastatta vele a görög, latin és egiptomi filozófusok munkáit, ugy hogy mikor a leány fölserdült, méltó vitatkozó társa volt apjának, a kivel igen gyakran disputált a legfontosabb és legbonyolultabb filozófiai tételekről.
    E mellett valami rejtélyes varázs övezte s oly tiszta, fenkölt, nemes volt a lelke, mint valami szenté; gyakran voltak látomásai, a melyekben oly dolgokat látott és hallott, a minőkről a többi halandóknak sejtelmük sem volt.
    Timon kimondhatatlanul szerette leányát, már csak azért is, mert mindig attól félt, hogy elvesziti.
    Antea elmondta neki, hogy gonosz rémeket lát álmában és egyúttal valami felséges isteni fényt is, a melyről nem tudta, hogy az élet vagy a halál, - a boldogság vagy a szenvedés forrása-e.
    Az egiptomiak, a kik szintén járatosak voltak Timon házához, elnevezték Anteát lótus-virágnak; - talán azért, mert ezt a virágot szentnek tartották a Nilus partjain, vagy talán azért is, mert a ki csak egyszer látta Anteát, minden egyéb szépséget elfelejtett.
    Mert a szépsége valóban fölért a bölcsességével. Egiptom forró napja nem égette el arczának liliomát, mely áttetsző és szinte tündöklő volt, mint a finom gyöngykagyló héján átszürődő hajnali napsugár. Szemei kékek voltak, mint a Nilus vize a sziklák között; a tekintete mély és titokzatos, mint e nagy folyó tükre.
    Mikor Cinna legelőször meglátta és beszélni hallotta, azon gondolkozott hazamenet, hogy ne állitson-e oltárt háza átriumában és ne áldozzon-e Venus tiszteletére egy pár fehér galambot, - annyira meglepte a leány tiszta, ártatlan lelke, csodaszép, szelid arcza. Életében sohasem látott hozzá hasonló nőt. Rövid időn mély, igaz szerelem sarjadt a szivében s ez a szerelem annyira más volt, mint minden eddigi szenvedélye, a mennyire Antea is különbözött minden más nőtől, a kit eddig ismert. Érezte, hogy vele boldog lehetne mint koldus is, nélküle pedig csak boldogtalan, ha oly gazdag és hatalmas lesz is, mint Caesar vala.
    És valamint a vihar mindent ledönt és elsöpör, ugy Antea képe és emléke is elrabolta a fiatal patriczius eszét, szivét, nappali munkáját, éjszakai nyugalmát, - szóval rabbá tette őt magát és egész életét.
    Nem sokkal rá aztán Antea szivében is kinyilt a szerelem virága.
    - Boldog vagy, Cinna! - mondogatták a barátai.
    - Boldog vagy, Cinna! - ismételte ő maga is, midőn a szelid Antea ajkai elsusogták a házasságkötés hivatalos szavait: »a hol te vagy Caius, én is ott leszek Caia« - s boldogsága oly mérhetetlennek tetszett, mint az Óczeán határtalan tömege.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982518
Webáruház készítés